[Hogyan ringatja el magát a kő]

Hogyan ringatja el magát a kő,
amint a tenger vízén át zuhan, láttad te azt?
Láttad, hogyan hintázik, ereszkedik
le a fenékre az egyik, majd a másik felével?
Láttad, amint a medret érintve
önmagát is megérinti könnyedén,
és abban a pillanatban elalszik? 
 

Elveszve

Azt mondja a villamosban egy fiatal nő
egy másik fiatal nőnek
egy harmadikról:
elvesztett két férjet.
Mintha kulcsok volnának.
Hát tényleg olyanok, mint a kulcsok.
Hát tényleg olyanok, mint az esernyők,
mint az új szavak,
mint a személyazonossági igazolványok,
mint a mobiltelefonok,
mint két keverék kutya,
mint a mozijegyek,
mint a telefonszámok,
mint a golyóstollak,
hát tényleg olyanok, mint két gyerek a nagyvárosban,
de más elvesztett holmikhoz is hasonlítanak,
amelyek elrejtőzve csúfolódnak valamely ismeretlen helyről. 
 

És akkor

Az utóbbi napokban nem vagyok összhangban a Föld
forgásával. Meddig fog ez tartani,
nem tudom. Az az érzésem, hogy gyorsabban jár,
mint az én mozdulataim és gondolataim. Ha beszélek,
elkülönböznek ritmusaink.
Ha nem ébredtem volna rá erre hirtelen, tapogatnának,
meghallgatnának, rákapcsolnának, szurkálnának,
mégsem tudnák, mitől viszket az egész testem,
zajog a vérem, mitől vagyok rosszul,
s kimerült.
Előkészületetek nélkül nem kezdhetem el fülelni, mely csillag ver a pulzusommal, védelmezi s átveszi
lélegzésemet. E pillanatban hiányzik belőlem a bátorság
a távolsághoz,
az elutazáshoz.
Állok az ablakban már-már haragosan, de mindenképp
szomorún, amiért forogván elfordítja tőlem forgását, melyet egyébként
bőségesen pazarol a legapróbb részletekre is.
 

Eső

Előfordul, hogy egy várost esőben szeretünk meg. Nézhetjük nyitott ablakból, üveg mögül, kapualjból, noha jó azoknak, akik a fejükre borították felsőruhájukat, és átszaladtak az utcán. Ők jobban benne vannak a városban, a dolgok, mozdulatok, szavak, házak, terek, az ég, a föld és a vágyak esős közösségében. Esőben a város szigetként úszik boldogabb percek felé. Elnézvén a ferde vagy egyenes vonalakat, kedvünk támad, hogy írjunk valakinek egy képeslapot, két-három szót, két-három csöppet csupán. Amikor eláll az eső, tudni ugyan nem tudjuk, mi történt, de ismerősökként tekintünk egymásra a várossal. A helyek, melyeken még nem jártunk, most ismerősnek tűnnek, ha megközelítjük őket, és immár köszönhetünk nekik. (Elnéztem egyszer D-ben az esőt, zuhogott az élmény. Dobogtak az esőcseppek a járdán, körkörösen, örömtelin repestek. De most nem egy bizonyos esőről és nem egy bizonyos városról beszélek, ahol voltam, és azokról sem, amelyeket nem láttam. Nem, semmi határozottra nem gondolok. Miközben a városról meg az esőről beszélek, úgy érzem, megpihenek a várostól és az esőtől. Minden várostól és minden esőtől. Majd ha minden eső kizuhogja magát és minden város elmúlik, mondja a képzeletem, talán a fáradtság is elmúlik, és többé nem leszek a magamé, a tiéd, sem ilyen, sem olyan nem leszek, hanem teljesen könnyed, könnyed és békés. Ó, én vidámságom, fáradtságom!)
 

Vasárnap

Másképp is lehettem volna bolond. Gyakran mondogatom ezt magamban, noha nem dolgozom ki a mondatot, nem tudom, mit jelent pontosan, mit is akarok vele mondani magamnak. Azonban sohasem hiszem, és nem is hittem, hogy kívül kellene kerülnöm az őrületen, hanem csak arra gondolok, hogy ez a bolondériám, amivel rendelkezem, nem az igazi, mert azt talán kezdettől fogva elhanyagoltam. Egyes dolgokban, növényekben, állatokban, jelenségekben és néhány embernél az igazi bolondsággal is találkoztam: nem más az, mint a meglévő tulajdonságok, sajátosságok erősebb jelenléte: egy nő intenzív szépsége, Kant gondolatisága, a tenger fenségessége és így tovább; minden, ami saját maga létrejövését elősegíti. A bolondságot egyébként nem lehet átfogni, a tulajdonságok fölerősödése, mintha szökésben lévő intuícióról volna szó, egy zenei témáról, megfoghatatlan, teljességgel megragadhatatlan; ilyen a gyerek, a fa, a lélegzés vagy bármi más, mert az őrület (ez alkalommal nem teszünk különbséget őrület és bolondság között) ott van minden olyan dolog alapjában, mely költ, énekel. Bolond őrületem, közelebb is mehettem volna hozzád, lehunyhattam, felnyithattam volna a szemem, hogy lássalak magam mellett, s belássam, hogy hű vagy hozzám, mint minden egyébhez. De bizalommal fogadom a paradoxont: a saját őrületünkkel való barátkozást, bolondságunk ápolását, amikor figyeljük, hogyan mozog és hogyan nyugszik el, örömnek és egészségnek éljük meg. Világos, hogy az őrületet nem lehet megosztani, nem lehet „kommunikálni”, amint azt gyakran javasolják, ha baj van. Legyen szerves vagy szervetlen, az igazi őrület soha nem közös. Pont ezért érezzük, hogy a szentek, a misztikusok, a feltalálók, a szülő nők, a grádicsok, a világűr valóban őrültek. Az őrület oszthatatlan, egy olyan kiegyensúlyozott magány következménye, melynek nincs megfejthető értelme s célja. Bolond szerelem: na de milyen legyen a szerelem? Az igazi szürrealizmus valódi invenciója ez a másfajta őrület volt, mely nem téveszthet célt, mivel nincs neki célja. Ki ne gondolta volna: ha egyszer majd teljesen megbolondulok, meg fogok halni. Így hidalhatók át a távolságok s valósul meg a tökéletesség, ha üt az óra s kopogtat a kellő alkalom. Don Quijote és Hamlet harsány irodalmi példák erre. Egyébként az őrület kevésbé látható, sőt leggyakrabban láthatatlan. A pont félelem nélkül mozog igazi természete felé, magányosan, mint egy orrszarvú, mint egy sziget, egy vágy s gondolat, és becsukja maga mögött a már becsukódott ajtót. 
 

Iránytű

Kezedben az iránytű Északra mutat. Na látod, mondod, íme egy valamelyest megbízható dolog. Észak felé fordulsz, Dél a hátad mögött van, és így tovább; tudod, hol vagy. Itt és itt, így meg így. Ah, ez az Észak! Elmentek az ismerős barátok, kórházba, temetőbe, munkába, külföldre, haza, egy kávéra, s te egyedül maradtál a kicsiny, szép kidolgozású iránytűddel, az ő Északjával meg a többi égtájával. Kicsit szomorúan, annál haragosabban forgatod, egyik kezedből a másikba rakod, a nyíl habozik, majd megteszi azt, amit meg akar tenni. Őt semmi más nem érdekli, csak az Északja. Mi vagy te neki, az ő Északjának és Déljének, Keletjének és Nyugatjának? Az égtájak keresztjének foglya vagy, odaszögezve szinte. Rögeszme, a dolgok és jelenségek tébolya, magány és képzeletszegénység. Mágneses mező. Ó, Istenem, milyen mező ez? Hova ment egyszeriben a világ, és mit csinál most másutt? Hol növekszik, szül, örül, beszél, pihen, alszik? A városokkal meg az őserdőkkel együtt elúszott, eltűnt egy kivételes kontinuitás is. Észre sem vetted. Egyedül maradtál a számodra teljesen ismeretlen, meddő mágneses sivataggal.

RADICS VIKTÓRIA FORDÍTÁSAI