I. 

1990-ben a Jugoszláv Kommunista Szövetség 14., rendkívüli kongresszusán – mivel nem értettek egyet azzal a javaslattal, hogy be kell vezetni a többpártrendszert és az 1974-es alkotmánynak megfelelően újrarendezni a föderális egységek közti viszonyokat – a Szlovén Szocialista Köztársaság küldöttei kivonulnak az ülésteremből. Követi őket a Horvát Szocialista Köztársaság delegációja. Majd a Macedón Szocialista Köztársaság delegációja. Majd a Bosznia-Hercegovina Szocialista Köztársaság delegációja. Meghirdetnek egy tizenöt perces szünetet, mely örökké fog tartani.

Emlékszem.

Az esti tévéhíradóban, 19:30-kor bemutattak egy rövidített fölvételt arról, ahogy a politikusok elhagyják az üléstermet. Ezt helyszíni riportok követték Jugoszlávia különféle városaiból. Szakadatlanul tankok vonultak át és repülők vágtak keresztül a képernyőn. A kamera végigpásztázott a romokon, majd megállt valakinek a cipőjén. Kinek a cipőjén? A horvát médiumok ezt állították, a szerbek amazt, a nyugatiak meg valami harmadik dolgot. A hírek végén beolvasták, hogy milyen óvintézkedésekre van szükség bombatámadás esetén. Az ablaküvegeket keresztbe kell ragasztani celluxszal, hogy ne repessze szét őket a robbanás. A függönyök legyenek széthúzva, hogy beléjük ne kapjon a tűz. Ha elsötétítés van, el kell oltani a villanyokat. Amennyiben ez nem történik meg, a polgárvédelem őrjáratai belelőnek az ablakba. Az óvóhelyre magunkkal kell vinni egy takarót, a személyes iratokat és egy darab vastag kartonlapot, amelyen aludni lehet, ha a riadó éjszaka is eltartana. Mindenki föl volt készülve, mégsem találta fel magát senki, amikor bőgni kezdtek a szirénák. Álomszerű volt. Megfogták egymás kezét, és csak azt hajtogatták, hogy egyáltalán mi közük nekik ehhez, azaz mi közünk nekünk ehhez, azaz mi köze ennek az egésznek hozzám – erre a kérdésre nem kaphattam választ, legföljebb egy nyaklevest. A következő riadónál engedelmesen széthúztam a függönyöket, leoltottam a villanyokat, csináltam egy szendvicset, és levittem magammal egy takarót az óvóhelyre, remélve, hogy gyorsan vége lesz ennek az egésznek, vagy legalább hozzászokom. Nem így lett. Tizenöt év múlva ugyanezt a kérdést tettem fel a regényemben, mely az első riadóval vette kezdetét. Amikor felharsannak a szirénák, még akkor sem akarják elhinni az emberek. A hitetlenkedés megelőzi a megszólalást és a pánikot, nem tud mit mondani az ember, és még nem ismeri saját rettegésének méretarányait. Eleinte valóban azt hiszi, hogy álmodik, csak „nyugtalanság szűrődik az álmába, a fülébe horkol, hányja-veti az izzadt ágyneműn, szakadékot nyit az ágy közepén, s ő beleesik a szakadékba, mely a saját matracában nyílt meg. De az álmodó továbbra is meg van győződve, hogy fel fog ébredni, hiszen a valódi rémálmok legszörnyűbb pillanatában mindig fölébredünk. Megfröcsköli az arcát, leveti a pizsamáját, kibújik a papucsából, és íme, fejetlen tyúk gyanánt, pucéran és mezítláb futkos a lángokban álló udvaron, mégsem ébred fel, és a feje sem nő vissza a helyére.”  Az a regény ott kezdődik, ahol ez véget ér, miután már mindenki végigálmodott egy hasonló forgatókönyvet, a Kommunista Szövetség rendkívüli kongresszusát, az esti híradót, a polgárvédelmi közleményeket, és lázasan ébredt. De semmit sem kommentáltak és senkit sem avattak bizalmukba, mert úgy hitték, hogy a hallgatás gyógyítja az éjszakai rémálmokat, amiként az idő a sebeket, s ha folytatják a hallgatást, akkor az ébredés is folytatódik. Így lesz. Muszáj. Logikus. Úgy gondolták, elegendő lesz tartani a szájukat és jól bekötni a zsákot, senkinek be nem vallani, hogy rettentő élőérzet gyötri őket, hogy emiatt pisáltak be álmukban, méghozzá nem először. Vele sem először esett meg, de ezt sohasem vallotta volna be.

Soha.

Megkönnyebbülve nyitja fel a szemét. A hajnal sűrű félhomályán átütnek a jól ismert tárgyak körvonalai. Körbenéz. Minden úgy van, ahogy hagyta; a pisztoly jobbra az éjjeliszekrényen, a nő kérdő tekintetet vet rá balról, a párnáról, és rekedten a fülébe súgja, hogy egész éjjel hánykolódott az ágyban, s hogy ő emiatt szemhunyást sem aludt, s megkérdi, hogy ugyan miket álmodott össze. Semmit, válaszolja a férfi, és gyorsan áthúzza az ágyneműt. Semmit. Sietnie kell. Elkésik a munkából.

Nem tudja, hova küldik.
Nem tudja, mikor jön haza.
Ne várja őt vacsorával.

Nem kell folyton ismételgetnie az asszonynak. Az asszony mindent ért. Rendben. Elnézi a férjét, amint eltűnik a reggeli esőben. Ha visszafordul, szélesen rá fog mosolyodni, és vidáman integet neki. Minden rendben, és minden még sokkal jobb lesz, mert az idő szerencsére gyorsul, ugrál, rohan, ma már holnap van, máris egy lépéssel közelebb vannak a boldogabb jövőhöz. Az ablakokban felgyulladtak a villanyégők, a szomszédok berajzottak a csöndes konyhákba. Mindegyikben fojtottan szól valakiért a harang, a nők nesztelenül himbálóznak a fűzfákon, s a gyerekek nem tesznek fel fölösleges kérdéseket. Gyorsan felnőnek. Mintha sietnének. Az optimizmus mindegyikben letéphetetlenül rá van ragadva a holnapra s a holnaputánra. Még ez a szívós eső sem moshatja le.
 – Délután ki fog derülni.
 – Ha nem ma, akkor holnap.
 – Vagy holnapután.
De a jövő héten már biztos kisüt a nap. És egész hónapban sütni fog. Biztosan. Örökre sütni fog. Ezért derűsen nyitják fel az esernyőjüket, a sötét égre mutatnak vele, az összetorlódott felhőkre és a lenti sárra. Délben kisüt a nap, és majd fölszárad. Igen. Mosolyogva gyalogolnak a gyárak felé a cúgos cipőjükben. Jövő ősszel majd vesznek újat. Hát hogyne. Mosolyogva foglalják el a helyüket a futószalag mellett, mosolyogva szerelik össze a telekommunikációs eszközöket, mosolyogva tekerik az elektromos kábeleket, öntik ki a ventilátorok műanyag talpát, fonják a gyapjút, gombolyítják a rézdrótot, csomagolják a villanykörtéket, szerelik az emelődaruk motorját, hegesztik a generátorok turbináit. Hajnaltól sötétedésig mosolyognak. Ez szépen látszik a fényképeket és a képeslapokon, melyek a jegyzeteim közt szóródnak. Úgy mosolyognak, mintha soha semmit sem álmodtak volna. Pedig hazudnak.

A falak miatt.
Az ablakok miatt.
A gyerekek miatt.

MINDEZ MIÉRTÜNK VAN.

A derű ökonómiája képes bevarrni a nyugtalan éjszakákon át támadt lyukakat és visszahozni a szebb jövőbe vetett hitet. Nem kell mást tenni, csak továbbra is hinni az optimizmus és a remény politikai erejében. Így magyarázta ezt el nekem Goran. Azt mondta, hogy akkoriban a holnapnak és a holnaputánnak éltek az emberek. Az unokáknak boldogabbaknak kellett lenniük, mint a nagyapáknak, mert a jövőnek szebbnek kellett lennie a jelenüknél.
 – De nem így lett.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy bármikor megszűntek volna örülni a jövőnek, és vigaszt keresni benne.

Majd jóra fordulnak a dolgok.
Száz százalék.

A városi tanács jelentése szerint Zágráb feltartóztathatatlanul fejlődik. A duplájára nőtt, a triplájára nőtt, és továbbra is növekszik. Az asszony tekintete reggel az ablakából a széles horizontra esett. Hogyhogy ezt korábban nem vette észre? Úgy tűnik, mintha a város egy éjszaka leforgása alatt megnőtt volna. A városi tanács szerint az ugrásszerű urbanisztikai fejlődés a polgárok önfeláldozásának köszönhető, akik a két csupasz kezükkel építik fel a lakóépületeket, fektetik le a villamossíneket, aszfaltozzák az utakat, miáltal „a zágrábiak mai nemzedéke tisztességesen teljesítette abbéli kötelességét, hogy a jövő milliós városának építője legyen.”  
De mikor történt ez?
Tegnap éjszaka mindez még távoli jövő volt, tegnap éjszaka pedig nemrég volt. Vagy nem?
Vagy ez egyáltalán nem ugyanaz az eső, mely múlt éjszaka is esett, amikor az volt az érzése, hogy az óramutatók meg se moccannak, s az idő beszorult az asztal meg az ablak közé? Állt, állt, állt, és akkor, íme, egyszerre letört, és egy darabban lezuhant a parkolóba. Úgyhogy már nem is tudja, milyen nap van… Azt sem, hogy mely év… Azonban feltételezheti, hogy a lavina elcsúfította az arcát. Bemegy a fürdőszobába és széjjelhajtja a fűzfaágakat, melyek a szemére hulltak.
Ha legalább nem ő maga lenne az…
Pedig ő az, bólogatnak neki a tükörbe szorult nők. Csak arra vártak, hogy kinyissa a fürdőszoba ajtaját és felgyújtsa a villanyt, máris kikandikáltak a közös lomb alól, hitetlenül rebegtetik a szemhéját, ámuldozva ráncolják a homlokát, s a száját mozgatva valami vigasztalanul egyszerűt diagnosztizálnak.

MA 1964. OKTÓBER 25-E VAN.

A tér és az idő szétválaszthatatlanul összefüggnek.
Az idő teszi a dolgát, emlékezteti őt az anyja.
Múlik. És múlik.

HÁTRA.

Az úgynevezett fejlődés ismét beszórta a háza előtt az utat. Félbevágta a tekintetét, és beaszfaltozta a keskeny szuterén-rések mögé. Azóta az ablak előtt ül és kinéz az udvarra, a cseresznyefára, naphosszat követi a fák lassú változásait, cukorkát szopogat, ragadós papírdarabkákat és piszkos zsebkendőket hullajt a fotel réseibe, csak néha áll fel, amikor köszöntenie kell a ritka látogatókat, akiknek röviden elmagyarázza azt, amit kezdetben mondott, hogy nincs előre, legalábbis nem nekik, hozzátéve, hogy ugyanezt hallani a rádiós hírekből és ugyanezt olvasni az újságokban is. Csak széjjel kell feszíteni a sorokat és megvizsgálni, hogy mi rejlik a mondatok redői közt. Szépen írja, hogy jobb lesz, ami nem mást jelent, mint azt, hogy most rossz, azaz hogy továbbra is ugyanabba az irányba tart a fejlődés. Mindenki tudja, hogy így lesz, habár mosolyogva állítják az ellenkezőjét, azt mondják, hogy a történelem kiszámíthatatlan irányban halad, amire ő azt válaszolja, hogy a szokásos, nem túl nagy körben forog. Számukra különösen. Ezt mindig hangsúlyozza. Na de majd meglátják a saját szemükkel. Amint eljön az őszi esőzések és a sár ideje. Egy ilyen ősz, mint ez.

Ennyit.
 

II.

A nap híre a Száva magas vízállása. Az utolsó mérések szerint a Száva fölment négyszázhúsz centire, egyes városrészeket már kiürítettek. Az esti híradóban bejelentették, hogy a víztömeg már reggel eláradt, de a fenyegető veszélyt eleinte senki sem vette komolyan, mígnem estefelé észrevették, hogy a vízállás óránként tizenöt centit nő. Követelték a városvezetés és a katonaság sürgős segítségét. Ezek voltak az utolsó hírek, mielőtt elhallgatott volna a rádió. Ifjúsági csapatok szálltak ki a terepre, hogy riasszák a lakosságot, ám a gát néhány helyen húsz méter szélesen is átszakadt, így aztán a víz és a riasztás szinte egyszerre érkeztek. A mentőakció egyik résztvevője hangsúlyozta, hogy ez volt az evakuáció legnagyobb hiányossága. A polgárokat nem lehetett idejében értesíteni, mert a terület villanyáram és telefonvonalak nélkül maradt, miközben a víz továbbra is „hullámokban csapdosta az udvarokat és a házak ajtait, úgyhogy mi is, akik menteni akartuk a polgárokat, meg azok is, akik a lakásukban maradtak, azonnal derékig vízben találták magukat” . Az iskolákban meg a tanácsházán evakuációs központokat létesítettek, de mire a lakosságot áthelyezték volna az óvóhelyekre, az árhullámok azokba is betörtek. Súlyosbította a helyzetet a tény, hogy földszintes házakból álló munkásnegyedeket ért az áradás, és a víz néhány perc alatt elárasztotta a házakat. Pontosabban három perc alatt, ennyi idő kell ahhoz, hogy a víz elérje anyám házának küszöbét.

Anyám ébren ül a koromsötétben.
Cukorkát szopogat és visszaszámlál.
Már nem fog sokáig.

4:00-kor a Száva vízállása eléri az ötszáz centimétert, a folyó Savka cestánál áttöri a gátat, és másodpercenként négyszáznegyven köbméteres sebességgel zubog az utcákon. Gejzírek törnek fel, melyek a levegőbe emelik a csatornafedeleket és teljes erőből spriccelnek a csövekből. Az áradás nyomása megváltoztatja a vízvezetékcsövekben az irányt; felbugyborognak a mosogatók, a mosdók és a WC-kagylók nyílásai, köpik ki a mocskos szappanos vizet, a szőröket, az ürüléket meg a szétázott vécépapírt, a lé szétfolyik a parketteken meg a szőnyegeken, szétcsorog mindenfelé, nyalogatja a bútorokat, megtölt minden rést és repedést, majd végül arányos iszapréteggé válva a mennyezet felé emelkedik. Vele együtt erősödik egy szokatlan zúgás is, az elromlott vízöblítőéhez hasonló, mély, sötét hanggá sűrűsödik, rezeg, majd tovább erősödik és erősödik és erősödik, hogy végül egetverő fináléba torkolljon, felébresztvén a munkásnegyedeket és az álomittas embereket, akik pánikba esve kiugrálnak nedves ágyaikból, a sötétben egymásnak ütköznek, caplatnak a hálószobák büdös mocsaraiban, kattintgatják a villanykapcsolókat, gyertyát, gyufát keresnek, zavartan kérdik, hogy mi történik, miért nincs áram, és ki szart be. A Száva hirtelen tör be, a vize sűrű, hideg és tiszta fekete, dum-dum, veri anyám szuterénjének kis ablakát, a meredek lejtőn lezúdulva ellepi az udvart, széthordja a kis csigákat, kagylókat és fosszíliákkal ékes kavicsokat, veri a bejárati ajtót, dum-dum, dum-dum, van itt valaki?, ám anyám nem válaszol, a Száva meg dönget, dum-dum, dum-dum, dum-dum, tudja, hogy anyám odabent van, elbújt a sötétben, ijedten forgatja a szájában a cukorkát és a zápfogaival porrá őrli, csak nem fogja rátörni az ajtót a víz?, csak nem fog ráömleni a papucsára s fölmászni a térdéig? a csípőjéig? csak nem fogja átáztatni a fehérneműjét meg a hálóingét, s még magasabbra emelkedni, lehűteni a melleit és a nyaka köré fonódni? nem fogja tán a fülébe súgni: dum-dum, dum-dum, elmúlt a három perc.

MÁR?

Következik a katasztrófa utáni reggel. A zágrábiak a tetőkön meg a cölöpökön kuksolnak.
Felfogták a poént, de továbbra is a kérdőjeleikbe meg a felkiáltójeleikbe kapaszkodnak.
Nem engedik ki őket a markukból. Akinek gyengül a szorítása – megfullad.

Lidija asszony, egy trešnjevaci nyugdíjas klub tagja, elmeséli, hogy azt a reggelt egy almafa ágán várta be, a kislányát szorongatva. Amikor néhány évvel később a kislány azt a feladatot kapta az iskolában, hogy rajzolja le az árvizet, hullámokat festett, melyen piros almák úszkáltak. A városi tanács rendkívüli ülésén hozott határozat szerint azonban „az árvíz okozta kár, nem számolva a  pótolhatatlan emberveszteséget, egyenesen óriási” . A Száva egy tizennégyszer négy kilométeres területet lepett el. Zágráb jó harmada víz alá került, tizenötezer lakóépület, melyek közül tízezer teljesen tönkrement, több mint negyvenezer polgár hagyta el otthonát, közel húsz ipari vállalat szenvedett károkat, vagy háromszázötven kilométer autóutat lepett el a víz… és így tovább. Így mondta be a híradó. Az áldozatok nevét is bemondták. Hozzáfűzték, hogy a halál pontos okát majd csak a boncolás fogja kideríteni. Anyám mindezt hallotta, sőt látta is az ablakon keresztül. Azok csendes halálát, akik nem tudtak úszni. Meg a tetőket a szarban. Meg az almákat.

Bemegy a fürdőszobába, ám egyszeriben egyedül van a tükörben. A pannon tenger ellepte a képet.
Minden más változatlan maradt. A férje halkan kinyitja az ajtót, lerakja a holmiját és századszor, kétszázadszor, ezredszer is belép a konyhába. A feleség felé fordul. A férj megáll. A feleség meg fogja őt kérdezni, jól van-e, s a férj is meg fogja kérdezni tőle ugyanezt, mindketten hazudnak, hogy jól vannak, századszor, kétszázadszor és ezredszer.

Mint mindig.

Pedig minél jobban vannak, annál rosszabbul vannak, s ezért a férfi még mindig áll, áll, egy lépést sem bír tenni előre, egy lépést sem hátra, a felesége meg sem kérdezi, miért áll, mert az elhallgatott válaszok amúgy sem találják el a lényegét annak, amit eltakartak a néma szokások. A férfinak egyáltalán nem fontos, hogy bevallja: két hónapja idő előtt nyugdíjazták, méghozzá azzal az ironikus megjegyzéssel, hogy nem bírja a harcot. A férfi nem meséli el, hogy abban a pillanatban vészterhesen elferdült a fejében a katedrális, és összetépte a pártkönyvecskét, igen, apró darabokra szaggatta, tanúk előtt tépte össze, akik mégsem mondtak erre egyebet, csak annyit, hogy maga egy nagy barom, aki letért a helyes útról, és átment a túlsó oldalra. Ám ezek pusztán tények.
Ami fontos, az az, hogy már nem tudja logikus sorba rendezni a tényeket, és attól fogva csak eljátssza, hogy munkába megy, voltaképpen azonban kora reggeltől a kocsmákban könyököl a konyakjával, megpróbálja megérteni, hogy letért, és mit értettek azon, hogy átment a túlsó oldalra, hisz ő továbbra is hűségesen ügyel az őrhelyen, csíphetik a méhek, ő nem mozdul a helyéről, egyedül az gyötri már hosszabb ideje, hogy nem jön az őrségváltás; az az őrült ötlet villant az agyába, hogy talán ők azok, akik letértek és átmentek a túlsó oldalra, és talán ő az, aki maradt, ahol volt. Egyedül. Az erdőben. Egy barom. De tényleg.
Ezért nem képes összerakni azt a logikus mondatot, és nem képes megmagyarázni, min töri a fejét a bárpultok fölött, mitől repedt meg a homloka, mitől reszket a keze, és meddig fogja döngetni a falat és bevizelni éjszaka az ágyba. Nem tudja, ámde a felesége tudhatná, milyen az, amikor egész életedben építesz és építesz és építesz, és végül azt mondják a szemedbe, hogy csak romboltál, vagy ha egész életedben takarítasz, sikálsz és mosol, s a végén minden még piszkosabb, és továbbra is vér mindenütt. A feleségének ezt meg kellene értenie. Talán ezért nem kérdez semmit. A felesége hátat fordított neki, és vízzé változott.

A szó szoros értelmében.

Az asszony némán az ablak felé fordult, orcái szétfolytak, mint a tó. A férje átfogta a vállát, ám a felesége egyszerűen kicsordult az ujjai közt és széttoccsant a padlón, úgy kellett csöppről csöppre a tenyerébe gyűjteni, csöppre csöpp, míg ismét össze nem szedte magát, és nővé nem sűrűsödött. Ekkor ágyba fektette, elnyúlt mozdulatlan csípője mellett, megszorongatta fáradt csontjaival, behúzódott a lábai közti csöndes hasadékba, megtorpant, és föladta. És még mindig ott van, és semmit sem mond neki, nem is tudja, mit mondhatna, mert abban a zsákban nem is maradt más, csupán összepréselt, földuzzadt és törött mondatok, melyek többé senkit sem vigasztalhatnak. Talán egyszerűen ki kellene fordítani azt a zsákot, szétszakítani a bőrt és megmutatni neki a kimondhatatlant, azt, hogy ő is magányos a saját tükrében, csak egész idő alatt megpróbált hinni az ellenkezőjében, megpróbált hinni abban, hogy az emberek azt gondolják, amit mondanak, például hogy minden rendben van, hogy jól érzik magukat a bőrükben, amiként a bőrük felszínén is, ámde az emberek hazudnak, amint hazudik ő is, meg a felesége is, és ezért már semmit sem lehet logikus sorrendbe összerakni, ezt megmondhatná a feleségének, azt, hogy ő is magányos abban a tükörben, pont amilyen magányos a felesége térdei közt, mert ő, a felesége is elhagyta, ő is mindig elmegy, a válla alatti lőtt sebre koncentrál és átnéz rajta, mint egy kukucskálóablakon, minél messzebbre, a hálószoba ajtaja felé, mely mögött becsukódik a folyosó ajtaja, mely mögött becsukódik a konyhaajtó, mely mögött becsukódik az előszobaajtó, mely mögött becsukódik a gyerekszoba ajtaja.

Ott növekszik a lányuk.
Siet.    
(regényrészlet) 
 

       RADICS VIKTÓRIA FORDÍTÁSA