Edo Popović
Zágráb, déli kijárat 1
Képzeljék el, hogy az orruk előtt elsuhan egy repülőhordozó azokkal
a mennydörgő mifenékkel, amelyek fölrepülnek és belefúródnak az égbe. Vagy
hogy fölsorakoznak a járdán a jobboldali radikálisok, miniszoknyában meg
neccharisnyában, és agitálni kezdenek a bevándorlók s az afro-ázsiai prostituáltak
társadalmi jogaiért, közben meg ingyen adják. Vagy hogy a nappalijában
rumbázni kezd a pápa meg Fidel Castro. Maguk meg egyáltalán nem reagálnak,
észre sem veszik. Mert minden agytekervényük, minden idegcsomópontjuk és
minden sejtjüknek minden sejtplazmája, minden egyes szőrszáluk hegye valami
sorsdöntővel foglalkozik. De valóban sorsdöntővel. Például a világbajnokság
döntő mérkőzésével, melyben a mieink vesztésre állnak, ámde rendezték soraikat
és visszaszorították az ellenfelet, gólhelyzet van és totál hepaj – és
akkor bedöglik a tévékészülék. És hitetlenkedve bámulják azt az átkozott
kasztnit.
A szerkesztőség előtti kávéházi teraszt megszállták az újságírók. Hangosan beszéltek, röhögtek és ittak. Néhányan az asztalukhoz hívták Babát, ő azonban csak legyintett, és ment tovább a parkoló felé. Még mindig gyötörte az az elpárolgott mondat. A francba, reggel le kellett volna állni az út mellett, és leírni. Most már késő. Ó, hányszor, de hányszor kicsúsztak a kezéből a szálak, mert úgy gondolta: majd később. Holnap. Van idő. Ám az ilyesmik nem várnak ránk az örökkévalóságig. A fontos dolgok állandóan mozgásban vannak, rohannak a maguk pályáin, amelyek csak néha kereszteződnek a mi útjainkkal. Az a nő, akivel a minap szembetalálkoztál az utcán, valószínűleg soha többé nem fog felbukkanni az életedben. A ráismerés örömével mosolygott rád, nemde, köszönhettél volna neki és szóba elegyedhettél volna vele, ki tudja, mi születhetett volna ebből, de nem tetted meg. Túl sokáig gondolkodtál, s mire utána fordultál, a nő már eltűnt a tömegben. És most eszed magad emiatt. Ilyen esetben mindig gyorsnak kell lenni. Megragadni az alkalmat, aztán lesz idő gondolkodni, hogy mi legyen. A dinoszauruszok azért haltak ki, mert lassan járt az eszük. Csak rágcsálták a növényeiket, és úgy gondolták, hogy van idő. Csak az örökkévalóságban van idő, világos? Baba a Slavonska sugárúton hajtott kelet felé, és azon gondolkodott, hogy most hova legyen. Menjen haza? Á, dehogy, semmiképp sem fog hazamenni. Otthon minden olyan szomorú. A tévészékháznál észak felé kanyarodott, és a Miramarskán befutott a belvárosba. Egy ideig furikázott a városban, megpróbált belőni valami célt. Mindenütt ugyanaz a látvány fogadta: balra s jobbra elmozogtak a házak, köztük szemaforok hunyorogtak. Aztán megunta ezt a körözést. Nem tudta eldönteni, hová menjen. Eszébe jutott néhány hely, de egyik sem vonzotta különösebben. Ugyan melyik hely lenne érdekes délután négykor a zágrábi nyári hőségben? A Szent Vinko-templomnál, miközben a zöldre várt, az Ilica házainak homlokzatára látott. Megpróbált varázsolni. Menjen végig az Ilicán a villamos, most! Omoljon össze ott az a daru, mely a tetők fölött meredezik! Vagy legalább rohanjon ki valaki valamely kapuból kalasnyikovval a kezében, és lőjön bele a járókelőkbe. Semmi sem történt. Lekanyarodott a Dalmatinskába és leparkolt. Jó lett volna, ha haza bír menni. Otthon lerúgná a mokaszinját, adna
Verának egy könnyű puszi, felnyitna egy hideg sört, ledőlne a kanapéra,
és elmesélné az asszonynak, hogy mi történt aznap.
Ó, szíve a városnak, melytől az ifjúságom kaptam, recseg a régi sláger a falra szerelt hangszóróból, Baba pedig, miközben a kézfejével letörli a sörhabot a szájáról, arról töpreng, hogyhogy ez a düledező viskó még mindig ellenáll az új szelek új rohamainak? Mit jelent ez? Ez mindenekelőtt azt jelenti, hogy a Komiľában még mindig lehet hazai sört kapni. Ami, ha jobban belegondol, csöppet sem jelentéktelen apróság. Mint fel nem eszmélt antiglobalista – meg hát azért is, mert tökéletesen tisztában volt vele, hogy a vicc az októberi forradalomról meg a vodkáról tulajdonképpen nem is vicc – Baba elég közömbösen fogadta az újdonságok lavináját, mely a vasfüggöny lebontása óta elborította Zágrábot. Tíz év múlva Baba megállapította, hogy ha mindent összeadunk és kivonunk, az egyetlen említésre méltó változás azoknak a presszóknak a megfogyatkozása, amelyekben hazai sör is kapható. Kiderült, hogy a legendás demokrácia, amiről annyit papolnak, nem más, mint a hazai sör kiakolbólítása. Babát tehát nem győzött ámuldozni (és örülni), hogy a Komiľa büfé még mindig létezik, és olyan, amilyen. Evvel a kör alakú pulttal, mely akár egy géppuskafészek, a nikkel peremével, melyet sok veszélyes semmirekellő könyöke glancolt fényesre, a pult fölött a tömény italokkal megrakott falipolccal, az üvegvitrinnel (parizeres szendvicsek majonézzel meg kókadt zöldsaláta-levelekkel díszítve). A fa bárszékekkel, a csempézett fallal s a műkristály-csillárokkal. A pokolian bűzlő vécéjével, az örökkön örökké bedugult vécécsészével, a csorba piszoárokkal, az összehugyozott padlóval… Ámde a keresztben áthúzott cigarettát ábrázoló náci ragaszok NÉLKÜL. S végül, de nem utolsó sorban, a molett pincérnővel, aki fehér blúzban, sötétkék szoknyában, duzzadt lábain vászon gyógycipőben áll a pult mögött, és csak meghatározott számú rendelést ért meg, nem többet. Kávé. Rendben. Tea. Indiai vagy csipkebogyó? Oľujsko pivo. Azonnal. Spriccer. Graąevina vagy rizling? Konyak. Rögtön. Pelinkovac, törköly, travarica… Áldott egyszerűség, mely egyre ritkább ebben az információkkal és újdonságokkal bombázott világban. Baba elámult (és örvendett), hogy a bitangok egyike, akik a háborúban kaszáltak, nem vetett még szemet a Komiľára, és nem változtatta át valamivé, melynek ajtaja fölött, példának okáért, a RISTORANTE DELL’ARTE GRANDIOSA felirat díszeleg, s ahol azokat a komplikált nevű ételeket és italokat tálalják, melyek nevétől megbotlik az ember nyelve, mint aki szét van csúszva. Az emberek, igen ostobán, meg vannak győződve, agyalt Baba, és mutatta a pultosnőnek, hogy töltsön neki még egyet, hogy ha bemennek egy ilyen grandiosóba, maguk is fölvesznek bizonyos jellemvonásokat. Hogy ha lenyelnek valami komplikált nevű digó vagy francia kotyvalékot, automatikusan átlövik magukat egy párhuzamos, mindenesetre jobb világba. Mintha ott köretként peyotlt meg szent gombákat szolgálnának fel, és a süteményeket LSD-vel töltenék meg. Mi ebben a kibaszás? – filózott Baba. Miért akarunk oly makacsul azokká válni, akik még tébolyultan sem leszünk? Miért csesztetjük egymást mindennel? Na ja, a fizetésem elég szánalmas és nyakig el vagyok adósodva, halálomig fizetni fogom a részleteket, de első osztályú kocsim van és a Grandiosóba járok. Hát te? Neked milyen kocsid van, és hova jársz? Ha így állnak a dolgok, gondolta Baba, elnézvén, hogyan ömlik át a sörhab a korsó peremén a pultosnő sonkás ujjaira, nem marad más hátra, mint a svábbogarakra szavazni ezen az evolúciós mérkőzésen. Ők okésak, teszik a dolgukat, és nem foglalkoznak ilyen marhaságokkal. A pultosnő újabb korsó sört helyezett Baba elé, aki azon morfondírozott,
vajon átváltozik-e most ez a nő pillangók felhőjévé, az egyik rászáll a
rózsára, amit ő leszed, és megnyílik előtte a kapu, az igazi kapu, melynek
megnyílását valamennyien várjuk, mely mögött nincs kikapcsolt telefon,
bírság előtti utolsó figyelmeztetés a bankból, tolakodás a villamosban,
krétával a járdára rajzolt emberek...
(regényrészlet) RADICS VIKTÓRIA FORDÍTÁSA
Lettre, 91. szám Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|