Első csatlakozó fejezet

A kilencvenes évek legvége volt, elült már a por, amit a negyedik gárda tankjai vertek fel, hazahozván a haza jó s rossz katonafiait, már alig lehetett hallani azoknak a téves nemzetiségű mosógépeknek, frizsidereknek, tévéknek és hi-fi tornyoknak a zümmögését, amelyek még hónapokig érkeztek a srácok után a teherautók s a traktorok megrakott pótkocsijain, nekem pedig mindezzel tele volt a tököm. Pontosan feleannyi idős voltam, mint most, és hát valahogy nehezen integrálódtam. A haverok a gimiből meg az utcából három dologra gerjedtek: a Hajdukra, Horvátországra meg az Oasisra. A mechanizmus nem túl komplikált. A Hajdukra nálunk, mióta világ a világ, több-kevésbé mindenki rá volt cuppanva, régebben ennek még értelme is volt. Ugyanis mielőtt harmadosztályú vidéki fociklubbá vált volna, a szurkolói pedig borotvált fejű fasiszta bandává vedlettek volna, ez a futballcsapat képes volt tűzbe hozni az európai kupákat: 1944-ben, mint a Jugoszláv Népfelszabadító Hadsereg élsportolói, Splitben legyőzték a felülmúlhatatlan brit válogatottat. Én kétballábas voltam, semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy a besoroljak a hátvédek közé, kijárjak a stadionokra vagy akárcsak a kisujjamat is mozdítsam a fociért. 
 Horvátországra is irtóra rágerjedtek akkoriban az emberek, még sokkal hevesebben, mint most. Az az igazság, hogy rosszul éltünk, egy fölturbózott katolikus-nacionalista autokráciában, de, hej hó, végre volt saját államunk! Én föl nem foghattam, máig sem értem, miféle értéke lehet önmagában egy államnak, így aztán ezzel is tele lett a tököm. Persze meglehet, ez azért van, mert én egy szlovén jugótiszt meg egy hazai postáskisasszony fia vagyok, akit sohasem tartottak keresztvíz alá, az apja a háború elején lelépett a saját köztársaságába, az anyja meg itthon maradt, az ilyen fajzatok pedig, mint tudjuk, mindig ellenség voltak, mi több, a nemzeti ügy hóhérai. Ha belegondolok, azt kell mondjam, még jól is jártam.
 Mindennek megvan a maga gazdasági és politikai háttere, ócska eszmék és kompromittált emberek számlájára írható – de az Oasis? Bazmeg, ezt sosem fogom megérteni. A kronológia azonban világos: néhány évvel korábban elért hozzánk is az MTV szignálja (a műholdvevők robbantották szét a Szovjetuniót, így a szólásmondás) és vele a spektákulumok hiperinflációja, mely átszőtte mindennapjainkat, és végre pop-kulturális formában is megnyilatkozott. Nos, egy hasonlóképp generált nagy történet keretei közt, vagy talán inkább a velejében –, mely narratíva akkoriban egyeduralomra tett szert azzal, hogy „a horvát nemzeti identitásról”, a „horvátság” reintegrációjáról és a nemzeti egység megteremtéséről szólt, és az „évszázadok óta vágyott nemzeti önrendelkezés” egyik kurvára zavaros, de annál szaporább hajtása volt –, esik meg velem az első nagy integrációs tapasztalatom.
 Olyan tisztán emlékszem, mintha tegnap történt volna. A terepszínű katonanadrág zsebén Cripple Bastards kitűzőt hordtam, a trikómon pedig a „Mirjana csak a balhét meg a punkot szereti” fölirat díszelgett. A főparancsnok épp elbődült. A saját retusált arcukba és a hasonlóképp photoshopolt nemzetükbe szerelmes politikusok portréival és jelszavaival borított falak várják a választásokat. Vannak kerületek, ahol nem lehet csak úgy lődörögni – előbb vagy utóbb belebotlasz egy csapat bőrfejűbe meg szurkolóba, akik rövid úton a nemzeti zászló színeire festik a bőrödet. Ezért mi is bandában járunk, míg ketten nem maradunk. És akkor mi ketten, a nagyszerű tandem, észrevettük a falon a horvát címert, és akkor mivel (non-stop) tele volt a tökünk ezekkel a címerekkel, nekimentünk kézzel-lábbal, hogy leszedjük arról a falról azt a címert, és ez a művelet sokáig elhúzódott, de nem járt sikerrel, mivel súlyos volt és jól föl volt erősítve a címer, és akkor egyszeriben sötétségbe borult a világ.
 És megpillantottam a kék égen az összes csillagot, többnyire sárgák voltak, de valahogy furán, szerte-széjjel szóródva, és egy pillanat alatt integrálódtam a talajjal. A háromajtós szekrény, mely a gallérunknál fogva ütötte velünk az aszfaltot, nyitotta meg első csatlakozó fejezetemet; a címer, mint kiderült, a Petrinjska utcai rendőrőrs bejáratánál állt, és azon az éjszakán zárt ajtók mögött megtanultam mindent, amit az eladdig óvatosan rejtegetett önrendelkezésemről tudnom kellett. Márpedig a nemzeti integráció, mint tudjuk, sine qua non: az első lépés Európa felé.
 

Második csatlakozó fejezet

Ha az első, proto-európai integrációm a kereszténység ezeréves bástyájának rothadt szívében zajlott le, a második, noha szándéka szerint sokkal európaibb volt, az ezzel szöges ellentétben álló sarokpontban esett meg, Európa földrajzi és politikai peremén, a kirekesztett Sztambulban a Boszporuszon. Friss egyetemi hallgatóként érkeztem oda Szilveszter napján a csajommal meg a haverokkal, miután harmincöt óráig döcögtünk a diákegyesület autóbuszával. Isztambul télen elragadó; Isztambul reggel, Isztambul este, sörbet-, hal- és füstszagún, a fények sűrű gobelinjét szőve, mely, akár egy óriási delta, beleömlik Ázsia fejünkbe vert sötétségébe; a város, melynek testei minden pillanatban megannyi gramm lelket eresztenek ki a levegőbe, a tengerbe pedig megannyi tonna szart. Ilyen Isztambul: csupasz, vad fantazma, Taksim tér újév éjjelén. 
 A fényes diszkó-csörgőkígyó elkanyarog a mellékutcákba, a hangszórók recsegve harsognak, öten vagyunk és összetartunk. A lányok egyszeriben sikoltozni kezdenek, elviselhetetlen a tömeg nyomása, tovább hömpölyget bennünket, és már nem látjuk a sikoltozás forrását; ahol az imént még a fejeik virítottak, most férfiak láthatók, másodpercről másodpercre növekvő halomban. Visszatolakszunk a tömegben a hangok felé – az egyik lány már a földön van, a másikat vagy tizenöt manus húzkodja. Szétlökdössük az embereket, cibálunk és ütünk, ha kell, míg végül sikerül kiszabadítani a lányokat, és elvonszolni egy mellékutcába. Alaposan össze vannak taperolva, meg rettentő dühösek, enyhe sokk érte őket, ámde az éjszaka folytatódik, zúgva zúg és átfolyik a reggelbe, bugyborékol a részeg állomásokon és jótékonyan törli az emlékezetet, eltávolítja az óesztendő árnyoldalát.
 Másnap este visszatérünk a hostelbe, ahol épp valami filmet forgatnak. A hostel előtt öt-hat tévéskocsi áll, reflektorfények kaszabolnak és kábelek tekeregnek. Mint kiderül, valóságshow-t forgatnak éppen, az európai csillagok pedig mi vagyunk. Az incidenst, melyet mi majdnem feledtünk, elejétől végig fölvették a tévékamerák – az újságírók megtaláltak bennünket, és a recepció fedezékében várnak ránk. Adtunk interjút az esti híradónak, néhány hírműsornak, a méhészeti és vadászati műsoroknak is, és minden fontosabb napilapnak; másnap nem tudtunk megtenni száz métert az utcán úgy, hogy valaki ne állított volna le és bocsánatot ne kért volna tőlünk a török nép nevében, mindenért a kurdokat kárhoztatva, s a kezünkbe ne nyomjon néhány meleg perecet, meg hasonlók. A pofám – mely premier plánban úgy festett, mint akit egész tisztességesen elagyabugyáltak – a véletlenek összjátéka folytán a legnagyobb példányszámú napilapok címoldalán találta magát.
 Helló, ki itt a bolond? -- szögeztem a kérdést egy idősecske riporternek, aki tapasztalt rókának látszott a halászmellényében. Kinek az érdekében áll kiagyalni egy ilyen történetet, s minket ebbe a csapdába csalni? Ki instrumentalizálja ezt az ügyet, és miért? Egy ország, melynek ennyi súlyos, mindenekelőtt belpolitikai problémája van, jobban tenné, ha más, égető kérdésekkel foglalkozna, nem pedig…
 A halászforma fazon tetőtől talpig végigmért, rágyújtott egy cigarettára és hótt hűvösen, mintha álló nap égből pottyant pontyok kapnának a horgára, ennyit mondott: az integráció. Az uniós csatlakozás. A nagy proeurópai kampány tombolásának idején Törökországban kihasználták az alkalmat, hogy megeresszenek egy üzenetet, mely szerint nem lenne szabad, hogy az európai országokból jött fiatalok Isztambul közepén így járjanak, s ha mégis megesik ilyesmi, egyhangúan el fogják ítélni. Az ördög sem érdeklődne utánatok, ha nem az Európai Unióból jöttetek volna, folytatja a halász, és kifújja a füstöt. És nekem egyszerűen nincs szívem kiábrándítani, elrontani a történetét és kimondani: jú nou, ájm from de Balkánsz… 
 Hát így esett, hogy akaratom ellenére másodszor is fölrántottak a galléromnál fogva a csillagokig.
 

Harmadik fejezet

Tovább sorolom a számomra fontos euro-integrációs pillanatokat, ezúttal mélyebbre hatolva a kontinensen, édesvizekre evezve.
 Légy precízebb: pontosan hol történt ez? Lengyelországban, északnyugaton, Bydgoszcz körül. Mit kerestél ott? Egy költészeti fesztiválon vettem részt, nem kerestem semmit. Hogy jutottál oda? Személyautóval vittek. Berlinből dobott át a lengyel barátom, aki ismeri a nyelvet és az utakat. Útközben keresztülmentünk Bagdadon. Milyen márkájú autóval mentetek? Nem tudom. Milyen költészeti fesztivál volt az?  Mindenféle költészet előfordult, már ahogy a költészeti fesztiválokon lenni szokott. A gyönge versek tényleg gyöngék voltak. Volt emiatt valami botrány? Nem, ahhoz túl jól neveltek vagyunk. Még mindig szorongat bennünket a kispolgáriság meleg mellénye. Ez ment meg bennünket. Történt-e botrány valami más miatt? Lépre akar csalni? Rendben; nos, nagy katolikusok a lengyelek? A lengyelek nagyon nagy katolikusok. A templomon, a tűzoltóságon meg kocsmán kívül minek kell lennie minden valamire való lengyel helységben? II. János Pál pápa művelődési otthonnak. Érvényes-e ez a te hazádra is? Igen, csak az említett művelődési otthon nélkül. Nálunk a pápa illendően fel van akasztva a megtisztelő helyre az állami címer meg a szponzor sörgyár logója közé. Emellett kétséges, hogy mennyire nevezhető az én „hazámnak” az az ország. Mi az, amit vidéken a lengyelek kifejezetten nem szeretnek? Nem szeretik, ha a pápát a keresztnevén szólítják. Nem szeretik hallani a Wojtyla nevet. Mi a te véleményed? Szerintem a nevezett személy veszélyes bűnöző, akárcsak jószerivel minden elődje, a szóban forgó céggel együtt. Mi az még, amit nem szeretnek a vidéki lengyelek? Nem szeretik, ha azon kapnak, hogy szerbekkel meg bosnyákokkal társalogsz. Mert mi, horvátok, oké vagyunk, testvérek, de azok a bosnyákok, azok a pravoszlávok, voltaképp oroszok… hiszen mi háborúztunk, akkor hogyhogy most egy asztalnál ülünk? Mit nem szeretnek még? Azokat a szlovéneket, akik folyékonyan beszélnek lengyelül. A fordítókat. Magyarázd el! Željko túl folyékonyan beszélt lengyelül. A bárban, a költészeti fesztivál záróünnepélyén. Azon a fesztiválon, melyen kétséges volt a versek színvonala? Igen, de minden fesztivál ilyen. És aztán mi történt?  Néhány sör után nem hitték el neki, hogy nem lengyel. Követelték, hogy hagyjon fel a provokálással. Hogy mutassa fel a személyi iratait. És aztán? Nem volt hajlandó felmutatni a személyi iratait, nem is voltak nála. És? Mindenáron el akarták kísérni a hotelbe, hogy keresse elő a személyi iratait. Bizonyítsa be, hogy nem lengyel. Vagy azonnal hagyjon fel a provokálással. Hagyja abba, és kérjen bocsánatot. És? Nem kért bocsánatot. Felállt, és nem volt hajlandó folytatni az eszmecserét. Mire ők? Rátámadtak, felpofozták, megmarkolták a gallérjánál fogva és rázták. És te? Én lefogtam a két karját, nehogy még nagyobb szarság legyen ebből. És ők?  Míg én lefogva tartottam, valaki lábbal fejbe verte, high-kickkel. Később mi történt? Nagy szarság. Tömegverekedés a költői fesztivál záróünnepélyén, miközben ki tudja, kivel integrálódtam, mert gyönge volt a megvilágítás. A sötétben, még ha össze is ütköznek, minden entitás hasonlít egymásra. A kifejlet? Az általános és kivételesen sikeres integráció után felugrottam Bydogoszczban a berlini vonatra, és azonnal elaludtam.
 

Negyedik csatlakozó fejezet, ez idáig az utolsó

Világos, hogy a kapitális integrációk e leltára önkényes, és másképp is festhetne. Egyelőre a felvázolt irányt követi – minden nem integrált európai verejtékes álmát: a perifériáról a centrumba. Az európai csillagok negyedszer jóval magasabban, felhők közepette hullottak rám, és ezúttal vertikálisan integrálódtam. Tárt karokkal fogadtam az integrációt (a körülmények különös összjátéka folytán ugyanis nem fogadhattam másként), mely nagyon is előrelátható katalizátorral rendelkezett, amiként a hatásiránya is előrelátható volt: kényszerűen következett be, föntről érkezett, a rend s a törvény felségterületéről.
 Ismét lírai ügyben utaztam, ezúttal Koppenhágába – visszatérőben voltam épp. Minden a legnagyobb rendben folyt: testőrség nélkül kószáltam a városban, keresztbe-kasul bejártam biciklivel Norrebrót, a „szórakozásra és lazításra” elkülönített lakásokban mulatoztam, Vesterbróban ilyen minden újabb épületben található, H. C. Andersen és Kierkegaard sírjánál olvastam fel (nekropoétika!), Christianiában lődörögtem, meg ilyenek. Az említett autonóm zóna a városközpontban külön mese. Ez a félig-meddig extraterritoriális oázis a hetvenes évek elejétől otthont ad mindenféle integrálatlan szerzetek tarka szőttesének – vannak ott kiöregedett hippik, punkerek és kilakoltatott házfoglalók, non-stop beszívott rasztások és más füvezők, militáns vegánok, fruitariánusok és mindenféle-fajta jogvédő aktivisták. Mégis, amint elhagyod a Christianiát (a táblák rendesen informálnak, hogy ismét az Unió területén vagy), ismét Európa szívébe kerültél – abban a verejtékes álomban –, az álomból pedig valahogy haza kell térni.
 Ezt az eljárást rendszerint ébredésnek nevezik; Tranströmer szerint az ébredés ejtőernyős ugrás az álomból a földre. Így pottyantam én az ágyból a reptérre. És a reptéren egy-két órán át olyasmit műveltem, amit a reptereken művel az ember – jószerével semmit. És akkor, megerősödve az álomtól, elindultam a hatalmas madár felé: kivettem a zsebemből minden fémtárgyat, a laptopot beletettem a tálcába, és mint már milliószor, halál nyugodtam keresztülmentem a fémkereső kapun. És akkor szólítottak és megkérdezték, vajon a táskám pont az én táskám-e. Én erre azt válaszoltam, hogy pont. És megkérdezték, fönnáll-e annak esélye, hogy valaki beletett valamit a táskámba. Én erre azt mondtam, hogy semmi esélye. És akkor még megkérdezték, tudatában vagyok-e én annak, hogy fegyvert hordok magammal, mire nekem tátva maradt a szám. És akkor eszembe villant, és elnevettem magam, és a táskám zsebéhez kaptam, hogy kivegyem belőle a svájci zsebkést, amit egyébként palackok felnyitására és fogpiszkálónak használok, és a kézipoggyászomban felejtettem. Ebben a pillanatban rám vetette magát két kétajtós rendőr, teljes erőből a falhoz tapasztottak, melybe belevájtam a tíz körmömet, és azonnal elsötétült az agyam; a meleg sötétségben, tökéletes glória gyanánt, élénksárga csillagok hunyorogtak.
 Amint magamhoz tértem, faggatni kezdtek. Hol szerezte a fegyvert, kérdezték. Mi volt a szándéka a fegyverrel, kérdezték. Ismer-e valakit erről a listáról, kérdezték. Tudja-e, hogy Dániában…
 Én pedig életemben először tudtam. Végül minden világos lett előttem, de túl izgatott voltam az együttműködéshez. Talányosan mosolyogtam, ami a jótevőimet még jobban felajzotta. Nem akartam elrepülni. Ez a sors szava! – gondoltam. Abban az országban óhajtottam megöregedni és meghalni, ahol a dugóhúzó fegyvernek számít, és kész voltam harcolni ezért. Továbbra is hallgattam, mint a csuka, míg egy alattomos kérdéssel át nem vertek. Óvatlanul kicsúszott a számon, hogy íróként tartózkodom Dániában. Miféle író maga, kérdezték. Költő, sziszegtem. Költő? Na, menjen ez az anyjába, mondták, és két lábbal rúgtak ki, miközben én továbbra is üdvözülten mosolyogtam. Nem kellett már irodalom a megváltáshoz. Se semmi. Ám a csillagok, amelyeket láttam, ezúttal száz százalékosan európaiak voltak, s végre megkönnyebbülhettem.  Én, az integrált.  

      RADICS VIKTÓRIA FORDÍTÁSA