Kjell Westö
Ahol egyszer jártunk
Ivar Grandell naplóbejegyzése:
1918.IV.20, szombat
A várost teljesen felforgatták, most a németek az urak, és irgalmat
nem ismerő védelmi alakulatok bukkannak elő, mint gombák eső után. A Kämps
bar szállóban és a Hufvudstadsbladet hasábjain nagyon várják már a bálokat,
amiket von der Goltz és az emberei tiszteletére rendeznek, és a sétányokon
és sugárutakon meg hallottam finom hölgyeket, amint azt mesélték, vacsorát
készülnek adni német tiszteknek, hogy bemutathassák nekik a lányaikat.
Ebben a légkörben Helsinki jól szituált lányainak az elrablása nem fog
sokáig váratni magára.
A harcok alatt az egyik hídon egy kósza golyó eltalált és halálosan
megsebesített egy koros munkásasszonyt, a tejboltba tartott éppen. Most
egy puskagolyók által kilyuggatott ladik áll felborítva a híd közepén,
hogy jelezze, se autóval, se kerékpárral nem szabad áthajtani. A szerencsétlen
ladik egy nagyobbacska modell, a Kormorán nevet viseli, szerintem Blomqvist
boltsegéd csónakját rekvirálták el. Szegény Blomqvist, futólag ismerem
őt a berggatai közétkezdéből, nem volt könnyű élete. A felesége, Manja,
elhagyta őt évekkel ezelőtt, és azóta is csak sújtja a sors. Szerintem
erről a barbár háborúról nincs különösebb véleménye, csak gyanítom, hogy
a csónakját szívesen megtartotta volna.
Múlt héten álltam a régi Seurahuone szálló előtt, és néztem/láttam
elvonulni a szabadon eresztett szabadcsapatokat. Elmasíroztak a főkormányzói
hivatalig, és a téren, az utca túloldalán, tőlük alig húsz méterre állt
újonnan begyűjtött vörös foglyok egy nagy csoportja. A frissen szabadultak
nem tudták türtőztetni magukat, átüvöltöztek az utcán: - Vörös senkiháziak!
Gyilkosok! Most visszakapjátok a kölcsönt! – Talán nincs ebben semmi meglepő,
hiszen a vörösök pont így kiabáltak, és még durvábbakat is, amikor a szerepek
fel voltak cserélve/fordított volt a szereposztás. Attól még nem volt kevésbé
nyomasztó a színjáték.
A szabadcsapatok szétszéledtek a város minden irányába, a vörös rabokat
meg elhajtották a börtönbe, hogy onnan majd tovább szállítsák őket valamelyik
fogolytáborba, amiket a fehérek éppen most hoznak létre. Amikor a rabmenet
megmozdult, egy kis drámának lehettem szemtanúja. Egy kisfiú állt a járdán,
távolabb a Sofiegatánál, és hirtelen odakiáltott valakinek a sorban: -
Apu! Apu! Ugye nem lőttél le senkit? Ugye nem fognak most téged lelőni?
– Egy magas, feketehajú férfi felelni kezdett a fiúnak: - Ne félj, Allu,
minden re... – de tovább nem jutott, mert a fehér őrök ráripakodtak: -
Csend legyen a sorban! Pofa be, fattyú! – és hasonlókat, majd az egyik
fehér őr odament, és keményen hátba vágta a foglyot. Jaj! Eljöhetne már
a béke és a megbékélés korszaka a városunkban, de sajnos nem vagyok különösebben
bizakodó.
*
Eccu csak évekkel később értette meg; hogy a szabadságnak ezen korai
időszaka határozta meg a sorsát. Ebben a percben nemcsak arról döntött,
hogy mit fog tenni tavasszal, amikor a várost és a vidéket meg kellett
tisztogatni a vörös lázadás után, hanem arról is, milyen irányt vesz teljes
élete, és mekkora jelentőséggel fog bírni benne a Sötétség.
Az első napokban otthon ült, nem csinált semmit. De ez a tétlenség nem
volt sem kellemes, sem megnyugtató; úgy érezte, mintha az erő továbbra
is csak áramlana ki a testéből. Nem a kimerültek mély, de jótékony álmát
aludta, amely lassacskán elvezet a reggelhez, és utána az ember azzal az
érzéssel ébred, hogy az élet remek, és megint bele akarja vetni magát a
közepébe. Szaggatottan aludt, egész éjszaka izzadt. Úgy érezte, csak perceket
alszik egyhuzamban, és akkor is annyira felületesen, hogy közben félig
a tudatánál van. A teste már nem tudta, hogyan kell ellazulni, az izmai
feszültek, fejfájás gyötörte, sajgott a válla, nyugtalankodott a hasa,
és hirtelen görcsei voltak. Nappal fáradt volt, de közben nyughatatlan
is, és mintha lázban égett volna. Újonnan elnyert szabadsága egy eddig
ketrecben raboskodó állat szabadsága volt, hirtelen több ajtót is látott
megnyílni, de nem tudta, melyik mögött várja a valódi szabadság, és melyik
mögött rejtőzik büntetés a jóhiszeműségéért, amiért egyáltalán hinni mert
a szabadságban.
Telefonáltak a barátai. Cedi többször hívta, és Henning is telefonált,
és Lonni, és egyszer még Bruno Skrake is.
Cedi az első hívása során Zviga Zweygbergkről beszélt. Zvigát eltemették,
még mikor Cedi a gimnáziumban raboskodott, és a Sigurd-alakulat még a Stenbrottet
jéghideg barakkjaiban didergett. Cedit nemrégiben felhívta Zviga barátja,
Tschali Luther, és bár Tschali és Cedi korábbról nem ismerték egymást,
megállapodtak, hogy tartanak egy megemlékezést Zviga sírjánál. Eccut bántotta,
hogy Luther Cedit felhívta, őt meg nem, de attól még habozás nélkül elhagyta
georggatai lakását; állt a többiekkel a tiszta áprilisi napfényben a néma
temetőben, mindenki cilindert, fehér sálat és fekete paletot-t viselt,
mintha egymásról készült másolatok lettek volna, és a fű készült egészen
világos zölden kisarjadni, és Zviga sírját ellepték a virágok, és mindannyian
mélyen megrendültek, igazság szerint együtt zokogtak, és nem szégyellték
a könnyeiket egymás előtt.
Jali papa csak hallgatott. A háború hónapjai és az élet a vörös Helsinkiben
nem tettek jót neki; úgy festett, mint akiben már nincs semmi spiritusz,
egész teste rogyadozott. Eccuval nem beszélték még át a vakmerő síutat
a Sigurd-alakulathoz, és nem beszéltek semmi másról sem. De nem ellenszenvből
hallgattak, csak mindketten annyi mindenen mentek keresztül nagyon rövid
idő alatt, hogy teljesen elnémultak. Nem volt köztük harag, de egyikük
sem tudta, mit mondhatna, és amikor az ember bizonytalan, hogyan fogjon
neki, akkor inkább egyedül viseli gondolatainak és emlékeinek súlyát, nem
terheli velük a másikat is.
Eccut továbbra is hívogatták a barátai. Miután elbúcsúztak Zvigától,
a társalgás a bosszú és a reváns témáját kezdte érinteni. Cedi, Henning,
Lonni, mindenki arról beszélt, mennyire fontos lenne megbüntetni a vörösöket,
de úgy, hogy megérezzék. A szabadcsapatokat Thesleff alezredes már a felszabadulás
másnapján összehívta; újjászervezik a dél-finn védelmi alakulatokat, a
fővárosét is. A baráti társaságban mindenki eleget tett a hívásnak, csak
Eccu maradt otthon. Elsőként Lonni Tollet szánta rá magát. Toffe Ramsay
és mások társaságában belépett Helsinki védelmi alakulatába, egy századba,
melynek őrzési feladatokat ígértek a Suomenlinna erődítményben felállítandó
fogolytáborban.
De Cedi Lilliehjelmnek más tervei voltak, és mindent elkövetett, hogy
rávegye a barátait, kövessék az ő elképzeléseit.
- Fel fognak állítani egy új zászlóaljat – mesélte a telefonba a mérsékelt
érdeklődést mutató Eccunak. – Az lesz a neve, hogy Nyugat-Nylandi Zászlóalj,
és az ing?i mezőgazdasági iskolában lesz a főhadiszállása. Fänrik Lindh
a Sigurd-alakulatból már ott van egy századdal, de több emberre lesz szükség,
sokkal többre, az iroda az Arkadiagata 6-ban van, Gustafsson doktor várja
a jelentkezőket.
- De mi lesz igazából a dolga egy ilyen zászlóaljnak? – kérdezte Eccu.
– Hogy leszámoljon a vörösökkel Nyugat-Nylandban – mondta a legcsekélyebb
habozás nélkül Cedi, majd hosszú szónoklatba kezdett elidegeníthetetlen
kötelességükről, hogy jelentkezzenek az új zászlóaljba, gondolj Zvigára,
emlékeztette Eccut, és gondolj Schybergsonra és Juslinra, akik Pellinkiben
estek el, és gondolj Korkmanra és Hernbergre, és a többiekre, akik a Sigurd-alakulatban
és visszavonulás közben haltak meg, és gondolj a barátainkra, akik a tavastlandi
csatában maradtak ott, és gondolj Olof Gylfe nagyobbik fiára, Magnusra,
aki Tampere bevétele után három nappal elment egy borbélyüzletbe, hogy
a háborúban megnőtt szakállát leborotváltassa, de ehelyett a borbélynő
elvágta a torkát, a vér csak spriccelt, és folyt le a falakon, miközben
ő elvérzett.
Eccu hallgatta, ahogy Cedi felsorolja a vörösök brutális tetteit, és
mindent értett. De ő nem akar, mondta, még akkor sem, ha Cedi már másnap
indul Ing?ba, és Cedi elmondása szerint Henning Lund és Bruno Skrake megígérte,
hogy elmennek az Arkadigatára jelentkezni a zászlóaljba. Eccu még ekkor
sem állt kötélnek. – Nem akarok a bosszú angyala lenni – mondta –, elegem
van már az angyalokból, akár feketék, akár vörösek, akár fehérek. Azonkívül
aláírtunk egy papírt, megígértük, hogy nem állunk bosszút.
- Én ilyet soha nem írtam alá – mondta Cedi felpaprikázva, – ti többiek
meg rabként tettétek, kényszer alatt, fenyegetve voltatok. De természetesen
azt teszed, amit akarsz, mint eddig mindig, Eric tesó. Ha meggondolod magadat,
tudod, hol találsz minket. És még később is lehet jelentkezni, ezen és
a jövő héten meg lesz hirdetve az újságban. Komolyan remélem, hogy meggondolod
magad, Eccu, olyan időket élünk, amikor ki kell állnunk a hazáért és a
népért.
Miután a németek felszabadították Helsinkit, Nita Widing és a barátnője,
Maggie Enerot újra elkezdtek zongoraórákat venni özvegy Walevskynétől.
Nita éveken át gyakorolt etűdöket és mazurkákat Walevskynénél, de még mindig
nem tudta, hogy az apja ilyenkor egy gyors futamot adott elő a szigorú
tanárnő gombjain és gomblyukain, hogy aztán elringassa magát oda és vissza
a test nocturne-jére. Nita és Maggie a vörös időkben is eljártak játszani
Walevskynéhez, de a lázadás utolsó heteiben az élet a városban túlságosan
tébolyult lett, az ember alig merészkedett az utcára, csak a rettenthetetlen
Lucie Lilliehjelm tartott ki, és vette rá Nitát, hogy tartson vele, amikor
kosárban kávét, kenyeret és cigarettát vitt a testvéreiknek az Elisabetsgatára.
Amikor a két barátnő újra elkezdett órákra járni, Walevskyné megkérte
őket, hogy gyakoroljanak egy f-moll impromptut Schuberttől. És Nita gyakorolt,
otthon is gyakorolt, újra és újra eljátszotta az impromptut, és Eccu ennél
szebb zenét még soha nem hallott, néhány perc elteltével kezdődött egy
hosszú dallamfüzér, amelytől mindig könnybe lábadt a szeme, és volt egy
pont, ahol a moll dallam átlendült egy vidám és könnyed dúrba, amely egyre
csak terebélyesedett, és olyan szép lett, hogy végül a bánat szálai vegyültek
belé, az ünneplő életöröm kisiklott, a dallam sóvárogva repedezett, és
azon kapta magát, hogy ismét moll lett belőle, mintha a zene hatalmas világában
lett volna valahol egy ősi kőtábla, amelyen írva vagyon, hogy a szépségnek,
igenlésnek, életerőnek határa van, azt átlépve minden felbukik, elreped,
és a bánat végigfolyik az élet komor múlandóságán.
Valahányszor Eccu meghallotta ezt a darabot – és Nita ígéretes zongorista
volt, csendes méltósággal és melegséggel játszotta az impromptut, teret
hagyva a dallamnak, nem fullasztva bele a virtuozitásba – magára ismert.
Felismerte az örömöt, felismerte a lázas optimizmust és az életkedvet,
de a hívogató szakadékot is odalent. Felismerte a minden szépség alján
ott lapuló bánatot. És amikor a rabsága utáni napokban és hetekben meghallotta,
ahogy Nita gyakorol, kivétel nélkül mindig sírva fakadt, és érezte magában
felgyülemleni az elhessegetett érzéseket, és biztosan tudta, hogy a Sötétség
megint tart feléje. Nem értette meg, sem akkor, sem később, hogy néha a
Sötétség nem egyedül jött, ezúttal a Sötétség csak egy összetevő volt a
sok közül, és ha Eccu fejest mert volna ugrani a zenébe, a Sötétség került
volna ki vesztesen, mert a Nita által játszott darabban végtelen mennyiségű
élet és megbocsátás és szeretet és öröm volt jelen. Eccu a saját lehetőségeik
tárházát hallgatta a zenében – Isten csak egy kódszó, amellyel leírjuk
a bennünk lakozó jót, gondolta mindig –, és a gyógyulási folyamat szeretett
volna megkezdődni, Eccu már akkor felismerni vélte, amikor az emlékeivel
és a látomásaival küzdött a hosszú, tétlen napokon az Elisabetsgatán.
De Eccu nemet mondott. Félt a Sötétségtől, és szeretett volna felbátorodni.
Kölcsönvette Jali fényképezőgépét, és kiment képeket készíteni a felszabadított
városról és az emberekről. Kész fiaskó lett belőle. A hétköznapi polgárok
ünnepi hangulatban voltak ugyan, a férfiak a belvárosban vidáman integettek
a kalapjukkal a fényképezőgépe felé, és néhány fiatal nő egyenesen élénk
kánkánt lejtett hosszú szoknyában, de közben a németek és a védelmi alakulatosok
leszidták és ellökdösték őt, még nincs itt az ideje a dokumentálásnak,
mondták, a várost még nem sikerült véglegesen biztosítani, még a városközpontban
is maradtak vörös orvlövészek, padlásokon és a háború miatt kiürült irodákban
rejtőznek, a németeket még akkor is meglőtték, amikor győzelmi felvonulást
rendeztek a Senatstorgon.
Miután Eccu a városban tapasztalt idegeskedéstől és gorombáskodástól
még zaklatottabban tért haza a balsikerű kiruccanás után, Cedi Lilliehjelm
történetesen újból telefonált Ing?ból, és elmondta, hogy mostanra már csatlakozott
hozzájuk Henning és Bruno is, de van még hely további legényeknek, nem
tudná Eccu végre összeszedni az akaraterejét és letenni valahova a garast
az életben, nem tudna elmenni az Arkadiagatára Gustafssonhoz jelentkezni,
hogy igazi muskétás lehessen, egy mindenkiért, mindenki egyért!
És Eccu letette a garast. Letette, de közben nem tudta, hogy azért,
mert le akarta, vagy a bajtársak nyomására döntött így, vagy csak nem tartotta
magát elég erősnek ahhoz, hogy egyedül küzdjön a Sötétség és az összes
többi előrefurakodó érzés ellen.
PAPOLCZY PÉTER FORDÍTÁSA
Lettre, 90. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|