MOSZTÁRI ÁLMOK 
 

Hallom, ahogy beszélsz, az idő felderül
a tér peremén, a levegő arcszesztől és alkoholtól tiszta
a tüdő szívesen mártózik meg a hideg reggelben
mint egy felhívásban: a következő pillanatokat
tisztán és bénultan éled át, mint a tengerből kifogott különös lények,
ami ezután történik, a kereskedők dolga, a piaci mérlegeké,
az utca néma férfijai az ajtóból nézik
ahogy minden egyes paradicsom a helyére kerül.

Azt mondod, hogy el kell felejteni mindent, ami a hegyekben történt
hogy a városokban lőttek,
ki kell végre nyitni a szánkat és a levelet, amelyet a ládába dobtak.
Mit is mondhatnál még. Találkozunk, mintha megértenénk
mindent és sohasem.

Mi mást, hisz oly sokan lesznek még, akik átvirrasztják az éjjeleket
zajló emlékek és kézműves tárgyak között, találkozások
egy idegen vidéken

eltitkolt szerelmek
vajon hullnak-e a fecskefészkek az eresz alól
lekopnak-e valaha a falakról a kihűlt árnyak,
érintetlen kép izzik a napfényben
és a telefont szorongatod, az űrben jársz
gyönyörűen beszélsz, gyorsan, sarkosan
bőrfelszín, melyet késsel felhasítanak, majd összeillesztik és összevarrják.
 
 

FEHÉR ZAJ [VALKOINEN KOHINA]
 

A fekete medve gondot visel rám,
karmaival fésüli méztől ragacsos hajam,
imád engem, ha nem megyek az erdőn túlra

túl az erdőn, amely már kétszer halt meg
kiszáradástól, gyilkos fűrészektől

a medve égre emeli fejét
orrlyukai az irtás szelével tele
              szemei porral és magokkal, könnyel,
fehér füzikék susognak, ősz közeleg.

A fekete medve faggyúszagú fészkében lakom
szőrlabdába rejtezem
a szél elől, a kutyák sem találnak rám,
sem a tájfutók, sem a gombaszedők.
A rövid ösvények hirtelen véget érnek
magnak hagyott fák folytatják az erdő gondolatait

és a távolban felzeng a hétköznap négyszög szobája
harangok zúgnak, víz forr
a teáskannában kis felhő hullat esőt
a sötétség tükre itt marad és átnéz a vállam felett.

Letörlöm az üvegről a páráját, a medvét és a cseppeket,
az élők könyvében már megjelölték
             az arcokat, amelyekbe az ég süpped el
                           a hó bármikor hullni kezdhet
      az ég hamuba öltözött, soha többé nem térek haza,
                   karommal meghúzott határ
          az eső sebes arcán.

A medvével osztozom az örök tél kunyhóján,
a téli álmon, hangyabolyon
            a barátok szalvétából hajtogatott madarai
        Dél-Finnországban maradnak egész télen át, tollak szálldosnak
bomló hattyúkból, viszket a szemünk
a dohos ágyban, kimerít a tél végtelen
magyarázata

a meghívók felbontatlanul hevernek az asztalon
a gondolatok a lámpa köré gyűlnek
sílécek és ünnepi lakomák, fújom az ujjaim
fogcsikorgatva, a fehér üregben

téli barlang és áfonya szaga
árad, a szőr melegében szoptatom a kölyköt, tanulmányozom a fekete tej sajtreceptjét,
          monoton tanulás, benne a növekedés, a beérés és az edény ritmusa dobog
                    az alma sorsa visszhangzik, a magház megsötétedik                                a hús áttetszővé lesz, elenyészik.

         Tíz téli almát számoltál már meg, papírba csomagoltad őket.
         Hirtelen a számolás és az éneklés abbamarad, az udvar elenyészik.
         Idegen fa hangját hallgatod, hideg gyümölcsökét
         ahogy egymás után fordulnak magukba és megérintenek
         szél lebbenti az ágakat, néhány a földre zuhan, tatamtatam,
         ahogy a vágy lohol penészes pince falak közt
         a gombák elolvadnak a rázkódástól, tompa puffanások,
         estéről estére korábban jön az álom, a hátsó udvarok és kertek, a gondolatok
         gyermeki délutánok, el se kezdődnek véget sem érnek.

         Mint a bőr, éjszakára a tűz elé terítik, reggel fázós hátat melegít.

A fekete medve tanított olvasni
az árnyékos oldalról nem lehet a napfényre jutni, az eltévedt zsombékosba és tekintetekbe vész
aki medvével találkozik, megdermed, a szalonna karácsonykor kemény és szép
a csontok kiszáradnak a nyáron, a szerelmesek, a szavak, az emberek
húsevő virágok és a legyek új generációiba vesznek

és mikor róka fut a mondvacsinált keresztelőre, lóvá tesz mindenkit és falni kezd
a gyermek még csak cseperedik, félig üres, majd egészen az,
tudod jól, a medve elzavar
a mackó visszafordul, téli odút készít, meghízik és lomha lesz

messzi-messzi könyvekben, más időzónákban
a madárasszony nem kerülheti el sorsát 
a holdhoz közel, a naphoz közel,
az ég vállairól medve ereszkedik alá és mellé telepszik

az évszakba zuhanok mesterséges álmaimból
a halottat lábbal előre viszik ki a házból,
a lábak elkopnak a futásban a répaföldön, a krumpliföldön és rozsmezőkön át.

A medve kavarja a lábast, megszámlálhatatlan lepedőt
                                                             a nedves ablakra
                      szavakat rajzolok, ezer éve nyeltem le őket
ellenfénybe fekete fénybe az éj vakságába, mellemen nap arcomon felhők
a medve egy szót sem szól, a loboncos nem beszél

a száj tele, a lepedők vitorlákká fagynak
szív zizeg a papíron
és a nap végére kifakul a szivárványhártya is
mikor a medve az este árnyát teríti szét a szobában
szavaim szétmorzsolódnak,
                a mozdulat elég, két lábra áll

                                      a télbe visz engem

                          a mancsa langyos
          mellemhez simul, óva int
               nem szabad kiszámíthatatlannak lenni
                az indulásra gondolni

               Azt az estét a falu utolsó házában
                             még mindig karnyújtásnyira érzem
               összezavarodott sorsok

                                          kiürülő falu
        ahol a házak befelé fordulnak, a nőkben elmozdul a gerinc
               míg többé már nem látszanak a háttámla mögött
néha egy leesik a földre, nem áll fel többé

     és a férfiak
         az égő házban maradnak,
     a lovak lábánál, a jégen,
a férfiak megfagyva, leszúrva, a medve szétmarcangolva

      vasárnap reggelre hármat bottal ütnek le

               hideg keszegek csillognak a zavaros vízben
               a döglöttek hassal felfelé a varsában
 

És a barlangban
a medve szeretőre vágyik,
         gazdasszonyra, házi tündérre,
a medvével együtt tartjuk a gőzölgő fazekat
karmok kaparástól feketék
szemek történetektől feketék
összefésülöm az ösvényt
ahová menni akartam
ahol a tetők a homályba hullnak,
a macskák gyülekeznek a réten

a fekete medve minden reggel izzadt hajam fésüli
a fagy kiöli takarónkból a rossz, viszkető
álmokat, hátunkon és oldalunkon mélyülő nyomok

                         egyre mélyebbre süllyedek az ágy gödrébe,
                                      a gyerek leány lesz, a medve tudja
                 az erek és a szomorúság méhlepénye minden évben nehezebb lesz

                  míg már nem tudom kinyomni
a medve málnát szed, én kint fekszem, a medve egy más faj

engedem, hogy a nap kettévágja a medve
alattvalóját, összevarrom halászhálóval, fájdalom fonalával
a kenyeret ember-kiáltásra cserélem, a medve zsákmányának kása kanalára

és lassan, óvatosan simítani kezdem kitömött mellem gyűrött anyagát
           a dagadó napkorongot, a delelő napot széllökések rántják
                 az ég jelei mozdulatlanok, eső színezi
                 a mesét ruhákról, melyekből szél támad, hang hallik, suttogás.

                                                                 PUSZTAI VARGA ILDIKÓ FORDÍTÁSAI