Tűz, szélszárította fa
lángoló végzete, elmúlást hozol
füstté és felhővé oszlót
láthatatlanul,
kiüresítve és erővel telve.

Mozdulj, ki voltál mozdulatlan
ki nagy jámboran hagytad
kővé jegesedni
pusztává sivárodni
a szív posztóval bélelt kamráit,
ki hagytad fellobbanni a máglyát, nem tiltakoztál
engedted bevégezni az ítéletet, jelen sem voltál
te, könyvek barátja, szerzője és égetője.

A palotából, a csarnokokból 
füst száll fel, nem melegít, ám elárulja
mit tettél, amikor senki sem látott
el bizony: történjen, aminek történnie kell
menjen minden a maga útján
ahogy a füst sem járja át a követ,
te szántóvető, ki mögött az ifjú 
elmerül a mélyben, csak a lábujjak, a kardpenge 
jelzi, hol veszett oda. Egy szempillantásig. 
A víz eltörli a sebet. A felszínről. 

Ő, ki láthatatlan, semmibe tűnt, kit megégettek, 
odaveszett tűzperzselte szárnnyal
tűzzé, levegővé, vízzé és földdé lett
kit meggyaláztak, s oly áttetsző
itt él, melletted
míg te, jámbor, mozdulatlan
írogatsz palotád csarnokában.
 

Elégia
(Enkelien pysäkki. Kirjayhtymä, 1990.)

Sötétből indulok, egyenesen a fénybe.
Arcok, szőrös pofák, 
lábak, éles karmú mancsok
nyoma sebzi fel az utat.
Emberáradat a sötétben. 

Néma barátoktól jövök, 
sötétből indulva és sötétbe térve meg
de ott, ahová tartok,
fényben fürdöm egy pillanatig, egy örökkévalóságig.
A szavak, akár a kolibrik.
 

Megérkezés
(Meri, ei mikään maa. Kirjayhtymä, 1987.)

Szeles március töri ma
a fákat, a házak eresztékei 
ropognak, bennük élünk,
mélyen, mintha hajón laknánk,
az emberlét
ringó hajó,
tovasiklik az utcákon
autók, kutyák, magas juharfák
közt, címüket kérdezem.
És a gyermekek elfutnak az óriások kapuitól, 
az öreg házak nem nyílnak meg,
meg sem hallják a kopogtatást,
de aznap, mikor partot értem,
befogadtál, házad szívébe, 
nem tudjuk, kinek nyitunk ajtót, 
mikor kezdődik az élet,
nem tudjuk, költő vagy gyermek érkezik, 
nem sejtjük, és a szeretett ember 
észrevétlen már az ajtóban áll
kék kabátban.
Moszkvában megint temetnek,
és Rómában virágoznak a mandulafák,
túl a tengeren már felkelt a nap
de a világ itt születik, ahol élünk,
reggel kitárunk ablakot-ajtót,
s a szelek sietve útra kelnek. 

    KOVÁCS OTTILIA FORDÍTÁSAI