Petri Tamminen:
Mi kell a férfinak?
 

Az első rossz karácsony
December 24. reggelén az étkezőasztal dugig van csetres edényekkel és hozzávalókkal. A reggeli szendvicset állva kell befalni. A rajzfilmek hangját elnyomja a porszívó zúgása. Mire végre újra hallanád, már nem érdekelnek.
A fenyőfa feldíszítését nyűgnek érzed, a régi karácsonyokat juttatja eszedbe. A díszek horpadásokkal vannak tele.
A rokonok délután érkeznek. A sovány kis ajándékcsomagokat azonnal felismered. A nagybácsik unatkoznak. A nagynénik a konyhapult mellé gyűlnek beszélgetni: „A karácsonyi süteményt egy kicsit pihentetni kell, és meg kell kenni, de nem túlzottan, mert akkor elázik.”
A templomba menet apa rossz autóba ültet. A zsúfolásig telt padokban elfog a szégyenlősség. Az imádság utáni csendben az aprópénz kiesik a kezedből, és a pad alá gurul. A rokonok lehajolnak, hogy felszedjék neked. Az oltár mögötti ablakok úgy bámulnak rád, mint két óriási szem.
Az ajándékosztásnak sehogy nem akar végeszakadni. Anya és apa kibontják az iskolában eszkábált ajándékokat, és köszönetképpen rád mosolyognak. A nagybácsi nem kap semmit. Éberen figyeli, ahogy a többiek átadják az ajándékaikat, megszemléli, ki mit kapott, és próbál vidámnak látszani. A saját ajándékaid nem érdekelnek többé.
Az unokatesód csomagjából egy légpuska kerül elő. A bádogtartály dugig van csodaszép töltényekkel. Úgy csillognak, akár a gyöngyök. Az egész kis csapat kivonul az udvarra, hogy gyönyörködjön a lövésekben. Az unokatesód az erdő felé céloz, és hármat lő. Aztán gőzölgő lehelettel mindenki beszalad a házba. A kivilágított teremben az ember sajnálni kezdi a töltényeket – most ott vannak szegények egyedül a sötét erdőben. Kedve lenne elmenni, és megkeresni őket.
Az est hátralévő részében a család karácsonyi koncerteket néz a tévében. Senki nem kapott társast ajándékba. Az unokatesóddal elkezdtek egy sakkjátszmát, de a menet közepén egyszercsak észreveszitek, hogy valahogy mindkét király le lett ütve. A nagypapa a kanapé végében szendereg, keze az arcán, fején túl kicsi mikulássapka virít.
A csokoládé beleolvadt a papírba. Émelyítő ízét sokáig próbálod kimosni a szádból, de még a fogmosás után is érzed.
A padlásszobában csend honol. Az égen sápadtan világít a hold. Egyáltalán nem látszik rajta, hogy itt a karácsony. A paplan alatt hideg van. Az egész egy csapásra elmúlik, mikor végre elnyom az álom.

Hokinézés közben
Az ember hokinézés közben érzi át legjobban a sorsát: dolgozol, hajtasz, a játék jól megy, de aztán bekapsz egy gólt! A vereséget azzal próbálod késleltetni, hogy az egyik székből a másikba ülsz: ha a szerencse a kanapén ülve hagy el, átülsz a fotelba, ha a fotelben ülve, felállsz. A meccs utolsó pillanatait egyedül kell végigszenvedned.
A vereség után az érzés nyilvánvaló: minden összeomlott. Sokáig nem jön álom a szemedre. Az ellentámadások, és az elszalasztott lehetőségek lassított felvételként nyilallnak beléd. A kapusválasztás nem hagy nyugodni. A hajnali rémálmodban fáradt tagokkal próbálod kivédeni az ellenfél villámgyors lövéseit, és összeszedni a hátad mögé passzolt korongot.
Reggel nekiláthatsz, hogy a saját életed apránként függetlenítsd a hokitól. Az otthonod mit sem változott. A nap továbbra is felkel és lenyugszik. A pénztárcádban is van még némi pénz. A függetlenség felemelő érzése járja át a tested: én semmit sem veszítettem! De a szorongás néha még rád tör a következő pár hétben.
Egy hónap elteltével felfedezed a vereség pozitív oldalait. A győzelmi mámor hamar elszáll, a szoros vereségekre viszont még évtizedek múltán is emlékszik az ember. A másodvonalbeli maratonisták és súlylökők a legszebb győzelmük után általában felhagynak a versenyzéssel – energikusnak érzik magukat, ugyanakkor elbizonytalanodnak: a váratlan siker arra sarkallja őket, hogy leugassák az edzőt, elégessék az edzésterveket, és lemenjenek a kocsmába, elgondolkodni. A vereség ezzel szemben egy esély az újrakezdésre. Nem tesz elbizakodottá. Alkalmat ad rá, hogy az erkélyen vagy a munkahelyen összegyűlve kiszomorkodd magad a többiekkel. Olyan élmény, melyből még sokáig lehet meríteni.
A jégcsarnok lelátóin, a férfiak gyűrűjében a hokinézés nem olyan nagy élmény. A tagjaid elzsibbadnak. Ásítanod kell. Végignézed a csarnok építészeti megoldásait, végighallgatod a melletted álló handabandáját, végigállod a sort a szünetben kolbászért. Az izzadt, fiatal férfiak cseresorában az ember nem lát túl sok értelmet. Nem ismer rá bennük a saját sorsára.
Ugyanilyen elkeserítő lefesteni a hoki szépségeit dél-európaiak számára. Csak bámulnak rád szótlanul, és nem értenek semmit az egészből. Az udvarias finn megnézi néhány helyi futballsztár nevét, azokat ismételgeti a kocsmában ülve, vagy a szálláson. Az emberek a nyakába borulnak, és mindenféle enni- meg innivalót raknak elébe. A görögök lába nyomán csak úgy porzik az út, mikor hazaszaladnak sörért meg fényképekért a válogatott meccsekről a hetvenes évekig visszamenőleg. A finn kénytelen végigtanulmányozni ezeket egy vagy két nevet ismételgetve, bár a nap csak úgy perzseli a feje búbját, lelki szemei előtt pedig felsejlik a vakítóan fehér jég, a kék vonalak és a szép csapatjáték képe.

Nagymama szeretete
Semmiből nem látszik, mit csinálhatott éppen a nagyi: az újságok stócba rendezve, a rádió és a tévé kikapcsolva, a terítő elsimítva. Az étkezőasztalnál coca-colát isztok, és mikróban megmelegített fornettis süteményt esztek. Erről eszedbe jutnak a síszünetek, a szövőszék kattogása, és a tej hideg csikarása a hasadban. A fehér falon elemes óra ketyeg. A nyugdíjasklub svédországi kirándulásáról beszélgettek, közben a satnya növésű fenyősövényt bámulod az ablakból.
A második pohár coca-cola után fel lehet állni, és szétnézni a lakásban. A könyvespolcon ugyanazok a gyerekkorodból jól ismert könyvek sorakoznak a nappaliban. Az üvegvázában tavalyi és tavalyelőtti karácsonyi képeslapok. Az újsághalom átlapozása közben eszedbe jut egy jó beszédtéma, ettől megnyugszol. Mikor a nagyi belép az ajtón, természetesnek tűnik leülni a kanapéra, és beszélgetni vele. Mikor ő beszél, alaposan meg lehet figyelni a vonásait.
Egy óra múlva rácsaphatsz a térdedre, és azt mondhatod: „Nahát akkor…”. Ettől azonnal olyan érzésed támad, hogy túl hamar indulsz el. De a mozdulatot folytatni kell, kimenni az előszobába, felvenni a cipőt és a kabátot, megállni az emeletes ház lakásának bejárati ajtaja előtt szerencsétlenül, teljesen felöltözve.
Odakint fúj a szél. Nagyi alakja felvillan a harmadik emeleti ablakban. Vidáman és barátságosnak tűnően kell tovasétálni.
Az autóban újra eszedbe jutnak nagymama mondatai, és a meg nem említett dolgok. A kis utcácskákon át kivezetsz az országútra, aztán előre. Az útmenti táj nem érdekel. Olyan, mintha az egész csak egy díszlet lenne, mely a jelent mutatja be. Ami csak láthatatlanul lapul meg a díszletek között, fölött és alatt, az a végtelen szeretet.

Utazás férfitársaságban
Takarítónőkbe, pincérnőkbe vagy a múzeum-shopokban ücsörgő eladólányokba csak olyankor szeret bele az ember, ha a feleségével együtt utazik. Persze az asszony ezeket az alkalmakat is tönkreteszi. A férfiember ilyenkor nem mutatja ki csalódottságát. Inkább a fürdőszoba vizes padlója miatt fog kiabálni. A vakáció utolsó napjaiban némán bámul a feleségére, miközben ragacsos Sprite-os üvegeket emelgetnek a hotel bárjában.
De férfitársaságban az utazás felfrissít. A közös célok közelebb hoznak egymáshoz és felbátorítanak. A jólfésült és csillogó szemű férfiak, akik odahaza, a szülőfalujukban egyedül, szárnyaszegetten üldögélnek a táncesteken, hirtelen sokkal feltűnőbb jelenséggé válnak, ha elutaznak. Ha ketten lépnek be egy bárba, valaki biztosan melléjük szegődik, ha hárman, egy kupleráj címét nyomják a kezükbe.
Egy jól sikerült út során a férfiak a tényleges csajozásig nem is jutnak el: csak a sokat ígérő várakozás járja át őket. Terveik napról napra változnak, menetrendjük nem tartható, az útvonaluk folyton módosul menet közben. A lappföldi sziklahátságokon, a csillagos ég alatt a férfiak felsóhajtanak: „Hú, de jó lenne most egy New York-i drogbarlangban üldögélni!” Ha úticéljuk egy tengerparti üdülőhely volt, rögtön a landolás után leintenek egy taxit, leutaznak vidékre, horgászni mennek a patakpartra; éjszaka egy frottírtörölközőn nyomja el őket az álom. Ha városnéző túrára indultak, egy hétre a pályaudvar kocsmájában ragadnak. A változatosságot a félkarú rabló biztosítja: naponta háromszor keresik fel.
Utazáskor az ital szinte öltözteti a férfiembert. De tolmácsként, idegenvezetőként és lelki tanácsadóként is kiváló útitárs. Ha útjuk során a férfiak meglátnak egy kilátótornyot, vagy egy léghajót, egyből azon kezdenek gondolkodni, hogy milyen lehet ottragadni tökrészegen. „Fura, hogy mindenről az jut az ember eszébe, hogy milyen lenne ott tökrészegen!” mondja ki hangosan a csapat legrészegebb tagja. Mindig ő teszi a legragyogóbb észrevételeket. Az erdő közepén egy óriáskereket talál, a sivatagban pedig trafikot. A lepukkant motelban ő az első, akinek feltűnik: „De hiszen itt még ágy sincsen!” A többiek ekkor már vagy egy órája alszanak a padlón.
A férfiak végül minden út során a szaunában kötnek ki. Egy hét óta most veszik le először a cipőjüket. A gőzben ülve átbeszélik az út eseményeit. Utána csendben ülnek a pihenőpadokon. A hangulat kimerült és ihletett. „A férfiak a nők rabszolgái” jelenti ki valaki a hosszú hallgatás végén. „Persze” sóhajtja egy másik. „Pontosan” teszi hozzá a harmadik. Ezen egy ideig elgondolkodnak. Aztán a negyedik mesélni kezdi: „Mikor úgy tizenkét éves lehettem, a bátyám és a haverjai szinte istenek voltak a szememben. Néha magukkal vittek flipperezni a benzinkút bárjába. Rendkívüli óvatossággal nyomkodtam a gombokat, olyan szégyenlős voltam. A nagyok persze kinevettek, amiért meg sem próbálom igazán. Soha sem bíztam benne, hogy egyszer ugyanolyan jó játékos lehet belőlem, mint ők voltak. Nem is lett. De most úgy érzem, mintha mégis egy kicsit olyan lennék, mint ők.”

        PANKA ZSÓKA FORDÍTÁSA



Lettre, 90. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu