MIKKO RIMMINEN
Zacskóssör-regény
(Pussikaljaromaani)
Esett. Az ember legszívesebben azt mondta volna, hogy esett, esett és
esett, de még ez a három egymás utáni ige sem lett volna igazán elegendő
az esés valóságos minőségének ábrázolására, mivel a víz olyan alapvető
és egyszersmindenkori áradatként zúdult az égből, hogy közben tulajdonképpen
semmiféle folytonosságra nem lehetett felfigyelni, legfeljebb talán azt
lehetett volna mondani, hogy például esett az n-ediken, vagy egyszerűen
csak annyit, hogy kurvára esett.
– Hogy képes ilyen kurvára esni? – kérdezte szinte megtört hangon Husi.
Egy kék napellenző ponyva alatt ültek, meglehetősen névleges menedékben
ettől a mindenfelőli esőtől, ahová több háztömbnyi igen hosszú, kanyargós,
meg-megállós és céltudatlan út során jutottak el, de azért közben egész
kielégítően sikerült eltölteni az időt.
A ponyva alatt, a kirakat előtt volt egy keskeny, ferde, gránit ablakpárkány.
Valahogy azért csak sikerült megülni rajta, ha az ember támaszt nyújtó
terpeszben szétrakta a lábát és bátran előredőlt, ez a testtartás pedig
most igencsak megfelelt Henninennek, aki hosszú, sírósnak látszó rókasugarat
folyatott két lába közé, olyan, szinte porcosan szilárd sikért, amely akkor
marad hátra, mikor a gyomor több mélyreható görcs segítségével már minden
tápláléktól kiüríttetett. Haja nyirkos csomókban csüngött a homlokán, folytonosan
és riasztóan attól veszélyeztetve, hogy belekeveredik a szájából előtekergőző
nyálkafolyamba.
– Nem hiszem el, hogy megint ezt hajtogatom, de mi a picsát érdekel?
– válaszolta Marsall. Ugyanezen tárgykörben már megejtettek egy hosszabb
beszélgetést a legutóbbi nyálkás útszakasz mentén.
– Nem tudom, vagyis hát mit nem tudok, nem tudok én semmit se, vagyis
hát hogy nem kéne ezt a Henninent valahogy elvinni valahová, ha már most
nem kezd ebből regenerálódni?
– Mármint hogy haza?
– Haza, a picsába, haza, mit tudom én, hova a fenébe!
Husi Henninen vállát taszigálta, úgy, hogy az ismét kezdte elveszíteni
csekélyke egyensúlyát, így aztán vissza kellett rángatni korábbi testtartásába.
– A tárgyak alávetették magukat a nehézségi erőnek – motyogta Henninen.
Azóta szivárgott belőle az ilyen és ehhez hasonló motyogás, mióta leverte
azt a vázát annál az otthonülő Kotilainennál.
– Hát igen – nyugtázta Husi, megveregetve Henninen feje búbját.
Aztán egy rövid időre minden elfehérült, és rögtön utána valami egészen
mértéktelen reccsenés hallatszott, mintha a város össze fáját egyazon óraütésre
pozdorjává zúzták volna. Ezt öblös, tompa puffanás követte, amely valamelyest
kilapító jelleggel gépiesen és mesterségesen hangozva rezgett végig a Vaasankatun,
majd szétterült a közökben, ajtónyílásokban és egyéb bemélyedésekben, hogy
hisztérikusan vissza-visszaverődjön, mint valami kolosszális, megvadult
pattogólabda-populáció. Aztán ezek a hangok megint mintha visszafelé igyekeztek
volna érkezési irányukba, és szőnyegszerű zúgolódássá gyűltek a házak fölött.
– Ööö, most majdnem, izé, megijedtem, na.
– Na – szólt Marsall, és váratlanul felállt, bizonyára abból az elektromosságból
jutott neki is, mivelhogy ez a felállás olyan könnyen ment. – Most valahogy
olyan frissnek érzi magát az ember. Lehet, hogy a vihar teszi, az előbb
még eszméletlen álmos voltam, de hát ekkora zajban hogy a picsába aludjon
az ember?
– Itt maradtál volna aludni?
– Hát miért ne?
– Jézus, micsoda alak – felelte Husi, és felállt.
– Hogy minek érzi magát az ember? – kérdezte Henninen, felemelve tekintetét
a lábai közé nőtt tócsáról.
– Úgy fest, két és fél harmadunk életben van – állapította meg Marsall.
– Na ezt most sajnos nem értem – szólt Husi.
– Nem számít, én sem. Vagyis hát úgy értettem, hogy ez a Henni, az
istenit, eddig észre sem vettem, hogy Henninen vezetéknevében benne foglaltatik
egy női név. Vagyis lánynév. Vagyis tulajdonképpen pont a Henninen a lánynév,
már legalábbis abban az értelemben, hogy ez a -nen-végződés olyan kicsikévé
teszi.
– Aha – felelte Husi.
– Jól van, na. Azt akartam mondani, hogy ez a Henninen igen örvendetes
életjeleket mutat, még ha egyelőre nem mutatkozik is teljesen ép egésznek.
– A tárgyak sajátossága, hogy hajlamosak a hullékonyságra – szólalt
meg Henninen.
Újabb villám hasított keresztül ordítva az égen, és tett mindent egyszínűvé.
Mikor a villámlás tovatűnt, az embernek olyan furcsa érzése támadt, mintha
ez az összes elektromosság és fény valahogy a víz mintájára ott maradt
volna lenn az utcán, mivelhogy továbbra is az utcai lámpákból származó
derengés uralkodott. Mikor aztán a robaj ténylegesen felvillanyozta a légkört,
az ember hirtelen kénytelen volt tenni valamit, és így aztán Marsall próbált
is tenni, felállt és sarkon perdült, és ott volt annak az üzlethelyiségnek
a poros kirakata, ahonnan egy kissé ijedtnek tűnő alak bámult vissza homályosan,
talán akkor ez ugyanaz az alak volt, akiről Husi beszélt az imént.
Az embernek nem sokáig volt kedve ezt nézni, így aztán próbált keresztülstírölni
rajta. Az üveg mögött sokféle formájú megsárgult számítástechnika hevert
szeszélyes halomban, mint valami kábelzörgetésbe belefáradt kísértetnép,
és összességében afféle kinézetű volt az üzlet, mintha a tulajdonosának
valószínűleg volna némi vaj a füle mögött, vagy talán többes számot kellett
volna használni. Mindenesetre ebben a tevékenységben volt valami vitathatatlanul
gyanús, és az egészben a legfurcsább az árucikkek javíthatatlan kivénhedtsége
és szemmel látható használhatatlansága volt, olybá tűnt, hogy a meglovasításukkor
minden bizonnyal valamiféle időgép szolgált járműként a meneküléshez.
Amikor aztán a villám újból felvillant, és magával vonszolta mindazt
a ricsajt, és mikor a kirakat is már ától cettig végig lett nézve és kiértékelve,
ismét időszerűvé vált valamiféle cselekvésbe fogni, aminek most pont megfelelt
volna a test hátrafordítása és a figyelem visszaterelése az általános helyzetre.
Miután aztán az ember egy ideig megint erre koncentrált, hirtelen úgy tűnt,
mintha valami nagyobb átmenet is történt volna, mintha a hangulat mintegy
megváltozott volna.
– Na hát csak azt akarom mondani, hogy én úgy látom ezt a dolgot, hogy
voltaképpen azt mondhatjuk, a tárgyaknak leesési berögzültsége van – folytatta
Henninen.
Aki már állt, nyilván ez volt az a figyelemre méltó hangulatváltozás.
– Héló! Nem kéne mégiscsak inkább leülni?
– Ez minden bizonnyal abból ered, hogy már régóta alá vannak vetve
a nehézségi erőnek.
– Mint arra az előző részben igyekeztem rámutatni – idézte fel Husi,
és valamiféle rattan mellkasú fajankóságba erőltette magát, melyről bizonyára
úgy ítélte meg, hogy a siker előfeltétele doktori értekezés nyilvános vitájakor
és más hasonló alkalmakkor.
– Na igen – kommentálta Marsall.
A fél háztömbbel odébbi kereszteződésben az esőből előnyomakodott egy
nedvesen csillogó rendőrfurgon, közelebb jött, aztán kínzó lassúsággal
elhaladt előttük. Nem lehetett az ablakai mögé látni, hogy miféle szolgálati
személyek is ülnek a vezetőfülkében, de az emberben hirtelen valahogy mindenképpen
olyasféle együttérzés támadt mind Henninen, mind tulajdonképpen az összes
többi érdekelt résztvevői iránt, hogy azon kapta magát, azt kívánja, bárcsak
azoknak a fargyűlölő rendőröknek már lejárt volna a műszakja.
– De még annyit hozzáteszek, hogy az efféle, a nehézségi erőnek magát
túlságosan alávetett tárgy menekülési kényszert érez, hogy valahogy hasra
vethesse magát, mármint hogy mindenen át, az asztalon, a padlón, mindenen.
Az a tárgyak problémája, hogy kielégíthetetlen igény fűti őket valami képzelt
központi magba való eljutásra. Ebben az értelemben a neutronoknak könnyebb
a helyzete.
– Kezdem elveszíteni a türelmemet – vetette közbe Husi valahogy polírozottnak
tűnő hangon, és ezzel az eltúlzott karcolásmentességgel igazából sikerült
is elég hihetőnek hangoznia. – Ezt te valahogy direkt csinálod?
– Igazából igen.
A rendőrautó még mindig ott totojázott valahol az utca végében, mintha
kifogyott volna belőle a benzin, és pusztán a mozgási energiára támaszkodva
gurulna az utolsó métereken. Aztán végül mégiscsak balra villogott, és
eltűnt a sarkon túl.
– Mármost előfordulhat-e, hogy arról van szó, csak bántja a lelkiismeretedet
annak a vázának az eltörése? – kérdezte Marsall.
– Lehet, hogy érzelmi értéke volt – válaszolta Henninen, és baljós
módon valahogy kikristályosodottnak látszott, hányingertől szürke, temetkezőhely-szerű
képén közepes nedvszívó képességű fintorral, a szeme apróra és keskenyre
szűkült, és úgy tűnt, valami olyasmit lát, amihez a beavatatlanoknak semmi
köze.
– A kurva életbe, hogy valaki képes ilyen lelkifurdalást kapni valami
nyomorult köcsög miatt! – horkant fel Husi, gesztusnyelve konyhakertjéből
valamiféle orrfelhúzós szusszanást kapálva elő szavai kíséreteként.
– Na igen, persze – válaszolta Marsall. – Mert te aztán olyan hidegvérű
bűnöző vagy, hogy hozzád ezek a lelkiismereti dolgok nem érnek el.
– Mintha valahogy szemrehányást tennél – felelte Husi.
– Ja – szólt közbe Henninen. Aztán valami fogfájósan rejtélyes módon
elmosolyodott és hozzátette: – Tudom.
– Mit tudsz te! – válaszolta Husi égre emelt tekintettel, igyekezve
minél inkább valami más irányba nézni.
– Tudom – ismételte meg Henninen. Aztán futásnak eredt.
Ezt valahogy olyan gyorsan és makacsul tette, hogy rövid idő alatt
messzire jutott. Husi valami te eszeveszettet sikított, és utána lódult,
Marsall azt kiabálta, hogy a picsába, gyere vissza, Henninen, a picsába,
ember, muszáj volt megkenegetnie azzal, hogy a picsába, mintegy hígítóul,
hogy ne hangozzon olyan őszintén ijedtnek a kiabálás, mivel Henninennek
ez a mágikus színezetű fürgesége valahogy mégiscsak rémisztően hatott.
Mindazonáltal úgy tűnt, valahogy illene részt venni ebben a játékban.
Henninen már átgaloppozott a következő kereszteződésen, és az úttest közepén
futott a kikötő irányába, ebben a szinte nevetséges felhőszakadásban és
mennydörgésben, és úgy harminc méterrel mögötte Husi is, akinek elvben
talán könnyebb lett volna a víztömeggel szemben nyomulnia, mivel olyan
vékony volt a termete és valahogy csúcsos a feje, másrészt viszont hiányzott
belőle Henninen haladásának kétségtelen eszelőssége, vagy legalábbis a
nem teljesen épelméjűsége, és talán ebből fakadt végül, hogy folyamatosan
le-lemaradozni látszott. Marsall pár szűk állampolgári alapú gondolatot
rángatott elő gerincvelőjéből a csizmaprojekt vagy valami más irgalmassági
munka hangoztatásáról, de ezek elég vékony szálnak bizonyultak, és hamar
megszakadtak, aztán pedig hirtelen már nagyon is természetes tevékenységnek
tűnt a víztömegek kellős közepette történő rohanás, mivelhogy kifelejtődött
belőle a nekiindulás szokásos előzetes megsejtése, pusztán csak történésnek
indult, ezt meg kell jegyezni, még jó ürügy lesz, de mire, kérdezte volna
mintha valaki, és erre aztán az embernek szíve mélyéből azt kellett válaszolnia,
hogy tökmindegy, aztán pedig ezt a valakit is könnyű volt már félrelökni,
és a futásra koncentrálni.
Sajátos sport volt ez, a futás, mármost eltekintve attól, hogy tágabb
vonatkozásban nézve mintegy speciális sportágként, elsősorban is talán
itt és most. A víz olyan vastagon zajlott/zubogott a lejtős aszfalton,
hogy minden egyes csattanó lépéssel cunamiszerű oszlop nőtt az ember térdéig,
combjáig és ágyékáig, és éppen ez volt benne a figyelemre méltó, hogy tudniillik
ez a sok víz igazából semennyire sem lassította a haladást, hanem, noha
a levegőben is annyi volt belőle, hogy bizonyára nagyobb képzelgés nélkül
azt lehetett volna mondani, a levegő nedvességtartalma nagyjából száz százalék,
úgy tűnt, mintha a világ összes vizéből hirtelen eltűnt volna a viszkozitás.
A domb legmagasabb pontján a Vaasankatu olyannyira felpúposodott, hogy
Henninen és Husi eltűntek a horizont mögött, némiképp úgy, mintha a világ
peremének megrohamozására indultak volna. Talán meg is rohamozták. Az eső
végtelen, kifakult törülközőként gördült végig az ember képén, sistergett,
nyekergett, nyüstölt, és valahol a magasban mintha röhögött volna. Ilyen
körülmények között az ember elég nehezen látott maga elé, az ennél bonyolultabb
irányokról és érzékelésekről már nem is beszélve, de azért egy rövid momentumként
annyit sikerült felfognia, hogy egy taxi elzúgott az oldalában, és zavaros,
sárgás hordnyomot loccsantott a nedves aszfaltra, amely úgy festett, mint
egy üzemi konyha szemeteszsákjából kiszökött tojássárgája, de aztán az
eső mentében ezt is szinte egyből leöblítette, és a taxi dohos dudálással
adott nyomatékot annak, hogy talán igencsak szándékosan súrolta olyan közelről
az embert, aki csak ekkor fogta fel azt a körülményt, hogy az úttest közepén
fut, ez volt ám csak a furcsa, ebben a napban, kezdett úgy tűnni, hogy
az út elejétől fogva mintha egy másik világ utcáin és lábainál, kereszteződéseiben
és főútjain, valamint egyéb hasonló központi helyein lett volna megtéve,
mintha valamiféle intézményi szerv egyfajta szimbolikamérgezést akart volna
okozni a résztvevők számára.
A taxi csikorgó kerekekkel jobbra fordult, miközben sárga zselét vert
fel a háztetőkig, olyan volt, mintha ez az egész valahol nagyon messze
történne, vagy legalábbis valami igen áthatolhatatlan páncélüveg mögött.
Miután a taxi elment, megint könnyebbé vált a futás, az embernek csak el
kellett köteleznie magát a projekt mellett, minden lépéssel magasra rugaszkodnia
lábikrája teljes erejéből, és lassacskán oly természetes ritmus lopódzott
ebbe a melóba, amely felvetette a gondolatot, hogy talán azoknak a sportolóknak
mégiscsak van valami okuk arra, hogy a pályákon rohangáljanak. Kevéssel
a kereszteződés előtt jobbra kinyílt egy ablak a földszinten, és egy üres
üveg csapódott az utcába, ami elég nedves véleménynyilvánításnak hangzott
abban a lármában, és aztán már jött is a kereszteződés, melyen gyorsan
és borzadva kellett keresztülvágni, és csak amikor már az ember ezen túljutott,
akkor ötlött eszébe, hogy talán igen bölcs lett volna a tulajdonképpeni
ügy, vagyis a Henninen és Husi nyomában maradás szempontjából valamikor
egy pillantást vetni a környezetre is, az arra való koncentrálás helyett,
hogy megmentse magát a természetesen nyilván valós, ám térbeli és időbeli
értelemben véve mégiscsak pusztán feltételezett gázoló járművektől.
Aztán úgy esett, hogy a következő háztömb közepe táján valahol valaki
kiáltott valamit, és annak érdekében, hogy jobban hallja, az ember úgy
reagált erre a kiáltásra, hogy kábé fél másodpercre abbahagyta a futást,
és ezen csekélyke fél másodperc alatt a lábának valahogy sikerült úgy leblokkolnia,
hogy az egyszerre volt fagyasztó és szerfölött égető érzés, és a láb a
továbbiakban megtagadta a mozgást.
A szomszédban egy afféle pizza- és tüzesvíz-ellátó működött, melynek
nevébe erőszakkal némi fennhéjázó nagyívűséget préseltek, az ajtajában
egy frissiben az étterem és italbárból eltávolított kinézetű nőszemély
tántorgott furcsa, indiánszerű öltözékben, és azt kiáltozta az esőn és
a mennydörgésen át, hogy Mieta már nincs itt, és ez a mieta valahogy úgy
hangzott, mintha valami olyasmi lenne, amit az imént fogyasztott el. Mindazonáltal
nem sok idő jutott élvezni ezt a szóban forgó előadást, mivel az történt,
hogy, hogy – hogy nem, mondaná az ember, szóval az történt, hogy onnét
a következő kereszteződés irányából felharsant először egy valamiféle,
igen nagy valószínűséggel Husihoz tartozó visítás, majd utána egy hatalmas,
száraz, visszhangtalan reccsenés, és azon nyomban egy ezt mintegy megerősítő
ugyanolyan, amely úgy hangzott, mintha valaki igyekezett volna az időjárásról
megfogalmazott nyilatkozata után sietve azt a szót is hozzátenni, hogy
„szerintem”. Marsall próbálta kocsonyássá kényszeredett lábait rávenni
a mozgásra, ami lassú és reménytelen dolog volt, a zsibbadástól függetlenül
pedig valahogy fájdalmas is, és amikor ez a próbálkozás egy igen hosszú
nyögdécselés után valamikor véget ért, és megtétetett az első lekváros
lépés az eső- és villámhullásban derengő kereszteződés felé, úgy tűnt,
mintha az ember valami átkozott kikötőhidat vonszolna a lábával.
Mindazonáltal megmozdult, mármint a láb. Az ember ettől először valamiféle
a felhőkarcolók közti résekbe rikácsolni és tántorogni lökött viaszszerű
trükkfelvételalaknak érezte magát, és az egész olyan mértékű koncentrációt
igényelt, hogy mikor a vér végül keringeni kezdett, az ember azt vette
észre, hogy a lidércnyomásos lassúságtól függetlenül nyilvánvalóan rövid
idő alatt sikerült célba érnie.
Még nem volt érkezésük kiszállni az autóból, akárkik is voltak, mindenesetre
nem azok, akiket gyakran úgy emlegetnek, hogy már megint ezt vagy azt ígérték,
mármint az időjárást illetően. A két, utasközönségét tekintve egyelőre
ismeretlen autón kívül mindazonáltal két igencsak felismerhető alak is
látható volt.
Husi a zebra közepén állt kettéhasadt testtartásban. Úgy látszott,
mintha bal fele kővé dermedt volna a helyén, hogy figyelemmel kövessen
valami érdekfeszítő dolgot, míg a jobb feléből éppen valami új személyiség
volt kibontakozóban. Henninen az utca másik oldalán állt két parkoló személyautó
között, a vétkes látszatával enyhén hátradőlve. Válla fölött könnyen ott
lebeghetett volna egy beszéd- vagy gondolatbuborék azzal a szöveggel, hogy
nem én.
Az a kereszteződés egyszerűen rossz helyre született, vagyis hát született,
amennyire született, talán pontosabban fogalmazva mégis inkább mintegy
a civilizáció szülte erre az alkalmatlan helyre. A domb tetején haladó,
Vaasákról elnevezett utca felé mindkét irányból a dombról elnevezett utca
egy-egy darabja nyomult meredeken felfelé, már önmagában ez is elég idétlen
volt, akár panaszt is lehetett volna tenni miatta, már persze ha az ember
ráért volna ebben a lármában, amiatt tudniillik, hogy valahogy talán mégis
természetszerűbb lett volna a dombról elnevezni kifejezetten azt az utcát,
amely ott a domb tetején vezet, és akár teljesen békén hagyni Vaasáékat.
Mindenesetre kettő volt a kereszteződésbe ragadt autókból, és most elég
rosszul helyezkedtek el a kereszteződés dombutcás oldalán a halottasházba
vezető meredek lejtőn.
Keresztben a dombon ott állt egy felgyűrődött orrú piros Hiace, az
orra és a parkoló autók közé odafért még egy mindkét oldalán behorpadt,
1984-es modellű ezüstszürke Ford Fiesta, vajon honnan is tudta az ember,
hogy hányas modell, egyszerűen csak úgy nézett ki, mint ami semmilyen más
évből nem származhat. A végig a dombon sima szőnyegként zúgó víz az autók
kerekeinél magas sugárban záporzott vissza a levegőbe.
– Mi az isten? – kérdezte Marsall, azzal megállt Husi mellett, végignézett
a helyszínen, majd a biztonság kedvéért még egyszer megismételte, kicsit
elnyújtottabb hangon.
Husi egy ideig úgy festett, mint aki komolyan fontolóra veszi a kérdést,
és a lelke mélyén már valami választ analizál rá, de éppen mikor sikerült
kinyitnia a száját, és nyilvánvalóan kezdte volna megadni a feleletet,
feltárult a furgon sofőr felőli ajtaja, és kigördült az utcára egy kopasz
és szakállas, nagyjából százharminc kilós, bőrmellényes kandisznó, az ember
egy pillanatig azt hitte, elefántfóka, és aztán az is azt kérdezte, hogy
mi az isten, és ez ijesztően jól elhallatszott még oda tíz méterrel odébbra
is, függetlenül attól, hogy a vihar továbbra is tombolt az égen, a víz
pedig dobogott a ember fülében.
Ennek a bőrkolosszusnak a szóbeli kitárulkozásából az következett,
hogy Husi, úgy látszott, darabokra hullik, nyilvánvalóan nehezére esett
eldönteni, lehet-e erre a két formailag megegyező kérdésre közös nevezővel
válaszolni, és így aztán egyfajta szisszenés hallatszott, amint a Husiból
már jó ideje szabadulni próbáló részlény végül kiszakadt a testéből, és
száguldva elmenekült, mintegy fütyülve távoztában. Husi teste mindazonáltal
továbbra is ott állt a szomszédban, és olybá tűnt, hogy tényleg kivált
belőle valami, ha más nem is, hát a vér, mivelhogy a képét tekintve összehasonlíthatatlanul
sápadtabb volt, mint például Henninen, aki most oldalvást tekintve valahogy
megváltozott vagy megnőtt vagy összement embernek látszott, és figyelemreméltóan
vörösen állt ott a járda szélén. És egy időben ezzel a verbális patthelyzettel
meg az odafenn szorongató viharral az események folyása folytatta közönyös
folyását, a Fiesta ráadta a kakaót, majd pár méterrel odébb ugratva otthagyta
szorult helyzetét, oldalai súrolták egyrészt a parkoló autókat, másrészt
a Hiace orrát, fájdalmasan fogorvosszerűnek és következményekkel terhesnek
hangzó vonyítást hallatva, aztán megállt egy kissé tágasabb helyen, a sofőrje
elkezdte döngetni az összehorpadt és beragadt ajtót, és miközben folytatta
ezt a rángatást, kinyílt a furgon oldalsó ajtaja, és a jármű elkezdett
az utcára árasztani hasonló, a felfogóképességet nagyon is meghaladó mértékben
kidolgozott, bőrmellényes jelenségeket.
Egyszerűen meggyőzőek voltak, ahogy ott szálltak kifelé. Mind olyan
óriási, hogy a legkisebb mozdulatuk is az elvakult erőszak megtestesülésének
látszott, függetlenül attól, hogy meghatározó módon elsősorban valójában
csak egy adott járműből szálltak kifelé.
– Hát ez nem fest valami jól – szólt Marsall, és Husira nézett, aki
viszont Henninenre nézett, és Marsallnak egyáltalán nem kellett tekintetét
Henninenig emelnie, mivel már Husi arcáról is látta, hogy egy időben valamennyien
arra a következtetésre jutottak, hogy ez nem fest valami jól.
– Henninen! – kiáltotta aztán Husi olyan töredezett hangon, amitől
az ember egy futó pillanatot azzal a gondolattal töltött el, hogy ez a
kiáltás kétségkívül törődéssel és gondoskodással volt átitatva, aztán a
valós helyzeten kezdett tűnődni, hogy miért is kiáltott ez a Husi most
Henninen után, hogy talán éppen ez az említett Henninen most a többiekhez
képest valami kivételes életveszélyben van-e, és aztán végül valahogy derengeni
kezdett, hogy tulajdonképpen talán mindez csak Henninen feltételezhetően
igencsak értetlen állapotából fakad.
Aztán mikor az ember végiggondolta és elfelejtette ezt a futó pillanatot,
időszerűvé vált visszatérnie a cselekvés szintjére. Ezúttal úgy tűnt, hogy
az ész tokja és a taposógép között a megelőző próbálkozásnál valamivel
egyenesebb a kapcsolat, mivel az egyik láb gyorsan és irányzéktudatosan
lépett a másik elé, és mikor aztán ez a mozgás a másik irányba is megismételtetett,
a fejlődés oly mértékben kezdett ígéretesnek tűnni, hogy remélni lehetett,
a lépkedés idővel futássá alakul át. Át is alakult. Csak egy hiba volt,
mégpedig olyan jellegű, hogy míg Husi és Henninen nagy egyetértésben ugyanabba
az irányba, vagyis a Vaasankatun keletre a metróállomás felé rohantak,
addig Marsall az érkezési irányba szökkent, mintha csak ott a múltban valahogy
biztonságosabb lett volna, és így megtett pár szórakozott lépést ebben
a hibás irányban, de aztán valami hátgerinc- vagy telepátiaalapú barátságmágnes
beriasztott, és így aztán amolyan rajzfilmbe illő hirtelen fordulatot kellett
tennie a földtől elrugaszkodott lépésív közepén, és a levegőben mintha
hátramaradt volna utána egy afféle, a haladást folytató árnykép, mikor
a fizikai lény a maga részéről már nagy sebességgel csatlakozott a Henninen
és a Husi által kijelölt jövőorientált irányhoz. És az ember hirtelen már
maga mögött is hagyta az események centrumát, meg a kereszteződést, de
még egyszer mintegy valamiféle hátközepi szemmel valahogy muszáj volt visszalesnie
a karambol helyszínére, és ezen pillantás nyomán, melyet az ember legszívesebben
azonnal elfelejtett volna, parazitaszerű és valahogy szőrösen csípős kép
maradt a szeme sarkában, amint a villám megvilágít két rémet, akik épp
egy kövérkés, pápaszemes mazsolát rángatnak ki az összegyűrődött Fordból
az esőbe.
A kép oly mértékben hatásos volt, és az emberben a saját bőrét tekintve
oly sok mindenféle fenyegető folytatás-előérzetet ébresztett, hogy a futás
hamar ismét egész természetes létállapottá vált, és ilyeténképpen figyelemreméltóan
tempóssá is. Hirtelen úgy esett, hogy ebben a vágtázásban sikerült először
Henninent utolérni és elhagyni, majd aztán ugyanolyan gyorsan Husi mellé
és egyszersmind elé is kerülni, és mindez oly fürgén történt, hogy még
a legkisebb udvariaskodásra sem nyílt mód. És mikor aztán a futás folytatódott,
anélkül, hogy szükséges lett volna odafigyelni a véghezvitelére, az okáról
már nem is beszélve, az ember hirtelen kezdte valahogy betegesen jól érezni
magát, az is eszébe jutott, hogy hát itt futunk, és valami furcsa módon
mintha boldogok volnánk, ez a fura boldogság valahogy abból eredt, hogy
szinte amolyan mozifilmszerű volt a hangulat, meg a hencegő villámcsapásokat
tekintve elég bibliai is, ez furcsa volt, hogy a filmszerűség és a bibliaiság
valójában egy és ugyanaz, mindkettőt a fiktivitás és a lelassultság valami
felszabadító gondviselése rendezte, amely egy rövid időre teljesen kiszakadt
a valós életből és annak megéléséből, az idő és az anyag mintha a futás
köré görbültek volna, és függetlenül a vitathatatlan féreglyukszerűségtől
ez a kvázifizikális jelenség gyorsan valahogy biztonságossá vált, egyszersmind
az egész város is, ez a piszkos, lapos edény, a fekete, izomra gyúró égbolt,
mely meleg vízként foszlott szét a földön, és melyen át villámok cikáztak
ordítva, mint megvadult sárszalonkák vagy más effélék, az egész városrész,
a lakás, a dombok és az emelkedők, melyek oldalába úgy voltak odataszítva
az egyedülléttel teletömött nagy, dobozszerű házak, mintha rossz lyukba
kényszerített térbeli forma-teszt elemei volnának vagy egynémely óriás
dobókockák, tényleg, ez is átsuhant az ember agyán, a dobókocka, és aztán
a figyelem megint a környezet felé fordult, a heteken át tartó hőségtől
megfeketedett juharfákra meg a szívós hársfákra, melyeket a víz most úgy
nyomott le a földre, mint gubancos hajat, a háztömbök valahogy dugószerű
előpattanására és az utcák rácsozatára, melyeken az eső vétkesen rohant
végig a maga irányába, továbbá magára az utcára, nevezetesen a Vaasankatura,
a nyitva felejtett ablakokra, melyek nyikorogtak a szélben, és a járda
mellé leparkolt autókra, melyeket úgy vert az eső, hogy az valami tízezer
dobot ütögető bálványimádóként hangzott.
És mikor aztán ezt a városképet az ember a futással párhuzamosan eleget
forgatta az agyában, kezdett az egész oly hiábavalóan nagyszerűnek hatni,
hogy muszáj volt megszabadulni tőle, és így aztán az egész átfogó tér–idő-szerű
kiterjedés kezdett elkerülhetetlenül szűkülni és zsugorodni, majd az ember
nagyon hamar azt vette észre, hogy már az igen szokványos és kézzelfogható
autók és házak között fut, mellette az esőben elúszik egy nyugtalan kinézetű,
remegő étterem, melyet egy halról neveztek el, valamint az ajtó felett
két sápadt lámpás, melyek valahogy egy vérszomjas vagy legalábbis idióta
emlősállat szemeinek tűntek, és ezen lámpások kegyes közreműködésével valahol
az ember tarkója tájékán felcsillant az értelem valamiféle fénye, a tudás
lapos, áttetsző magva, amely valami olyasmit tűnt sarjadzani, hogy egy
egész csapat van az ember nyomában azokból a motorbuzi gyilkosokból, és
aztán természetesen azt is, hogy valahol hátul ott jön Husi és Henninen
is, de az ember valahogy mégsem mert odanézni, vagy legalábbis a feje nem
volt hajlandó hátrafordulni. Így aztán megint azon kapta magát, hogy a
cselekvésre koncentrál, arra, hogy a láb felemelkedjék, és tapadókorongszerűen
cuppanó hangot hallasson, mikor elválik az olvadékvízként ható aszfalton
végigsikló feszített vízáramból, arra, hogy ugyanez a láb megint leeresztődjék,
és valahogy rothadóan csattanjon, amint a talajhoz ér, és a talp a cipő
szivárgó, átnedvesedett talpához nyomódik, arra, hogy kezdi úgy érezni,
kavics van a cipőjében, vagy valami gerenda, morzsa, göröngy, mindenesetre
abnormális, és aztán ahogy ezt az érzést az ember kezdte alaposabban érzékelni,
ez az idegen test valahogy elkezdte növelni méretét és hatókörét, minden
lépéssel valamiféle fűrészfogas vörös karót döfött végig az ember testén
át, amely aztán sugárzó fájdalmat okozó jégcsapszerű hegyként mélyedt az
agyba, és ahogy az ember kicsit mintegy nekifeszült ennek a fájdalomnak,
valahogy mellékesen olyan hatást észlelt, hogy mintha valami más is némileg
ferdén állna, és ahogy a lábrészlegről végül aztán a menetirányba bírta
emelni a tekintetét, kénytelen volt mintegy ellenvetés nélkül felfigyelni
a részletek kínzó közeledésére és imígyen reagálni is a jelenségre.
Olyan volt, mint valami fényképezőgép merevvé lépcsőzött fókusza. A
történetet abban a sorrendben mesélte el, hogy először jött a ház, aztán
a fal, és aztán már nem volt más, csak a nagy sárga felület, és rögtön
ezután a dudoros és likacsos hegység, és természetesen ezt máshogy is lehetett
volna mondani, például úgy, hogy fal, falabb, legfalabb, de még ezelőtt
a sorsdöntő legfalabb előtt az értelem valamely utolsó hivatalnokának sikerült
megragadnia az ember grabancát, és visszarángatnia őt az összképbe, így
aztán hirtelen egyszerűen csak megszakadt a rohanás, és az ember megállt
a falnál, amely már tényleg ott volt az orra előtt.
(regényrészlet)
BÁBA LAURA FORDÍTÁSA
Lettre, 90. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|