A hajón én is megkaptam a szokásos rutinköszöntést, amit mindenki más. Ha büfé-vacsorát szeretnék igényelni, a foglalást ajánlatos lenne minél előbb megejteni. Ugye észrevettem, hogy a spa már nyitva áll, nem szeretnék esetleg egy manikűrt? A lépcsőkön gyerekek rohangáltak, az első férfi-hordák már megjárták a duty free shopot, söröskartonjaikat úgy vonszolták maguk után, mint néma háziállatokat. Az apák bankjegyeket nyomtak a gyerekek markába, elküldték őket játszani a nyerőgépekhez, és közben idegen nők mellét bámulták.
A fedélzetről Helsinki olyan városnak tűnt, ahol az emberek biztonságban élnek, és mosolyognak a szembejövőkre. Az idő is gyorsan felmelegedett.
Mindjárt itt a nyár, a fák nemsokára megtelnek virágokkal, az újságok pedig hírekkel, habkönnyűekkel. Hamarosan senki nem emlékszik majd rá, hogy milyen durva és fagyos volt ez a húsvét utáni hét.
Először gondoltam azokra, akiket értesítenem kellene. Apa, a bátyám. És persze a férjem. Reggel csók nélkül indultam el otthonról, még csak nem is köszöntem el rendesen. Csak egy vakkantás, ami bármit jelenthetett, akár csalódottságot is, amiért a másik épp a fürdőszoba felé tart. Velünk is az történt, ami sok más párral a sok együtt töltött év után. Úgy udvariaskodunk egymással, mint két idegen. Mintha azt kérdezgetnénk a másiktól: Supershop-kártyája van? Hány éve is, hogy utoljára édesemnek szólítottam? Idővel új megszólítást kezdtem használni: édes-elviselhetetlenem! Mára ez is lerövidült, hűen a valósághoz: elviselhetetlenem.
Elnézve a várost a fedélzetről, először megkönnyebbültem. A hajó elindult, megállíthatatlanul haladt a nyílt tenger felé. Aztán pánik fogott el, és szégyen. Micsoda hülyeség! Útra kelni, csak úgy! Titokban!

xxx
Éjszaka már kissé fellélegeztem. Az ország, melyet magam mögött hagytam, immár végleg a tengerbe veszett. A hajó lassan szelte a vizet. Megérkeztünk Maarianhaminába. Olyan volt, mintha a sziget lenne az, ami mozog. Ó, ha létezne egy ilyen vándorsziget! Odaúszna a szárazföld széléhez, majd eltávolodna tőle, örökké mozgásban lenne. Néha az arrajárók útjába akadna, akik ha akarnak, kiköthetnének. De örökre senki nem költözhetne oda, inkább a sziget költözne az emberekbe: hagyná, hogy egy időre kikössenek rajta, de aztán folytatná az útját!
Maga az ország mindenki számára egyformán idegen lenne!
Ott, a sötétben, ismét mertem arra gondolni, ami már egy hete nem hagyott nyugodni: hogy többé nem hiszek a szavakban. Hány éve már, hogy minden vasárnap felmászom a szószékre, és hirdetem az Igét olyan formába öntve, amelyről azt remélem, hogy megnyugvást hoz az embereknek? Hány éve alakoskodom már?

xxx
Reggel szinte alig tudtam ellenállni a gondolatnak: mi lenne, ha eldugnám a Luther-kabátot a labdatengerben? Vagy csak kidobjam a fedélzetről? A lényeg az, hogy mikor a szárazföldre lépek, ne legyek más, csak Maria.
Este végül megírtam egy sms-t, sőt kettőt is: egyet apának, a másikat neki, az elviselhetetlenemnek. Megírtam nekik, hogy egy ideig nem hallanak majd rólam. Hogy mindez gyerekes volt? Sajnálatra méltó? Ő, az elviselhetetlenem, nemsokára felébred majd a Korkeavuorenkatui lakásban az elutazásom utáni első reggelen. Aztán kikapcsoltam a telefonom, talán félelemből. Nem akartam több rossz hírt hallani.
Mikor felébredtem, szórakoztató gondolataim támadtak, melyek megnevettettek: elképzeltem, ahogy a pletykalapok érdeklődni kezdenek utánam, a fényképem kiteszik a benzinkutaknál és a munkahelyi társalgókban, a szalagcímek pedig kórusban kérdezik: „Hová tűnt Maria?”
Mit mesélnének vajon rólam ezekben a színes lapokban?
HOVÁ TŰNT MARIA?
Egy lelkész, írnák, mivel az eltűnt papokkal, akárcsak a tüsszentő pandabocsokkal vagy saját farkukat kergető cicákkal, sok pénzt lehet keresni. Ha egy pap eltűnik, mintha csak új legenda támadna, mely az ősi csodával rokon: a sír üres! (…)

xxx
Ahogy a hajó Stockholm felé közeledett, nyugodt voltam.
Reggel volt, és a legkisebbek egy utolsó menetért nyafogtak a labdatengerben. Elmentem reggelizni, a tányéromat bűntudat nélkül megpakoltam lazaccal, sajtokkal, háromféle kenyérrel. Ettem.
Eszembe jutott gyerekkorom összes hajós kirándulása. Anya.
Anya nem szeretett utazni. Mielőtt meghalt rákban, csak háromszor jártunk Stockholmban, és kétszer Krétán. Ez szinte már nevetséges volt, hiszen anya a világ másik végéről származott. Mindig így mondta, amikor a múltjáról mesélt. A múltjáról mindig szívesen mesélt nekünk. Igazából én az egyenlítő vidékéről származom, mondta. Ahol a hullámok porcelántöredékeket sodornak a meredek homokfövenyekre az óceánjárókról. Aztán hozzátette: és ahol a felhőkarcolók egyenesen az eget szurkálják. (…)

xxx
A központba metróval mentem.
Vajon anya mit gondolhatott, mikor először jött Stockholmba? Vajon magára ismert a szembejövőkben? Vajon megfordult a fejében: valójában ide tartozom, nem egy kis finn faluba, ide, vagy talán még sokkal messzebb?
És az emberek vajon mit gondoltak, amikor meglátták egy fehér férfi, és egy első pillantásra meghatározhatatlan származású nő gyerekeit? A két véznalábú csemetét, napbarnított bőrrel, szőke göndör fürtökkel? Vajon az eszükbe jutott az a kutyákra használatos szó: „keverék”? 
Ritkán veszik ezt észre rajtam manapság. A bőröm viszonylag világos, bár a finnek sötétnek tartják. Nyaranta lebarnulok, olyankor néha feltűnik nekem, hogy az emberek jól megfigyelik a vonásaimat, és kérdéseket tesznek fel magukban. A hajam csak felnőtt koromra sötétedett be. Ha esik az eső, begöndörödik. De találkoztam már tizenhárom-generációs savoi finnekkel, akiknek a haja göndörebb volt az enyémnél. Az ajkaimat telteknek is lehet nevezni, de a kékszemű tinédzserek között nem nehéz találni az enyémnél teltebb ajkúakat is. A szemem barna, mint anyáé, de sok észak-finnországinak is az: Lappföldön a barna szem majdhogynem általánosabb, mint az írisz fagyos-kék árnyalata. A bátyám és az apám szeme kék. Apám, akitől mindketten örököltünk néhány vonást, kifejezetten északias megjelenésű. Ha az ember megnézi a fiatalkori fényképeit, gondolkodás nélkül az a kifejezés jut róla az eszébe, hogy „tetőtől talpig finn”. Az ember el tudná képzelni faúsztatóként, vagy amint egy lovat vezet a földeken, szántás közben.
Alsóban mulattnak csúfoltak. A csúfolódásnak semmi köze nem volt a külsőmhöz, de a többiek tudták, hogy az anyukám külföldi. A szót a 70-es években kezdték el használni Finnországban, többnyire tévesen. A nyolcvanas évek fordulójára megváltozott a jelentése: mindenfajta színesbőrű bevándorló megnevezése lett. Mire az első szomáliai bevándorlók Ouluban is megjelentek, a szó teljesen elterjedtté vált, az iskolaudvarokra is beférkőzött, és elfoglalta helyét a kis taknyosok szótárában a „buzi” és a „kurva” mellett. Buzikkal, mulattokkal és kurvákkal pedig akár minden iskolai szünetben találkozni lehetett ugrókötelezés közben. Mulattnak csúfolták a roma származású Ingát is, akinek sötétbarna haja és barna szempillái kielégítették a „mulattság” tág definícióját.
Mi megpróbáltunk nem törődni az egésszel. Megalapítottuk a „mulattok titkos társaságát” a piros faházikó mögött, az iskolaudvar északi végében, és állattemetőset játszottunk. Sokáig nem találtunk semmi temetnivalót. Végül megöltünk egy csigát, hogy temetési szertartást celebrálhassunk. Az egész következő héten a miatyánk folyamatos kántálásával próbáltam jóvátenni a csiga-gyilkosságot. Inga is megbánta. A mulattok titkos társasága ezzel az erőszakos cselekedettel ért csúfos véget.
Ha egy-egy kérdésre válaszolva mesélek a származásomról, kerülöm a pontos definíciókat. Azt mondom, hogy egynyolcad részben visszhangok vannak bennem onnan, ahol soha nem jártam, az egyenlítő környékéről. Csak anya meséinek szárnyán jutottam el oda, és azokban is csak az álmok, játékok és a gyerekkor utáni nosztalgia keveredtek. Ő maga is csak hatszor utazott el a szüleivel a nagymamája szülőhazájába, utoljára éppen azelőtt, hogy a szülei meghaltak egy autóbalesetben. A szerencsétlenség után a nagymamája azt mondta neki: „Mit csináljunk most veled, te szegény kis árva, hol helyezzünk el téged?”
Anya nem akart ott maradni tehetetlenül ezen a kérdésen tépelődve, inkább gyorsan elfoglalta magát: iskolába járt, vagy munkában izzadt, hogy utazgathasson, utazgatott. Az egyik útja során megismerkedett apával, majd Finnországba költözött, egy kis faluba, ahol apa lelkészi hivatalt kapott. Soha többé nem járt abban az országban, ahonnan elindult. Angoltanár lett egy oului gimnáziumban. Elégedett volt az életével, boldog. Szinte hibátlanul beszélt finnül, és velünk is csak finnül akart beszélni.
Néha-néha valaki hosszabban nézett rá: a boltban, vagy a könyvtárban, amikor finn nyelvű könyveket kölcsönzött. Idegeneknek csak néha mesélt a származásáról, mikor a helyzet alkalmas volt rá. Ilyenkor megfigyeltem a hallgatóságát, és megtanultam felismerni a nézésükben azt az ismerősen kíváncsi figyelmet, amellyel az újonnan szerzett információ birtokában kezdték vizsgálni anya vonásait: Tényleg, az arccsontja! Az ajkai! Hogy nem vettem ezt eddig észre? Mindig azt hittem, hogy New York-i zsidó, vagy amerikai olasz. Tényleg, azok a szemek!
Ezekben a pillanatokban anya büszke volt a származására.
Miért nem utazunk soha Amerikába, nyafogtam neki újra és újra. Vagy oda, ahonnan eredetileg származol? Miért nem megyünk el soha oda, ahol a tenger porcelántöredékeket sodor a homokos partokra?
De igen, persze, egyszer majd elmegyünk! – mondta anya. Egyszer elmegyünk oda.
Addig is ott voltak nekünk anya történetei, melyek végén a felkiáltójelek úgy táncoltak, hogy néhány este szinte lehetetlen volt elaludni: Mesélj még! Mesélj még!

Stockholmban először is vettem magamnak egy fagyit. Sétálgattam az utcákon. Még mindig nem kapcsoltam be a telefonom.
Végül mégsem volt szívem a hajón hagyni az Luther-kabátomat. Csak begyömöszöltem a táskám mélyére. Mintha bármi hasznát is vehetném! A Luther-kabáton kívül csak a rajtam lévő ruhák voltak nálam, egy farmer és egy póló, egy elhasznált fekete bőrkabát.
A gyülekezetben a vénasszonyok mindig összevonták szemöldöküket a bőrkabátom láttán. Inkább tűnök benne lázadónak, mint lelkésznek. Ha hanyag franciakontyba kötöm a hajam, és kirúzsozom a számat, el sem hinnék, hogy tudok ógörögül, és hogy a szakdolgozatom eredménye dicséretes lett. Néha direkt bosszantásként így mentem el a keresztelő-megbeszélésekre, vagy a gyülekezeti vezetőkkel tartott találkozókra. Ők valaki olyat vártak, aki kardigánt visel, és mély hitéről tesz tanúbizonyságot, de ehelyett kaptak egy nőt, akiből azt nézték ki, hogy egyszer csak egy gitárt kap elő, rágyújt, és a hajnali orális szexről kezd énekelni. Ettől a vénasszonyok idegesek lettek, a vaskalapos diakonisszák vitát kezdeményeztek a hitélet kérdéseiről, a konfirmációra készülők pedig imádtak.
Más ország földjére lépve csak Maria voltam. Csak Maria, a diplomái nélkül. Csak Maria, a nyakában lógó kereszt nélkül.
Szinte észrevétlenül készültem fel a továbbutazásra. Zoknikat, fehérneműt, egy szoknyát, egy nadrágot és három pólót vettem magamnak, meg egy kis bőröndöt. Bementem egy internet-kávézóba, és észrevettem, hogy már most turistának látszom. Szinte természetesnek tűnt leülni egy kávéval a laptop mellé, megnyitni a böngészőt, és repülőjáratokat keresni.
Tudtam, mi a célállomás. Csak egy kattintás, és a döntés megszületett. Turistavízumot is igényeltem, és íme: azonnal meg is kaptam. A foglalási számot felírtam egy régi bolti számla hátoldalára, és beletettem az útlevelembe.
Felnéztem, megfigyeltem a kávézó többi vendégét. Vajon a lebukástól féltem? Senki nem törődött velem. Ahogy a kávém felé nyúltam, észrevettem, hogy remeg a kezem.

Este a hotelszobában jól lesikáltam magam a habfürdőben. Még mindig nem kapcsoltam be a telefonom.
A férjemre gondoltam. Elviselhetetlenem. Valószínűleg éppen azon töri a fejét, hogy felhívja-e apát: még egyszer benéz a dolgozószobába, a papírhalomra az íróasztalon. Ha csak az eszembe jut, elönt a méreg, szeretetteljes, de mégiscsak méreg.
Két ember egymásba szeret, aztán összeköltöznek, összeházasodnak. Az együtt töltött évek lassan falat emelnek közéjük, vagy eltávolítják őket egymástól, ami majdnem ugyanaz. Nemsokára már úgy mászkálnak a közös lakásban, mint két idegen, félnek a másikhoz érni a fürdőszobába menet, úgy adják át a kenőkést a reggelinél, mint egy hivatalos iratot a bankban. Úgy mosolyognak egymásra, mint a szomszédokra.
Ki tudja, még az is lehet, hogy van valakije. A múlt évben nem létezett számomra más, csak a munkám, napjaimat a gyülekezetben töltöttem. (…)

xxx
A stockholmi Arlanda repülőtéren beléptem egy alumíniumból készült madár kávé-, tisztítószer- és parfümillatú belsejébe. A gépen egy holland férfi ült mellettem, akinek meséltem a hazámról. Erdők, déltől északig. Tavak. Idegengyűlölet. Néha valaki veszi a fegyverét, bemegy egy iskolába vagy egy bevásárlóközpontba, és lelő másokat, vagy felrobbantja magát. Senki sincs biztonságban, még az ártatlan gyerekek sem, főleg ők nem. Ez egy ilyen ország. Úgy eregettem magamból a szavakat, mintha valami nem odacsábítani, hanem elrettenteni vágyó útikönyvből olvastam volna fel.

A repülő ablakából végül megpillantottam a szigetet. A szárny egy pillanatra kitakarta a látványt, majd ismét felbukkant: ismerős felhőkarcolók nyújtózkodtak az ég felé, a hegyes tetejű a legmagasabbra, az égre rajzoló körző. Mintha egy álom vált volna valóra, melyet már ezerszer láttam, mintha gyerekkorom világába érkeznék vissza, olyan ismerős volt a város, bár még soha nem jártam itt.
      (regényrészletek)

      PANKA ERZSÉBET FORDÍTÁSA