Emberünk, aki valamennyi évszak közül a nyarat szerette a legjobban, megkezdte nyári szabadságát. Elvonult a nyaralóba. Nagyon jól érezte magát. Sütött a nap, zümmögtek a bogarak, illatoztak a virágok, friss szellő fújdogált, a tó vize napról napra melegebb lett, a Szent Iván-éji tűzhöz összegyűjtött ágak már előkészítve vártak a parton. Csodálatos nyár volt.
Vagyis csak lett volna… A napról ugyanis kiderült, hogy veszélyes. A nyarat szerető ember egyenesen megijedt, amikor elolvasta az erről szóló újságcikket. Csupa nagy betűvel nyomtatták. Emberünk nagyon hálás volt, amiért figyelmeztették a veszélyre. Gyorsan a feje fölé emelte az újságot, és beszaladt az árnyékba.
Az árnyékban volt ideje, hogy alaposabban elmélyüljön a többi cikkben is. A rovarok, mint kiderült, amellett, hogy kellemetlenek, ráadásul nagyon-nagyon veszélyesek is. Valakinek viszkető hólyagjai keletkeztek miattuk – ami már szinte malária! No és a kullancsok! A kullancsok veszélyessége közismert. Szerencsére tanácsokat is adtak az újságban. Hosszú ujjú ing, hosszú nadrág, gumicsizma és méhészkabát.  Ilyen öltözékben már el lehet az ember a ház körül. A vad természet persze más kategória, de oda a nap miatt úgysem lehet menni.
Állítólag a pollen is szabadon száll mindenfelé összevissza, és senki sem avatkozik közbe. Szerencsére az újságban a virágpor távoltartására is akadt hasznos, praktikus tanács: ablakokat bezárni, ajtóréseket eltömíteni, a rádiót a közszolgálati csatornára állítani arra az esetre, ha fontos közlemény hangozna el a témáról.
Odabent a házban, árnyékban és megfelelő öltözékben a nyárszerető ember végre biztonságban érezte magát. Vagyis csak érezte volna, ugyanis a közszolgálati rádió időjárásjelentése szerint várhatóan erősödni fog a szél. Szerencsére erre is akadtak az újságban jó tanácsok: célszerű elkerülni a nyílt helyeket, nem ajánlatos fa alá állni, vízbe vagy ablak közelébe menni, no meg budira sem, és különösen nem tanácsos gömbvillámot bámulni.
Emberünk odabent gubbasztott hát a nyaralójában, és hálát adott, amiért a mindenre kiterjedő tájékoztatásnak köszönhetően megfelelően felkészülhetett a veszélyekre, amelyeket a nyár tartogatott.
A Szent Iván-éji tűz gondolata azért kellemesen melengette a szívét, habár még meg sem gyújtotta. Nem is fogja. Meggondolatlanság lenne. Mi lenne a globális felmelegedéssel, ha nekiállnánk itt ezerszámra tábortüzeket gyújtogatni! A mai világban az embereknek egy csepp sütnivalója sincs! Eltöprengvén az emberi önzésen szomorúság fogta el. Szerencsére a napilapoknak köszönhetően maradt még némi erkölcs és önzetlenség ebben a világban! Ettől a nyárkedvelő ember azonnal felderült. Ismét tetterősnek érezte magát.
Elállt a szél, újra kibújt a nap a felhők mögül. A tó felszíne elsimult, távolabbról egy sarki búvár hápogása hallatszott. A tábortűznek odakészített ághalomból finom pára szállt fel. A nyárszerető ember végre tökéletes nyugalomban és biztonságban érezte magát, ugyanis épségben visszaért a városba, és sikeresen feladta hirdetését az eladó nyaralók rovatba.
 

Egy finn nem dicsér

A hatvanas évek aranykorában még minden rendben volt. A telek kemények voltak, a szomszéd nem gazdagodott meg, a svédeknek pedig mindig jobban ment. A Szovjetunió nyerte a jégkorongmérkőzéseket, és az NDK oktatási rendszere volt a legjobb. Finnország számára csak a téli háború komor emlékei jutottak, meg egy magában motyogó nemzet, de így volt jó, mivel „ki dolgozni nem szeret, nem érdemel kenyeret“, és „ki a kicsit nem becsüli, a nagyot nem érdemli“.
 Egy idő múlva kezdett kicsúszni a gyeplő a finnek kezéből. Egyszer csak kiderült, hogy immár jóléti társadalomban élnek. Ez ijesztően hangzott, ugyanis „ami könnyen jön, könnyen megy“ és „nyugtával dicsérd a napot“.
Szegény finneket elfogta az aggodalom, méghozzá nagyon. Nem lesz ez így jó! Sehogy sem tudták jól érezni magukat. Szerencsére a szívbetegségek száma még mindig szép magas volt. Ez kellően lehangolóan hatott, hiszen „nagy nevetésnek úgyis sírás a vége“, sőt még a kis kuncogásnak is.
Elkezdődött azonban az Észak–karéliai Program meg mindenféle egyéb népegészségügyi hókuszpókusz, amelyekről még külföldön is írtak. A jóléti statisztikák grafikonjai az egeket ostromolták. A válságból olyan példásan kilábaltak, hogy már más országokból is jöttek ámuldozni, ezt meg hogy csinálták. Pfúj! „Az öndicséret büdös“, és bizony „egy fecske nem csinál nyarat“.
De még ez sem volt elég, máris itt volt a folytatás: jégkorong-világbajnoki cím, eurovíziós győzelem, az EU mintaországa, az iskolások remek PISA-eredményei, megint egy jéghoki-világbajnokság, a legjobb, „AAA“ államadós-besorolás és egy Nobel-díj. A tempó egyre csak fokozódott, szegény finnek nem győzték kapkodni a fejüket. Hát már sehol semmi nyomorúság, mint a régi szép időkben? Már mindenki elfelejtette, hogy „a fák nem nőnek az égig“ és „sokat akar a szarka, de nem bírja a farka“? 
A legszörnyűbb hír azonban még csak ezután következett. Egy felmérésből kiderült, hogy az egész világon Finnországban a legjobb élni. A nemzet kegyelemért esedezett, és buzgón kereste a mérési hibát. A professzorok félrevezető részeredményekről magyaráztak, a szorongó állampolgárok megtépkedték télikabátjukat. Muszáj lennie egy másik helynek, ahol sokkal jobb! Már megint el akarnak nyomni bennünket! Csak a bolondját járatják velünk, és pusztán azért tukmálták ránk ezt az új titulust, hogy jót nevessenek rajtunk, amikor majd látják, hogy el is hittük! A finnek természetesen nem hitték el, mert „az nevet, aki utoljára nevet“, és „egy finn nem dicsér, legalábbis önmagát biztos nem“.
Azután, több keserű év után végül jött egy kis megkönnyebbülés. Végre egy kevés komorság annyi hívságos kacarászás után! Kiderült, hogy a gyerekek nem érzik jól magukat az iskolában. Kár is lenne tagadni, jól esett egy ilyen hírt hallani. A finnek mindig is tudták, hogy valami nem stimmel azokkal a pizákkal meg nóbelekkel. Fáradságot nem kímélve tanították gyermekeiknek, hogy „ki a vesszőt kíméli, a fiát nem szereti“, meg „teher alatt nő a pálma“, erre azok a kis ördögfiókák nem érzik jól magukat. Ugyan, mi bajuk lehet? Hiába, így van ez, „a kutya is akkor vész meg, amikor a legjobb dolga van“.
 

Csodálatos fény

Idén január 22-ére esett. Az év legfontosabb napja, amely mellett számomra eltörpül a karácsony, az újév, vagy a Szent Iván. Pontosan egy hónappal vagyunk túl a téli napfordulón, az év legsötétebb napján. Ez egyben azt is jelenti, hogy már magunk mögött tudhatjuk az év két legsötétebb hónapját, a tíz legvilágosabb pedig még előttünk áll.
Szeretem ezt a tél végi időszakot, amikor napról napra egyre több a fény. Legkésőbb január elején ki szoktam akasztani a bejárati ajtóra egy naptárat, amely a napkelték és napnyugták időpontját mutatja településünkön. Minden nap elálldogálok egy darabig a naptár előtt, a napok hosszát számítgatom az ajtófélfának támaszkodva, és bejelölöm, amikor a nap már egy teljes órával előbb kel vagy nyugszik. Eleinte nem történik semmi. Minden keservesen lassan változik, az új nap szinte nem is különbözik az előzőtől. Januárban a reggelek még egyáltalán nem világosabbak, a délutánok viszont valamennyire már igen. Január 22-e tájékán azonban felgyorsul a tempó. A reggeli kutyasétáltatás koromsötétje halvány derengésbe fordul, és az út felénél már ki lehet kapcsolni a zseblámpát. Útban a postaládához úgy érzem, abban reménykedem, mintha arcom nap felőli oldala kicsit melegebb volna. Délutánonként a nap sugarai egyre nagyobb területet vesznek birtokba a nappali padlóján. A fotel napsütötte részén immár mindkét kutya elfér egymás mellett. És ez csak a kezdete annak a hosszú, csodálatos kirándulásnak, amely a fénybe vezet!
A február még csikorog. A reggeli csípős fagy, amely januárban még egész napos hideget jelentett, és meghiúsította a tervezett síelést, napközben már szelidebb, és egészen kibírhatóvá válik. A madarak is elkezdenek énekelni. Egyik reggel meghallom az első gyenge kis füttyöt, másnap már erőteljes trillázás következik. A cinkék, süvöltők, zöldikék és citromsármányok visszatérnek erdő mélyi rejtekükből. A kutyák a károgó varjakat, korrogó hollókat ugatják, akik ügyet sem vetnek ránk. A postaládához menet a nap felé fordítom az arcom. Melegít! Egy februári nap arra eszmélek, már nincs szükség fényszóróra, amikor délután hazafelé hozom a gyerekeket az edzésről.
Március közepén jut eszembe, hogy megfeledkeztem a naptárról, és már egy hete nem jelöltem be rajta a napkeltéket és napnyugtákat. A fény immár korán reggeltől egészen estig betölti a napom, ennek igazolására nincs már szükségem számokra. A legjobb dolog, amit csak el tudok képzelni, amikor egy márciusi estén felkerekedek síelni, utána pedig következik a szaunázás. A havon ferdén megtörő kékes tavaszi fény és a füst illata együtt olyasvalami, amivel egyszerűen nem lehet betelni! Csodálatos élmény figyelni, ahogy lassan bealkonyodik, az izmok kellemesen ernyedtek, a gondolatok könnyűek a felszabaduló endorfintól, az érzékek tavasziasan elevenek, s közben várom, hogy felmelegedjen a szauna. Ebben a pillanatban a sötétség többé már nem félelmetes. Ebben a pillanatban én, a fény és a világ kvittek vagyunk.
Éljenek az évszakok!
 

A hosszú nap

Alighogy véget ért az iskolai évzáró, már költöztünk is a szigetre. Bepakoltuk a csónakot, a gyerekeket, a kutyákat, a tévét, egy köbméter könyvet, a virágcserepeket, társasjátékokat és bicikliket, és az egész rakományt elfuvaroztuk a nyaralónkig. Itt leszünk augusztus közepéig. Mivel a szigetünk meglehetősen kopár, növényvilágában a nyár folyamán kevés változás történik. Csak a fény mennyisége változik a nyár eleji fényözöntől a nyár végi bársonyos éjszakákig. A nyarunk olyan, akár egy hosszú nap: a hajnali derengésben érkezünk, és akkor megyünk el, amikor besötétedik.
Természetesen túl szép lenne azt állítani, hogy Hilma és Lauri egész tavasszal türelmetlenül várták a költözést. Ezt az állítást egyáltalán nem támasztja alá az a körülmény, hogy a tavasz folyamán Hilma mindenféle nyári táborra jelentkezett, amire csak ráakadt, a színházi tábortól a nyári napköziig. A cél nyilvánvalóan az volt, hogy annyival is kevesebb időt kelljen töltenie a szigeten. Hogy elmenekülhessen erről a közép-finnországi Guantanamóról, Hilma még tenisztanfolyamra is beiratkozott! Ugyanaz a lány, aki számára télen még az iskoláig megteendő út is emberfeletti erőfeszítésnek számított, nem is beszélve a síelésről. Mekkora ereje van a kétségbeesésnek!
Lauri szerencsére még sokkal problémamentesebben viszonyul a nyaralóban eltöltendő hetekhez. Számára elég egy labda. Ugyanez vonatkozik a kutyáinkra, Murura és Patéra.
Nekünk, szülőknek tulajdonképpen még ennyire sincs szükségünk. Csak fényre. És itt aztán van belőle bőven! A tó körülöttünk olyan, akár a tükör, megduplázza a napok, de még inkább az éjszakák világosságát. Ezért aztán nyár elején a legváratlanabb időpontokban ébredünk fel, a napszakról fogalmunk sincs. Fantasztikus érzés csak úgy, valamikor hajnalban felkelni, elüldögélni a teraszon, és a sima víztükröt bámulni, hallgatni a pirkadat apró neszeit, ha úgy tetszik, főzni egy kávét, majd akár ismét visszabújni az ágyba. Ahogy telik a nyár, lassan a gyerekek is beletörődnek a sorsukba. Még Hilma is. Amikor az internet utolsó gőzei is elpárolognak a fejekből, és enyhülnek az üzenetelvonási tünetek, a médiaéhség csillapítására már a régi Donald kacsás képregények is megfelelnek. Az első hét elteltével Hilma előbányászta a padlás egyik zugából régi Barbiejait, és kartondobozokból szigetelőszalaggal ruhásszekrényt épített nekik. Egy tó közepén, egy kis szigeten még egy kamaszlány is képes fellelkesülni, és papírbabákkal játszani, vagy tobozcsatát vívni az öccsével.
Lauri nyári énje eléggé hasonlít a téli változathoz. Valami előírásféle lehet, hogy egy tízéves fiúnak muszáj állandóan felkapnia bármilyen keze ügyébe eső tárgyat, hadonászni és csapokodni vele egy, esetleg két percig, majd az udvar közepén elhajítani, majd kezdődhet minden elölről. Közben párszor meg kell említeni a függőágyban heverésző apának vagy a stégen napozó anyának, hogy mennyire unalmas az élet, hogy nincs mit csinálni. Aztán irány a víz, jöhet egy kis úszás.
A vendégjárás Szent Ivánkor kezdődik. Pompás dolog emberekkel találkozni, de amikor már tizenharmadszor megyünk el megnézni a halászsas fészkét (csak messziről!), és mutatjuk meg ismét a tetőfelújítás végeredményét, és állapítjuk meg, hogy a vízszint nagyjából olyan, amilyennek lennie kell, akkor az ember már kívülről fújja a saját szövegét, akár egy elcsigázott idegenvezető. Idén már tavasszal bejelöltük a naptárban a vendégmentes heteket és napokat. A többi napon készen állunk akár egy egész cserkésztábort is vendégül látni, de elegendő időnek kell maradnia a család számára, amikor nem történik semmi.
Mivel a nyár előrehaladtát nem tudjuk a körülöttünk lévő növényzeten lemérni, megtanultunk más jelekből olvasni. A sirályok vijjogása, miközben fiókáikat úsztatják a zátonyhoz. A tovaúszó hajók egyre nagyobbak. Meg kell keresni, és el kell pusztítani a darazsak újabb fészkeit. A reggeli úszás már nem frissít fel, ahogy korábban. A fészer tetejét még mindig nem sikerült megjavítani. Reijával azon civakodunk, melyikünk menjen boltba (legalább három órába telik, és általában csak az üzletben vesszük észre, hogy otthon maradt a pénztárca). A gyerekek a beígért, de még megvalósulatlan nyári utazásokról kérdezősködnek. Már nem ízlik úgy a sör, és nem kívánjuk a virslit.
Július közepén még elszorul az ember torka a gondolatra, hogy hamarosan véget ér a nyár, mindjárt itt a november, a december, a sötétség. Augusztus elején kezdjük úgy érezni, hogy ezeket is túl lehet élni. Vajon sok gomba lesz az idén? Októberben elmehetnénk egy rövidke hajóútra valahová.
Talán az augusztus eleji esték a legnyugalmasabbak. Bárhogy is próbálja felidézni az ember a nyárnak, ennek a hosszú napnak a történéseit, az események elkerülhetetlenül összekeverednek, és leginkább csak a napszakokra emlékszünk. Egy délután villám csapott be valahol a sziget végében. Lauri estefelé fogott egy csukát. Egyik reggel úgy zuhogott, hogy az esőmérő délre megtelt. Jól sikerült a mulatság, majdnem egész éjszaka tartott. A hosszú nap estéjén kissé zavarban vagyunk, ahogy végignézünk egymáson. A kutyák – mivel egész nyáron póráz nélkül voltak – teljesen elvadultak, mi szintén. Ezen a nyáron is láthattunk valami olyat, amit télen ritkán veszünk észre. Egymást, úgy, amilyenek vagyunk.
A finn nyár valóban varázslatos. Jó éjszakát, reggel találkozunk!

    KOVÁCS OTTILIA FORDÍTÁSA