Jenni Linturi
Malmi, 1917
1.
Lettu sűrű sötétben ébredt. Valami nem volt rendben, és ez a valami
nem álom volt, hanem a valóságos élet. Apa árnyéka az alsó szinten lebbent.
Maatu sötét alakja a nyomában, aki úgy adagolta a válaszait, ahogy az állomáson
a cigányok a csipkét horgolják, minden becsvágy nélkül. Természetesen fölösleges
volt. Apa nem hallgatott a szolgálókra, a cigányokra sem. Nem hallgatott
Maatura. Először a verandán gyulladt ki a fény, aztán a teremben. Idegen
férfiak idegen nyelve: a burzsujok dőzsölésének és vigadozásainak hamarosan
vége. Az élelmet ott kell szétosztani, ahol a legnagyobb az ínség. A papírok
és a törvények ezeket az embereket védik.
– – Nem ugyanazok a bíráink.
– – Karlqvist úr beszél finnül.
– – Beszélek én latinul is, csak megfelelő társaság kell hozzá.
A fiatal férfi felnevetett, idétlen, gyerekes nevetéssel, vinnyogva.
Vajon milyen bíró társaságára vágyik oly hevesen Karlqvist úr? Apa tovább
botorkált a finn nyelvben. Neki nem kellenek a vörösök papírfecnijei, ő
nem az emberek, hanem isten törvényeit követi. A fiatal férfi már nem nevetett.
– – Ha Karlqvist úr nem tartja be a törvényeket, ez talán segít.
Az ostor a levegőbe hasított, a bőrön csattant. Apa feljajdult.
– – Hát vigyék, de csendben. A lányokat nem szabad felébreszteni.
Lettu felült, felkelt. A Maatu szőtte szőnyeg a lábát simogatta,
a kora hajnali kék fényben Ingeborg néptánc-érmei és szavalásért kapott
serlegei csillogtak a szekrényben. Lettu keresztülment a szobán. Anya porcelánfejű
babái, lányregények, a gyermekkor és a felnőttkor közötti pillanatok. Ingeborg
mormolt valamit az ágyában és mellkasához húzta a térdét. Őt aztán semmi
sem fogja felébreszteni, még a mennydörgés sem. Az elsőszülöttek ilyenek;
mindentől körül tudják bástyázni magukat, csak hogy nekik jó legyen.
Harmat csillogott az ablakokon, a hátsó udvaron a Pek patak altatódalokat
csobogott. Lettu a folyosóra lopakodott, a lépcsőhöz. Az öreg Oksa a három
fiával. Krumplit dobáltak zsákokba. Felnőtt emberek. A föld anya városi
asztalára, a perzsaszőnyegekre pergett, mindenhová. Maatu a zongora mellett
állt, keze a csípőjén pihent, Apa tétlenül ült az új, bőrtámlájú széken.
A tapétán a szarvasok a feje fölött futottak. Amikor Lettu kicsi volt,
Maatu azzal hitegette őt és Ingeborgot, hogy ezek éjjel rossz kislányokra
vadásznak.
– Talán vadásznak is, súgta akkor Ingeborg Lettunak. – Mert a halott
cigányok lelkei.
Lettu lejött az első lépcsőfokra. Lent a homályba olvadó alakot
vett észre, Maria követte anyját fehér hálóingben. Lettu bólintott, így
osztották meg a titkot. A nappaliban az öreg Oksa Väinönek nyújtotta a
zsákot, annak az ostoba fiúnak, akit valaki tehetségesnek hitt, és aki
ezért bejutott az Opistotie-i iskolába, egy osztályba Jennyvel. Akkor apa
nagyon feldühödött és átíratta Lettut meg Ingeborgot a Svenska Fruntimmerskolanba
a Bulevardira. A világ világ és az emberekkel változik, de azt azért mégsem
kell eltűrni, hogy egy kőfaragó fia az urak szalonjában üljön.
– Azokat már viheted a kocsiba. Annyi van, hogy lehet, újra köll fordulnunk.
– Az nem is lenne baj, mondta Väinö és megragadta a zsák száját. –
Ugyanis van ebben a házban egy olyan pina, hogy az ember az szívesen begyűjtene
mást is, mint az ajkak dicsőségét.
Apa felhorkant és felállt. Väinö visszalökte a székre, miközben
elment mellette, ahogy a legyeket és a szúnyogokat hessegetik, ahogy Ingeborg
és Lettu lökdöste el magától Mariát, ha az játszani akart velük, ahogy
azok lökdösnek, akiknek joguk van lökdösni. De Väinönek nem volt se joga,
se embersége. Mégis újra visszalökte Apát. Ezúttal mindkét kezével. Apa
megbillent a széken, igyekezett megkapaszkodni. A legfontosabb dolgok mindig
gyorsan történnek, egy másodperc vagy századmásodperc alatt. Apa hadonászott.
A szék feldőlt, Apa hátrafelé esett, arcán döbbenet, gyors zuhanás. A szék
a padlóhoz csapódott, Apa mellé a hasára. Väinö Apa hátára tette a lábát.
Csizmája feljebb mozgott, a nyakhoz, a csupasz, vörös bőrre.
– Ha most megmukkansz, olyan hang lesz, amilyen még a disznóból sem
jön.
Väinö fivérei nevettek. Az öreg Oksa ugyanolyan biztos, egyszerű
mozdulatokkal rakta a krumplit a zsákba, mint addig. A szolgának szolga
lelke van, nem lehet attól jámborságot várni. Väinö felemelte lábát a padlóról,
teljes súlyával Apa nyakára nehezedett. Lettu a hálószoba felé hátrált.
Ha a nézés bűn, elárulta apját. Väinö előre-hátra ingott. Apa kiáltásra
nyitotta száját. De most Lettu nem apát nézte, hanem Maatut, aki a fejét
rázta, de ez nem segített.
Maatu lehajolt, ujjai a billentyűket pásztázták, klimpírozva.
Väinö megfordult, előhúzta a pisztolyát. Lettu be akarta hunyni a szemét,
de nem tudta. A lövés hangja rövid volt és éles, mint a cigány élete. Maatu
a billentyűzetre borult, minden egyszerre szólt. A vér a padlóra, a szőnyegre
csöpögött. A szolgálók ajtajában Maria felemelte a kezét, láthatatlan dallamot
játszott a levegőben. Elvesztette a hangját, elvesztette az anyját.
Lettu a hálószobába hátrált. Négykézláb, óvatosan, mintha suttogna.
A nagy zaj után minden reccsenés olyan volt, mintha Isten köhögött volna.
Egy lépcsőfok, egy lépés. Lettu amennyire csak merte, behúzta maga mögött
az ajtót, vannak dolgok, amikről nem lehet beszélni, rájuk gondolni sem,
ezeket el kell rejteni a lélek legmélyére.
Az öreg Oksa dühös morgása, Apa behódolása, Maria keze a láthatatlan
billentyűzeten. Ingeborg az ágyon ült, bosszús arccal.
– Mi a csoda baja van Maatunak?
– Csak tüntetőleg viselkedett megint. Valamin veszekedtek Apával. Most
már minden rendben.
Lettu az ágyba kuporodott, nyirkos nyári takaró. Nehéznek érezte.
Ingeborg Maatut szidta, mit szólnak a szomszédok, hogy itt Grennäsben a
szolgálók azt csinálnak, amit akarnak. Az ablak előtti nyírfák egymásba
fonódtak, már a törzsüknél összenőttek. Lettu mondhatta volna, hogy Maatu
nem szolgáló, tényleg nem az. De nem mondta. Ingeborg úgyis tudta, hogy
Apa Maatuval élt már akkor is, mielőtt ők megszülettek.
– Idejössz? – kérdezte Lettu. – Olyan hideg van.
Ingeborg felállt. Hálóinge kísértetként ragyogott a sötétben.
Lettu behunyta a szemét, meleg lábak a hidegek mellett. Kint idegen ló
nyerített. Ingeborg nem vette észre. Neki minden ló hangja egyforma volt.
Vannak ilyenek, akik a különbségekben az azonosságot hallják. Lettu arra
gondolt, hogy valószínűleg már sosem fog tudni aludni. Aztán elaludt.
Reggel minden olyan volt, mint korábban. Maria megterítette az
asztalt. Arca még csak meg sem rezdült, amikor Ingeborg megkérdezte, hol
van Maatu, az anyja. Maria még meg is ígérte, hogy átadja az üzenetet,
mikor Ingeborg panaszkodott a zongorázás miatt. Apával csak a vacsoránál
találkoztak. Apa ekkor elmondta, hogy Maatu elesett, amikor vízért ment,
és belehalt az úton szerzett sebeibe. Ez volt, és aztán valami más. A lábosban
gőzölgött a krumpli, napfény, kaporillat. Ingeborg úgy tett, mintha sírna,
Lettu erőltetés nélkül sírt. Apa azt mondta, töröljék meg a szemüket, tisztességes
nők nem sírnak bánatukban.
– Én nem sírok – mondta Ingeborg. – Én könnyezem, az egészen más.
– Én is, Apa – mondta Lettu. – Az teljesen más.
Maria fasírtot rakott a tányérokra. Hol voltak az ő könnyei?
Ha nem maga, hát a többiek miatt az ő lelkének is könnyeznie kellett volna.
Apa imát olvasott fel. Lettu kettéosztotta az ételt, arra, amit meg fog
enni, és arra, amihez nem nyúl. A sűrű zsír megdermedt a hús szélein. Valahonnan
messziről oroszok kiáltásai hallatszottak, milícia parancsszavai. Ingeborg
megtörölte könnytelen szeme sarkát. Nem akar többé Malmiban lakni. Az egész
község megőrült, már a vízhordás is életveszélyes. Mindenféle szóbeszéd,
rendőrgyilkosságok, a helyettes rendőrfőnök állítólag finn nyelvű.
– Mondtam Aksunak, hogy javítsa meg a lépcsőt.
– A többiek mind elmentek már, Ingrid is.
Apa kezébe vette a villát, a többiek többiek, a Karlqvistek Karlqvistek.
Ők nem szöknek, nem menekülnek. Legalábbis már nem. Ez volt az egyetlen
dolog, amit Apa megtanult az apjától. Ha mást nem lehet tisztelni, a tisztességet
kell tisztelni.
– Akkor az életemet veszed el.
– Ez az én életem is.
– Akkor be kell lépnem a Munkásegyletbe.
Apa felnézett, szemöldöke már őszült.
– Ingeborg Karlqvist, figyelmeztetlek.
– Nem adnak másnak engedélycédulákat a vonatra.
Napsugár csillant Apa öreg, fáradt, ráncos arcán. Lettu torka
összeszorult. Ingeborg megváltoztatta hangszínét, érzelmiek helyett észérveket
mondott. Augusztusban kezdi a Helsingfors Handelskolan gépírói tanfolyamát,
nem lehet oda krumplis szekéren menni, a lovaskocsira pedig Apának van
szüksége. Aksu béres sem örülne, ha minden reggel a Bulevardira kellene
vinnie őt. És mit gondolna a többi lány, ha Ingeborgnak krumpliföld és
Malmi-i vér szaga lenne, még mellé sem ülnének. Apa lesütötte a szemét,
mormogott, motyogott valamit. Ingeborg a kést forgatta, elfojtotta mosolyát.
Mindig elérte Apánál azt, amit akart. Nem úgy, mint Lettu, akinek mindig
mindent észérvekkel kellett megindokolnia.
2.
A vasutas fehér zászlót lengetett. A mozdony Tapaninkyläben sípolt.
A milicisták az indulók sorait pásztázták, illegális vodkásüvegeket kerestek.
Lettu Apát és Ingeborgot követte. Meleg, nyomott idő volt, alig rezdült
a levegő. Gárdisták és különböző bandák kiáltásai. Cssssz, sssssz, trallalla,
pörgette a köszörűs a gépét. Lettu fülében más dallam csengett; Ingeborg
indul. Indul, indul. Az ismerős állomásépület fölött egy darabka ismeretlen
égbolt, világos, fakó fátyolfelhők. Lettu elfordult, az ég a Föld sebe,
nem lehetett azt nézni. A malminkyläi rendezőpályaudvar ezer, száz, millió
homokszemcséje sistergett a dühtől. Ingeborg magas szárú cipője fémesen
csillogott, jobb sarka kissé oldalra hajlott. Apa odaemelte az utazóládát.
Aztán az ismerős szavak, dallamok.
– Indulhattál volna reggel is.
– Nem érkezhetek az új életbe krumplisszekéren.
– Nekem az nagyon jól megfelelt húsz évvel ezelőtt.
– Maga más irányba ment.
Apa mordult egyet, cigarettát vett elő a zsebéből és hallgatott.
Hallgatása nem tüntetés volt, csak csönd. Apró, vidám dallam. Egy olasz
verklis gyűjtött filléreket az emberektől. Öreg, szomorú, piros kabátos
cerkófmajom nyújtogatta a kezét. Messzebb a mozdony fütyült. Kiáltások,
füst, nyitódó ajtók. Három fiatalember tolakodott elő a vasúti kocsiból.
Utánuk egy magas férfi lépett le és gömbölyded feleségének nyújtotta a
kezét. A vasutas kérte az utasokat, hogy szálljanak be a kocsikba. Ingeborg
megfogta a kezét. Ne menj el, akarta Lettu kiáltani neki, de nem tette.
Szavak és tettek, amelyek nem vezetnek semmire, nem szolgálnak mást, csak
a hiúságot, szokta mondani apa.
Az indulás előtti utolsó füstfelhő. Ingeborg visszafordult, integetett.
A három fiatalember közül a középső megfordult, és feléje nézett. Aztán
ez a pillantat is a múlté lett. A mozdony jobb útviszonyok, idők, házak,
városok és fények után kiáltott. Lettu integetésre emelt keze lehullott
az oldala mellé. A vasút túloldalán orosz brigantik azt követelik, véresen
le kell számolni a hóhérokkal. Apa kiköpte a cigarettát, betér Lindrooth
lószerszámboltjába, mondta. Meg kell venni mindent, mielőtt már majd mindent
csak jegyre lehet kapni, még a hámok vasrészeit is. Neki is el kellene
mennie, gondolta Lettu. Az Ifjúsági Egylet ünnepi bizottságának női részlege
már elkezdte a sütést az Ifjúsági Otthonban.
– Bocsánat, megmondaná, hol találok itt hordárt?
Az idegen fiatalember Lettura mosolygott, ajkának bal sarkát
feljebb vonta a jobbnál. Lettu ritkán látott ilyen szépet. Az orra is olyan
egyenes volt, hogy vajat lehetett volna vágni vele. De nem a haj, nem is
az orr volt az, amit Lettu látott, hanem valami kevesebb. Egy olyan finn
nyelvet látott, ami nem a köznéphez tartozott. Ezért válaszolta, hogy elintéznivalói
vannak, kalákában kell sütnie. A fiú hallani sem akart ilyen sietségről.
Elmondta, hogy Raitis Vallas helyettes járásbíró atyafiságába tartozik.
Sorrendben ő a középső a háromból. A legidősebb az Antero névre hallgat,
a finn nyelv tanára lesz belőle. A fiatalabbat Intónak csúfolják. Ő másra
nem való, csak képek rajzolgatására.
Én pedig Oiva vagyok, ha még nem mondtam volna.
Elisabeth.
Lettu mosolygott, érezte mosolya kényszeredettségét. Udvariasságból
mégis hozzátette, hogy a malmiak már várták Raitis Vallas érkezését. Azt
nem említette, hogy akinek a szava számított, mind ellenezte finn nyelvű
helyettes járásbíró kinevezését, és csak akik nem számítottak, azok támogatták.
Az ilyen embernek csak egy feladata lehet, hogy ő legyen a védőpajzs a
munkások és a tisztességes emberek között. Talán jó dolog, hogy nyitottak
a faluban egy mozgókép-színházat, Apa is mondta, mert a járásbírósági üléseken
mostantól már nem szórakozhatunk.
Azt mondják, maguknál jó a föld.
Ki tudja, legalább is kő az van bőven.
Hát kő mindenütt van.
Oiva elmosolyodott. Lettu összekulcsolta a kezét a mellkasán.
Aztán leeresztette. Az idő olyan lassan vánszorgott, ahogy a nedves fa
gyullad meg a kályhában. A milicsták sípjai süvítettek. Távolabb a helyettes
szolgabíróné/járásbíróné a szekereket szervezte, osztogatta a parancsokat
a hordároknak, és a fiai nevét mondogatta, mintha attól hús-vér emberekké
változnának. Mennie kell, mondta Oiva, de mégsem mozdult. Ezért mondta
Lettu, hogy neki meg mennie kell sütni. A Häme megyeiekkel nyíltan kellett
beszélni, pont ez a probléma, Apa is megmondta. Malmiban ez már régóta
nem így volt.
7.
Ingeborg begombolta a kabátját. Az este olyan sötét volt, hogy élesebben
látta magát az ablaküvegben, mint a tükörben. Sötét szem, fehér arc. Ingeborgnak
megvolt az a tulajdonsága, hogy mindig tudott tetszeni magának. Nem úgy,
mint Lettu, aki a romantikus ábrándképeket jobban szerette magánál. Ha
csak egy regény lehetne az ember élete. De. Ingeborg kirázott néhány hajtincset
a kontyából. Az élet természetesen nem regény, nem is utazás, és nem iskola,
hanem érzelmekkel teli napokból áll. Hiszen bármennyire meglepő volt, a
napok a villanylámpák ragyogásában is teltek-múltak. Természetesen jobb
napok voltak ezek, kellemesebbek, de mindent egybevetve olyanok, amelyeket
később nehéz lenne megkülönböztetni egymástól.
Ingeborg Maria Karlquist, otthon vagy?
Az ajtó nyílt és csukódott a nagynéni nyomában, cipő, kalap.
Véget nem érő
lamentálása úgy ment egyik fülén be, a másikon ki, mint égen a felhők.
Miután elért Finnországba a hír, hogy a cár lemondott a koronájáról, sok
minden történt, túlságosan sok a néni szerint. Ugyanazok a kérdések nap
mint nap, reggel és este, mire fog mindez vezetni, hova változik a világ,
melyik lesz a megfelelő időpont, amikor hajójegyet kell váltani Svédországba.
És te, te hová készülsz ezen a kései órán?
Széllökés rázta meg az ablakok kereteit. Ingeborg megfordult. Mosolygott.
A mosoly megóvja az erdőket a pusztulástól, az embereket meg a gonosz szellemtől.
Maatu szokta ezt mondani. A néni nem így gondolkodott, előhúzta a táskájából
a lornyettjét. Mintha Ingeborg egy újság lenne, amelyben el lehet olvasni
a nap legfontosabb híreit. Cipőt, arcot és mindazt, ami közte van. Az augusztusi
por látszott az előszoba villanyfényében, leszállt a ruhákra, a táskákra.
Ez volt a néni egyik állandó problémája, a szolgálók már nem tisztelnek
semmit, sem a jó szót, sem a fegyelmet. A néni az asztalra tette a lornyettet.
Sápadtnak tetszik látszani, állapította meg Ingeborg.
A néni megállt, hosszú ujjaival a nyakát tapogatta, úgy simogatta
a vékony bőrt, mint a reményt.
Bizony, a torkom fáj egy kicsit.
A falnak támaszkodott, majd leült az előszobaszékre. Látszott, hogy
nehezen veszi a levegőt. Ingeborg nem törődött vele, szíve majd’ szétszakad,
akár a hadban álló Európa, mondta, amiért betegségében magára kell hagynia
a nagynénjét. De mi mást tehetne, Eva Maj is rá van szorulva a támogatására.
Szegény senki mástól nem tud segítséget kérni a leckeíráshoz. Természetesen,
ha a Néni úgy akarja, előveheti Apa gyógyszeres üvegét a Néninek. Talán
ez lenne a legjobb, hagyta helyben a nagynénje. – Most, hogy neked is mindenképpen
el kell menned.
Ingeborg a szobájába ment, és a fényképalbum mögül előhalászta a laposüveget.
Végül is a néni erkölcse nem sokban különbözött Apáétól, csak butább volt
nála. Sűrű, sárga folyadék. Mire Ingeborg hazaér, az üveg üres lesz, és
a néni a díványon vagy a fotelban alussza gyermeki álmát.
Az ember ritkán kiszámíthatatlan, leginkább csak önmagának. Ha mást
nem is, ezt megtanulta Ingeborg a nagynénjénél. Óvatosan tette fel a kalapját
a kontyára. Bár megengedte volna Apa, hogy levágassa a haját. Akkor senki
nem látná rajta, hogy vidékről jött.
A villamosok csikorogtak a Heikintie úton, Ingeborg a Teatteriesplanadi
sétányra fordult. Cigányasszonyok kínálgatták a jövendőmondásukat, zsidó
fiúk árultak illatos cukrozott mandulát újságpapírba tekerve. Ingeborgnak
tetszett a látvány, a város és a kövek. Ez az ő világa, nem az otthoni
udvar berkenyéi, amikkel nem törődött más, csak az Isten, a szúnyogok és
a csigák. Bárcsak. Ingeborg hátrébb tolta a tarkójára a kalapját. Bárcsak
találna más tartalmat is az életének, mint önmagát és Istent. Mert a gépírótanfolyam
bizony csalódást okozott. Kl, klca, klc. Csupa gépies ismétlés.
A Svéd Színház zenés darabot hirdetett, nyugati filmszínészek arcával.
Ingeborg átment az úton, megállt az Apollo előtt. A levegő kénszagú volt,
beteljesületlen álmok illata. A jegypénztáros az új bemutatót ajánlotta,
a német filmművészet kiválóságai egyetlen mozifilmben. A napvédő ponyva
alatt mesterséges világítás ontotta a fényt, emberek árnyékát vetette az
utcára? John Gilbert-lázban égő szövőgyári lányok, hőstettekről ábrándozó
diákok. És aztán valami ismerős. Karcsúra szorított derék, széles karimájú
kalap. Ingeborg integetett neki. Eva Maj Petrelius visszaintett, hogy menjen
oda hozzá. Egy magas, fehérre festett ablakra mutatott orosz felirattal.
Ismét változott a világ, az Apollo emeleti szintjeit és egyik termét matrózklub
foglalta el.
Azért megnézzük a filmet, ugye? A nénit is becsaptam.
Természetesen.
A nézőtér az esztrád felé lejtett, az ülések nyikorogtak az emberek
súlya alatt, rugóra jártak. Ingeborg a harmadik sor közepén választott
helyet. Csak onnan lehetett látni az összképet és a részleteket is. Cukrozott
mandula ropogása, halk sóhajtások, a folyosó lámpái egymás után alszanak
ki, mindent eggyé olvasztó félhomály. A zenekar játszani kezdett. A filmvásznon
Asta Nielsen arcához emeli a kezét. Lágy, nyekergő, vibráló hegedűszó.
Asta, aki nem Asta volt, hanem Die Arme Jenny, szomorkodott, a szegénység
nem arany volt, hanem éhezés, ezért Die Arme Jenny nemcsak a lelkét, hanem
a testét is árulta a férfiaknak. Ködben úszó táncosok, remegő fehérség.
Die Arme Jenny a parkban könnyezik egy padon fehér ruhában. Szíve vérzik
a kávézó ajtajában, fekete ruhában. Egy könnycsepp a tiszta orcáján. A
jó hírén kívül a becsületét is elvesztette. Ingeborg mellett Eva Maj felsóhajtott,
keze zsebkendőért nyúlt. A szegénység olyan szép, tragikus volt. Die Arme
Jenny gyermekkori otthona felé botorkál. Apja ajtót mutat neki. Szeme szürke,
tekintete hideg. A következő képen minden fehér.
Aztán Asta mint Jenny a hóba veti magát. Fehér pelyhek hullanak rá.
A szegény fizetsége a halál. Asta kihunyó tekintete az eget keresi. Mégis
a FIN ugyanannyira jelenti a kezdetet is, mint a véget. Amikor Ingeborg
és Eva Maj kisétál a teremből, mások bemennek. Minden kezdődik elölről,
Asta mosolyogni fog, sírni és meghalni. És sohasem változik mássá. Nem
öregszik meg. A színészek feljöttek a zenekari árokból, a hegedűs cigarettára
gyújt. Csapott vállú férfi, aki vásárolt öltönnyel igyekezett elfedni jelentéktelenségét.
Eva Maj szerint csinos fiú, majdnem fess. Ha a valóság nem felel meg az
álmoknak, az álmot kell a valósághoz igazítani.
És te sose mondod el nekem, miről ábrándozol?
Ja, hogy miről ábrándozom?
Igen.
Ingeborg megvonta a vállát, végül is elárulhatja. Vagyis azt, hogy
fogalma sincs, mit akar. A többiekkel ellentétben ő csak azt tudja megnevezni,
amit nem akar. És ez, Ingridnek nem szabad bosszankodnia, a gépírásra vonatkozott.
Miért dühödnék fel ezen, hisz senki sem akar olyan férfias nő lenni.
És túl korán férjhez menni.
Eva Maj nevetésben tör ki.
Ingeborg Karlquist, rémes hazudozó vagy. Gondolj csak apádra, mit is
szólna, ha nem vezethetne az oltár elé.
Ingeborg a fejét rázta, Apa az Apa, és ő nem az apja. Megvolt neki
az anyja pénze is, így megválaszthatja a saját sorsát. Mást akart a sírkövére,
mint említést arról, milyen jól tudott monogramot varrni valamilyen csinos
férj ingére.
És a gyerekek? Te nem akarsz gyerekeket?
Nem tudom. Legalábbis még nem.
Eva Maj kibontakozott a karolásból*. Úgy tett, mint mindenki, ha olyasmivel
találja magát szemben, amit el akart kerülni? felgyorsította a lépteit
és másról kezdett beszélni. Merjék-e – te jó ég – úriemberek társaságát
keresni, hogy megnézhessék a Fennie éjféli előadását. És az Opris? Az Ursin?
Még a Princess is megfordult Eva Maj fejében. Állítólag oda járnak a legjobb
férfiak, a legcsinosabbak és leggazdagabbak. Persze vakmerőség lenne odamenni.
A hírnevét nem moshatja ki az ember, mint egy kesztyűt. Másrészt viszont
néhány kellően apró folt csak eredetivé tesz egy lányt. Eva Maj ugyanis
semmiképpen sem akart – isten ments – hasonlítani a többi lányhoz. Eva
Maj vihorászott, fejét hátravetette, egy elszabaduló hajtincs a homlokára
hullott. Egy fiatal diák megállt és őket nézte. Széles arcán habzó mosoly.
Ingeborg gyorsan elfordította a tekintetét, ha valamiből, úgy a vidékről
érkezett jókedvű diákokból elege volt. Az Apollo ablakaiban mesterséges
fény villogott. Mintha több ezer gyémánt ragyogna egymás mellett, egymás
fölött. Ingeborg lehajolt, hogy közelebbről lássa a villogást. A villanás
úgy haladt előre, ahogy a nap csíkja szökik el a víz színén az úszó elöl.
Ingeborg azonban nem erre figyelt, hanem a kis kartonlapra, amely a
falnak volt támasztva a sok ragyogás mögött.
Fiatal kisasszonyt keresünk virágos lánynak. Fizetés készpénzben minden
második héten. Érdeklődni az irodában lehet hivatali időben.
Ingeborg kiegyenesedett. Hirtelen minden megvilágosodott. Az utcai
lámpák ragyogtak. Helsinkiben mindent jegyre adtak, a sötétséget is, amit
a háztetők és az utcai lámpák közé szórtak.
(regényrészlet)
HUOTARI OLGA FORDÍTÁSA
Lettre, 90. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|