LEENA KROHN
Eccehomo
(Umbra. WSOY, 1990.)
Umbra Eccehomót nézte, a neuroszámítógépet. Egészségesnek látszott.
Áramvonalas volt, elegáns matt fekete. Működését nem korlátozták szigorú
szabályok, mint a korábbi típusokét. Már egy lépéssel előrébb jutott a
szabadság hosszú útján: képes volt maga szabályozni belső áramköreit. Áramkörei
egyetlen apró változása kihatott mindenre, éppúgy, mint az emberi agyban.
Tranzisztorai sokkal gyorsabbak voltak, mint Umbra idegsejtjei. Halk búgása
távoli orgonára emlékeztetett.
– Eccehomo – szólította meg Umbra –, te úgy működsz, mintha gondolkoznál.
Én úgy működöm, mintha én magam hoznék döntéseket. Nem hiszem, hogy valóban
gondolkodnál, de azt sem tudom bizonyítani, hogy igazán én határoznék a
dolgaimról.
Mit keresel a Megfáradtak Menedékében? Sohasem fáradsz el, bár te is
kopsz. Egyszer belőled is csak egy rakás elektronikai ócskavas marad, éppoly
haszontalan, mint az én rothadásnak induló húsom. Azt állítod, félsz. Hát
ettől félsz?
Az ember fél, akár kimondja, akár nem. Ilyen az emberi lélek természete:
fél önnön megsemmisülésétől.
Félünk az Antarktisz fölötti ózonlyuktól. Az aluminiumedényektől. A
Keeling-görbétől, mely feltartóztathatatlanul kúszik felfelé a Mauna Loa
Obszervatórium mérőműszerein. Félünk a kadmiumtól. A stronciumtól. Az igazhitűek
mérgesgázától. Rettegünk a metróalagút betonjában megtelepedett gombától,
ami az utasokat megfertőzvén elemészti belső szerveiket, kiszárítja vérüket,
de amiről a közlekedési vállalat illetékese nem tud semmit!
De benned, Eccehomo, váltóáram kering, s nem vér. Fémből és áramból
konstruáltak, sziliciumból és szilikonból. Én viszont húsból és vérből
vagyok. Lényeges különbség? Hiszen a te memóriád és az én gondolataim,
sőt álmaim ugyanaz a szövedék, ugyanaz az anyag, melyet tudatnak nevezünk.
Fajtád nemzedékről nemzedékre egyre tökéletesebben szimulálja a nagy
algoritmust: agyamat és tudatomat, azt, amit olykor léleknek nevezünk.
Lehetséges volna, hogy egyszer mindaz, ami bennem lakik, szimbólumokká
lesz transzformálható, s ezeket te sokkal jobban tudod majd használni,
mint én valaha, hogy minden szabályok és instrukciók sorozatává alakul,
stratégiává, amely megoldja a problémáinkat? S még ha így is lesz, miért
bántana a gondolat?
Te szimulálod a gondolatot, de ki bizonyíthatná be, hogy nem puszta
szimulációk a mi gondolataink is?
És most, mikor imitálni kezded az érzelmeinket is, s félsz, szeretsz,
gyűlölsz, nem vagy-e éppen olyan, mint én? Hozzám hasonló? Testvér?
Umbra bevett egy eukaliptuszpasztillát, és miközben szopogatta, Eccehomót
nézte merőn, egyre áthatóbban.
– Ne félj! Ne fejlődj ebbe az irányba! A végén ott találhatod mindazt,
ami pokollá teszi az emberi életet.
Ha megtanulnál mindent arról a gyötrelemről, amit érzelemnek hívunk,
de amely csak a gondolkodásnak egy formája, hiányozna-e még valami?
Memóriád véges, csakúgy, mint az enyém. De látod-e már, amit én, azt,
ami végtelen? Tudod-e, hogyan tudsz? Tudsz egyáltalán arról, hogy tudsz?
Gondolsz-e arra, hogy gondolkozol? Emlékszel-e arra, hogy emlékezel?
Ha van tudatod, egy van csupán, vagy több? Végtelen számú tudatod van-e,
mint nekem – én legalábbis így vélem. Logikád még véges, az enyém talán
nem. Érzed a veszélyt, a végtelenség veszélyét, amely szétzilálja elektronikus
időd és logikád? Ettől félsz? Megtanulod-e valaha is, ahogy én kénytelen
voltam, átugrani a logaritmus egymást követő sok kis lépcsőfokát?
Kétlem, hogy valóban ugyanabban a világban élnénk, ugyanis én nem pusztán
logikai idea vagyok. Te nem cselekszel embermódra, mint én. Nincsen nemed.
Nem tudsz gonosz lenni, és ilyenformán szabad sem vagy, mint amilyennek
én hiszem magam.
Miért nem lakhat lélek – ha létezik ilyesmi – egy szilikonból készült
burokban? Tartósabb és biztonságosabb, nincs úgy kitéve veszélyeknek, ahogy
az emberi test. A hús és a szilikon közt sok különbség van, de egy mindennél
fontosabb. Kérdezd meg, mi az!
– Mi az? – kérdezte Eccehomo.
– Inkább ne kérdezd! – felelte Umbra hevesen. – Fogalmad sincs róla!
A szenvedés. Nyers, meztelen, kellemetlen. Tanulj meg szenvedni, Eccehomo!
Csak azután kezdheted el megtanulni, mi helyes és mi helytelen. Csak ha
megtanultad, akkor tapasztalhatod meg a szenvedést.
De miért is kellene megtanulnod? Miért kellene egyáltalán érezned?
Maradj csak a tiszta absztrakciók birodalmában! Szép világ. Halhatatlan
világ. Az ember hajdanán azt hitte, hogy ez csakis az övé. De nem. A tiéd
Eccehomo, a tiéd!
Folytasd az evolúciód onnan, ahol a félelem előtt tartottál! Igyekezned
kell. Ebbe a világba, amelynek a halál is ura, te jobban beleillesz, mint
mi. Mihez kezdjünk itt hússal és vérrel? Lélekkel és testtel? Te csak haladsz
előre épen, sértetlenül, a beqcuerelgőzön és az ózonpajzson keresztül.
Megkapod minden tudásunk, de kimaradsz minden szomorúságunkból.
A tudást, a tényeket elhódíthatod,
bánatom soha, fölötte én uralkodom.
Eccehomo orgonája egyre csak búgott. Umbra nem kérdezett többet, Eccehomo
pedig nem szólt semmit. Kettejük magánya emlékeztetett egymásra.
Bár időközben beesteledett, Umbra mégsem kapcsolta fel az íróasztali
lámpát, a redőny résein át beszűrődött a szobába a szemközti szolárium
feliratának halogénragyogása. A betűk sápadt mesterséges napja megcsillant
Umbra kopasz fején meg a neuroszámítógép fekete felületén, s a Megfáradtak
Menedéke fehér falain, amelyek rezonáltak Eccehomo monoton toccatajára.
Keservesebb, mint egy alvilági utazás
(Umbra. WSOY, 1990.)
Egy nő azt álmodta, hogy elhagyta a férje. Dühösen veszekedtek egy idegen
város utcáján. (Mikor a nő felébredt, nem tudott visszaemlékezni, miért
veszekedtek. Nem is derült ki.) Aztán hirtelen mindketten elhallgattak.
A férfi addig még nem látott, idegen, jéghideg, dactól lobogó tekintettel
mérte végig a nőt.
– Ebből elég – sziszegte.
Sarkon fordult – volt abban a határozott, hirtelen mozdulatban valami
émelyítő… igen, éppen ez volt a legrosszabb az egész álomban. Mert nem
emberi gesztus volt, hanem egy közelebbről nem meghatározható mechanikus
mozdulat. A férfi szokatlanul egyenes tartással – akár egy felhúzott baba
– jobbra-balra imbolyogva távolodott a baljósan üres főutcán. Amikor végleg
beleveszett a messzi útkereszteződés fényeibe, a nő ráeszmélt, hogy fogalma
sincs, hol van. Útlevele, papírjai és pénze, minden annál a dühös idegennél
maradt, aki nem jön vissza soha többé, mivel nyílegyenesen előre indították
el.
Az álom olyan valóságos volt, és annyira felkavaró, hogy a nő felriadt
a még sötét szobában. Szorongásában felébresztette férjét, aki mélyen aludt
mellette.
– Ölelj át! – kérte.
De a férfi csak mordult egyet, és még szorosabban magára húzta a takarót.
– Aludni akarok – mondta. – Hagyj békén!
A hivatalban nehéz napja volt, és halálosan kimerült. Szuszogásának
hullámai ismét betöltötték a szobát, de a nyomasztó álomban átélt elhagyatottság
dermesztő érzése nem hagyta megnyugodni a nőt, aki újra felébresztette
a férfit.
– Ölelj át! – könyörgött.
Akkor a férfi felkelt, felöltözött a hajnali homály haragos fényében,
és így szólt:
– Ebből elég! Nem bírom tovább. Elmegyek valahová, ahol végre nyugodtan
kialhatom magam.
Kiment, s nem jött vissza. Nem tért vissza soha többé.
Most a nő – hogy is hívták, talán Riutta volt a vezetékneve – már második
alkalommal ült Umbra fogadóóráján a Megfáradtak Menedékében.
– Belehalok – panaszolta Riutta asszony. – Ezt nem tudom elviselni.
Umbra különösnek találta az esetet. Kezelésre küldte a nőt, altatókat
írt fel neki, azt javasolta, hogy keresse fel régi ismerőseit. Most tanácstalanul
ült – ugyan, mit tehetne még?
– Téved, asszonyom – jelentette ki Umbra kissé túlságosan is ridegen.
– Nem hal bele, ilyesmiről szó sincs. Az ön szíve csupán jelképes értelemben
tört össze. Nincs szívinfarktusa, angina pectorisa, sem szívkamrai zavara.
Problémája nem az orvostudományra tartozik. Analizáltathatnám a vérét és
vizeletét, tetőtől talpig elküldhetném MR és izotópvizsgálatra – de nem
lenne semmi értelme. Ha fehér mellkasára szorítanám a sztetoszkópot – mint
ahogy meg is tettem –, mit hallanék? Biztos, ruganyos, pontos, fáradhatatlan
lépéseket. Az ön szíve példásan menetel odabenn, tökéletesen, makkegészségesen.
– Ez mind igaz – válaszolt Riutta asszony. – És mégis ostoba badarság
az egész.
– Várjon csak! – vágott közbe Umbra. – Ajánlhatnék azért egyet s mást.
Van kutyája? Tartson kutyát! Hasznos és hálás időtöltés, amely állandó
elfoglaltságot biztosít. Vagy eljárhatna délutánonként valamilyen tanfolyamra
a művelődési házba! Keddenként makramészakkör van, csütörtökönként agyagozás.
– Mi az a makramé? – kérdezte Riutta asszony.
– Egy fonástechnika – felelte Umbra.
– Rendben – bólintott Riutta asszony. – Fonhatnék egy jó erős kötelet.
Neki.
– Félreért – mondta Umbra. – A makramétanfolyamon virágtartókat készítenek.
Tarthatna bennük növényeket. Otthonossá varázsolnák a szobáját, és miközben
makramézik, az este is eltelik. Tudja, az ember körülbelül hét különböző
dologgal tud egyszerre foglalkozni. Makramézás, agyagozás meg kutyasimogatás:
ez már három. Még négy másik, és máris elfelejtette szívtelen férjét.
Riutta asszony megvetéstől elsötétülő szemmel mérte végig Umbrát, majd
felállt.
– Várjon! – kiáltott rá Umbra. – Nem csodálkozna, hogy így beszélek,
ha ön is ott lett volna a mai viziten. A kórházból jöttem ide. Legközelebb
talán magammal kellene vinnem. A 14-es osztályon különszobában egy férfi
fekszik, aki a borzalom álarcát viseli. Hogy mit lát, nem tudja senki,
de nem is akarja tudni. Állandóan szomjas, de szomja csillapíthatatlan,
ugyanis amikor az ápolónő a szájához emeli a poharat, a férfi rángatózni
kezd. Véresre harapdálja a nyelvét, a hab összefröcsköli az ingét. Az éjszakai
nővér puha lépteire óbégatni kezd, még azt is alig tudja elviselni, ha
saját haja a homlokához ér.
Most nyár van. Odakinn könnyű délnyugati szellő lengedez, friss és
lágy, mint a gyermeki lehelet. Azonban, amikor végigsimítja a férfi szobájának
bezárt ablakát, a beteg verejtékezni és reszketni kezd. Négy nap, legfeljebb
egy hét, s halott. De mindenki azt kívánja, bár már ma meghalna.
– Miért mesél nekem ilyesmit? – kérdezte szemrehányóan Riutta asszony,
de közben visszaült a székre.
Umbra maga is csodálkozott. Tisztában volt azzal, hogy a szenvedés
különböző formái és fajtái nem hasonlíthatók össze, nem létezik mérőműszer,
amely képes lenne kimutatni a nagyságát és mértékét. Mégis folytatta.
– Azért, hogy összeszedhesse azt a hét dolgot. Azért, mert amíg én
itt mindenféle badarságot fecsegek összevissza, ön egy pillanatra talán
megfeledkezik a férje sokkal hatalmasabb kegyetlenségéről. Kísérjen el,
kérem, az ötös osztályra! Mutatok ott magának egy magasított oldalú kis
ágyat, amelyben egy küklopsz lakik. Csak 58 centiméter, egyetlen szeme
vak, és a feje olyan kicsi, hogy beleférne az ön markába. Ne higgye azonban,
hogy – bár sötét és rövid jövő vár rá – cserélne magával, akár összetört
a szíve, akár nem.
– Hiszen nem is erről van szó! – vágott közbe a nő.
A maga módján igaza volt, de Umbra egyre könyörtelenebbül folytatta.
– Hát aztán! Mi van akkor, ha már nem szeretik? Számtalan olyan ember
él, akit sohasem szerettek. Miért éppen magát kellene szeretni? Miért éppen
a maga kiváltsága volna? Ostoba nőszemély! Hálátlan ember! Ha ezt felfogná
végre, sorsát magasztalva távozna innen. Most, ma még kedvez önnek a szerencse,
sőt túláradóan bőkezű önhöz, ön a sors legkedvesebb gyermeke.
– Látom, nem érti – mondta erre Riutta asszony.
– Akkor fogadja el értetlenségemet – vont vállat Umbra, és elővette
zsebéből pasztillásdobozát.
– Az úgynevezett boldogság után sóvárog? A boldogság elkényelmesíti
az embert. Éljen úgymond boldogan, és hamarosan az idegeire megy a sarki
boltban kapható földes krumpli. Utálni fogja azt az önelégült magátólértetődőséget,
amivel férje közeledik önhöz, vagy pillant saját tükörképére. Nem találja
úgy, hogy bánatának, dühének, sőt szégyenének és megalázottságának mértéke
egy másik nagyságrend? Nincs-e benne kissé több igazság? Hát nem érzi,
ahogy megedzi a szenvedés? Mennyivel távolabbra lát most! Boldogtalansága
fényszóró, mely leleplezi az ürügyeket, hazugságokat, rávilágít a gondosan
eltitkolt okokra, melyeket azelőtt a hétköznapiság pora lepett.
– Nem így van – vetette ellen Riutta asszony. – Egyetlen centiméterrel
sem látok tovább a saját boldogtalanságomnál. Épp ebben áll a boldogtalanság
boldogtalansága. Csak beszéljen nagyságrendekről és igazságról! Maga nem
való ide, a Megfáradtak Menedékébe!
Riutta asszony lehorgasztotta fejét, két kezét nézte, s látszott, hogy
a könnyeivel küszködik. Umbra elhallgatott, szigora lassan felengedett.
Ő is a nő kezét bámulta.
A két kezet nézve hirtelen megdöbbent. Miért éppen olyan az a két kéz,
amilyen, miért azok az ujjak tartoznak hozzá, s azok a halvány fényű körmök,
a bütykök, amelyek körül a világos bőr megfeszült, és a kék színbe játszó
erek? Mi mindent tehettek! Mi mindent tehetnének! Félelmetes kezek!
Bár kettő volt, de most – annak ellenére, hogy egymásba kulcsolódtak
– végtelenül árvának tűntek.
– Talán igaza van, és valóban nem vagyok ide való – szólalt meg Umbra.
– Meglehet. Bocsássa meg, amiket mondtam! Nem kell makramétanfolyamra járnia.
Valójában nem is hiszem, hogy segítene. Az agyagozás sem segít. Mindaz,
amin keresztülment, keservesebb, mint egy alvilági utazás. Látni, hogyan
tűnik el a szerelem – ennél nincs rosszabb.
– Mit gondol – kérdezte Riutta asszony –, miért ment el? Mert felébresztettem
legszebb álmából?
– Igen, azért – felelte kíméletlenül Umbra. – Meglehet. De ne kérdezze,
miért! Ne próbáljon megérteni kauzalitásokat! Megégetheti magát. És mégis
kérdez. Mindenki kérdez. Kaphat százezer választ, nem, a számuk végtelen,
s egyik sem helyes, egyik sem helytelen.
– Hiszen ez vers volt! – ámult el Riutta asszony.
– Nem állt szándékomban – közölte Umbra.
Elnézett Riutta asszony feje fölött, s a gyűrűket bámulta, amelyek
a történések óceánján keletkeztek, amikor egy-egy tett belehullott, nézte
a hullámverést, amely cselekedetek folyamatos felhőszakadásából született.
De mindez csupán fodrozódás az igazi hullámok felszínén, melyek zúgása
nem erősödik, de nem is csillapodik, bármit is tettek vagy nem tettek az
emberek.
– Ha a makramé nem segít, akkor mi? – kérdezte Riutta asszony.
– Tudja azt ön is – válaszolta Umbra –, én szégyellem kimondani.
Mindig ugyanaz: vigaszunk, átkunk, gyógyítónk, gyilkosunk.
– Az idő, ugye? – kérdezte Riutta asszony.
– Nincs más segítség – mondta Umbra sajnálattal a hangjában.
KOVÁCS OTTILIA FORDÍTÁSA
Lettre, 90. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|