JUHA ITKONEN
A pillanat ragyogó fénye
(Hetken hohtava valo. Helsinki: Otava, 2012.)
 

42–49
Az efféle pillanatok a pillanatok rendbontói. Emlékezz rám, kiabálnak, rám muszáj emlékezned, és így ezek a zajos, az egész emberiséget egyesítő alkalmak árnyékba szorítják az élet azon pillanatait, melyek valóban megragadnak az ember emlékezetében. A valóban lényegeseket, azokat, melyeket az ember szeretne örökké megőrizni és valamiképpen elraktározni, szavak, fényképek vagy videofelvételek formájában, bármi eszközzel. De minden kísérlet hiábavaló a megőrzésre, a lényeg menthetetlenül kiszökik a kezünkből. Nincs semmiféle konkrét bizonyíték azon pillanatokra, melyek hajnaltájt az eszembe villannak, miközben hiába várok az álomra. Nincs keskenyfilm arról az éjszakáról, amikor alva járva apa és anya hálószobájában kötöttem ki. Liisa visszakísért az ágyamba, és egy ideig még ott virrasztott mellettem. Nincs fénykép az arckifejezésedről, mikor a hetedikes évzáród napján a gyorsétterem sarokasztalánál ültél, előtted a bizonyítvánnyal és a jutalommal, de valahogy mégis ez az az arckifejezés, amely ébren tart engem hajnaltájt, ahogy szétvetett tagokkal fekszem az izzadságtól nyirkos ágynemű között, álomért könyörögve. Te magad nem emlékszel rá. Még csak nem is emlékezhetsz, hiszen a te arckifejezésed volt, te sohasem láttad. Én viszont igen, hiszen veled szemben ültem. Azok az emberek, akik életük során számtalan alkalommal találkoznak, a családtagok és talán a legközelebbi barátok, oly módon rögzülnek egymás emlékeiben, melynek ők maguk nincsenek tudatában, és melyet megjósolni sem tudnak.
Amikor most a holdra szállás hétvégéjére gondolok, nem az a hétfő hajnali pillanat jár az eszemben a Matti Alangon katun. Az igazi emlékem, az, amely fájdalmat és melegséget egyaránt magában rejt, a megelőző hétvégére datálódik, az Eskóval tett szombati autóútra. Maaninkába tartottunk, hogy elvigyük a televíziót, én és Esko: négyszáz kilométert autóztunk a jajpiros, akadozó sebváltójú Ford Cortinával, csomagtartónkban a Luxor teljesen tranzisztoros, 23 colos televíziójával. Vészhelyzetről volt szó, mama és papa már régóta vacakoló készüléke a kritikus pillanatban, szombat dél körül, végleg feladta. Mama ijedten telefonált az üzletbe, remekül magam elé tudom képzelni ezt a beszélgetést, és zárás után Esko azzal jött haza, hogy nyomban útnak is indul. Ő rendes fiú, nem hagyhatja cserben a szüleit. Liisa emlékeim szerint némiképp csodálkozott, azt firtatta, ahogy annyi más alkalommal is, mi értelme van annak, amit apa tervez, de Eskót nem lehetett eltéríteni szándékától. Egyazon lendülettel, mintegy mellékesen, engem is magával vitt. Liisa épp hogy csak be tudta pakolni hátizsákomba az elemózsiát és a váltóruhát; már a lépcsőházban jártunk, mikor világossá vált számomra, hová is megyünk, és mi célból.
Így aztán ott ültünk végül, hat vagy hét vagy nyolc órát, egymás mellett, apa és fia. Ez ritkaságszámba ment, amivel világosan tisztában voltam. Egy kilencéves gyerek már felfogja. Oly átkozottul büszke voltam. Már nagyfiú vagyok, és is mehetek. Világ életemben részt akartam venni mindenben, amit csak Esko kitalált, az üzletbe is erőszakkal befurakodtam. Iskola után szinte minden nap sétáltam egy kilométert a központba, és addig ültem a barna műanyag ülőkén a hátsó szobában, amíg Esko meg nem unta, és haza nem zavart. Ez alkalommal nem tehette. Ez alkalommal kettesben voltunk az autó zárt burája alatt, Eskónak nem volt más, akihez szólhatott, senki, akivel üzletelhetett volna – apa végre egyszer hozzám, csakis énhozzám beszélt. Nem tudom, miért volt ez már akkor is oly fontos a számomra. Nem állíthatom, hogy Esko különösebben távolságtartó lett volna. Hiszen gyakran megcsiklandozott, beleborzolt a hajamba, munkából hazaérve magasra dobált a levegőbe. Néha, ritka alkalmakkor, az esti mese olvasása közben szorosan izzadságszagú hónaljához szorított. Nem kerülte az érintést, még akár úgy is lehetne jellemezni, mint akinek fontos a testi közelség és a melegség, olyan férfinak, aki mélyen törődik szűkebb és tágabb családjával is, és én mégis úgy érzem, hogy kettőnk között kezdettől fogva ott volt ez a szakadék. Olyasvalamit szerettem volna tőle, amit ő nem tudott vagy nem akart megadni számomra.
Hogyan festettünk? Rajtam valószínűleg a kék frottír felsőrészű Karhu Trampas tornacipőm volt, James farmer és az importőrtől ajándékba kapott Grundig póló; ugyanaz az uniformis, melyben az egész holdnyarat töltöttem, mit sem törődve Liisa siránkozásaival. Esko azt a feszülős, okkersárga garbót viselte, amely a nyárhoz képest feleslegesen meleg volt, de amelyről nyilván úgy gondolta, kiemeli tagadhatatlanul kidolgozott felsőtestét. Valami nő mondta ezt neki, nem hiszem, hogy Liisa, talán valami vásárló az üzletből. Napszemüveg is volt apán, ugyanolyan, Amerikából rendelt Ray-Ban, mint az űrhajósoknak a fényképeken, a büszkesége – amely egyáltalán nem illett feje ovális formájához, de amelyről tíz évig nem volt hajlandó lemondani. A kézifék mellett cukorkásdoboz feküdt, ahogy mindig, Tervaleijona vagy Eucalyptus vagy Pectus. Feltehetően hevert ott egy pakli Kent is, mert 1969-ben Esko még egyik cigarettáról a másikra gyújtott. Igaz, az autóban soha, az autó szent volt, az egyetlen dolog, amely valóban Esko tulajdonában állt – hiszen lakni a biztosító társaság albérlőiként laktunk, és a saját üzletből abban az időben csak iszonyatos mennyiségű adósság származott. Így aztán az autó leginkább tisztítószerszagot árasztott magából, általában citrom és tűlevél illatát. A műszerfal úgy ragyogott, hogy az ember derült napokon a tükörképét is megcsodálhatta benne. A Cortinában praktikus kis táskarádió volt, az előző kocsiból kicsavarozott, de még mindig jó állapotú Hitachi, és egész úton a Holdstúdiót hallgattuk, még szép; igaz, nem azért, mintha hiányosak lettek volna az információink. Eskóval mi mind a ketten mindent tudtunk a holdról, amit csak tudni érdemes. Tudásunk együttes mértéke szégyenbe kergette a rádió szakértőit. Peenemünde. Bajkonur. Wernher von Braun. Szergej Koroljov. Apollo. Szputnyik. Eagle. A titokzatos tudósok és a mesebeli helységek, az egymást követő űrhajók csodálatos részleteikkel mind-mind ott voltak szép rendben agyam rekeszeiben. Mindketten imádtuk a versengést, a Holdstúdió bejelentkezéseinek szüneteiben próbára tettük a másik tudását, apró ínyencfalatokat kérdezve ki egymástól a hatalmas űrsagából. Melyik motelben szálltak meg az űrhajósok, amikor Floridában vendégeskedtek? Hogy hívták a majmot, amit a jenkik fellőttek az űrbe? És hány dollárba került az űrruha anyagának métere? Én jobban emlékeztem a számokra, Esko oldalán viszont ott állt a hosszabb élettapasztalat: ismét végighallgathattam a történetet arról, hogyan álldogált ’57-ben a maaninkai főutcán, oldalán egy szép leányzóval, és fürkészte az égen az orosz műholdat, hogy a szeme is belekönnyezett a hunyorgásba.
Esko bizonytalanabb volt akkoriban, 31 évesen. Pavel Ivanov közelebb volt benne a felszínhez, még nem talált rá belső Buzz Aldrinjára. Még nem tartozott olyan magától értetődő módon ennek a zárkózott kisvárosnak a berendezéséhez, ahogy majd később, a város inkább még kivetette magából. Esko időnként úgy érezte, mintha látványosság lenne, kicsit olyasformán, mint az a fekete férfi egyszer gyerekkorában a kuopiói piacon, emlékszem, hogyan panaszkodott emiatt: a lassú häméi mámik csak azért töltik az időt az üzletben, hogy hallhassák, amint egy savói kinyitja a száját. Amikor tehát ezen a szelíd szombat estén szülővidéke felé tartott, már jóval Kuopio előtt valamiféle vidám mélabú kúszott lényébe. Alattunk suhant a kilences út, egy számomra szinte teljesen idegen szakasz, bármiféle konkrét emléket nélkülöző, ismeretlen kereszteződések, és mégis, állítom, hogy ugyanazt a vágyódást éreztem. A vidék valahogy bennem is a hazaérkezés érzetét keltette, nehéz megmondani, pontosan mi az, ami más volt, de valami igen; legalább annyi, hogy a dombok, melyeket a Cortina hősiesen megmászott, lassanként elnyúltabbakká váltak. Az istókját, ha ezzel a motorral kellene a holdig vergődni, káromkodott Esko. Az ember már rakétát épít, amivel eljut a világűrbe, itt meg egy ilyen tragaccsal kell Maaninkába kotyogni.
Manapság egy pillanat alatt különösebb erőfeszítés nélkül mindent kideríteni. Valahol bizonyára utánajárhatnék annak is, milyen idő volt aznap. Csakhogy semmi kedvem ehhez, inkább eldöntöm, hogy az a nap is olyan volt, mint az összes gyermekkori nyári nap minden idős ember emlékezetében, kék és meleg. Az égen puhán gömbölyded bárányfelhők ringatóztak, a forróságot követő meleg még este is a levegőben időzött. Egy benzinkút éttermében vacsoráztunk, valami hússzeletet, a teraszon ültünk a fakó Jaffa-napernyők alatt, erre egészen biztosan emlékszem, a benzinkút után pedig záporba keveredtünk, melyen keresztülhajtottunk, mielőtt megálltunk volna úszni egyet. Ott, a híd lábánál úsztunk, ahol később te, én és Marjaana is, és nem volt nálunk törülköző, Esko azt mondta, futkározzak, míg kimelegszem, és üljek egy szál alsógatyában az autóba. Ő maga egy darabig a garbója nélkül vezetett, hajából csöpögött a víz a kormánykerékre. Folytatódott a Holdstúdió adása, Helsinkiben a vadonatúj pasilai tévéstúdióban mély hangú férfiak beszéltek szabatos nyelvezettel és telve áhítattal, mint az emberiség zsenialitását imádó eretnek szerzetesek; tőlünk 360 000 kilométerre Neil Armstrong, Buzz Aldrin és Michael Collins keringtek a hold körül, mely a mi szemünkben apró, halovány sarlónak látszott a Cortina szélvédőjének jobb felső sarkában. A nyáresti égbolt lassan kezdett fakulni, színét veszteni, mint a sokszor mosott élénkkék ágynemű.
És aztán? Egyáltalán, miért jut eszembe ez a nap, újból és újból? A visszatérő emlékek mind közül a legkevésbé megbízhatóak. Ha az ember túlságosan gyakran emlékszik vissza egy pillanatra, egyúttal fényesíti is azt, kitörli belőle az árnyalatokat. Magunknak mesélt történet válik belőle, amely lázba hozza, vagy, ahogy ebben az esetben, megnyugtatja a lelket, esti mese, semmi más, és most veszem észre, hogy ezt az autóutat, melyre, úgy gondolom, valaha oly pontosan emlékeztem, fenyegeti a veszély, hogy ilyenné válik. Szeretnék mélyebbre hatolni, minden megtörténten és kimondotton, végső soron minden saját észlelésemen túlra. Felidézni, sőt szavakká is formálni valami olyasmit, amire talán sehogy sem lehet emlékezni: magamat abban a bizonyos pillanatban. Gondolataim káoszát. Érzéseim zűrzavarát. Gyermekkorom sérülékenységét. Azt, valójában milyen érzés volt ott ülni abban az autóban, melyről biztosan emlékszem, hogy benne ültem. Igazából ez az egy, ami biztos, emlékszem, hogy ültem. Amikor az emlékezet cserben hagy, és hát az így is, úgy is cserben hagy, muszáj a képzeletre hagyatkozni. Elképzelni annyi, mint sikertelenül visszaemlékezni. Vagy fordítva: visszaemlékezni annyi, mint sikertelenül elképzelni?
De a nagyszülők udvarán lyukadunk ki, talán úgy este tíz körül érünk oda, még világos van. A kapun át a lombos nyírfák szegélyezte belső útra fordulunk, az almafák és a krumpliágyások között egyenesen a ház elé gurulunk, és leparkoljuk a Cortinát papa öreg Angliája mellé. Papa a küszöbön ülve dohányzik, mint mindig, ugyanazon csemegeuborkás konzervdoboz mellett, vállán ugyanazzal a kardigánnal, fején a mezőgazdászok szövetkezetének ugyanazzal a sildes sapkájával. A még jókedvű papa – nem az a bánat görnyesztette –, nem az az ijesztő, szinte néma, a szoba sarkában magányosan ücsörgő papa, akire te is emlékezhetsz gyerekkorodból. Egymás tenyerébe csapnak, Esko és Armas, papa vidékszagot árasztó ölébe kap engem, erősen megszorongat, mama pedig megjelenik az ajtóban, hogy csodálkozzon az érkezők miatt, ámuljon és jajgasson, hogy megint milyen szörnyen megnőttem. Mi ebben a szörnyű, feleli Esko anyjának, miközben büszkén paskolja fejem búbját. Az volna ám csak a szörnyű, ha nem nőne a gyerek. A Cortina csomagtartójából előbányásszák a kartondobozt, Esko becipeli, és a nappaliban mi, többiek mind köréje gyűlünk, ahogy négykézláb tesz-vesz a sarokban a komód és a kanapé között, rendezgeti a vezetékeket és beállítja az antennát, rövid keresgélés után elővarázsolja a monoszkópot, és sikerül mindkét csatornára ráhangolnia a Luxort. Akkor mennyi lesz, kérdezi lopva papa. Semennyi sem, drága uram, feleli nagyzolva Esko, és ez az a válasz, melyet Esko adni akar, papa pedig hallani. Mindketten elégedettek, a szobára béke telepszik. Időközben elkészült a kávé, mama előbb ellenkezik, de végül hajlandó ünnepi porcelánnal teríteni a nagyszobába, mégiscsak különleges ez az este, és így aztán ott ülünk, kávézunk, és nézzük a Holdstúdiót, ahol még a korábbinál is feszültebb a hangulat, ha a jelenben járnánk, a férfiak egymás szavába vágnának, de 1969-ben mind a legjobb ruhájukban feszítettek a pasilai tévéstúdióban, és csendben várták, hogy rájuk kerüljön a sor a hivatalos beszélgetésben. Narancsos Palmát iszom, hozzá frissen sütött fahéjas tekercset majszolok. Mama és papa vén kutyája csupasz lábujjaimat nyalogatja, vicces egy kutya, szereti a lábizzadságot. A hátunk mögött lévő naptól sajog a szemem, olyan álmos vagyok, hogy akár ülve el bírnék aludni, mégis derekasan küzdök ellene. Egész egyszerűen nem vagyok hajlandó megadni magamat, addig virrasztok, míg mama átvisz a kisszoba vendégágyába, betakargat, és végigmondja mind a három esti imáját. A kisszobáig hallom Esko és papa hangját, a hangok felerősödtek, legkésőbb ebben a szakaszban már előkerült az asztali pálinka, és valami olyasmiről vitatkoznak, amit én nem értek. Mindig vitatkoznak, jól tudom, és emiatt szóváltásuk számomra csak biztonságérzetet ad. Erre alszom végül el, vitájuk hangjára.
296–303
LÁTLAK BENNETEKET MIND. Egyfolytában oly közel vagytok, a számítógépem képernyőjén megnézhetem az épületet, melynek hatodik emeletén te ebben a pillanatban valószínűleg alszol, vagy éppenséggel ébren vagy, és rendezői koncepciót írsz, olvasol, talán szenvedélyesen szeretkeztek Maxszal, vagy ajtócsapkodások közepette veszekedtek, nem tudom. A ház belsejébe nem látni be. De az ablakokat látni, mind a három, parkra néző ablakot, a kép éles, a Google kamerás autója egy szürkés tavaszi napon mindent rögzített; azt az ereszcsatornát is, melyben tavaly ősszel a premieretek után a bárból hazafelé jövet megkapaszkodtam egy pillanatra. Ha szeretném, csak kattintok az egérrel, és visszatérhetek abba a bárba, lecsordogálhatok a Husemannstrassén, átkelhetek a Danziger Strassén, és tovább folytathatom utamat a Dunckerstrassén egész az apró parkig, és ott van: a hely, ahol ücsörögtünk. Vagy választhatok egy másik, szélesebb és egyenletesebb utat, a Silver Glen Wayt a floridai Lake Worth-ben. Végül ez utóbbi mellett döntök, végighaladok az egyforma dobozházak, a simára vakszolt előkertek, az út szélére döfött postaládák és az apró amerikai zászlók mellett, és a Silver Glen Way kétszáztizenkettő udvarán ott parkol egy autó, melyben többször ültem már, Esko kobaltkék Chrysler utcai terepjárója, ott gubbaszt a garázs félig nyitva álló ajtaja előtt. Esko is ott van most, ebben a házban, Floridában vasárnap koraeste van, nem is lehet másutt. A kábelcsatornán megnézte a napi hokimeccset, utána evett valami mikrózható készételt, vagy rendelt egy take away-boxot, és most talán a hátsó udvaron élvezi a meleg márciusi estét. Lehet, hogy éppen úszik a nyolc bungalóhoz közösen tartozó medencében, ezt a medencét is látom, ha úgy döntök, hogy egyetlen egérkattintással perspektívát váltok, és a levegőbe emelkedem, mint egy madár. De Amerika kezd untatni. A fárasztó, örökké változatlan, mindenfelől egyforma Amerika, már két perc elteltével úgy unatkozom, hogy muszáj lelépnem. Madár vagyok, Madridba repülök, épp most zajlik Madridban az európai baloldali pártok konferenciája, ahol Finnországot a Baloldali Szövetség elnöke, Marjaana Varisto képviseli. A rendezvény helyszíne a Hotel Gran Melia Fenix a Calle de Hermosillán, a belvárosban, egy ötcsillagos márványpalota, melynek kocsifelhajtóján fekete limuzinok parkolnak, tudom, mert hétvégén véletlenül beszéltem Marjaanával telefonon, és megkérdeztem, hol szállnak meg. Természetesen itt, egy a baloldali vezetőkhöz a legkevésbé sem illő lakosztályban. Efféle keretek között szeretnének gátat szabni a mohó bankoknak, és megteremteni az elszabadult globális pénzügyi kapitalizmus alternatíváját, még ha mohó bankok és globális pénzügyi kapitalizmus nélkül efféle hotelek még csak nem is léteznének. Éppen ez a baloldal problémája napjainkban, a kapitalizmus teljességgel kiszökött a kezünk közül, mondják, és elvben mindenkinek rájuk kellene szavaznia. Minden egyes embernek, kilencvenkilenc százaléknak, mindenkinek, kivéve a valódi kapitalistákat. De azt is tudja mindenki, hogy a baloldalnak szüksége van a kapitalisták pénzére. Mindarra a növekedésre, melyet a globális pénzügyi kapitalizmusnak dús fantáziáról tanúbizonyságot tevő, csalárd eszközeivel sikerült összegereblyéznie, a baloldalnak még a jobboldalnál is égetőbb szüksége van ahhoz, hogy legalább valamelyest megtartsa szavazóbázisát, ezekről a pénzekről a baloldal sehogy sem mondhat le, a baloldal semmin nem akar spórolni, és emiatt kénytelen további kölcsönökért folyamodni ugyanazokhoz a gonosz pénzpiacokhoz, melyeket beszédeiben elátkoz. Ez a baloldal gyenge pontja, ez az ellentmondása, és ezt Marjaana még csak nem is látja, megrendeltem neki ajándékba az Economistot, amit ő nem olvas el, nem hajlandó az ellenség lapját olvasni, az viszont egyáltalán nem esik nehezére, hogy egy ilyen palotában töltse az éjszakát. Madridban éjjel fél tizenkettő van, biztos, hogy Marjaana még nem alszik. Ott van valamelyikben abból a tucatnyi, feltehetően borvörös plüssel, olasz márvánnyal és arany cirádákkal díszített szobában, és épp a holnapi papírokat nézi át, blogját frissíti, a csoportmegbeszélés során elmondandó hozzászólását írja. Ott van vele sovány, tetőtől talpig tip-top asszisztense, a férfi harmincas, mindig jókedvű, és majdnem olyan fáradhatatlan, mint Marjaana. Ha nem volna betonmeleg, valószínűleg akarva-akaratlan lenne közöttük valami, hiszen minden idejüket együtt töltik. Féltékeny vagyok erre a Samulira. Szeretnék a helyében lenni. Szeretném provokálni Marjaanát, veszekedni vele, elmondani neki, hogy egy csapnivaló szemfényvesztő, hogy mindenki átlát a baloldalon. Szeretnék Madridban lenni. De nem vagyok, nem vagyok Berlinben, sem Lake Worth-ben, sem Madridban. Ugyanebben a lerágott csont városban vagyok, saját múltamtól körülvéve, és egyedül nézem a Google Earth csodáját. Értetlenül állok előtte, nem tudom felfogni, miként létezhet ilyen program, és még sincs rám hatással. Kicsit sem hoz benneteket közelebb, csak még világosabban érzékelem a távolságot, ahogy ezeket a néma épületeket nézem, melyekben ti épp most élitek életeteket.
Persze írhatnék Marjaanának e-mailt. Felmehetnék a chatre, hozzá van szokva, hogy több dolgot csinál egyszerre, könnyedén cseveghetne ott velem, miközben a pénzügyi intézmények tőkeköveteléseinek szigorításáról szóló manifesztumát fogalmazza. Esko valószínűleg válaszolna, ha sms-est írnék neki, szinte mindig egyből válaszol. Talán te is válaszolnál. De ettől nem érezném jobban magamat, ezt már megtanultam. Csak még nyugtalanabbá válnék, két vagy három helyen lennék egyszerre, és úgy nem lehet lenni, jobb, ha csak magamnak írok, vagy talán végső soron neked. Jobb, hogy egyedül vagyok, mert válthatok én bármennyi üzenetet, az nem képes elűzni alapvető magányomat. Ellenkezőleg, az üzenetek áradata csak rosszabbá teszi. Köztem és a világ között hártya feszül, ugyanaz, amely mindig is ott volt, és attól, hogy a világot ilyen apró helyre préselték össze, ennek csak még inkább tudatában vagyok.
Többé nincs semmiféle rejtekhely. Semmi titok, semmi rejtély, mindent tudni. Az információ mennyisége pesszimistává tesz bennünket, egyszerűen ez történik, a 2010-es években az embernek szinte lehetetlen megőriznie optimizmusát. Nem tudom, vajon Esko is képes-e még rá. Képes lenne-e rá, ha most volna annyi idős, mint a tokiói olimpia idején, huszonhat éves; akkor, amikor ezeket a mindent lehetővé tévő szatelliteket épp hogy csak fellőtték az égre és a kábeleket végigfektették az óceánok mélyén, Esko huszonhat volt, és én irigylem őt ezért. Nem ismerek egyetlen optimista huszonhat évest sem. Nem ismerek senkit, aki hinne a fényes jövőben. Te nem hiszel, hát persze, te, ahogy az összes többi művész is, abból csinálsz művészetet, hogy nem hiszel. Ezzel keresel pénzt. Növeled hírnevedet. Elismeréshez, megbecsüléshez és dicsőséghez jutsz. De hisz ez voltaképpen helytelen. Erkölcstelen, mert te nem kínálsz semmit, ami építő jellegű volna, csak a pusztulás vízióját, és ezért díjaznak. Ezért vagy fiatal látnok. Ez helytelen, és én mégsem vádolhatlak, azon formájukban, melyben jelenleg megmutatkoznak számunkra, a tények magukért beszélnek, nincs remény. Minden odalesz: az észak-európai jóléti állam, a világ pénzügyi rendszere, a Balti-tenger élővilága, az egész földgolyó. Ha eltekintünk az egyre apróbbá váló készülékektől, már semmi új nem születik – mi mindannyian csak védekező háborút folytatunk olyan frontokon, melyek egymás után omlanak össze. És hát nem éppen ezekből az egyfolytában töpörödő eszközökből fakad a mi átkozott reménytelenségünk? Készülékeink mindent a szemünk elé repítenek, valós időben, és minket maga alá temet ez a minden. Belefulladunk a rossz hírek áradatába, megfojt bennünket a vélemények sokasága, elsöpör a többmilliárd üzenet görgetege. Már csak ez az örökké tartó, folyamatosan frissülő jelen pillanat van, melybe beleragadunk, és éppen emiatt lehetetlen, hogy higgyünk a jövőben. Már nem vagyunk képesek látni a jövőt. Nem érünk rá elképzelni. Nincs időnk. Sikerült felépítenünk egy olyan világot, melynek gyorsasága meghaladja felfogóképességünket. Az ember még mindig nem jutott el a Marsra, ahogy abban Esko huszonhat évesen hitt, ez nem történt meg, sosem fog megtörténni, de az, ami nem következett be az űrben, bekövetkezett idelenn. Eljutottunk a Marsra, sőt, messzebbre is. A Plútóig, a Tejút peremére. Az információtovábbítás fejlődése túlhaladta képzelőerőnk határait, és többé már nincs képzelőerőnk, megsemmisült, elvették tőlünk. Képzelőerő nélkül minden ugyanúgy folytatódik, minden nap egyforma, minden reggel ugyanaz az átkozott köd vesz minket körbe, mely többé soha nem foszlik szét. Mindannyian együtt, közösen tartjuk fenn, és senki nincs, aki leemelné rólunk. Sosem volt senki, semmiféle Isten; még ha néha próbálok is mást bizonygatni magamnak, már egyáltalán nem hiszek Istenben, a világot csak a benne élő összes ember valamiképpen kialakuló közös akarata irányítja, és az áradat, amely ebből formálódik. De többé már nincs áradat, csak a köd.
Minden találmány visszavonhatatlan. Egyiket sem lehet utólag fel nem találttá tenni. Mégsem beszél soha senki arról, milyen furcsák. Senki nem beszél arról, mit tesznek velünk. Mit tesznek velünk, vagy mivé tesznek bennünket? Mivé tesznek bennünket. Hiszen átformálnak minket, csak mi nem értjük, túlságosan büszkék vagyunk saját találmányainkra, hogy felfogjuk, mi történik velünk. Esko is fenn van a Facebookon. Hiszen a Facebookot kitalálták, létezik, hát persze, hogy Esko Vuori mindig ott van, ahol éppen zajlanak az események. Ezért van Facebook-oldala, a profilképén az orlandói Disneyland kapujában pózol legjobb haverjával, Bill Campbell-lel, fején a Tampa Bay Lightning baseball sapkája. 236 ismerőse van, Finnországból és Amerikából egyaránt, az állapotfrissítéseit természetesen angolul írja. „What a great day today. Watching sunset in Everglades. Reminds me of Lapland, only warmer and less insects.” „A great game for Tampa Bay! Go Sean Bergenheim go!”  Azt mondja, mindez tetszik neki. Feltehetően szerinte mindez teljesen természetes, és egyáltalán nem valószerűtlen. Esko számára mindig is szinte minden teljesen természetes volt, minden egyes új csoda pusztán elkerülhetetlen következménye az előzőnek. De időnként valószínűleg őt is marja a kétség. Az ő kenyere a beszéd, ő hosszú beszélgetésekre vágyik. Nem esik neki jól sms-eket és e-maileket írni. Folyton panaszkodik, hogy az embereknek már nincs kedve telefonálni. Az istenit, már senki nem hívja fel a másikat, mindenki csak azokat a gépeket püföli, akkor talán nekem is azt kell tennem. Így aztán dolgozószobájában ül a Silver Glen Way jéghidegre légkondicionált bungalójában, és évről évre gyengülő szemével könnyezve hunyorít a számítógép képernyőjére. Ugyanazt a gyerekesen könnyű felhasználói felületet bámulja, melyet félmilliárd másik ember is ezen az örökké pályáján keringő planétán, ilyen eszetlen bejegyzéseket gépel, és szívszorítóan vágyik rá, hogy valaki kedvelje őket. Tizenhárman kedvelték az Everglades-státuszát, pontosan tudom: a mocsárvidéken tett kirándulása utáni napon beszéltem vele Skype-on, és büszkén beszámolt róla. Az istenit, jó kis sztorit írtam! Hallod-e, még Aslak is felmutatta rá a hüvelykujjat. Emlékszel még rá, az ivalói Morottaja Aslakra?
Tegnap a Várparkban egy apát figyeltem, aki éppen biciklizni tanította kislányát. A gyerek egyszerre talán ha néhány métert tudott állva maradni, de a férfi türelmetlenségében azt sem bírta kivárni, hogy elolvadjon a hó. A kislány eldőlt, a férfi visszaemelte a bicikli nyergébe, és újból megragadta a csomagtartót. Másik kezével előbányászta kabátzsebéből a telefonját. Eszembe jutott a Sony videokamera, melyet huszonöt évvel ezelőtt egy októberi napon cipeltem a haukiluomai ház udvarán. A doboz súlya, és a nyom, ahogy a vállamba mélyedt. A videokazetta, melyet beledugtam, a TDK legdrágább típusa, a különleges pillanat miatt a szokásosnál jobb kazettát tettem a kamerába, annak a napnak az emléke járt a fejemben, és az jutott eszembe, milyen nevetségesen könnyű a dolga ennek az apának. Mobilja kétszáz grammot ha nyom, memóriája ezer éles fotót és félórányi HD videót tud tárolni. Farmerja zsebében egyfolytában ott egy készülék, mellyel minden egyes pillanatot megörökíthet csodálatos lánya csodálatos életéből. Az esemény és a rögzített emlék között már semmiféle időbeni eltolódás nincsen, semmi várakozási idő, semmi olyasmi, mint akkor, amikor még a fényképeket elő kellett hívatni, kivárni az előhívásukat, aztán izgatottan elmenni a tasaknyi fotóért a boltba, kinn az utcán kinyitni a borítékot, és egyesével végignézni az összes fényképet, amely azon a tavaszon készült. És talán szükség volt erre az időbeni eltolódásra. Talán megvolt a maga értelme, ez volt az idő, melyre az embernek szüksége van, hogy az eseménytől eljusson az emlékhez, egyszerre nem lehet ott mind a kettő. Az elmentett emlékek emellett végleg súlytalanná is váltak. Nem olyanok, mint az én holdcuccokat őrző kartondobozom vagy a fotóalbumom, nincs szükségük padlásszekrényre, már semmiféle helyet nem foglalnak el a világból. Pehelykönnyűek, képzeletbeliek, puszta nullák és egyesek. A másodperc töredéke alatt jutnak el a földgolyó egyik végéből a másikba. Folyamatosan egyre több lesz belőlük, senki nem bírja végignézni ezeket a képeket, sem a videókat, senki még csak arra sem emlékszik, hogy elkattintotta vagy felvette őket. Emlékeink úton vannak az értéktelenné válás felé. Kevesebbet jelentenek számunkra, mint korábban. Mindenre emlékezni akarunk, és nemsokára éppen emiatt nem emlékszünk már semmire.

         (regényrészlet)

         BÁBA LAURA FORDÍTÁSA



Lettre, 90. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu