JUHA ITKONEN
A pillanat ragyogó fénye
(Hetken hohtava valo. Helsinki: Otava, 2012.)
42–49
Az efféle pillanatok a pillanatok rendbontói. Emlékezz rám, kiabálnak,
rám muszáj emlékezned, és így ezek a zajos, az egész emberiséget egyesítő
alkalmak árnyékba szorítják az élet azon pillanatait, melyek valóban megragadnak
az ember emlékezetében. A valóban lényegeseket, azokat, melyeket az ember
szeretne örökké megőrizni és valamiképpen elraktározni, szavak, fényképek
vagy videofelvételek formájában, bármi eszközzel. De minden kísérlet hiábavaló
a megőrzésre, a lényeg menthetetlenül kiszökik a kezünkből. Nincs semmiféle
konkrét bizonyíték azon pillanatokra, melyek hajnaltájt az eszembe villannak,
miközben hiába várok az álomra. Nincs keskenyfilm arról az éjszakáról,
amikor alva járva apa és anya hálószobájában kötöttem ki. Liisa visszakísért
az ágyamba, és egy ideig még ott virrasztott mellettem. Nincs fénykép az
arckifejezésedről, mikor a hetedikes évzáród napján a gyorsétterem sarokasztalánál
ültél, előtted a bizonyítvánnyal és a jutalommal, de valahogy mégis ez
az az arckifejezés, amely ébren tart engem hajnaltájt, ahogy szétvetett
tagokkal fekszem az izzadságtól nyirkos ágynemű között, álomért könyörögve.
Te magad nem emlékszel rá. Még csak nem is emlékezhetsz, hiszen a te arckifejezésed
volt, te sohasem láttad. Én viszont igen, hiszen veled szemben ültem. Azok
az emberek, akik életük során számtalan alkalommal találkoznak, a családtagok
és talán a legközelebbi barátok, oly módon rögzülnek egymás emlékeiben,
melynek ők maguk nincsenek tudatában, és melyet megjósolni sem tudnak.
Amikor most a holdra szállás hétvégéjére gondolok, nem az a hétfő hajnali
pillanat jár az eszemben a Matti Alangon katun. Az igazi emlékem, az, amely
fájdalmat és melegséget egyaránt magában rejt, a megelőző hétvégére datálódik,
az Eskóval tett szombati autóútra. Maaninkába tartottunk, hogy elvigyük
a televíziót, én és Esko: négyszáz kilométert autóztunk a jajpiros, akadozó
sebváltójú Ford Cortinával, csomagtartónkban a Luxor teljesen tranzisztoros,
23 colos televíziójával. Vészhelyzetről volt szó, mama és papa már régóta
vacakoló készüléke a kritikus pillanatban, szombat dél körül, végleg feladta.
Mama ijedten telefonált az üzletbe, remekül magam elé tudom képzelni ezt
a beszélgetést, és zárás után Esko azzal jött haza, hogy nyomban útnak
is indul. Ő rendes fiú, nem hagyhatja cserben a szüleit. Liisa emlékeim
szerint némiképp csodálkozott, azt firtatta, ahogy annyi más alkalommal
is, mi értelme van annak, amit apa tervez, de Eskót nem lehetett eltéríteni
szándékától. Egyazon lendülettel, mintegy mellékesen, engem is magával
vitt. Liisa épp hogy csak be tudta pakolni hátizsákomba az elemózsiát és
a váltóruhát; már a lépcsőházban jártunk, mikor világossá vált számomra,
hová is megyünk, és mi célból.
Így aztán ott ültünk végül, hat vagy hét vagy nyolc órát, egymás mellett,
apa és fia. Ez ritkaságszámba ment, amivel világosan tisztában voltam.
Egy kilencéves gyerek már felfogja. Oly átkozottul büszke voltam. Már nagyfiú
vagyok, és is mehetek. Világ életemben részt akartam venni mindenben, amit
csak Esko kitalált, az üzletbe is erőszakkal befurakodtam. Iskola után
szinte minden nap sétáltam egy kilométert a központba, és addig ültem a
barna műanyag ülőkén a hátsó szobában, amíg Esko meg nem unta, és haza
nem zavart. Ez alkalommal nem tehette. Ez alkalommal kettesben voltunk
az autó zárt burája alatt, Eskónak nem volt más, akihez szólhatott, senki,
akivel üzletelhetett volna – apa végre egyszer hozzám, csakis énhozzám
beszélt. Nem tudom, miért volt ez már akkor is oly fontos a számomra. Nem
állíthatom, hogy Esko különösebben távolságtartó lett volna. Hiszen gyakran
megcsiklandozott, beleborzolt a hajamba, munkából hazaérve magasra dobált
a levegőbe. Néha, ritka alkalmakkor, az esti mese olvasása közben szorosan
izzadságszagú hónaljához szorított. Nem kerülte az érintést, még akár úgy
is lehetne jellemezni, mint akinek fontos a testi közelség és a melegség,
olyan férfinak, aki mélyen törődik szűkebb és tágabb családjával is, és
én mégis úgy érzem, hogy kettőnk között kezdettől fogva ott volt ez a szakadék.
Olyasvalamit szerettem volna tőle, amit ő nem tudott vagy nem akart megadni
számomra.
Hogyan festettünk? Rajtam valószínűleg a kék frottír felsőrészű Karhu
Trampas tornacipőm volt, James farmer és az importőrtől ajándékba kapott
Grundig póló; ugyanaz az uniformis, melyben az egész holdnyarat töltöttem,
mit sem törődve Liisa siránkozásaival. Esko azt a feszülős, okkersárga
garbót viselte, amely a nyárhoz képest feleslegesen meleg volt, de amelyről
nyilván úgy gondolta, kiemeli tagadhatatlanul kidolgozott felsőtestét.
Valami nő mondta ezt neki, nem hiszem, hogy Liisa, talán valami vásárló
az üzletből. Napszemüveg is volt apán, ugyanolyan, Amerikából rendelt Ray-Ban,
mint az űrhajósoknak a fényképeken, a büszkesége – amely egyáltalán nem
illett feje ovális formájához, de amelyről tíz évig nem volt hajlandó lemondani.
A kézifék mellett cukorkásdoboz feküdt, ahogy mindig, Tervaleijona vagy
Eucalyptus vagy Pectus. Feltehetően hevert ott egy pakli Kent is, mert
1969-ben Esko még egyik cigarettáról a másikra gyújtott. Igaz, az autóban
soha, az autó szent volt, az egyetlen dolog, amely valóban Esko tulajdonában
állt – hiszen lakni a biztosító társaság albérlőiként laktunk, és a saját
üzletből abban az időben csak iszonyatos mennyiségű adósság származott.
Így aztán az autó leginkább tisztítószerszagot árasztott magából, általában
citrom és tűlevél illatát. A műszerfal úgy ragyogott, hogy az ember derült
napokon a tükörképét is megcsodálhatta benne. A Cortinában praktikus kis
táskarádió volt, az előző kocsiból kicsavarozott, de még mindig jó állapotú
Hitachi, és egész úton a Holdstúdiót hallgattuk, még szép; igaz, nem azért,
mintha hiányosak lettek volna az információink. Eskóval mi mind a ketten
mindent tudtunk a holdról, amit csak tudni érdemes. Tudásunk együttes mértéke
szégyenbe kergette a rádió szakértőit. Peenemünde. Bajkonur. Wernher von
Braun. Szergej Koroljov. Apollo. Szputnyik. Eagle. A titokzatos tudósok
és a mesebeli helységek, az egymást követő űrhajók csodálatos részleteikkel
mind-mind ott voltak szép rendben agyam rekeszeiben. Mindketten imádtuk
a versengést, a Holdstúdió bejelentkezéseinek szüneteiben próbára tettük
a másik tudását, apró ínyencfalatokat kérdezve ki egymástól a hatalmas
űrsagából. Melyik motelben szálltak meg az űrhajósok, amikor Floridában
vendégeskedtek? Hogy hívták a majmot, amit a jenkik fellőttek az űrbe?
És hány dollárba került az űrruha anyagának métere? Én jobban emlékeztem
a számokra, Esko oldalán viszont ott állt a hosszabb élettapasztalat: ismét
végighallgathattam a történetet arról, hogyan álldogált ’57-ben a maaninkai
főutcán, oldalán egy szép leányzóval, és fürkészte az égen az orosz műholdat,
hogy a szeme is belekönnyezett a hunyorgásba.
Esko bizonytalanabb volt akkoriban, 31 évesen. Pavel Ivanov közelebb
volt benne a felszínhez, még nem talált rá belső Buzz Aldrinjára. Még nem
tartozott olyan magától értetődő módon ennek a zárkózott kisvárosnak a
berendezéséhez, ahogy majd később, a város inkább még kivetette magából.
Esko időnként úgy érezte, mintha látványosság lenne, kicsit olyasformán,
mint az a fekete férfi egyszer gyerekkorában a kuopiói piacon, emlékszem,
hogyan panaszkodott emiatt: a lassú häméi mámik csak azért töltik az időt
az üzletben, hogy hallhassák, amint egy savói kinyitja a száját. Amikor
tehát ezen a szelíd szombat estén szülővidéke felé tartott, már jóval Kuopio
előtt valamiféle vidám mélabú kúszott lényébe. Alattunk suhant a kilences
út, egy számomra szinte teljesen idegen szakasz, bármiféle konkrét emléket
nélkülöző, ismeretlen kereszteződések, és mégis, állítom, hogy ugyanazt
a vágyódást éreztem. A vidék valahogy bennem is a hazaérkezés érzetét keltette,
nehéz megmondani, pontosan mi az, ami más volt, de valami igen; legalább
annyi, hogy a dombok, melyeket a Cortina hősiesen megmászott, lassanként
elnyúltabbakká váltak. Az istókját, ha ezzel a motorral kellene a holdig
vergődni, káromkodott Esko. Az ember már rakétát épít, amivel eljut a világűrbe,
itt meg egy ilyen tragaccsal kell Maaninkába kotyogni.
Manapság egy pillanat alatt különösebb erőfeszítés nélkül mindent kideríteni.
Valahol bizonyára utánajárhatnék annak is, milyen idő volt aznap. Csakhogy
semmi kedvem ehhez, inkább eldöntöm, hogy az a nap is olyan volt, mint
az összes gyermekkori nyári nap minden idős ember emlékezetében, kék és
meleg. Az égen puhán gömbölyded bárányfelhők ringatóztak, a forróságot
követő meleg még este is a levegőben időzött. Egy benzinkút éttermében
vacsoráztunk, valami hússzeletet, a teraszon ültünk a fakó Jaffa-napernyők
alatt, erre egészen biztosan emlékszem, a benzinkút után pedig záporba
keveredtünk, melyen keresztülhajtottunk, mielőtt megálltunk volna úszni
egyet. Ott, a híd lábánál úsztunk, ahol később te, én és Marjaana is, és
nem volt nálunk törülköző, Esko azt mondta, futkározzak, míg kimelegszem,
és üljek egy szál alsógatyában az autóba. Ő maga egy darabig a garbója
nélkül vezetett, hajából csöpögött a víz a kormánykerékre. Folytatódott
a Holdstúdió adása, Helsinkiben a vadonatúj pasilai tévéstúdióban mély
hangú férfiak beszéltek szabatos nyelvezettel és telve áhítattal, mint
az emberiség zsenialitását imádó eretnek szerzetesek; tőlünk 360 000 kilométerre
Neil Armstrong, Buzz Aldrin és Michael Collins keringtek a hold körül,
mely a mi szemünkben apró, halovány sarlónak látszott a Cortina szélvédőjének
jobb felső sarkában. A nyáresti égbolt lassan kezdett fakulni, színét veszteni,
mint a sokszor mosott élénkkék ágynemű.
És aztán? Egyáltalán, miért jut eszembe ez a nap, újból és újból? A
visszatérő emlékek mind közül a legkevésbé megbízhatóak. Ha az ember túlságosan
gyakran emlékszik vissza egy pillanatra, egyúttal fényesíti is azt, kitörli
belőle az árnyalatokat. Magunknak mesélt történet válik belőle, amely lázba
hozza, vagy, ahogy ebben az esetben, megnyugtatja a lelket, esti mese,
semmi más, és most veszem észre, hogy ezt az autóutat, melyre, úgy gondolom,
valaha oly pontosan emlékeztem, fenyegeti a veszély, hogy ilyenné válik.
Szeretnék mélyebbre hatolni, minden megtörténten és kimondotton, végső
soron minden saját észlelésemen túlra. Felidézni, sőt szavakká is formálni
valami olyasmit, amire talán sehogy sem lehet emlékezni: magamat abban
a bizonyos pillanatban. Gondolataim káoszát. Érzéseim zűrzavarát. Gyermekkorom
sérülékenységét. Azt, valójában milyen érzés volt ott ülni abban az autóban,
melyről biztosan emlékszem, hogy benne ültem. Igazából ez az egy, ami biztos,
emlékszem, hogy ültem. Amikor az emlékezet cserben hagy, és hát az így
is, úgy is cserben hagy, muszáj a képzeletre hagyatkozni. Elképzelni annyi,
mint sikertelenül visszaemlékezni. Vagy fordítva: visszaemlékezni annyi,
mint sikertelenül elképzelni?
De a nagyszülők udvarán lyukadunk ki, talán úgy este tíz körül érünk
oda, még világos van. A kapun át a lombos nyírfák szegélyezte belső útra
fordulunk, az almafák és a krumpliágyások között egyenesen a ház elé gurulunk,
és leparkoljuk a Cortinát papa öreg Angliája mellé. Papa a küszöbön ülve
dohányzik, mint mindig, ugyanazon csemegeuborkás konzervdoboz mellett,
vállán ugyanazzal a kardigánnal, fején a mezőgazdászok szövetkezetének
ugyanazzal a sildes sapkájával. A még jókedvű papa – nem az a bánat görnyesztette
–, nem az az ijesztő, szinte néma, a szoba sarkában magányosan ücsörgő
papa, akire te is emlékezhetsz gyerekkorodból. Egymás tenyerébe csapnak,
Esko és Armas, papa vidékszagot árasztó ölébe kap engem, erősen megszorongat,
mama pedig megjelenik az ajtóban, hogy csodálkozzon az érkezők miatt, ámuljon
és jajgasson, hogy megint milyen szörnyen megnőttem. Mi ebben a szörnyű,
feleli Esko anyjának, miközben büszkén paskolja fejem búbját. Az volna
ám csak a szörnyű, ha nem nőne a gyerek. A Cortina csomagtartójából előbányásszák
a kartondobozt, Esko becipeli, és a nappaliban mi, többiek mind köréje
gyűlünk, ahogy négykézláb tesz-vesz a sarokban a komód és a kanapé között,
rendezgeti a vezetékeket és beállítja az antennát, rövid keresgélés után
elővarázsolja a monoszkópot, és sikerül mindkét csatornára ráhangolnia
a Luxort. Akkor mennyi lesz, kérdezi lopva papa. Semennyi sem, drága uram,
feleli nagyzolva Esko, és ez az a válasz, melyet Esko adni akar, papa pedig
hallani. Mindketten elégedettek, a szobára béke telepszik. Időközben elkészült
a kávé, mama előbb ellenkezik, de végül hajlandó ünnepi porcelánnal teríteni
a nagyszobába, mégiscsak különleges ez az este, és így aztán ott ülünk,
kávézunk, és nézzük a Holdstúdiót, ahol még a korábbinál is feszültebb
a hangulat, ha a jelenben járnánk, a férfiak egymás szavába vágnának, de
1969-ben mind a legjobb ruhájukban feszítettek a pasilai tévéstúdióban,
és csendben várták, hogy rájuk kerüljön a sor a hivatalos beszélgetésben.
Narancsos Palmát iszom, hozzá frissen sütött fahéjas tekercset majszolok.
Mama és papa vén kutyája csupasz lábujjaimat nyalogatja, vicces egy kutya,
szereti a lábizzadságot. A hátunk mögött lévő naptól sajog a szemem, olyan
álmos vagyok, hogy akár ülve el bírnék aludni, mégis derekasan küzdök ellene.
Egész egyszerűen nem vagyok hajlandó megadni magamat, addig virrasztok,
míg mama átvisz a kisszoba vendégágyába, betakargat, és végigmondja mind
a három esti imáját. A kisszobáig hallom Esko és papa hangját, a hangok
felerősödtek, legkésőbb ebben a szakaszban már előkerült az asztali pálinka,
és valami olyasmiről vitatkoznak, amit én nem értek. Mindig vitatkoznak,
jól tudom, és emiatt szóváltásuk számomra csak biztonságérzetet ad. Erre
alszom végül el, vitájuk hangjára.
296–303
LÁTLAK BENNETEKET MIND. Egyfolytában oly közel vagytok, a számítógépem
képernyőjén megnézhetem az épületet, melynek hatodik emeletén te ebben
a pillanatban valószínűleg alszol, vagy éppenséggel ébren vagy, és rendezői
koncepciót írsz, olvasol, talán szenvedélyesen szeretkeztek Maxszal, vagy
ajtócsapkodások közepette veszekedtek, nem tudom. A ház belsejébe nem látni
be. De az ablakokat látni, mind a három, parkra néző ablakot, a kép éles,
a Google kamerás autója egy szürkés tavaszi napon mindent rögzített; azt
az ereszcsatornát is, melyben tavaly ősszel a premieretek után a bárból
hazafelé jövet megkapaszkodtam egy pillanatra. Ha szeretném, csak kattintok
az egérrel, és visszatérhetek abba a bárba, lecsordogálhatok a Husemannstrassén,
átkelhetek a Danziger Strassén, és tovább folytathatom utamat a Dunckerstrassén
egész az apró parkig, és ott van: a hely, ahol ücsörögtünk. Vagy választhatok
egy másik, szélesebb és egyenletesebb utat, a Silver Glen Wayt a floridai
Lake Worth-ben. Végül ez utóbbi mellett döntök, végighaladok az egyforma
dobozházak, a simára vakszolt előkertek, az út szélére döfött postaládák
és az apró amerikai zászlók mellett, és a Silver Glen Way kétszáztizenkettő
udvarán ott parkol egy autó, melyben többször ültem már, Esko kobaltkék
Chrysler utcai terepjárója, ott gubbaszt a garázs félig nyitva álló ajtaja
előtt. Esko is ott van most, ebben a házban, Floridában vasárnap koraeste
van, nem is lehet másutt. A kábelcsatornán megnézte a napi hokimeccset,
utána evett valami mikrózható készételt, vagy rendelt egy take away-boxot,
és most talán a hátsó udvaron élvezi a meleg márciusi estét. Lehet, hogy
éppen úszik a nyolc bungalóhoz közösen tartozó medencében, ezt a medencét
is látom, ha úgy döntök, hogy egyetlen egérkattintással perspektívát váltok,
és a levegőbe emelkedem, mint egy madár. De Amerika kezd untatni. A fárasztó,
örökké változatlan, mindenfelől egyforma Amerika, már két perc elteltével
úgy unatkozom, hogy muszáj lelépnem. Madár vagyok, Madridba repülök, épp
most zajlik Madridban az európai baloldali pártok konferenciája, ahol Finnországot
a Baloldali Szövetség elnöke, Marjaana Varisto képviseli. A rendezvény
helyszíne a Hotel Gran Melia Fenix a Calle de Hermosillán, a belvárosban,
egy ötcsillagos márványpalota, melynek kocsifelhajtóján fekete limuzinok
parkolnak, tudom, mert hétvégén véletlenül beszéltem Marjaanával telefonon,
és megkérdeztem, hol szállnak meg. Természetesen itt, egy a baloldali vezetőkhöz
a legkevésbé sem illő lakosztályban. Efféle keretek között szeretnének
gátat szabni a mohó bankoknak, és megteremteni az elszabadult globális
pénzügyi kapitalizmus alternatíváját, még ha mohó bankok és globális pénzügyi
kapitalizmus nélkül efféle hotelek még csak nem is léteznének. Éppen ez
a baloldal problémája napjainkban, a kapitalizmus teljességgel kiszökött
a kezünk közül, mondják, és elvben mindenkinek rájuk kellene szavaznia.
Minden egyes embernek, kilencvenkilenc százaléknak, mindenkinek, kivéve
a valódi kapitalistákat. De azt is tudja mindenki, hogy a baloldalnak szüksége
van a kapitalisták pénzére. Mindarra a növekedésre, melyet a globális pénzügyi
kapitalizmusnak dús fantáziáról tanúbizonyságot tevő, csalárd eszközeivel
sikerült összegereblyéznie, a baloldalnak még a jobboldalnál is égetőbb
szüksége van ahhoz, hogy legalább valamelyest megtartsa szavazóbázisát,
ezekről a pénzekről a baloldal sehogy sem mondhat le, a baloldal semmin
nem akar spórolni, és emiatt kénytelen további kölcsönökért folyamodni
ugyanazokhoz a gonosz pénzpiacokhoz, melyeket beszédeiben elátkoz. Ez a
baloldal gyenge pontja, ez az ellentmondása, és ezt Marjaana még csak nem
is látja, megrendeltem neki ajándékba az Economistot, amit ő nem olvas
el, nem hajlandó az ellenség lapját olvasni, az viszont egyáltalán nem
esik nehezére, hogy egy ilyen palotában töltse az éjszakát. Madridban éjjel
fél tizenkettő van, biztos, hogy Marjaana még nem alszik. Ott van valamelyikben
abból a tucatnyi, feltehetően borvörös plüssel, olasz márvánnyal és arany
cirádákkal díszített szobában, és épp a holnapi papírokat nézi át, blogját
frissíti, a csoportmegbeszélés során elmondandó hozzászólását írja. Ott
van vele sovány, tetőtől talpig tip-top asszisztense, a férfi harmincas,
mindig jókedvű, és majdnem olyan fáradhatatlan, mint Marjaana. Ha nem volna
betonmeleg, valószínűleg akarva-akaratlan lenne közöttük valami, hiszen
minden idejüket együtt töltik. Féltékeny vagyok erre a Samulira. Szeretnék
a helyében lenni. Szeretném provokálni Marjaanát, veszekedni vele, elmondani
neki, hogy egy csapnivaló szemfényvesztő, hogy mindenki átlát a baloldalon.
Szeretnék Madridban lenni. De nem vagyok, nem vagyok Berlinben, sem Lake
Worth-ben, sem Madridban. Ugyanebben a lerágott csont városban vagyok,
saját múltamtól körülvéve, és egyedül nézem a Google Earth csodáját. Értetlenül
állok előtte, nem tudom felfogni, miként létezhet ilyen program, és még
sincs rám hatással. Kicsit sem hoz benneteket közelebb, csak még világosabban
érzékelem a távolságot, ahogy ezeket a néma épületeket nézem, melyekben
ti épp most élitek életeteket.
Persze írhatnék Marjaanának e-mailt. Felmehetnék a chatre, hozzá van
szokva, hogy több dolgot csinál egyszerre, könnyedén cseveghetne ott velem,
miközben a pénzügyi intézmények tőkeköveteléseinek szigorításáról szóló
manifesztumát fogalmazza. Esko valószínűleg válaszolna, ha sms-est írnék
neki, szinte mindig egyből válaszol. Talán te is válaszolnál. De ettől
nem érezném jobban magamat, ezt már megtanultam. Csak még nyugtalanabbá
válnék, két vagy három helyen lennék egyszerre, és úgy nem lehet lenni,
jobb, ha csak magamnak írok, vagy talán végső soron neked. Jobb, hogy egyedül
vagyok, mert válthatok én bármennyi üzenetet, az nem képes elűzni alapvető
magányomat. Ellenkezőleg, az üzenetek áradata csak rosszabbá teszi. Köztem
és a világ között hártya feszül, ugyanaz, amely mindig is ott volt, és
attól, hogy a világot ilyen apró helyre préselték össze, ennek csak még
inkább tudatában vagyok.
Többé nincs semmiféle rejtekhely. Semmi titok, semmi rejtély, mindent
tudni. Az információ mennyisége pesszimistává tesz bennünket, egyszerűen
ez történik, a 2010-es években az embernek szinte lehetetlen megőriznie
optimizmusát. Nem tudom, vajon Esko is képes-e még rá. Képes lenne-e rá,
ha most volna annyi idős, mint a tokiói olimpia idején, huszonhat éves;
akkor, amikor ezeket a mindent lehetővé tévő szatelliteket épp hogy csak
fellőtték az égre és a kábeleket végigfektették az óceánok mélyén, Esko
huszonhat volt, és én irigylem őt ezért. Nem ismerek egyetlen optimista
huszonhat évest sem. Nem ismerek senkit, aki hinne a fényes jövőben. Te
nem hiszel, hát persze, te, ahogy az összes többi művész is, abból csinálsz
művészetet, hogy nem hiszel. Ezzel keresel pénzt. Növeled hírnevedet. Elismeréshez,
megbecsüléshez és dicsőséghez jutsz. De hisz ez voltaképpen helytelen.
Erkölcstelen, mert te nem kínálsz semmit, ami építő jellegű volna, csak
a pusztulás vízióját, és ezért díjaznak. Ezért vagy fiatal látnok. Ez helytelen,
és én mégsem vádolhatlak, azon formájukban, melyben jelenleg megmutatkoznak
számunkra, a tények magukért beszélnek, nincs remény. Minden odalesz: az
észak-európai jóléti állam, a világ pénzügyi rendszere, a Balti-tenger
élővilága, az egész földgolyó. Ha eltekintünk az egyre apróbbá váló készülékektől,
már semmi új nem születik – mi mindannyian csak védekező háborút folytatunk
olyan frontokon, melyek egymás után omlanak össze. És hát nem éppen ezekből
az egyfolytában töpörödő eszközökből fakad a mi átkozott reménytelenségünk?
Készülékeink mindent a szemünk elé repítenek, valós időben, és minket maga
alá temet ez a minden. Belefulladunk a rossz hírek áradatába, megfojt bennünket
a vélemények sokasága, elsöpör a többmilliárd üzenet görgetege. Már csak
ez az örökké tartó, folyamatosan frissülő jelen pillanat van, melybe beleragadunk,
és éppen emiatt lehetetlen, hogy higgyünk a jövőben. Már nem vagyunk képesek
látni a jövőt. Nem érünk rá elképzelni. Nincs időnk. Sikerült felépítenünk
egy olyan világot, melynek gyorsasága meghaladja felfogóképességünket.
Az ember még mindig nem jutott el a Marsra, ahogy abban Esko huszonhat
évesen hitt, ez nem történt meg, sosem fog megtörténni, de az, ami nem
következett be az űrben, bekövetkezett idelenn. Eljutottunk a Marsra, sőt,
messzebbre is. A Plútóig, a Tejút peremére. Az információtovábbítás fejlődése
túlhaladta képzelőerőnk határait, és többé már nincs képzelőerőnk, megsemmisült,
elvették tőlünk. Képzelőerő nélkül minden ugyanúgy folytatódik, minden
nap egyforma, minden reggel ugyanaz az átkozott köd vesz minket körbe,
mely többé soha nem foszlik szét. Mindannyian együtt, közösen tartjuk fenn,
és senki nincs, aki leemelné rólunk. Sosem volt senki, semmiféle Isten;
még ha néha próbálok is mást bizonygatni magamnak, már egyáltalán nem hiszek
Istenben, a világot csak a benne élő összes ember valamiképpen kialakuló
közös akarata irányítja, és az áradat, amely ebből formálódik. De többé
már nincs áradat, csak a köd.
Minden találmány visszavonhatatlan. Egyiket sem lehet utólag fel nem
találttá tenni. Mégsem beszél soha senki arról, milyen furcsák. Senki nem
beszél arról, mit tesznek velünk. Mit tesznek velünk, vagy mivé tesznek
bennünket? Mivé tesznek bennünket. Hiszen átformálnak minket, csak mi nem
értjük, túlságosan büszkék vagyunk saját találmányainkra, hogy felfogjuk,
mi történik velünk. Esko is fenn van a Facebookon. Hiszen a Facebookot
kitalálták, létezik, hát persze, hogy Esko Vuori mindig ott van, ahol éppen
zajlanak az események. Ezért van Facebook-oldala, a profilképén az orlandói
Disneyland kapujában pózol legjobb haverjával, Bill Campbell-lel, fején
a Tampa Bay Lightning baseball sapkája. 236 ismerőse van, Finnországból
és Amerikából egyaránt, az állapotfrissítéseit természetesen angolul írja.
„What a great day today. Watching sunset in Everglades. Reminds me of Lapland,
only warmer and less insects.” „A great game for Tampa Bay! Go Sean Bergenheim
go!” Azt mondja, mindez tetszik neki. Feltehetően szerinte mindez
teljesen természetes, és egyáltalán nem valószerűtlen. Esko számára mindig
is szinte minden teljesen természetes volt, minden egyes új csoda pusztán
elkerülhetetlen következménye az előzőnek. De időnként valószínűleg őt
is marja a kétség. Az ő kenyere a beszéd, ő hosszú beszélgetésekre vágyik.
Nem esik neki jól sms-eket és e-maileket írni. Folyton panaszkodik, hogy
az embereknek már nincs kedve telefonálni. Az istenit, már senki nem hívja
fel a másikat, mindenki csak azokat a gépeket püföli, akkor talán nekem
is azt kell tennem. Így aztán dolgozószobájában ül a Silver Glen Way jéghidegre
légkondicionált bungalójában, és évről évre gyengülő szemével könnyezve
hunyorít a számítógép képernyőjére. Ugyanazt a gyerekesen könnyű felhasználói
felületet bámulja, melyet félmilliárd másik ember is ezen az örökké pályáján
keringő planétán, ilyen eszetlen bejegyzéseket gépel, és szívszorítóan
vágyik rá, hogy valaki kedvelje őket. Tizenhárman kedvelték az Everglades-státuszát,
pontosan tudom: a mocsárvidéken tett kirándulása utáni napon beszéltem
vele Skype-on, és büszkén beszámolt róla. Az istenit, jó kis sztorit írtam!
Hallod-e, még Aslak is felmutatta rá a hüvelykujjat. Emlékszel még rá,
az ivalói Morottaja Aslakra?
Tegnap a Várparkban egy apát figyeltem, aki éppen biciklizni tanította
kislányát. A gyerek egyszerre talán ha néhány métert tudott állva maradni,
de a férfi türelmetlenségében azt sem bírta kivárni, hogy elolvadjon a
hó. A kislány eldőlt, a férfi visszaemelte a bicikli nyergébe, és újból
megragadta a csomagtartót. Másik kezével előbányászta kabátzsebéből a telefonját.
Eszembe jutott a Sony videokamera, melyet huszonöt évvel ezelőtt egy októberi
napon cipeltem a haukiluomai ház udvarán. A doboz súlya, és a nyom, ahogy
a vállamba mélyedt. A videokazetta, melyet beledugtam, a TDK legdrágább
típusa, a különleges pillanat miatt a szokásosnál jobb kazettát tettem
a kamerába, annak a napnak az emléke járt a fejemben, és az jutott eszembe,
milyen nevetségesen könnyű a dolga ennek az apának. Mobilja kétszáz grammot
ha nyom, memóriája ezer éles fotót és félórányi HD videót tud tárolni.
Farmerja zsebében egyfolytában ott egy készülék, mellyel minden egyes pillanatot
megörökíthet csodálatos lánya csodálatos életéből. Az esemény és a rögzített
emlék között már semmiféle időbeni eltolódás nincsen, semmi várakozási
idő, semmi olyasmi, mint akkor, amikor még a fényképeket elő kellett hívatni,
kivárni az előhívásukat, aztán izgatottan elmenni a tasaknyi fotóért a
boltba, kinn az utcán kinyitni a borítékot, és egyesével végignézni az
összes fényképet, amely azon a tavaszon készült. És talán szükség volt
erre az időbeni eltolódásra. Talán megvolt a maga értelme, ez volt az idő,
melyre az embernek szüksége van, hogy az eseménytől eljusson az emlékhez,
egyszerre nem lehet ott mind a kettő. Az elmentett emlékek emellett végleg
súlytalanná is váltak. Nem olyanok, mint az én holdcuccokat őrző kartondobozom
vagy a fotóalbumom, nincs szükségük padlásszekrényre, már semmiféle helyet
nem foglalnak el a világból. Pehelykönnyűek, képzeletbeliek, puszta nullák
és egyesek. A másodperc töredéke alatt jutnak el a földgolyó egyik végéből
a másikba. Folyamatosan egyre több lesz belőlük, senki nem bírja végignézni
ezeket a képeket, sem a videókat, senki még csak arra sem emlékszik, hogy
elkattintotta vagy felvette őket. Emlékeink úton vannak az értéktelenné
válás felé. Kevesebbet jelentenek számunkra, mint korábban. Mindenre emlékezni
akarunk, és nemsokára éppen emiatt nem emlékszünk már semmire.
BÁBA LAURA FORDÍTÁSA
Lettre, 90. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|