KARI HOTAKAINEN
FINNHITS (Finnhits. WSOY, 2007.) Otthagytam a férjem, a munkahelyem, a kutyám, az ismerőseim és a hobbijaim.
Ezen elhatározásom sok szomorúságot okozott, és értetlenséget váltott ki.
Hangsúlyozom, hogy döntésemet szellemi képességeim teljes birtokában hoztam
meg, nem álltam sem alkohol, sem hangulatjavító gyógyszerek hatása alatt.
Ilyen helyzetekben szokás egészen a gyerekkorig visszanyúlni, és ott keresni
az okokat. Én gyerekkoromból a hómezőkre meg az erdei tóra emlékszem, és
egy képes magazinra, amelyben volt egy cikk Stockholmról, és a híres Operapince
étteremről. Akkor azt gondoltam, én sohasem jutok el ebből a sötétségből
a csevegő, könnyed Stockholmba. Most az Operapincében ülök, és nem bántam
meg semmit. Az étterem heringételei méltók a hírükhöz.
Vízkeresztkor lesz négy éve, hogy utoljára megütöttem valakit. Az indulatkezelési
tanfolyam vezetője azt tanácsolta, írjam le egy füzetbe azokat a helyzeteket,
amikor legszívesebben ütnék. Már az ötödik füzetnél tartok, méregetem az
öklöm, ujjaim olyan fehérek, akár az Alpok. Tegnap megint közel jártam
hozzá. Ott álltam a zöldségeknél, a mérleg előtt. A gombokon már nem képek
vannak, hanem számok. Nem találtam meg azonnal a hagyma gombját, mire egy
idióta mögöttem jó nagyot sóhajtott. Kedvem lett volna felszeletelni, felrakni
a polcra, és árcédulát tűzni rá. Általános zöldség, száma 000. Mivel azonban
elvégeztem a tanfolyamot, és ígéretet tettem, és új Jorma lettem, ezért
csak felebarátom szemébe néztem, és ezt mondtam neki: igen, hát persze,
hogy hagyma, nem is értem, miért nem fogtam fel mindjárt, bocsánatot kérek
a tétovázásomért, most biztos elkésik miattam a kóruspróbáról.
Tudod, Sirpa, ezt már a Sorsa-kormány idején meg kellett volna mondanom
neked. Szeretlek. Nem úgy, mint a dél-európai férfiak, olyan nyughatatlanul
és naponta, az én szerelmem kitartó, igaz, olykor van némi fáziskésés.
Finom érzések szunnyadnak bennem. Ne, légyszíves, ne mondd erre azt, hogy
mindig csak szunnyadnak. Most kijelentem, hogy szeretlek, de valószínűleg
nem fogom megismételni ezt a mondatot holnap, sőt a jelenlegi Lipponen-kormány
alatt sem, úgyhogy vésd jól a szívedbe. Nem, nem emeltem fel a hangom,
csak próbálok érthetően beszélni. A háttérzajnak részben te is oka vagy:
ezt a wellnesshetet a te bónuszpontjaidért kaptam.
Szeress engem gyengéden, szeress, kedvesem… A rendelőintézet teraszán
ülök, és miközben ezt a dalt dúdolom, rád gondolok. Az ápolónők elviszik
a tányérom, nagyokat sóhajtoznak. Jövő héten már járok, rá egy hétre talán
szaladok is. Telebeszéltem az üzenetrögzítődet, és ott is láttam csillagokat,
ahol nincsenek: a sebészet gipszelőjének plafonján. Bocsáss meg. Rossz
ötlet volt a taxi vonóhorgába kapaszkodni, 400 méter viszonylag nagy távolság.
A maga módján mégis közelebb hozott bennünket egymáshoz. El kell ismerned.
Háromszor állt meg a szívem. Először Parkanóban, amikor a szupermarket
előtt egy kutyát láttam kikötve a biciklitartóhoz. Vonyítása Roy Orbison
korai számait juttatta eszembe. Másodszor nagyapám temetésén, amikor a
helyi amatőr zenészek Az elnémult hegedű című dalt játszották felismerhetetlenül.
Harmadszor tegnap, amikor a kollégám bevallotta, hogy a feledhetetlen 1995-ös
Finnország–Svédország hokidöntő videója, amit kölcsönadtam neki, tönkrement.
Abban a korban vagyok, hogy a szívem egy negyedik alkalmat már nem feltétlenül
bír ki. Legnagyobb lányom ezzel mit sem törődve pircinget készül berakatni
magának, és be akar állni egy death metal bandába basszusgitárosnak.
A nagy döntések a plázák forgóajtajában születnek pénteken délután fél
ötkor, ismeretlenek füle hallatára. Azt kiabáltad, hogy már semmi sem köt
hozzám. Kegyetlen megfogalmazás. Egy pillanatig úgy éreztem, éppoly jelentős
vagyok, mint a NATO. Azt mondtad, kidobsz mindent, amire már nincs szükséged.
Engem is. Újrahasznosítasz. Nem látsz tovább az orrodnál. Én nem bomlok
le a természetben. Károsanyag-kibocsátásom óriási. Meglehet, őskövület
vagyok, de üzemanyag is. Ha majd új szerelmeddel járod az erdőt, bánj óvatosan
a tűzzel. És amikor legközelebb kinyitod a komposztáló tetejét, ne felejtsd,
hogy minden lebomlik, kivéve a csirkecsontot. Meg engem.
Amikor nagyok lesznek a gyerekek, és a lakástörlesztés letudva, a kutya
megpisiltetve, a fű lenyírva, fogom magam, és úgy itt hagyok mindent, mint
a szél. Ha túl leszünk a karácsonyi készülődésen, valamint az elmaradt
adó büntetőkamatostul befizetve, a sílécek bekenve, úgy elmegyek innen,
hogy csak a hátsó lámpáim látjátok majd a távolban. Amint ismét összeszedtem
magam, kicseréltem a gumikat, rendbehozattam a fogaimat, ebben a lakásban
csak a szagom marad, meg az ünneplő cipőm. Ha a tujasövény már három méteres
lesz, a gyerekek családot alapítottak, a kerti törpék pedig mind megpenészedtek,
akkor majd jól elmegyek innen, felszedem a horgonyt, és elvitorlázom, csöndben
és végleg.
Idehallgass, Eija-Riitta, ha van szíved, akkor most szépen kiengedsz
innen. Nagyi lekvárjai, krumpliszacskók, ribizliszörpök, karalábék, virághagymák
– eleget nézegettem már ezt a sok szentimentális dolgot itt körben, sőt
mi több, olyan hallucinációim voltak, amilyeneket Jim Morrisonnak és társainak
még LSD-vel sem sikerült produkálniuk. Ráadásul fázom is. Vérkeringésem,
mint ezt te is jól tudod, a hosszú végigdohányzott évek következtében nem
működik tökéletesen, mégsem adtad be a gyapjúzoknim, hiába kértem. Eija-Riitta,
emlékezz az 1989-es nyárra, házasságunk legutóbbi virágkorára. Van még
remény feléleszteni. Kérlek szépen, vedd el az ajtó elől a padot.
Átrágtam magam a melankólia teljes irodalmán. Leszedtem a netről a legnyálasabb
balladákat, és felhívtam szerzőiket. Végigolvastam a finnországi életellenes
bűncselekmények teljes történetét. Jártam a bűnügyi múzeumban, megtapogattam
egy ólmos botot. Hat órán keresztül álldogáltam a havasesőben, és a járókelők
arcvonásait fürkésztem. Jártam az anonim alkoholisták gyűlésén, jukkapálmának
álcázva magam. Mindezt azért tettem, hogy a végére járjak, mi a fene van
ezzel a néppel, és miért mindig az olyan számok szerepelnek a slágerlisták
élén, amelyek így kezdődnek: láttam, amikor elmentél. A kutatás folytatódik.
A cédélejátszóban izlandi rock visított, a tévében brit pop pattogott,
a sütőben Dániában készült olasz mirelitpizza sült, a pohárban francia
vörösbor melegedett, a ház előtt japán autó állt, a lábamon német bakancs,
a csuklómon pedig svájci óra. Délután egy nemzeti termék szemináriumra
vártak előadóként. Súlyos őszinteségi rohamomban svéd mobilomról felhívtam
a szeminárium szervezőit, és közöltem velük, hogy más elfoglaltságom van,
valamint hogy régóta tartó öncsalásom végképp felőrölt. Hosszú csend következett.
Azután lemerült az aksim. Most a köztisztaságiaknál dolgozom, parkokat
gondozok, padokat javítok, havat hányok. Boldog vagyok.
Még annyit akartam mondani, hogy a hűtőszekrény felső polcán van egy
avokádó meg petrezselyem. Ha kardamomra van szükséged, az alsó szekrényben
találod, a tészták és a paradicsomkonzervek között. Lehet, hogy ez itt
kicsit elhúzódik. A szaunakályha bekapcsolva maradt, a ruhák pedig még
a mosógépben vannak. Minden mást lekapcsoltam. A gép egy óra múlva indul.
A kapcsolatunk jó volt. Olyan felnőtt és érett. Különösen a ‘80-as évek
eleje volt csodálatos. Nem állítom, hogy Spanyolország bármiféle megoldás
lenne, de most távolságra van szükségem. A tűzhelyen ott a gyűrű. A taxi
most kanyarodott a ház elé. Kale, remeg a kezem.
Ronda, hosszú és bozótos – ezt mondta kérdésre válaszolva családunk
legidősebb tagja, amikor a véleményét kérdezték az országról, amelyben
már 85 évet leélt. A születésnapi ünnepségre érkezett vendégek többet is
szerettek volna hallani. Csak a kávé után eredt meg a nyelve. Az első háború
jó volt, mert ő is rendben volt. A másodikban kezdte fáradtnak érezni magát,
már ölt épp eleget, és azok az átkozott képzelődések is akkoriban kezdték
befészkelni magukat a fejébe. A központi fűtés jó dolog volt, akkor régen.
Meg a benti vécé. Habár elgondolkodott rajta, hova is megy az a matéria
a csövekben. A maroktelefonon túl kicsik a gombok, sosem lehet tudni, hova
megy végül a hívás. Saimi meghalt, az rossz volt. A ledéren öltözött nők
látványától feszengeni kezd, igyekszik elkerülni őket. A bevásárlóközpontokat
viszont nem.
Egy visszaeső bűnőző, aki szinte egész életét börtönben töltötte, felajánlotta
egy írónak, hogy írjon könyvet az életéről, ugyanis rengeteg dolog esett
meg vele. Az író végighallgatta a bűnöző történetét, majd ezt mondta neki:
a te életedből könyv aligha lesz, legfeljebb életfogytiglan. Érdemesebb
olyan életről írni, amelyben csupán egyetlen érdekes esemény történt. Ráadásul
az összes történeted egyforma, már az első szó alapján ki lehet találni
a folytatást. A bűnöző erre nagyon dühös lett, és úgy megverte az írót,
hogy az utána egy ideig infúzión élt. Két évvel később az író megjelentette
új könyvét, amelyből nagy siker lett. A mű egy férfiről szólt, akivel nem
történt soha semmi, egészen addig, amíg nem találkozott egy bűnözővel.
A helyzet a következő. Most le kell adnia a személyes holmijait, a pénztárcáját
és minden egyebet. Reggel visszakapja őket. A helyiségben önön kívül nem
lesz senki, ami szerencsésnek mondható. Lehetséges, hogy mindenféle hallucinációi
támadnak, de ez így szokott lenni. Emiatt fölösleges dörömbölnie. Az éjjel
kétszer-háromszor benézünk azon a kis ablakocskán, hogy mi van magával,
habár tudjuk azt anélkül is, hogy látnánk. Ne emelje fel a hangját, és
ne tegyen hirtelen mozdulatokat. Én még a régi iskolát képviselem. Ki mit
főz, egye is meg. Amin nem segít az ordítás, segít az álom. További asonló
aranyköpéseket is talál az ágya melletti falon. Jó éjszakát!
Félek egy kicsit mindentől, de igazán semmitől. Általában utálok mindent,
ezért magam sem tudom, hogy pontosan kit, mit és miért. Egyszer szerelmes
lettem, de nem tudtam eléggé átélni azt az érzést. Mintha egy szűk próbafülkében
álldogáltam volna, és már megint nem tudtam volna begombolni a legfelső
gombot. Ki mondaná el nekem, kérdezik a dalban. Mondjátok meg neki, hangzik
a felszólítás egy másik nótában. Kérdeznek és parancsolgatnak, de pontosabb
útmutatást senki sem ad. Nincs sok időm. Még néhány év, és már legfeljebb
a Hesperia idegklinikán várnak tárt karokkal, kényszerzubbonnyal. Holnap
rá kell magam vennem, hogy elmenjek egy országos szinglitalálkozóra.
Kicsípem magam, akár egy páva, a tyúkok kedvéért. Jól kell kinéznem, akkor
is, ha rosszul érzem magam. Rossz benyomást kell tennem, akkor is, ha jó
vagyok. Ennek a kombinációnak muszáj működnie.
Egy napon majd megérted, mondta apám, és kibámult az ablakon, a tóra.
1981-et írtunk. Most 2006 van, és még nem jött el az a nap. Hol rejtőzhet
az a nagy bölcsesség, és mikor jön el a napja? Miért vagyunk itt? Mit jelent
ez az egész? Meghallgattam mindenkit, püspöktől a popzenészig, de nem derült
ki semmi. Az utóbbi időben már a szembejövőket is kérdezgettem. Rossz ötletnek
bizonyult. Az emberek ettől csak dühösek lesznek, bolondnak gondolnak.
Küldtem apámnak egy lapot, hogy húsvétkor meglátogatnám, hogy ezt megkérdezzem
tőle. Apám erre felhívott, nem tartotta jó ötletnek. Szerinte túlságosan
komolyan vettem azt a mondatot. Csak annyit akart annak idején mondani,
hogy felnőttként majd megértem, hogy nem értek semmit.
A pénzről azok szoktak beszélni, akiknek nincsen, a szegénységről pedig
azok, akiknek nincs róla tapasztalatuk. Meg kellene cserélni a beszélőket.
A probléma az, hogy a szegények nem tudnak jól beszélni a dolgaikról, a
gazdagok meg nem akarnak. Mindkét fél arra koncentrál, hogy a másik dolgaiban
legyen szakértő. Ez patthelyzet. És mi sem tudunk javasolni senkit. Nem
küldhetjük oda Pasit, aki mindkét oldalt utálja, és a középosztályt sem
tudja képviselni. Ahogy senki más sem. Középen lenni nehéz dolog, nem sajnálnak,
de nem is irigyelnek. Csak állsz ott, és azon tépelődsz, taxi legyen vagy
busz. A dilemmára rámegy az egész életed. És még csak nem is panaszkodhatsz
miatta senkinek.
Egy napon észreveszed, hogy a fiatalok mosolyognak rajtad. A mosolyuk eleinte még halvány, majd egyre szélesebb. A mosoly fél év alatt nevetéssé változik, rosszabb esetben a nevetésbe takony és gúny is vegyül. A múltat jelented számuktra, habár, amikor rád néznek, a jövőt látják. Halhatatlanok, ahogy te is az voltált 1983-ban a Ruisrock fesztiválon, pulikutyafrizurásan. A halhatatlanok feladata a megnevettetés és a hóbortos öltözködés, a halandók osztályrésze a vasalt nadrág és a rendszeres könnyű testmozgás. Ezt ne felejtsd el. Ne nézz hátra, mindig egyre többen lesznek mögötted. Nézz előre, a közlekedési lámpára. A zöld emberke vagy te, a hosszú síphangra indulsz el. Ők pedig jönnek utánad. KOVÁCS OTTILIA FORDÍTÁSA
Lettre, 90. szám Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|