Garaczi László

Levél néhai mesteremnek

Üdv, Petrosz!... Itt, most? A szokásos. 
Mértékkel adagolni műveltséget, pózt, 
tájékozottságot, ó, ezt de utálom. 

Bealszom azonnal. Unom a férfitusát. 
Úgymond összezördülnek: kivagyiság, 
fitogtatás, rendezgetik a privát kánont.

Vérpezsdítő. Ásítok, és be a sarokba. 
Szemellenzők, könyöklés, rögeszmék 
és gumigerinc - tisztelet a bevételnek. 

Semmi új tehát: fényesre kopott és 
nyalt seggek, akkor már inkább az 
agorán ordító árusok. Így vagyunk, 

Petrosz, klikkek, nívótlanság, élveznéd. 
Vagy nem. Ja, és nettó szarmaták, 
utcán parádézó és honatyai kivitelben. 

Guszta, mi? Csalódás a változásban: 
más színű úti papír, több tolvaj, slussz,
ennyi. Szinte látlak, drága mesterem:

rápipálsz, belekortyolsz italodba, 
s vígan szidod a szisztémát. Hangodban 
megbocsátás, gyengédség, figyelem, 

tűpontos, elegáns debattőr, borfolttal, 
dohányszemcsékkel tógaszegélyen.  
Érveléstan, galantéria, vitriol. Erotika, 

ez lenne a politika lényege, tetszeni a 
nőknek! Ezek itt? Egymást hágnák, 
de azonnal… Ne jöjj vissza, jó neked ott! 
 

Hajnali séta

A gát felé indulok, hallom az ismerős hangokat, és már látom is őket, követhetetlen rend és szisztéma szerint áradnak föl és alá a réten, hangosan kurjongatva, kisebb-nagyobb csoportban összekapaszkodnak és szétválnak, megittasulva a gyakorlatozás, a tánc közös szenvedélyétől, hullámokban terjedve és összecsomósodva, a részegség erejével, dühével és önuralmával, 

a déli ösvény felé kerülök, és kellő távolságban, egy fa mögött könnyítek magamon, ám hirtelen, mintegy a semmiből, megjelennek mögöttem lobogó fehér ingeikben, és karéjban állva, lihegve és szótlanul nézik, hogy mit művelek, hogy a park délceg tölgyének gyökerei közé rondítok, félbehagyom a hugyozást, és arra ocsúdok, hogy összegörnyedek a fájdalomtól. 
 

Jó lesz neked

A forradalom első napja a nyugalom jegyében telik, 
az utcák kihaltak, élvezed a semmittevést, 

az emberi egzisztencia jelentős, filozofikus pillanata, 
csíkos tapéták ketrecében,  

a félelmet is beleszámítva, hogy minden unalomba fullad, magányok forradalmává enyészik,  

mert az élet nem áll meg, a természetnek is vannak ügyei, például a betegségek 

számodra amúgy közömbös kataklizmái, mert a hangsúly nem a mulandóságon, hanem a tanuláson van,

elüszkösödik egy szerv, aminek a létezéséről nem is tudtál, 
így gyarapodsz ismeretben, dúsulsz és erősödsz,

addig a napig, mikor már dugig leszel, mint egy tömött zsák, tele szépséggel, betegséggel, terrorral.



Lettre, 89. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu