Tóth Krisztina
Lánc 
 

A nők jól tudják, hogy az ékszereknek saját történetük, jelentésük van, hogy egy-egy darabot nem az értéke, hanem a múltja tesz fontossá. A láncot, ami most is a nyakamban lóg, egy Sylvia nevű lány készítette, a Heiligendami Művészeti Szakközépiskola egykori hallgatója. 1984-ben, másodikos gimnazistaként jártam az NDK-ban, ahová egy iskolai csereprogram keretében látogattunk el, mint művészeti szakközépiskolás diákok. Sylvia ötvös szakos volt, én szobrász: franciául beszélgettünk. Mivel egyikünk sem tudott jól franciául, kiválóan megértettük egymást. A látogatás végén címet cseréltünk, és soha többé nem váltottunk levelet, ahogyan az ilyenkor szokás.
Egy nap, 1989-t írtunk akkor, telefonált az anyám, hogy egy lány meg egy fiú csöngetett be hozzájuk marha nagy hátizsákkal, és engem kerestek. Én már régen nem laktam otthon akkoriban. Franciául próbáltak a szüleimmel beszélni. Éhesek és elgyötörtek voltak. Nemsokára megérkeztek hozzám, az új címemre.
Sylvia nem sokat változott, rögtön megismertem. Belépett a húsz négyzetméteres lakásba a barátjával, lepakolták a hátizsákot, és elmagyarázták, hogy ők most elindulnak Nyugatra. Megnyílt a határ, úgyhogy mennek világgá. Egy napot, ha lehet, megpihennének itt világgá menésük közben. Mivel amúgy sem fértünk volna el, átengedtem nekik a lakást, és hazamentem a szüleimhez.
Két napig maradtak, két napon át nézték a tévében végtelen, eufórikus oszlopban vonuló hátizsákokat és Trabantokat. Zajlott a pán-európai piknik. Bámulták a tévében a többieket, indulásra készen, aztán egyszer csak fogták magukat, és visszafordultak az NDK-ba. Visszakullogtak a saját szüleikhez. Igen, ezt úgy kell érteni, ahogy írom: egyszerűen visszamentek Heiligendamba. Nekik megvolt a piknik, köszönték szépen, a szendvics elfogyott, Európa megmaradt, talán megvárja őket, gondolták. Nem bírták otthagyni az öregedő apukákat és anyukákat Kelet-Németországban. Elképzeltem, amint mennek át a határon, vissza, ahogy egyedül ők baktatnak az ellenkező irányba, hátukon a tömött hátizsákkal. Sylvia ezt a gyönyörű nyakláncot hagyta ott nekem abban a lakásban az asztalon, emlékbe. Köszönetképpen azért a néhány napért. Azóta is hordom.
A francia nők szeretik az ötletes, szép ékszereket: amikor később egy ideig Párizsban éltem, sokszor megkérdezték az ismerőseim, hogy honnan van ez a nyaklánc. Erre én mindig azt feleltem dacosan, hogy hát honnan lenne, Magyarországról van: hadd fájjon csak a franciák szíve, hogy micsoda szép ékszereket lehet kapni ott a távoli Budapesten. 
Amikor 1991-ben a francia idegenrendészeti hivatalban az orvosi vizsgálatot végezték, akkor le kellett vennem a láncomat, mert mindenkinek minden ékszert le kellett vennie magáról. Sőt, nemcsak az ékszereinket, a ruháinkat is le kellett venni. A nyakamon éppen egy csúnya seb volt, amit a nyaklánc addig jótékonyan takart. Ezt szégyelltem a legjobban, nem a meztelenséget. Külön vonultak a férfiak, külön a nők, papírruhában csoszogtunk az orvosi kabinok előtt a folyosón.
– Szóval maga magyar. Ért franciául? Mit akar Franciaországban csinálni? Látom, Kelet-Európából jött – beszélt hozzám az orvos. – Mikor érkezett? Érti, amit beszélek? – folytatta nagyon tagoltan. Aztán a sebre mutatott a nyakamon. Ezt maguknál, ott, nem kezelték? 
Néztem bele megszégyenülve a fekete arcba, néztem a dísztetoválásokat, a heges fekete kézfejet. Maguknál, ott? – De igen, Monsieur, kezelték. Ő közben megírt egy receptet, bien, bien, és kitöltött egy másik papírt, aztán felnézett.
– Akkor mi is maga, román?
– Oui, Monsieur, román. Lengyel, cseh, tót, ukrán, szlovák, magyar vagyok. Merci, Monsieur, ki fogom váltani, ne aggódjon.
Az orvosi vizsgálat végén visszakaptuk a ruháinkat és az ékszereinket. Azóta ez a lánc már nagyon sok határon átkelt velem, nagyon sok helyen járt. Megdicsérték olaszul, németül, lengyel, angolul is, mondták, hogy milyen szép. A határokon pedig azóta is mindig, rendre megállítanak. Elmélyülten nézik az útlevelemet, a táskámat, a könyveimet. Valami gond lehet ezzel a nyaklánccal, de komolyan. Vagy lehet rajtam valami seb, amit csak ők látnak.
– Business or pleasure? – kérdezik folyton gyanakodva. Hát, inkább pleasure, bár a jó ég tudja. Író vagyok, felolvasni megyek. Igen uram. Nem uram. Nem, nincs nálam. Nem, nem szándékozom.
Megszámlálhatatlanul sok tárgyat és illúziót elvesztettem, de arra az 1989-ben kapott nyakláncra nagyon vigyázok. 
2013.01.03.



Lettre, 89. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu