Tudósítások I
Katrin Tomaneck
FINNEGAN LISTÁJA 
 

(PÁRIZS) – Az Európai Írók Szövetsége 2010 októbere óta minden évben közzéteszi nem elég sok nyelvre lefordított vagy elfeledett könyvek „Finnegan listáját“. 10 különböző ország 10 ismert írója készít egy személyes válogatást a számukra fontos művekből. Mindig három klasszikus vagy kortárs címet javasolnak minden irodalmi műfajt – a regény, a líra és az esszé műfaját – egyaránt szem előtt tartva. Így jön létre a harcminc műből álló lista, amiből kiderül, milyen nyelvekre készültek már és hiányoznak még a fordítások. 
A nyelvek polifóniája sugallta a lista elnevezését: Finnegan James Joyce híres regényére, a Finnegans Wake-re és a benne megjelenő nyelvek sokaságára utal.  
A listákat az Európai Írók Szövetsége eljuttatja a kiadókhoz és kulturális intézetekhez egész Európában és Európán kívül is, bemutatókat is szervez a különböző európai városokban a partnerintézetekkel együttműködve. Egy-egy könyvet sikerült évente más nyelvekre lefordíttatni, és felkelteni a kiadók és az olvasók érdeklődését a további könyvek iránt. 
Így fedezte fel az Actes Sud francia kiadó a 2011-es lista, Juli Zeh ajánlása nyomán Bettina Gundermann német írónőt. A német és svájci Diaphanes kiadó Georges-Arthur Goldschmidt tavalyi ajánlata nyomán fordíttat le németre egy regényt – Louis Calaferte Requiem des innocents c. könyvét. 
Adam Thirlwell
A Finnegan Listájáról

(LONDON) – Könnyen meglehet, hogy az irodalom eszményi formája a világirodalom. De bármennyire eszményi is az irodalom számára a világ, az irodalom közege mégiscsak a nyelv volt és marad. A nyelv sajnálatos módon nacionalisztikus közeg egy olyan művészet számára, amely egyébként az átfogóra, nagyra, globálisra törekszik. Talán ezért is volt eddig kevés az olyan vállalkozás, amely az irodalom földrajzi határait igyekezett volna átlépni –, bármennyire akartak is hinni az írók és az olvasók a világirodalom eszméjében. Más szóval: alig akadt eddig olyan vállalkozás, amely univerzális síkon foglalkozott volna könyvek fordíttatásával. Mert az irodalom számára a fordítás annak a problémának az ellenszere, hogy minden nyelvnél szigorú határellenőrzés van. Ennek ellenére megvan a fordításoknak is a maguk figyelemreméltó története. 
Egyenetlen és töredezett, ahol az ember teljesen sima felületet várna –, mint a látóhatár széle felől a gyakorlott szörföző felé közeledő hullámok sűrű egymásutánja. A fordítások történetét különös módon az elhúzódás és a hiányok jellemzik. És bár azt lehetne hinni, hogy a digitális korszak meghozta egy világméretű fordítási folyamat ideális feltételeit, a probléma ezzel még egyáltalán nincs megoldva. Ezért találok annyira fontosnak minden olyan jellegű vállalkozást, mint a Finnegan lista. A szokásos búsongásnak egy lehetségessé váló eszmény: egy határtalan geográfia megvalósulása iránti eleven lelkesedés léphet a helyére. Ugyanakkor – és ez a legszebb az egészben – nem törekszenek abszolút teljességre. Nem, éppen az a szép benne, hogy írók választanak, és kitartanak amellett, hogy fordítások végül is műről műre keletkeznek. Lehet ugyan a világ az irodalom vágyképe, ez a nagy eszmény kizárólag egyes mesterművek sajátosan egyedülálló értékeiből áll össze.
Juan Goytisolo
Ferré, Pastor, Pérez Álvarez 

Juan Francesco Ferré, Providence (Gondviselés), Barcelona: Anagrama, 2009.
francia fordításban is megjelent
Javier Pastor, Mate Jaque (Sakk-matt), Barcelona: Random House Mondadori, 2009.
francia fordításban is megjelent
José María Pérez Álvarez, La soledad de las vocales (A magánhangzók magánya), Barcelona: Bruguera/ International Editors’ Co., 2008. még nem lészült belőle fordítás

Juan Francesco Ferré – Providence
(MARAKES) Azok számára, akiknek az olvasás – az íráshoz sokban hasonló – alámerülés az ismeretlenbe, Juan Francisco Ferré legújabb regénye igazi ajándék: regénye címzettje egyik meglepetésből a másikba esik, visszafordul, hogy biztos legyen benne, hogy nem tért le az útról, és újra, elölről kezdi az izgalmas út bejárását. Minden egyszerre valódi és valószerűtlen, olyan utazás, amely észrevétlenül egy hallucinált, ritualizált világba vezet. Összefoglalni ezt a regényt árulás vele szemben. Abból a köznapi helyzetből kiindulva, hogy egy Álex Franco nevű spanyol filmes rábízza Gondviselés című forgatókönyvét egy Delphine nevű francia filmproducernőre, hogy filmet készítsen belőle, ágazik el az elbeszélés, újabb elbeszélésnyalábokat alakít ki, újabb és kockázatos vállalkozásokat taglal. Francónak az észak-amerikai városban való tartózkodása, amely Alain Resnais szép filmjének szolgált ösztönzésül,  olyan síkokon bomlik ki, amelyek ellentmondanak egymásnak és ugyanakkor ki is egészítik egymást. Hiábavaló előadásai az egyetemen, a film terve, amely egyre távolabb kerül tőle, mint a lidércfény, véletlen találkozásai a legkülönbözőbb irodalmi kódoknak megfelelő személyekkel – a titokzatos alakokkal és kibogozhatatlan összeesküvésekkel teli rémregényektől egészen az erotikus regényekig, akiket olyan nőalakok testesítenek meg, akiknek a legszokatlanabb körülmények között támad a szerelmeskedéshez kedve – az egyetem és a film mindig ironikusan ábrázolt világát egyre inkább a média által előállított látszatok világává változtatja, ahol a terror is jól eladható árucikké válik. 
Az elmúlt évszázad modern irodalmának jó ismerőjeként Juan Francisco Ferré Cervantes és Joyce beható ismeretét arra a mindenütt jelenlévő cybertérre vonatkozó szakmai tudásával kapcsolja össze, amiben ma élünk. Éppen úgy, ahogy az elmúlt évszázadban a film és a televízió hatással volt a regény fejlődésére – akár azzal, hogy degradálták és a saját konvencióiknak vetették alá, ahogy ez a lusta és középszerű regényíróknál előfordult, akár úgy, hogy létrehoztak egy egészen új, és nem feltétlenül triviális műfajt, mint a tévésorozatok vagy a történelmi sorozatok műfaja –, ugyanígy befolyásolja ma az internet és ennek változatai a regény mai fejlődését olyan mértékben, ahogy a valódi és virtuális világ észlelését is módosítja nálunk, ahogy elmossa a kettő közötti különbséget, és megváltoztatja a minket körülvevő hétköznapi környezetről kialakított felfogásunkat. Maró gúnnyal vonultatja fel előttünk a Providence írója a könyv különböző síkjain ágáló szereplők egész galériáját: terroristákat, szektás összeesküvőket, nevetséges és beképzelt egyetemi professzorokat és vámpokat a múltszázadi Hollywoodból. Míg rendkívül kreatív szerzőnk a lovagregényekből enged belefolyni mesterművébe mór, bizánci, bukolikus, stb. motívumokat, hogy parodizálja őket, és a romjaikon alakítsa ki a sajátjait,  Juan Francisco Ferré, Cervantes-nek ez a nagyon figyelmes olvasója, a Providence-be belevegyíti az olyan művészi kifejezésformákat is, amilyen a film, a televízió, a mindent felzabáló világháló és az amerikai kulturális utópia mírtoszai és csalóka ígéretei, hogy ezeket egy mixerben összekeverje és pépesítse. A pop art és a hip hop ikonikus alakjai, az apokaliptikus és látnoki bloggerek ugyanazt a teret lakják, mint a múltra vonatkozó irodalmi utalások. Az emelkedett és az alantas, a tartós és az efemer ugyanabban a kompakt masszában gyúródnak össze, amelyet könyörtelen aprítógépének állandó mozgásban lévő kései állítanak elő. Minden megleli benne a helyét egy szubverzív nivellálni akarás révén, amelynek számára Beethoven ugyanannyit ér, mint akármelyik rocker Los Angeles-ből vagy Jamaicából. 
A rettenthetetlen és mindig kissé zavarodott Álex Franco csak kis lépésekben jut előre, mint  Don Quijote, egyik elbeszélői síkról a másikra, a ruháit előtte örömmel levevő Dulcineától, elúszó filmes projektjének halasztódásáig és végső meghiúsulásáig. Az olvasó, aki végig olvasó marad, nézővé és internetezővé is alakul. Vándorol a cybertérben, és felfedezi csalóka mivoltát annak, amit valóságként próbálnak nekünk eladni. Az amerikai utópia, ami az elmúlt tizenöt év technológiájában ölt testet, a szeptember 11-ére következő terrorba torkollik: egy kísérteties ellenség terrorjába, akinek nincs hadserege, de pusztító rombolásdühvel van felfegyverkezve, aki nem ismer határokat, és akinek fegyverei a valóság és a rémálmok egyszerre. 
Az irodalom, film, televízió, zene és cybertér különböző síkjait elegyítő szintézisnek köszönhetően a Providence heterogén és kevert gyökerek sokféleségéből táplálkozó genealogiát teremt. A huszonegyedik század regényével állunk szemben, amely olyan olvasóknak szól, akik képesek az irodalmi téren való tájékozódást a szokatlan régiókba való alámerülésként felfogni, ahol a mű szerzője állandóan meglep és megnevettet minket. Mint egy sor fiatal regényíró, akiket csodálok, a Providence szerzője is inkább az irodalmi szöveget választotta bátran, nem az olcsó sikert és médiavisszhangot, ami kiadói áttörést hozhat: ez olyan döntés, ami a becsületére válik, és amivel kiérdemli azok elismerését, akik az időtlen, évszázadokon át fennmaradó modernitás hívei a spanyol nyelven írott irodalom széleskörű, komplex területén.  

Javier Pastor – Mate jaque (Sakk-matt)
Egy tengerparti fürdőhelyen vagyunk, amely a regény száz oldalnyi folyamán egyre jobban lepusztul és egyre kietlenebbé válik, és egy névtelen férfi monológját halljuk (a regényben nem fordul elő egyetlen név sem), aki az élete és a pályája kudarcán töpreng, egy olyan kudarcon, amelyet egy nőhöz fűződő szerencsétlen kapcsolatának tulajdonít, egy magánklinika egykori doktornőjéhez fűződő kapcsolatának, akinek az volt volt minden vágya, hogy anya legyen, fiút szülhessen tőle. A főhős megalázónak érzi, hogy nemzőképességét teszik próbára – fél, hogy már túl van a nemzőképes koron –, ez csak fokozza a dühét: „Nincs ahhoz fogható fájdalom a világon, mint amit két egymást szerető ember okozhat egymásnak“, „Apának lenni közönséges őrültség“ stb. Külön ágyban aludni és az írógépét verve egy kattogó gépfegyver hangját előállítani, csak hogy az élettársnőjének az idegeire menjen – mert a főhős író –, része annak az agresszív stratégiának, amit kifejleszt, miután képtelenek egymással beszélgetni: „Nem mondhatok semmit, hogy ne érezze támadásnak, ő se mondhat semmit, hogy ne kezdjem rögtön a magam ellentámadását szervezni; gyűlöljük egymást a nap (és az éjszaka) túlnyomó részében.”  Együtt élni valakivel, úgy véli (már kétszer volt házas ez előtt a tragikus harmadik eset előtt), megszünteti a párt alkotó egyének individualitását, a gyűlölet és frusztráltság valamiféle elegyével fertőzi meg őket.  
 A főhős, ennek a fürdőhelynek vagy inkább idősebb páciensek és öregek otthonának a vendége, aki túl sokat iszik és titokban füvet is szív, egyik nap látogatót kap egy szép fiatal vöröshajú nő személyében, aki bizalmasan tegezi, az egészsége iránt érdeklődik, és heves belső felindultságot vált ki belőle, amikor Papának szólítja.   
Hogy magányát és magába süppedtségét enyhítse, az intézmény főnöke sakkpartira invitálja. Az ő sakkmattja, mondja neki a végén, lépésről lépésre reprodukálja azt a partit, amit Madame de Rémusat és Napoleon játszott 1802-ben. A regény 50. oldalán járunk, éppen a varrásnál, ahol a könyv két fele össze van fogva. Észrevétlenül siklunk át egy másik sakk-mattal végződő partiba, ahol az intézmény főnöke veszi át Napo vagy Léon szerepét és a nő (nem a férfi) Madame de Rémusat szerepét: a szállodafőnök „Megengedi, Madame“-jára jön az a válasz, hogy „abszolút semmi kifogásom az ellen, hogy Napónak szólítsam, feleltem neki, és kissé lehűtöttem magam a legyezővel“. Egyetlen varázsütésre hirtelen megváltoztatta az elbeszélő a történetet: ettől kezdve egy nő hangját halljuk, gondolatait olvassuk.
Kicsoda ő? Az ő belső monológja vagy tétova beszéde szimmetrikusan viszonyul a férfialak megnyilatkozásaihoz, amelyeket már ismerünk. Ő egy luxusklinika egykori igazgatónője, ahonnan mértéktelen alkoholizmusa miatt elbocsátották, töredékesen mutatja be az allergiát, amit az anyaságra irányuló konok vágya a házasságában kiváltott, ahogy rendszeresen eljárt inni különféle bárokba, valamint a fürdőhely hanyatlását és bukását, ahova a menekülés minden esélye nélkül bezárva érzi magát.   
Egy vöröshajú fiatal fiú váratlan látogatásakor, aki meleg közvetlenséget sugároz – tegezi és arcon csókolja – és szívből mosolyog rá, azt hiszi, hogy ez szerelem az első pillantásra. De amikor szájon akarja csókolni, a fiú magából kikelve kiált rá „na de Mama!“, ami keserves véget vet az idillnek. Ettől a jelenettől kezdve – ami volt sakkpartnerének a vöröshajú lánnyal lejátszódott jelenetére rímel – a megvilágosodás rövid pillanataiban az a kérdés merül fel benne, hogy hátha kezdi elveszíteni a józan eszét, hátha kezd megbolondulni, hátha ő maga is beteg hasonló állapotban lévő más betegekkel körülvéve.
 A fürdőhely hanyatlása, ami öregek otthonává változott, szürke pamutból való hálóinge, amit a létesítmény igazgatósága minden pácienssel felvetetett, csak növelik az elkeseredését önmagával és a környezetével szemben. A kertben tett sétái során találkozik ő, a sakkjátszma Madame de Rémusat-ja egy megöregedett, hajlott hátó Napóval: „Nem szabad az ellenfelet feltartóztatni, amikor hibát készül elkövetni“ – súgja oda neki a férfi. Amire ő azt válaszolja: „Meg kell őrizni a másik elpusztításába vetett hitet“. 
A gyűlölet egymás mellett élése ennél a párnál, amely időskori szenilitásban, demenciában szenved (a szerző nem mondja ki, de az olvasó rájön), akkor oldódik fel, amikor egyidejűleg hagyják el az elmegyógyintézetet. Hozzátartozóik, a vöröshajú fiatal lány és a vöröshajú fiú viszik ki őket, és olvadnak egybe a regényíró művészetének köszönhetően: Amikor arcon csókolt, azt mormolta: „Hallo, Papa“. Amikor arcon csókolt, azt mormolta: „Hallo, Mama“. 
Az elbeszélés két része, amit a varrás választ el a könyv közepén, ezzel fedésbe kerül. A könyvnek itt van vége. 
A Mate Jaque ügyesen bontja ki a cselekményt, amit most összefoglaltam. Az író nem írja le a szereplőit: úgy merülnek alá a monológjaik sodrában, mint a hajótöröttek. Az olvasóra – vagy még inkább az újraolvasóra – van bízva a megmentésük feladata. Javier Pastor irodalmi teljesítménye egy virtuózé, aki elrejti művészetét és művészi készségeit azok elöl, akik számára az olvasás kirándulás egy ismeretlen vidékre, nem a kalandregény, hanem a regény kalandjának világába. 

A gyűlölet, ami a férfiból és a nőből sugárzik – a könyv voltaképpeni anyaga – egyik barátom zseniális megállapítását juttatja eszembe: „Az emberpár az első terrorista sejt a világon.“ A Mate Jaque ebből a megállapításból stimuláló művészi alkotást hoz létre.
 

José María Pérez Álvarez - La soledad de las vocales (A magánhangzók magánya)
Öt évvel ezelőtt nagy hatással volt rám José María Pérez Álvareznek a DVD kiadónál megjelent Nembrot c. könyve, amit egy költő barátom javaslatára olvastam el. A műben nem található meg semmi a szokásos regények alkotóelemeiből: se könnyű kézzel megrajzolt figurák, se előrelátható cselekmény, se végig ébren tartott feszültség. Egy eredeti, sűrű és bonyolult szöveg volt előttem két férfi szerelmi kapcsolatáról és a kommunikáció hiányáról, aminek semmi köze nem volt a melegirodalom jól ismert témáihoz.  
A kudarcot vallott és hipochonder Horacio Oureiro meg a mitomán és lenyűgoző írópalánta és plagizátor Balt az idő lassú folyását élik át egy szomorú hangulatú panzióban Pleamarban, egy szürke, ködös és esős környezetben, ami a szerző kövekező regényeiben is megjelenik, a Cabo de Hornos-ban (ugyanannál a kiadónál) és abban, amiről most lesz szó. A kudarc, a keserűség és a szereplők közötti lehetetlen szerelem mintha egy sírfeliraton csapódna le ezen a barátságtalan világvégi helyen: „A halál az egyetlen dolog, amit az ember örököl és továbbad“. A vigasztalanságból fakad a szépség. 
A Nembrot c. könyvről, amit egy kicsi, de széles látókörű kiadó adott ki, és egy vidéken élő, az irodalmi és média központokhoz semmilyen kapcsolattal nem rendelkező író írt, gyakorlatilag nem vettek tudomást, egy tucatnyi igényes olvasót, jobban mondva újraolvasót leszámítva. A kritika sem szentelt neki figyelmet, és ezzel a Gide-del ellentétes maximát követte: amit első ránézésre nem lehet megérteni, az nem is érdekes. Az ennek a regénynek az egyetlen zsüritag, Esther Tusquets által odaítélt Bruguera-díjjal talán most sikerül felhívni a figyelmet  a La soledad de las vocales (A magánhangzók magánya)  c. könyvre, (az 1952-ben O Barco de Valedoras született szerző), Pérez Álvarez legújabb és legsikerültebb regényére. 
A pesszimizmus, az alkohol, az öregedés és a belső meggyődés arról, hogy mindegyikük „ellenséges életrajzok“ áldozata, a közös nevező a  cselekmény helyszínét adó lepusztult Lausana panzió vendégei között, ahol a panzió kivilágított betűi egymás után húnynak ki, anélkül hogy a levert tulajdonosnak eszébe jutna kicserélni. A neonfelirat utolsó magánhangzói és mássalhangzói tehetetlenül és magányosan villognak az éjszakában. Ebben a tehetetlen magányban osztoznak a tucatnyi koszos és elhanyagolt szobában lakó beutaltak is; a 2. számú szoba, ahol a volt olimpiai bajnok úszónő lakik, aki régi szerelmek és elnyert érmek csalóka emlékeibe temetkezik; a 7. számú szoba, ahol a szerb tapétázó lakik, aki honfitársai etnikai tisztogatása és mészárlása elől menekült; a 8. számú szoba, ami mindig le van zárva, ahol csak a szél fúj és tombol, mint egy bezárt asszony kísértete; a 4. számú szoba, ahol a párizsi festő él, akit nagyívű karrierjének derékba törése gyötör; a 6. számú szoba, az író szobája, aki Joyce, Selby és Kafka műveit olvassa, gazdag és híres akar lenni, meg akarja kapni a Nobel-díjat, hogy kimentse szüleit az emésztő nyomorból; a 9. szoba végül, a névtelen beutalté, akinek hullámverésként ismétlődő monológja alkotja ezt a könyvet. 
Van irodalmi hallás, ahogyan a zenei hallás létezik. José María Pérez Álvarez rendelkezik mindkettővel. Monológjának mondatai egymásba kapcsolódnak, prozódiát és ritmust teremtenek kikalkulát harmónikus és szimfonikus variációkkal, egész kórust hívnak életre megszállott és majdnem fojtogató hangokból és hangzásokból, amely magával ragadja és lebilincseli az olvasót és a hallgatóságot. Az egyszerre irodalmi és zenei motívumok a könyv elejétől a végéig ismétlődnek: egy zavarodott elme emlékfoszlányai sok emlékezetkieséssel,  Claudia Chauchat Thomas Mann svájci szanatóriumából, Joyce sétapálcája, Milena és Brel, a kalap, amit Humphrey Bogart a ruhafogasra hajít, Franz Dertod a Cabo de Hornos-ból, akit a nácik öltek meg, a nő, aki 1980-ban öngyilkos lett itt, a panzióban, a hatalmas fekete Balthazar, aki a 6. számú szobában lakó, csodába illő módon meggazdagodó író jövendőbeli sofőrje lesz. Az alkoholista elbeszélő képzelgései, aki időről időre visszaesik és ott rohad tovább a nevetséges emlékekkel teli koszos szobában, egy lehetetlen szerelem körül csaponganak a karcsú olimpiai bajnoknővel, egy olyan nő körül, akit futólag látott egy vasúti fülkében, egy ütött-vert prostituált körül, aki egyszer eljött vele a szobájába, egy ápolónő alsóneműje körül, aki azt egyszer szánalomból neki adta, hogy szagolgathassa, hogy  ne érezze magát olyan elhagyatottnak a kórházban, ahol a hamisított konyak okozta mérgezéséből próbált felgyógyulni.
Kihalt pályaudvarok, köztéri parkok alkeszekkel és koldusokkal és a konténerbe dobott üvegekkel váltakoznak az elbeszélés sodrában Párizs, elvesztett illúziók és megálmodott utazások képeivel, és mindez belevész újabb és újabb rund sörökbe és egyéb italokba.
Ütott-kopott panziók, bordélyok, szemeteskocsik, műfenyők, vendéglők és templomok sápadt Krisztus-figurákkal mennek át egymásba és rakódnak egymásra a vesztes hangjában, aki él azzal a jogával, „hogy ne tartozzon semmilyen országhoz, ne kelljen semmilyen zászló alatt harcolnia, és ne kelljen felállnia semmilyen himnusz hallatán“: egy hontalan hangja ez, egy apostol és egy alkoholista hangja, nihilista és önsorsrontó, újrahasznosíthatatlan hulladék. 
Az olyan ember kristálytiszta pesszimizmusa, aki tudja, hogy „a halál az egyetlen, amit az ember örököl és továbbad“, egy visszafordíthatatlanul kihúnyásra ítélt világ lakójáé itatja át a La soledad de las vocales-t,  A magánhangzók magányát, és visszhangzik hosszan a fülünkben. José María Pérez Álvarez közvetíti ezt nekünk szép és találó szavakkal, az igazi író mesteri tudásával.



Lettre, 89. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu