(LONDON) – Könnyen meglehet, hogy az irodalom eszményi formája a világirodalom. De bármennyire eszményi is az irodalom számára a világ, az irodalom közege mégiscsak a nyelv volt és marad. A nyelv sajnálatos módon nacionalisztikus közeg egy olyan művészet számára, amely egyébként az átfogóra, nagyra, globálisra törekszik. Talán ezért is volt eddig kevés az olyan vállalkozás, amely az irodalom földrajzi határait igyekezett volna átlépni –, bármennyire akartak is hinni az írók és az olvasók a világirodalom eszméjében. Más szóval: alig akadt eddig olyan vállalkozás, amely univerzális síkon foglalkozott volna könyvek fordíttatásával. Mert az irodalom számára a fordítás annak a problémának az ellenszere, hogy minden nyelvnél szigorú határellenőrzés van. Ennek ellenére megvan a fordításoknak is a maguk figyelemreméltó története. 
Egyenetlen és töredezett, ahol az ember teljesen sima felületet várna –, mint a látóhatár széle felől a gyakorlott szörföző felé közeledő hullámok sűrű egymásutánja. A fordítások történetét különös módon az elhúzódás és a hiányok jellemzik. És bár azt lehetne hinni, hogy a digitális korszak meghozta egy világméretű fordítási folyamat ideális feltételeit, a probléma ezzel még egyáltalán nincs megoldva. Ezért találok annyira fontosnak minden olyan jellegű vállalkozást, mint a Finnegan lista. A szokásos búsongásnak egy lehetségessé váló eszmény: egy határtalan geográfia megvalósulása iránti eleven lelkesedés léphet a helyére. Ugyanakkor – és ez a legszebb az egészben – nem törekszenek abszolút teljességre. Nem, éppen az a szép benne, hogy írók választanak, és kitartanak amellett, hogy fordítások végül is műről műre keletkeznek. Lehet ugyan a világ az irodalom vágyképe, ez a nagy eszmény kizárólag egyes mesterművek sajátosan egyedülálló értékeiből áll össze.