Burkhard Spinnen
Európai patriotizmus
Tegnap, szeptember 12-én hosszabb utat kellett megtennem autóval. Amikor
csak lehetett, hallgattam a rádiót. Később, egy hosszabb rendezvény szüneteiben,
újra meg újra a hírportálokat böngésztem az okostelefonomon. Pontosan tudják
önök is, miről volt szó. Az euró megmentésére hozott intézkedések törvényességéről
döntött a német alkotmánybíróság, Hollandiában pedig lényegében véve az
Európához fűződő viszony állt a parlamenti választások középpontjában.
Úgy sejtem, másutt is – Lisszabonban, Bukarestben, Budapesten, Stockholmban,
Athénban és Rómában – akadtak jó néhányan, akik hozzám hasonlóan lázasan
böngészték a híreket. Mintha megint foci-EB-t tartanának, vagy valami efféle
izgalmas, több országot lázba hozó rendezvényt. És láss csodát: ezúttal
csakugyan mindenki győztesnek érezhette magát. Az euró megmentésére hozott
intézkedések megfelelnek a német jogrendnek, a hollandok pedig szeretnének
európaiak maradni. Hurrá! – mondtam ki hangosan, amit gondoltam. És ha
lett volna nálam európai zászló, alighanem meg is lobogtattam volna.
Később, estefelé, a rendezvényről hazafelé tartva azonban ismét a már
ismerős kommentárokat hallottam a rádióban. Egyesek a pénzügyei fölött
való szabad rendelkezés elveszítésétől, illetve a segítségnyújtás további
fokozásától óvták Németországot; és megtudtam azt is, hogy roppant nehéz
koalíciós tárgyalások várnak még Hollandiára. Ettől aztán egykettőre elillant
a futballszurkolókéhoz hasonlatos Európa-eufóriám.
Nekünk, európaiaknak alighanem az az egyik bajunk, hogy nem fejlesztettük
ki magunkban a közös európai érzületet, sőt még csak a megfelelő érzelmi
folklórt sem. Az egyesült Európában uralkodó béke és közös jólét ugyan
valóban olyan cél, amelyre mindenképpen érdemes törekednünk (a másik kölcsönös
elűzésével és legyilkolásával eltöltött évszázadok után), kimondva mégis
úgy hangzik, mint amikor az iskolavezetés kiadja az éppen aktuális jelszót:
maradéktalanul korrekt, humánus, „megbízható”, kritizálhatatlan. De vajon
a szívünkhöz szól-e csakugyan?
Az elmúlt évszázadok ütős (a szó szoros értelmében ütős) bizonyítékát
szolgáltatták annak, hogy a patriotizmus bármikor, egyik pillanatról a
másikra átcsaphat nacionalizmusba és idegengyűlöletbe. Innen a nemzetállamok
konfliktusait megszüntető Európa eszméje. De vajon élhetünk-e tartósan
európai patriotizmus nélkül, olyan közös európai érzület nélkül, amelyet
nem csupán a politikai ünnepnapokon húzunk elő a szekrényből, mint valami
divatjamúlt és elszabott öltönyt?
Franziska Gerstenberg arról írt, hogyan érkezett meg második, választott,
belső hazájába, Olaszországba. Nekem is hasonló érzésem támadt egyszer
Londonban, a Temze partján állva. Hány könyvben jártam már korábban ugyanott,
édes Istenem! Talán minden európainak szüksége lenne egy ilyen második
hazára, egy olyanra, ami elég távol esik az illető véletlenszerű, mégis
egy életre meghatározó szülőhelyétől. Talán érdemes lenne arra kötelezni
minden európai gyermeket, hogy hat vagy hét esztendős korában válasszon
magának ilyen második hazát.
Ez így persze ostobaság. Ilyen ötlete csakis annak támadhat, aki úgy
gondolja, hogy otthonra lelhet akár a könyvekben is.
(2012.09.13.)
Az európai Bábel
Aki észak-déli vagy kelet-nyugati irányban átszeli Európát, az kénytelen
néhány száz kilométerenként újra meg újra nyelvet váltani. Egyes nyelvek
hasonlítanak persze egymáshoz, és némelyik utazó szükség esetén elboldogul
rögtönzéssel vagy gesztikulálva is; a tetemes különbségek miatt rendszerint
mégis vagy a nyelvtudására, vagy a (digitális) fordításra van utalva az
ember.
Nagyjából 502 millió ember él az Európai Unióban 4,3 millió négyzetkilométeren,
a hivatalos nyelvek száma pedig jelenleg 23. Az Amerikai Egyesült Államokban
314 millió ember él 9,6 millió négyzetkilométeren; de jure nincs hivatalos
nyelvük, de facto viszont csak egyetlenegy: az angol. A GPS-em adatai szerint
ugyanannyi ideig tart eljutni autóval New Yorkból Los Angelesbe, mint Tallinból
Lisszabonba: mindkettő 41 óra. Csakhogy az aurópai utazáshoz kilenc nyelvre
lenne szükség, az amerikaihoz viszont – de hiszen tudják.
És tegyük akkor hozzá még ezt is: Kínában 1,3 milliárd ember él az
Egyesült Államokéval csaknem pontosan megegyező nagyságú területen. És
egyetlen hivatalos nyelvük a mandarin. De hát mire is akarok kilyukadni?
Arra, hogy milyen túlzott elvárás voltaképpen egy ilyen mértékben bábelizált
térségtől, mint amilyen Európa, összetartást és kölcsönösen szívélyes viszonyt
kívánni. Hiszen nem csupán a 23 hivatalos nyelv létezik, hanem számos regionális
nyelvváltozat és dialektus is! És egyik sem holmi kommunikációs eszköz
csupán, amelyet bármikor könnyűszerrel felcserélhetünk bármelyik másikra.
Épp ellenkezőleg: a világ és az én értelmezésének hallatlanul kifinomult
módszere mindegyik, egyszersmind kulturális sajátosságok és hagyományok
hordozója. Egy nyelvet megtanulni (és kezdetben többnyire csak egy nyelvet
tanulunk mindannyian) azt jelenti, hogy megformázzuk az agyunkat, és lerakjuk
saját, később már jóformán megváltoztathatatlan alapjainkat. Vagyis az
Európai Unió minden egyes új polgára, aki élete első időszakában elsajátítja
az anyanyelvét, egyszersmind és lényegében véve megtanulja azt, hogy miben
különbözik az Európai Unió többi polgárának mintegy 90 százalékától.
Most pedig hadd fordítsam visszájára a dolgot: Európára mint kulturális
térre éppen azért vár fényes jövő, mert önmagában véve is erősen tagolt,
amint azt már nyelvi sokszínűsége is bizonyítja. A fejlődés záloga ugyanis
véleményem szerint nem a „corporate identity“, hanem a részek aktív kölcsönviszonyán
alapuló elkülönböződés. Hetekkel ezelőtt kijelentettem már az oldal számára
írott első szövegemben, és most ezzel is szeretném befejezni: Európa egyesítése
nem magtól értetődő folyamat, és nem szabad félvállról venni. Szakadatlan,
kitartó erőfeszítés szükségeltetik hozzá. Nem elég egyszer megtanulni egy
idegen nyelvet, gyakorolni is kell élethossziglan.
És ugyanez áll Európára is.
(2013.01.19.)
Lettre, 89. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|