A tizennyolcadik emelet keskeny párkányán állt. Azért ment oda, hogy kívülről megpucolja a 180-as blokk 5/1-es számú épületében üresen álló irodahelyiségek ablakait, ahová hamarosan egy mérnökiroda költözik. Nemrég állt munkába a Pánamerikai Általános Szolgáltató Vállalatnál. Annak, hogy a párkány szélén ücsörgött, miközben lábát a mélység fölött lóbázta, az volt az egyszerű magyarázata, hogy szünetet akart tartani, míg elszívja a zsebében lapuló fél cigarettát. Nem akarta elfecsérelni ezt az örömöt azzal, hogy munka közben gyújt rá.
 Amikor odalent megpillantotta az összecsődült embereket, amint hozzávetőleg az ő irányába mutogattak, meg se fordult a fejében, hogy ő állhat a figyelmük középpontjában. Nem volt hozzászokva, hogy ő legyen középpontban, pillantott tehát lefelé, fölfelé, sőt még az ablakokra is a háta mögött. Meglehet, valami tűz ütött ki éppen, vagy összeomlóban volt valahol az állványzat, vagy valaki le akart ugrani. Nem látott semmi ilyesmit, ezért meglehetősen logikus lépéseken keresztül arra a következtetésre jutott, hogy az egyetlen lehetséges öngyilkos ő maga. Nem mintha valaha is megfogalmazódott volna a fejében ilyesmi, bár mint mindenki másnak, úgy talán neki is néha-néha… Mondjuk úgy, hogy az önmaga iránt tanúsított figyelem hiánya nem tette lehetővé, hogy elhatározásai közt komoly alakot öltsön egy ilyen nagyszabású tett. És vak túlélési ösztöne mintegy negyven százalékkal erősebb volt halálösztönénél, olyannyira, hogy egészen mostanáig a legádázabb körülmények között cipelte életét. A zsebében például a cigarettán kívül már csak a munkakönyve és egy kis aprópénz maradt, mely nem volt elegendő ahhoz, hogy a Központi Pályaudvarnál buszra szálljon ebben az órában, amikor a vonatok már nem közlekednek. A pályaudvarig tartó gyalogutat lehorgasztott fejjel szokta megtenni, nem annyira meghunyászkodásból, hanem azért, hogy pénzt találjon, amiben semmi különös nem volt, hisz a pénzérmék fokozatos elértéktelenedésével sokan nem vették a fáradtságot, hogy lehajoljanak értük, ha véletlenül elejtették. Ma, mielőtt felvette volna a délután négy órakor kezdődő műszakot, ami egészen éjfélig tart, elég hosszasan tépelődött, hogy elköltse-e az útiköltséget. De korgó gyomra elnyomott minden más hangot, így az útiköltség egy részét kávéra költötte, háromnegyed csészényi cukorral, hogy némi kalóriához jusson, bár ő nem így, kalóriákban gondolkodott, hanem étvágytalanságával indokolta, de legfőképpen azzal, hogy a cigaretta, még ha csak egy fél cigaretta is, egy kávé után jobban esik. Eltűnődött az időjáráson is, felnézett az égre, és megállapította, hogy nem áll be változás, ami azt jelentette, hogy az éjszakát az egyik belvárosi padon vagy egy park gyepén töltheti. Valahányszor az utcán aludt, egészen a munka kezdetéig unalommal töltötték el a céltalan reggelek, azzal múlatta az időt, hogy a tengert vagy a repülőket bámulta az Aterro do Flamengo-ról, a reptérhez közel, vagy a grillcsirkéket az üvegfalú grillsütőben, vagy a moziplakátok meztelen nőit és akcióhőseit. De ez csak a holnap vagy legfeljebb a holnapután gondja volt, mivel három nap múlva volt esedékes a fizetés. Ő a jelenben élt, hisz a múlt nem hagyott benne semmi kellemes emléket, sőt…, a jövőbe pedig jobb nem tekinteni, úgyis előre sejthető. A fizetés napjához igazította tehát az időszámítást.
 Az illető, aki felvette őt minimálbérért, azt mondta, hogy hálát adhat, hisz a munkanélküliség egyre terjed. Olyasvalaki volt, aki előszeretettel használ efféle, szótárból vett szavakat, amelyekről azt gondolta, méltóságot és ékesszólást kölcsönöznek a beszédének, jóllehet elméje nem tudta kézzelfoghatóvá tenni ezeket az elvont főneveket. A hatalom és fontosság viszont olyan kiváltságok voltak, amelyeket a beosztásával együtt magára öltött, ahogy ott ült nyakkendőben szónokolva, miközben az előtte sorakozó emberek hallgatagon ácsorogtak, legfeljebb néhány szótagból álló választ mormoltak, mint „igen uram” vagy „nem uram”, ha valami rossz szokásról faggatta őket, például a részegeskedésről.
Ha hallgatósága kicsikét is műveltebb volna, részletesebben kitérne az ország gondjaira is, mely a nép elmaradottságának, a politikusok becstelenségének és hozzá nem értésének köszönhető, amit súlyosbít az állam túlzott mérete. Otthona biztonságában olyan okokra is rámutatna, mint az éghajlati adottságok, a hazájukból száműzöttek által végbevitt gyarmatosítás vagy a fajok keveredése.
 A magánkezdeményezés megtestesítője volt, középvezetői beosztásban, aki úgy gondolta, hogy bár keveset keres, jók a kilátásai, hogy néhány fokkal feljebb kapaszkodjon feltéve, hogy rendíthetetlen és makacsul keményszívű marad. Ráadásul a Pánamerikai nevet az ő szemében a nemzetköziség légköre lengte körül, noha az nem volt egyéb, mint egy alattomos érzés, amely valójában azt az embert is megfertőzte ott, a párkányon, a feliratos egyenruhában, ami a számára valami kevéssé érthető dolgot jelentett, amit éppen ezért tisztelt, valami Brazíliában népszerű sporttal kapcsolatos dolgot. Kétségkívül valami magasztos dolgot, olyannyira, hogy kereken megtiltották nekik, hogy munkaidőn kívül hordják az egyenruhát, nehogy beszennyezzék a nevet azzal, hogy abban ülnek kocsmában, köztéri padokon vagy a park gyepén. Annak, hogy az éjszakát a két utóbb említett hely valamelyikén töltse, megvolt az az előnye, hogy ha nem megy haza, nem kell részt vennie mindabban, ami feleségével és három gyermekével otthon, az éléskamra előtt fogadná – ahogyan azt a néhány egymásra helyezett, teljesen üres ládát nevezték. Nem mintha ez járt volna a fejében, mialatt a párkány felé tartott, épp ellenkezőleg: amint kitette a lábát hazulról, megfeledkezett az otthoni problémákról. Tudta, hogy az asszonyok valóságos csodákra képesek, például tojást vagy lisztet kérni a szomszédasszonytól hozomra, de ha egy férfi ott lenne a közelben, az egész panaszáradat őrá zúdulna. Legalábbis ő így gondolta, amikor épp ilyesmin tűnődött. Ilyen félelmek egyébként csak mintegy látens módon szunnyadtak benne ott a párkányon – valami jóleső hiányként –, és nem is jutottak volna eszébe a tőlük való szabadulás lehetőségével egyetemben, ha a lent álló emberek kórusban kiabálását nem értelmezi úgy, hogy leugrásra buzdítják.
 Nem mintha hajlandó lett volna engedni a felszólításnak, ez nyilvánvaló; csupán meghökkenve kissé, sőt talán elbűvölten ráébredt, hogy ez ésszerű lehetőség egy olyan ember számára, mint ő, aki bár nehézségekkel küzd, mégis ura minden egyes mozdulatának. Ez nem várt szabadsággal és megkönnyebbüléssel ajándékozta meg, hisz egy vékonyka hajszálnyira van tőle az emberi nem közös célja: megszabadulni a szenvedéstől.
 Jogosan vetődik fel a félelem kérdése. Vagyis hogy nem félt-e ott, a mélység fölött. Ám nem szabad elfelejteni, hozzá volt szokva, hogy veszélyes helyeken tartózkodjon. Másnak az ő helyében talán fájt volna, hogy a jelenlévőket mily kevéssé érdekli az élete. De amint láthattuk, ő maga se igen törődött vele, hasonlóan egy sokadik mellékszereplőhöz, akit szinte észre se lehet venni a sokszólamú darabban. Ennélfogva annak a lehetősége se kristályosodott ki benne, hogy természetes és jogi személyekre támadva, fegyvert ragadva hívja ki a sorsot, habár, mint bárki másnak, ez az ő fejében is megfordult olykor-olykor… Továbbá ott voltak ebben a jelenetben azok, akik nézőközönségként a hírnév legalacsonyabb fokán álltak, valamint ő maga, aki, ha ez a reggel csupán egyike lenne azoknak a reggeleknek, amikor céltalanul bolyong, nos, akkor ő is elhelyezkedett volna a nézőtéren, hogy elüsse az időt, de csak csendben, mert cselekedeteiben mértéktartó és szerény volt. Akkor, ott nem érzett keserűséget, sőt tudta, anélkül hogy tudatosult volna benne, hogy az ilyen jelenetekben mindig vannak olyan szereplők, példának okáért asszonyok (néha már a gyertya is ott lapul a retiküljükben), akik kétségbeesve takarják el arcukat, miközben olyasféle drámai szólamok hagyják el ajkukat, mint „az Isten szerelmére, ne!” vagy valami ehhez hasonló, és olyanok is, akik kihívnák a rendőröket vagy a tűzoltókat, mint ahogy éppen ebben a pillanatban ért oda a tűzoltó-parancsnokság járműve. Tekintély- és törvénytisztelő ember volt, és ettől a tisztelettől, sőt talán félelemtől vezérelve azon nyomban felkászálódott, hogy újból nekilásson az ablakok pucolásának, amikor a várakozás csendjét egy lentről jövő kiáltás törte meg, ami aztán morajlásba csapott át, amint rájöttek, hogy csak egy munkáját végző ember az, még ha olyan veszélyes körülmények között is, ami kockázatról, tettrekészségről, szélsőséges érzelmekről, bátorságról tanúskodott. Ez a felzúdulás már tényleg fájt neki, hisz az iménti kiáltások hasonlatosak voltak a közönség légtornász iránti lelkesedéséhez, aki mintha hirtelen elvétette volna a mozdulatot. Kezében a kefe és a rongy, lába előtt a vödör, ismét megfordult a nézőtér felé, egy kis lépést tett előre, hogy tisztán hallja, ahogy azt kiabálják neki: „ugorj le”, ugorj le”.
 Az az igazság, hogy ő sosem állt színpadon, talapzaton, és ez érzékenyen érintette szerény mivoltát. Nem szükséges ismerni a talapzat szót ahhoz, hogy tudja az ember, hogy a szobrok egy alapon nyugszanak. Mint ahogy azt sem kell tudni, mit jelent az a szó, hogy sokszólamú ahhoz, hogy az ember meghallja a sokféle hangot és a város hangjainak áradatát.
 És mindig akad valaki, aki mindezt helyette elmeséli, amíg a munkásosztály társadalmi-kulturális körülményei meg nem változnak az országban, hogy a saját hangján szólalhasson meg.
Amikor mindez megtörtént, például Angliában, olyan váratlan jelenségeket hívott életre, mint a Beatles vagy az „angry young men”, a dühöngő ifjúság mozgalom. 
Szovjetunióban vagy Kubában már elfojtottak néhány tündökletes hangot a megkérdőjelezhetetlen gazdasági érdekekre hivatkozva. A Moszkvai Olimpiai Játékok megnyitó ünnepségén látta a szovjet fiatalok kicsattanó egészségét és szépségét. Ő is, mint mindenki Brazíliában, fogta magát, és vett egy tévékészüléket. Egy szomszéd sráctól vette, elismervényt se kért, még csak a márkáját vagy az eredetét se firtatta. A srác egy brazil dühöngő fiatal volt, aki magánszemélyek ellen intézett támadásokat, ezzel készülve arra, hogy később a bankszektor jogi személyeivel is szembeszálljon. Egyikük sem ismerte a Beatlest. Ő a szobrokat viszont jól ismerte, bár a rajtuk levő feliratokat nem olvasta el. Sokat ácsorgott előttük, és azt képzelte, hogy olyan személyek tiszteletére emelték őket (bár nem ezt a sokkal inkább a Pánamerikai Szolgáltató személyzeti főnökére jellemző igét használta), akik oly kiemelkedő tetteket vittek végbe, hogy erkölcsi példaképek gyanánt álltak ott a nagy nyilvánosság előtt. Az ő esetében természetesen nem erről volt szó, de ő is hatalmat gyakorolt a tömegek fölött, mint azon hírességek közül sokan. És ez a tény hirtelen szó szerint szédületes módon tágította ki szociális tudatát. Azok az emberek ott lent hozzá vagy feleségéhez és gyermekeihez hasonlóan nem voltak finom, jól táplált, fennkölt céloktól vezérelt emberek, épp ellenkezőleg: vérrel és cirkusszal kellett őket lecsendesíteni. Így tehát végső soron a viharos társadalmi átalakulások módszereit – ha lehet így nevezni az őt elragadó düh villanását – tükrözte. Egy műveltebb személy talán a változás alkotmányos módszereit vetette volna fel. Ám ez évtizedekbe vagy akár egy teljes évszázadba telne, de még az is lehet, hogy sohase következne be.
 És az ő esete a teljes nélkülözést jelentő anyagi helyzetével, melyet súlyosbított, hogy az imént a Pánamerikai Szolgáltató Vállalat személyzeti politikájával összeegyeztethetetlen módon hívta föl magára a figyelmet, nem tűrt halasztást. 
 És ott volt a legfőbb érv is, hogy csak ez az egy élete van, habár paradox módon ezekben a pillanatokban, mintegy kísérletképpen, épp az élettől való megszabadulás lehetőségét boncolgatta. Mindezek mellett a társadalom mint egész csak valami elvont dologként létezett. Ő most szédületes tempóban alakult át individualistává. Ha lett volna nála fegyver, talán vaktában elsütötte volna. De nem volt nála, így csak keserűségének éles fegyverét irányíthatta saját maga ellen.
 Ezzel párhuzamosan költői tudata kitágult, mintegy igazolva azokat, akik a művészetben a szenvedéstől való megváltást látták. Közelgett az alkonyat, egy szép napszak, ő is így találta. A szomorúságban rejlő szépséget hangsúlyozhatná, hogy az alkonyat egyben az ő alkonya is, amit ő széppé és jelentőségteljessé tehetne. Ha leugrana, a lapok címlapjára kerülhetne mint a gazdasági válság mártírja, ami több figyelmet érdemelne egy egyszerű rövidhírnél, hisz a sok szirénázással meg az úttest jelentős szeletét elfoglaló tűzoltóautóval sikerülne felfordulássá változtatnia odalent a Rio Branco sugárutat, amit egy (számára ismeretlen) báróról neveztek el, az Állam pedig kihasználná az alkalmat, hogy így visszafizesse végre az adófizetők pénzét.
 Már kifeszítettek egy biztonsági kordont, hogy ne essen a tömegre, és bár nem tudott róla, közelített egy romantikus eszményképhez, amit a fiatalon és a hírnév tetőfokán bekövetkezett halál jelentene. Csakhogy ő nem volt szép. Huszonöt éves fiatalember volt, bár nem látszott annyinak. A praktikus érvvel szemben, miszerint ennek az egésznek semmi hasznát sem veheti, ha meghal – ha nem csupán romantikus, de költő vagy filozófus lett volna –, felhozhatta volna, hogy így a lehető legintenzívebb módon élte meg a halál előtti drámai pillanatokat, akárcsak egy alkonyatkor lezajló párbajban. A város kétségkívül szép volt hegycsúcsaival és hegyvonulataival, az óceánnal, a tengeri és szárazföldi madarakkal, egy repülőgép pedig épp abban a pillanatban szállt le, utasai az övétől eltérő szögből kémlelték a tájat. Nyilvánvaló, hogy a szépség nem létezik, ha nincs, aki szemlélje. Másrészt viszont a megfigyelés nem lenne ennyire intenzív, ha az ő esetében nem állna fenn egyfajta késztetés… Egy késztetés, mely oly tisztán hallhatóvá tette számára az utca sokszólamú szimfóniáját, mint még soha, mintha az aleatorikus zene kifinomult szakértője volna, ami csupán azt példázza, hogy nem szükséges tisztában lenni bizonyos definíciókkal vagy esztétikai irányzatokkal ahhoz, hogy élvezzük az őket felépítő hatásokat és alkotóelemeket; ez a sok szólam egyfajta kozmikus zsongássá állt össze, mely mintha csak őbenne született volna. 
 Volt egy adag egzisztencializmus is abban az igyekezetében, hogy fokozottan éljen meg és jelentéssel ruházzon fel egy pillanatfoszlányt, mintha csak egy Jean-Paul Sartre-hős volna, azzal együtt, hogy nemrég heves egzisztencialista undor fogta el önmagától és az emberiségtől. Másfelől a mostaninál kedvezőbb társadalmi-gazdasági körülmények között is létezne az élet abszurditása. Ő maga egy abszurdum volt. A világba kieresztett tudat, aki bármelyik pillanatban meghalhatott, és aki nem volt boldog. Világos, hogy pszichoanalitikus megközelítésből vizsgálva a dolgot, imént kibontakozó vágyát, hogy a mélybe vesse magát, egyéb, romantikusabb avagy kevésbé romantikus szemszögből is elemzés alá lehetne venni. A tény, hogy önnön ereje ellene fordult egy olyan pillanatban, mikor azt nem tudta kifelé használni, a leginkább magától értetődő része volt a kérdéskörnek, amit kevéske türelemmel is el tudna magyarázni neki egy mezei pszichiáter, aki azt követően alkalmassá nyilvánítaná őt a munkába való visszatérésre. Nem volt ostoba, csupán nem olyan közegben nevelkedett, amely lehetővé tette volna, hogy befejezze tanulmányait. Nárcizmusát, ami abban nyilvánult meg, hogy az embertömeg előtt, mint tükör előtt kellette magát, társadalmi szempontból sokkal elismertebb tevékenységek irányába is terelhette volna, mint amilyen az ablaküvegek és padlók tisztogatásában való tökéletesedés, míg azokat olyan makulátlanul tisztává nem varázsolja, hogy torzításoktól és ijesztő káprázatoktól mentes képet nem tükröznek vissza. Vagy amennyiben vágyai – mint ahogyan most is –, túlmutatva munkahelyének keretein a nyilvános szereplés világát ostromolnák, még mindig ott volna a lehetőség, hogy szerencsét próbáljon egy televíziós tehetségkutató műsorban vagy a futballban, bár ez utóbbi esetben csak akkor, ha gyermekkorában nem esett volna meg vele valami egészen megrázó élmény: minden bizonnyal testi fogyatékosságából eredő technikai hiányosságai miatt durván kilökdösték az alkalmi csapatból, jóllehet már eleve a bal szélre tették ki, amely Brazíliában az a poszt, ahonnan a legkönnyebben a tartalékok között találhatja magát az ember. Egészen odáig mentek, hogy az ő apropóján fejtegették, Brazília egész futballtörténelmében nem volt egyetlen olyan válogatott sem, ahol a balszélső lett volna a csapat ásza, ő pedig a másodperc töredéke alatt felfogta, miért és hogyan is jön ez ide, és saját magára értette, ami kétségtelenül lehetne egy egyszerű megvilágosodás is, mely felszabadító nevetésre ingerelhetné, talán segítene elfogadni saját határait, hisz nem volt ballábas, és amúgy is rendkívül nehéz a rosszabbik lábbal beadni a labdát. Fennállt továbbá az a lehetőség is, hogy miután egy káros eszmény ily módon szertefoszlott, szurkolóként azonosuljon egy csapattal, mely hébe-hóba egy-egy bajnoki elsőséggel viszonozná elköteleződését; végső soron nem mindenkinek jut hely a színpadon.
 Nehezebb és egyben romantikusabb volna, bár nem lehetetlen – feltéve ha az ember megtalálja a megfelelő kifejezéseket –, ha a megértés reményében a mélyére ásna futó vágyának, hogy leugorjon a mélybe, mely mintegy az anyai ölelésbe és ölbe, sőt talán a magzati létbe való visszatérést, a mindenkit egyenlővé tevő megkülönböztetés-nélküliséget jelképezhetné, ha nem írták volna ezt felül az ellene – ráadásul nem megfelelő módszerekkel –  elkövetett gyilkossági kísérletek, melyeket ő talán óceánalatti földrengésekként élt meg a folyadékban, amelyben lebegett –, bár miután kierőszakolta magát a világra, angolkórja miatt egyszerre büntetésként és ajándékként fogadták, mely már a kezdetektől fogva ellentmondásként helyezte bele őt a világba, és egyben konfliktus elé is állította. Ugyanaz a dolog, amiért megrázták és elnáspángolták, mikor a lelke mélyén érzett megmagyarázhatatlan űr miatt éjjelente zokogott, tette lehetővé, hogy anyja a nyílt utcán, épületek párkányai (!) alatt babusgassa és szoptassa őt, aki a szűkös családi költségvetést kiegészítendő a belvárosba járt koldulni, ahová villamoson (!) vitte őt, ráadva a leghitványabb rongyait, ha egyáltalán volt neki olyan, és ezen a ponton, a nyomorúság kézzelfogható bizonyítékaként anyagilag bőséges megtérülést hozott.
 És ha az első sokkterápia után kiállított szakorvosi véleményben elmeszakértőhöz irányítják, az esetleg lejegyezhette volna füzetébe a tényt, ha nem is bizonyosságként – hisz megtanulta, hogy ne higgyen bizonyosságokban –, hanem mint egy bizonyítandó szép feltételezést, hogy olyan szakmát választott (vagy olyan szakma választotta őt ki – nincs is igazán jelentősége, hisz nem léteznek véletlen egybeesések, csak szükségszerű összefüggések), mely őt párkányok közvetlen közelébe helyezte, és amely most azzal fenyegetett, hogy leugrik, így hullva az aszfalt jelképezte bölcsőbe. Ezt a következtetést erősítette az az elvitathatatlan tény, hogy életében pont ezt az utat járta be, amikor villamosra kellett szállnia, hogy munkahelyére beérjen, ami összekeveredett azzal a mitikus hellyel, ahol egykor babusgatták, és ez magyarázhatja kóros bolyongási vágyát, sőt talán ki is gyógyíthatja belőle, hiszen az, hogy a visszaútra szánt pénzt kávéra és főként cukorra költötte (az édes íz a szájában olyan tényező volt, amit a kalóriákon túl is szükségképpen figyelembe kell venni) egy olyan kulcsfontosságú napon, mint a mai, valószínűleg nem volt egyéb, mint puszta ürügy, hogy a tudatalattijában legmélyebben megbúvó dolgokat felfedje. Mindennek a láncolatnak a vége pedig az volt, hogy azt a pénzt, amit a buszra szánt – vagyis arra a járműre, mely őt az otthon kínjai közé vitte volna, nem pedig vonatra (az ő gyermekkori villamosára), mely őt az anyai öl jóleső védelmébe szállította – , elköltötte. A pszichiáter pedig mosolyra fakadna ezen a megvilágosodáson – mely nem a páciensben, hanem őbenne zajlott –, amit akár egy konferencián is előadhatna, vagy közölhetné a Társadalom folyóiratban, a lacaniánusok orra alá dörgölve, hogy lám, az efféle képzettársítások nem betűjáték vagy alliteráció, hanem a szemantikailag egymáshoz közel álló képek által keletkeznek, és egy monográfia alapjául is szolgálhatna, mely azt a címet viselhetné, hogy „A munkásosztály pszichoanalízise”, és ezúttal, minden irónia nélkül, Európa fejet hajtana Brazília előtt.
 Ez az orvos feddhetetlenségének köszönhetően, amihez kellő szakértelem is párosul, egy utóirattal bizonyára elejét venné a modellel szemben támasztott bizalmatlanságnak, ha ő maga munkájának körhöz hasonlatos tökéletességével bírálná magát a modellt, nem hagyva nyitva egyetlen kérdést sem, hanem megtámogatná azzal az érvvel, hogy egy pszichoanalitikai modellt nem annyira a válasz tudományos igazságtartalma igazol, mintsem az, hogy egy páciens milyen mértékben illik bele, mint egy testhez illő pizsamába; és pontosan ebben rejlene a gyógyulás lehetősége, már amennyiben egyáltalán lehet gyógyulásról beszélni akkor, amikor egy oly megfoghatatlan dologról van szó, mint az elme, mely a lélekhez hasonlóan nem igazán térben létezik. És ez a modell, mely még nem tudomány, csak egy módszer, valamilyen úton-módon, a megismerésre való törekvés korlátai közt talán lehetővé tehetné, hogy a páciens ahelyett hogy pénzét az utcán szórja el, hazamenjen, és arcon csókolja feleségét, mint bármelyik középosztálybeli. Hogy aztán együtt állapítsa meg páciens és orvos, hogy minden dolog kezdő- és végpontjában a szeretet lakozik, és ezen a ponton mindenki, freudista, lacaniánus és jungista-bioenergetikus egyetértene abban, hogy végső soron, analitikai vonatkozásban az érzelmi, pontosabban a szereteten alapuló cinkosság a fontos elemző és elemzett között; kár, hogy a lehetséges pácienseknek, mint emez, aki a párkányon élet és halál között vergődik, nincs elég pénze, hogy saját bőrén tapasztalhassa mindezt. Így hát maradt számára a valóságos szeretet. Például egy asszony szeretete, aki ebben a sorsdöntő pillanatban a kezét nyújtaná feléje. Nem az ő felesége persze, hisz az a viszony, mely az utóbbi időben a gyötrő együttélés folytán közöttük kialakult, nem volt egyéb, mint ami egy méretben többé-kevésbé egymáshoz illő bot és egy lyuk között fennállhat, ám megfosztva attól az alaklélektani összekapcsolódástól, mely egy spirituálisan illékony egészbe illeszti azt, amit az emberek szerelemnek szoktak nevezni. Vagy az idegen hús iránti felfokozott vágynak, ami több mint egy viszkető érzés csillapítása. A természet azonban hallani sem akart a biológián kívüli tényezőkről: kilenc hónap után gyermekeket adott, és immár három volt neki. A csavargóknak a zöme, akik ott lent az utcákat rótták, jórészt az ehhez hasonló anyagi és szellemi nyomorban tengődő testek találkozásából származott, így tehát természetes, hogy minőségi vonatkozásban egyenletes hanyatlás volt tapasztalható. Az őt megmenteni hivatott szerelem lehetett volna például közte és a között a gyors- és gépírónő között, akit néha túlórázni látott az egyik irodában, melynek takarításával megbízták. Arányosan telt lány volt, aki idővel bizonyára majd meghízik.
 De ez a jövő gondja lett volna, amivel álmodozásai közepette nem foglalkozott, hisz a legeslegközelebbi jelenben élünk. Azon túl, hogy igazán lenyűgözte őt a lány alakja és az a gyorsaság, amivel az írógépet csépelte, anélkül hogy a billentyűzetre pillantott volna, volt egy apró vonása, mely egyszerre különleges és távoli megjelenést kölcsönzött neki (mert a férfi tisztában volt azzal, hogy hol a helye a világban): a szemüvege. Hihetetlennek tűnt számára, hogy egy fiatal és kívánatos nő egyben szemüveget viseljen, ami gyengéd tanítónők képét idézte fel benne, akiket sosem volt alkalma ismerni. A szemüveg az elérhetetlenség és műveltség jelképe volt, az álmodozás pedig eleinte ártatlan udvarlás formáját öltötte, mint például moziba vinni őt a Quinta da Boa Vistára, hogy aztán egy nap megfogja a kezét, és hogy csak sokára, lassacskán térjen rá a többire. A pillanat, amikor magáévá tenné, fennkölt esemény lenne, amikor is a lehető legtöbb gyengédséggel kellene cselekednie, és az utolsó dolog, amit levenne róla, ha egyáltalán levenné, a szemüveg lenne. Mert ez a szemüveg, anélkül hogy tudta volna, az ő fétise volt. Lehet, hogy megijedt volna, ha megtudja, hogy a lány is fantáziál, amiben egy érzékeny lelkű férfi az írógép fölé hajló test és a szemüveg mögött lakozó ártatlanságot vélte volna felfedezni. Bár a lány laza kapcsolatot tartott fenn egy nős könyvelővel és egy környéken lakó fiúval, akinek autója is volt, nem mondott le még az álmáról, hogy olyasvalakihez menjen hozzá, akinek igazán szüksége van rá, például egy fiatal orvostanhallgatóhoz, aki hatalmas áldozatok árán végezné el az egyetemet, amiben ő boldog belenyugvással osztozna. És ha akkor ismerne meg egy ilyen férfit, amikor az a legnagyobb elkeseredés szélén áll, képes lenne még erőteljesebben átadni magát neki, a meghatódottság boldog könnyei között, hogy segítő kezet nyújthat a fuldoklónak, nem csupán a felszínre hozva, de a legnagyobb magasságokba emelve őt.
 A gond csak az, hogy ahhoz, hogy az elkeseredés közepette jogot formálhasson az ember a szerelemre, kell, hogy valamiféle elismert szépséggel vértezze fel magát, ha másként nem, legalább műalkotások, mondjuk egy Toulouse-Lautrec révén. Bár, ha Van Gogh-ot vesszük alapul… Ami a férfit illeti ott, a párkányon, arra a radikális magányra volt ítélve, amit a szegénységgel járó csúnyaság jelentett. De még azt is beismerhette volna szerényen, ha rendelkezik megfelelően magas szintű műveltséggel, hogy Toulouse-Lautrec nála jobban szenvedett, hisz meg volt fosztva attól a világtól, melyben a nők szépek voltak, a férfiak és a művészek pedig annyira sóvárogtak a szépség után, hogy egyikük-másikuk a szépség hiányától szenvedve abból a világból egy másik, jobb világba küldte magát. Így tehát valójában csak Isten szeretete vagy az iránt az Isten iránt érzett szeretet hiányzott neki, aki egyik személyén, a Fiún keresztül kitárt karokkal volt látható a város fölött. És éppen onnan lehetett kiváltképp látni, ahol ő most tartózkodott, a párkányról. A Krisztus-szobrot éjjelente megvilágították, nappal pedig lekapcsolták a világítást; viharok idején fekete felhőkbe burkolózott, amikor pedig jóra fordult az idő, ismét ragyogott. De a szobor 1931-ben történt felavatása óta – még a pápa 1980-as látogatását is beleértve – soha sem látták, hogy legalább az egyik kezével lecsendesítette volna ezeket az egyszeri vagy sorozatos viharokat, még akkor sem, amikor a szobornak alapul szolgáló hegyről lezúduló esővíz szerencsétlenséget okozott odalent, házakat, állatokat és embereket sodorva magával, minek következtében ezek az emberek azt gondolták, hogy bizonyára jól megérdemelt büntetés ez. Nem lehetett tehát arra számítani, hogy Krisztus egyetlen ujját is mozdítja a férfiért a párkányon, annál is kevésbé, mivel bár veszélyes helyzetben találta magát, sokkal inkább birtokában volt szabad akaratának, mint a vele legtágabb értelemben véve azonos helyzetben lévő emberek általában. Mert nemcsak uralta a magasságot, hisz munkahelyi kötelességből ment oda és nem elkeseredésében – ha a szakmával együtt járó keserűséget nem számítjuk –, és bármelyik pillanatban, ha úgy akarja, leereszkedhetne onnan, akár az épületen belül is. És ha másként cselekedne, az csakis a kevélység bűne miatt lenne.
 Bár többször elhagyta Krisztust olyan méltatlan bálványokért, mint az orisa és az eshuk, a helyi plébánián tartott gyerekkori hittanórákon – melyeknek a végén melegételt is osztottak – már hallott róla, hogy a mennyországban a szegényeket is kiemelt hely illeti meg, mint ahogy arról is, hogy az öngyilkosoknak nincs megbocsátás. Ahhoz tehát, hogy Istennel találkozzon, az ő sajátos helyzetében mindenekelőtt türelemre volt szüksége. És emberünk ekkor, egyfajta sóvár segélykéréstől indíttatva kitárta karját Krisztus felé – mert nem tudta, hogyan szabadulhatna meg ebből a csapdából anélkül hogy a becsületén csorba esne –, no meg magamutogatásból vagy utánzási vágyból is, ami nemritkán tébolyhoz vezet, amikor egy emberi lény rájön, hogy ha a valóság bizonyos tényezőin nem lehet változtatni, egyszerűen megváltoztathatja önmagát oly módon, hogy szerény szerepét egy jobbra, szélsőséges helyzetekben mondjuk Napóleonéra vagy egy másik hadvezérére, enyhébb esetekben egy közlekedési rendőrére cseréli. Az utánzás ebben a konkrét esetben eredményes volt, hisz a tömeg ott lent felbolydult, talán a példakép népszerűsége okán, talán azért, mert elhitte, hogy a mintaképet megszemélyesítő férfi végül repülni fog. Ebben a pillanatban egy hang hallatszott. A hang nem a magasságos égből, hanem a mérnökirodából harsant fel:
 – Uram, hagyja el a párkányt, le van tartóztatva – mondta egy rendőr kezében pisztollyal. De rögtön ráébredt, szemantikailag mennyire oda nem illően válogatta meg szavait, aminek súlyos következményei lehetnek, ha a férfi leugrik onnét, ezért hát az ablakból kihajolva előrenyújtotta a karját, hogy elkapja. A férfit életében először hívták uramnak, de gyanította, hogy mihelyst a törvény kérlelhetetlen markába kerül, megszűnnek őt ekként szólítani. Ekkor pont olyan mértékben, és annyit kockáztatva hátrált a párkányon, hogy végzetszerűen a tűzoltóság hatáskörébe került. A testület jelenlévő legmagasabban képzett képviselője korábban olyan tréningen vett részt, ahol számos egyéb tudomány mellett a humán tárgyakra is nagy hangsúlyt fektettek. Intett, hogy a másik testület tagja húzódjon vissza egy félreeső szegletbe, és hozzáfogott a művelet irányításához egy olyan beszéddel, melyre attól a naptól fogva készült, amikor egy tévéfilm alatt felfedezte, valódi hivatása az, hogy tűzoltó legyen. Olyan beszéd volt ez, ahol a hivatalos megszólítást és a fegyverhasználatot a brazilosabb-szívélyesebb, félig tegező alak váltotta fel. – Fiú – szólalt meg. – Az életben mindenre van megoldás, és később nevetni fog a problémán, bármi legyen is az, ami rávitt téged, hogy oda felmenj. Mért nem jön közelebb, hogy beszélgessünk kicsit? De ha jobban szeretné, beszélj onnét, hisz mi azért vagyunk itt, hogy segítsünk rajtad.
A megszólítás és a nyelvi eszközök összevisszasága ellenére az érzelmi cinkosságnak, sőt, szeretetnek épp azt a hangnemét ütötte meg, mely a kapcsolatteremtéshez kellett. Nem szabad elfelejteni, hogy a férfi nem azzal a szándékkal ment oda fel, hogy leugorjon; csupán váratlanul megkísértette őt a szédület és a magasság hatalma. A tűzoltó felé fordult hát, aki a szeszélyes nézőközönség tapsa közepette már a párkányra is ugrott, és mintegy bocsánatkérően, szégyenkezve mosolygott. Megmagyarázhatta volna egyszerűen, hogy ablakokat tisztított, és hogy az egész csak egy félreértés, elég csak a vödörre nézni stb… és ellenőrizni a Pánamerikai Szolgáltató Vállalatnál.
Az igazság viszont az, hogy agyában meglehetősen összetett jelenségek játszódtak le, melyek megváltoztatták világlátását, és amelyeket mintegy magának is ki akart fejteni, ám nem találta hozzá a szavakat.
 – Mintha valaki más lennék, érti? – mondta a tűzoltónak, aki ellenállásba nem ütközve átkarolta őt, hogy az irodába kísérje. – Meglehet, hogy lakik valaki bennem, aki gondolatokat suttog a fülembe. Ebben a pillanatban szélesen elmosolyodott, mert most épp az iménti szavakat sugalmazta ez a valaki. Bár a tűzoltó tréningje során nem vették figyelembe az elme bizonyos rejtettebb, finom és ellentmondásos tényezőit, mint egy kötelességeinek korlátain belül tárgyilagos szakember, kész volt az ítélettel.
  – Bolond – figyelmeztette az odabent tartózkodókat, miközben betaszította a férfit az irodába, ahol mozgásképtelenné tették. Elárulták őt, másrészről azonban megmentője – ha lehet így nevezni – újszerű vonással ruházta fel, ami egyben új önazonosságot kínált neki, és ez talán megmagyarázza azokat az újfajta érzéseket, melyeket most inkább megtartott magának. „Olyan, mintha az egész csak egy álom volna, velem és a tűzoltóval együtt.” Egyébként pedig felettébb kellemes érzés volt, mert megszabadította bizonyos béklyóktól.
Becsapták, de nem állt olyan messze az igazságtól, mint az elején: ő nem egy álom, hanem egy társadalmi allegória. Társadalmi, politikai, pszichológiai vagy bármi egyéb, kinek mi tetszik. Jusson eszébe azoknak, akik elítélik ezt a leképező eljárást, hogy a munkásosztályra, legfőképpen abban a szegmensben, amit lumpennek neveznek, még sokára virrad rá a nap, amikor kiművelt módon hallatja a saját hangját. Úgyhogy egyelőre lehet róla írni ezt is és azt is. Eközben verejtékezve, kövéren és lihegve a helyszínre érkezett egy meglehetősen valóságos személy: a Pánamerikai Általános Szolgáltató Vállalat személyzeti főnöke. A külsőségektől, beosztására jellemző fennhéjazástól és beképzeltségtől megittasodva jelent meg, mindazonáltal pedig rettegett, hogy mindezt elveszítheti egy olyan nyilvánosság előtt, amely nem kifejezetten az a nyilvánosság volt, amiről a cég PR-osztálya álmodott. Erőteljesen megvetette lábát, és így szólt:
 – Maga szégyent hozott az egyenruhára. Átöltözhet, és átadhatja nekem személyesen. A tett, amit most elkövetett, súlyos, rendkívüli felmondást megalapozó vétség. Ezért hát el van bocsátva.
 A jogi szóhasználattal nem is annyira a hallgatóság stilisztikai meggyőzése volt a célja, sokkal inkább mindenki számára nyilvánvalóvá akarta tenni, hogy az adott körülmények között a lehető legjobban járt el, még ha a részegeskedőkhöz, naplopókhoz, csirkefogókhoz és félnótásokhoz szokott szeme sajnálatos módon ezúttal tévedett is. Meggondolatlanul elkövetett még egy hibát: a sajtó, mely addig a pillanatig meglehetősen frusztrált volt amiatt, hogy a férfi a párkányon semmilyen egyértelmű utalást sem tett, melyből indítékaira fény derült volna, lejegyezte szavait. És a bolond volt az egyik szó, amit a szerkesztők, a bulvárlapok szerkesztőit leszámítva, oda nem illőnek ítéltek. A személyzeti főnök nem tűnt föl jó színben ebben a történetben, melyben – ellentétben azzal, ahogyan ő képzelte – még egyszerű szereplő se volt, csupán egy jelentéktelen figura, a tragédiához vezető első lépcsőfok, ami az elbocsátásával kezdődne, és öngyilkosságával érne véget, ha az igazságérzettől vezérelve magára alkalmazná a szigorú szabályrendszert, melyet egyébként a beosztottakon számon kért. De ez már egy másik történet.
Ebben a történetben csak a rendőrök hatódtak meg. Bár nem találták a megfelelő szavakat, hogy kifejezzék, de a múlandó hatalom megtestesülését érzékelték, és azét a másik, nagyobb hatalomét, melyet egyik képviselőjének személyében sértettek most meg. És a reményvesztettek példás büntetéseképp még nagyobb lett az elkeseredés. Nem úgy a tűzoltó: szembeszállt a saját maga által okozott romok fölött tetszelgő ficsúrral. A számtalan tűzvészt és árvizet megért veterán pedig azt mondta, hogy a fiatalember majd csak a pszichiátrián fog átöltözni, ahová szállítani fogják. Ezeket a szavakat is feljegyezték, és a tűzoltóság ismét és teljes joggal egyfajta reménysugárként jelent meg a közvélemény szemében, hogy még sincs minden veszve.
Ami a történet főszereplőjét, a férfit a párkányon illeti, mikor sorsáról értesült, más körülmények között talán mélységesen megbántódott volna, minek következtében ki tudja, talán a lanyhuló éberséget kihasználva a biztos halálba ugrott volna. Nem kifejezetten fizetésének elvesztése okán, hisz régóta egy lépésre volt a teljes anyagi összeomlástól. De mert világosan megértette, hogy a Pánamerikai Szolgáltató mostanáig nem csupán egy munkahely volt, egy cég, ahol dolgozott, de az egyenruha által megtestesített külső, melyet ő magára öltött – ő, aki születésétől fogva fölösleges valaminek érezte magát – , és amely, ha nem is kölcsönzött neki határozott identitást, de akárcsak a futballban, egy csapat tagjává tette, megengedve neki, hogy – a szabályzattal ellenkezve – úgy sétáljon az Aterro koldusai között, hogy közben mégse érezze magát közülük valónak, még akkor se, ha egy árva fitying se lapult a zsebében. A figura a tűzoltóktól – aki az összes jelenlévő közül vitathatatlanul a legnagyobb erkölcsi tekintéllyel bírt az ő szemében – éppoly határozottan mondta, hogy a pszichiátrián fog átöltözni, mint amilyen határozottan állította ki róla az imént a pontos diagnózist: bolond. Nem volt miért bizalmatlannak lennie, így hát vágyakozással teli elégedettséggel vágott bele, hogy szerepet és csapatot váltson. Valójában ő már egy másik fennhatóság alá tartozott. Nem annak a két, fehérbe öltözött embernek a fennhatósága alá, akik azért jöttek, hogy egy klinikára szállítsák, mert szégyent hozott a Pánamerikai Szolgáltató egyenruhájára, meg minden. Annak a „másik” valakinek a fennhatósága alá került, aki azokat a gondolatokat elültette a fejében ott, a párkányon. És egy belső megérzéstől vezérelve előre látta, hogy a kórházban kell lennie egy udvarnak, ahol a fák alatt szabadon lófrálva vagy egy padon ücsörögve végtelen ideje lesz, hogy megismerje azt a „másikat”, míg kettejükből egy személy nem lesz, egyetlen közös hanggal.
 

              SZELÉNYI ZSOLT FORDÍTÁSA