Sidney Rocha
Táncolj velem
(a napról, a macskáról, a kiskocsiról)
Túl régóta volt vele a sötétség. Negyedik évének küszöbén már korgó
gyomrában dorombolt a gyöngédség. S az éhség mindig vattaszerű volt, akár
a puha felhők. Mariano pedig ugyanabban a tálban altatta a tejszínű szempárt.
Azon a bizonyos éjjelen kapta ajándékba a kismacskát. Olyan a színe,
mint a karamellnek, mint a szilvafagylaltnak, mint a pudingnak, mondogatták
egyre. Mariano már nem is törődött vele, hogyan dicsérik ételszínű macskája
árnyalatait. Az árnyékává vált a nyávogás, amire szüksége is volt, amikor
a fénynek emléke sem maradt – már csak ezért sem értjük, miért a kutyákat
és nem a macskákat választották, hogy a sötétben vezessenek minket.
Az a bizonyos délután a napról, a macskáról, a kiskocsiról szólt. Arra
megy az autópálya, ott szalad a bőség, a kiskocsi, a macska, a nap, ott
rohan a jövő, csak a cica nem tud már elfutni – végül mégis megmenekült,
kész csoda, de nem menekülhetünk el úgy a jövőnk elől, hogy nem vesztünk
el semmit. Mariano nem örült a hírnek. Gondolj csak bele: ő lenne a világtalan
kisfiúcska háromlábú kismacskája? Vagy a háromlábú kismacskának a világtalan
fiúcskája? Ajajjaj, jaj-jaj. Kész cirkusz lenne az egész.
Azon a bizonyos reggelen botlott meg Mariano egy szilárd felhő küszöbén,
amely a vakok puha világában létezik. Az üvegkoponyácska, a méz színű kismacska,
mind az öt lábacska ezerfelé táncikált. A cica tette tönkre Mariano életét,
mondták. És ott, helyben ők is tönkretették a cicáét. Csupa kereszt mindenfelé.
A vakok és a macskák sok nagylelkű gesztusra képesek. De mit sem tudunk
arról, hogy magányukat milyen szövetség fogja össze.
GERGELY
VERONIKA FORDÍTÁSA
Lettre, 89. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|