Az anya csak ül, vár. Reménykedve vár. Ám ez a remény most kicsorbult, a visszájára fordult: abban reménykedik, hogy ne legyen itt a fia, akit oly régóta keres a nagyvilágban, hogy szinte már belebolondult. Szűk világ az anyáé, és ő még így is csak ennek a kis világnak a felét tudta bejárni a fia után, a világ hiányzó másik fele hatalmas, az anya pedig nem tud hogyan keresni, duzzadt lába, magas vérnyomása és a cukra miatt nem jut messzire. Vele szemben, a padon egy fiú ül lehajtott fejjel, kopaszra nyírt fején sebhely tátong. Néha elmegy mellettük egy rendőr, és az ujjával megkopogtatja a fiú fejét. A fiú csak felnyög, épphogy megmozdítja a vállát, csak annyi energiát szabadít fel, hogy alig hallgatóan megcsörrentse a láncot, mely a jobb csuklóját a fapadhoz erősíti. Az anya azt szeretné, ha az a lehajtott fejű, csúf, kopaszra nyírt, sebzett fiú az ő fia volna. De nem az. Így hát csak vár tovább. Kifordított reménnyel vár tovább. Hogy elüsse valamivel az időt, a fiú fején tátongó sebet figyeli, nézi, hogy nő milliméterről milliméterre, ahogy a rendőrök begörbített ujjal jönnek-mennek mellettük.
 Az anya fél, hogy a fia nem fog ráismerni, ha egyszer végre hazatér. Megöregedett. Még fehérebb lett a haja. A ráncai behálózzák száraz arcát, mintha nem esne rá az eső, pedig esik, az anya mindennap megöntözi szomorúsággal ezt az arctájat, amióta a fia világgá ment. Esetlen plakátot rakatott ki a falakra és a villanyoszlopokra, rajta a fia fényképe, alatta „Keressük” felirat, ez az egyetlen képe róla, a fiú iskolai egyenruhában, mellette az asztalon földgömb, az anya abban reménykedik, hogy valaki a gyerekkori fotón felismeri a férfit, akinek valahol, távol a földgömbtől mégiscsak lennie kell, talán épp a szomszéd épületben, a rendőrőrs mellett. Nem, bízik benne, hogy nem, legyen a világon bárhol a fia, csak a szomszéd épületben ne, amely mindent beterít a vegyszerek és rothadás bűzével.
 Hogy tűnhet így el valaki? Hogy mehet el egy este úgy, hogy azt mondja, korán hazajön, mert nem alhat sokáig, másnap reggel dolgoznia kell, aztán nem jön haza korán és nem jön haza későn se, meg másnap reggel és másnap este se és soha többé? A nagydarab rendőr, aki felkacagva megy el mellettük, öt milliméter szélesre hasítja a kopasz fiú sebét, aki a padon ül szemben, ettől megremeg a lánc, mely a fiút a padhoz köti. A fiú hangosabban nyög, a nagydarab rendőr még nagyobbat nevet, az anya pedig megkérdi magától, miért is nem láncolta a fiát a nappaliban a kanapéhoz, miért nem láncolta a fiát a méhéhez, a köldökzsinórt használva láncnak, ha megtette volna, akkor még most is lenne fia, még most is anya volna, hisz egy elárvult anya csak egy magányos nő a világban, egy kicsi, de széles, pusztító világban.
 Az anya csak nézi a kopaszra nyírt fiút, és saját kopasz fiát látja tengerész-egyenruhában, ahogy integet a hajóról, mely horgonyt szed, kibontott vitorlákkal kifut a vízre, és véresre festi a tengert, amíg el nem tűnik a föld hajlatában. Elment a fia: tengerésznek állt, és talán lehorgonyzott egy idegen kikötőben egy festett fonatú feketeség vagy egy kék szemű fehér nő mellett, ezt az anya még elviselné, a nők fognak a fiából férfit faragni, ezt még megbocsátaná, ha a fia egy szép napon hazatérne a világcsavargásból. Biztosan boldog a fia, hisz kiskorától papírhajókat gyártott, a nagy nehezen beszerzett füzetek lapjait egyesével tépte ki, és minden fehér lapból kis fehér hajót hajtogatott, aztán az összes papírhajón elhajózott, a vakmerő tengerész régi újságból hajtogatott papírcsákóval a fején hajózott el, de mindig hazatért, és az anya nem érti, miért nem tér vissza most, amikor a hajó, amelyen tengerre szállt, sokkal erősebb anyagból készült, mint a számtan- és írásfüzetek üres lapjai. Az anya azt sem értette, tengerre szállt fia miért nem küldött hírt magáról, amíg a hosszú várakozásban meg nem értette: távoliak a helyek, a tenger.
 És ha a fia mégsem állt be tengerésznek, ha mégsem szállt tengerre, és még a következő sarokig sem jutott akkor este, amikor elment otthonról? Az anya csak nézi a kopaszra nyírt, padhoz láncolt fiút és reszket, látja kopaszra nyírt fia fején a vércsíkot, ahogy elhajózik az a tengerészsapka, ez csak valami rossz előérzet, mégis fáj, a szomszéd épületből átszivárgó vegyszerszag megmérgezi a levegőt, az anya még sosem félt ennyire attól, hogy itt találja a fiát, akit annyira keres, és hogy hajótöröttként találja itt. Ekkor meghallja a keresztnevét és a családnevét, és ettől megfagy a vér az ereiben, nem szokták őt a családnevén szólítani, ezt a nevet adta a fiának is, csak ennyit adott neki: a családnevét és a füzetet, amelyből papírhajókat hajtogatott, a rendőr megismétli a keresztnevét és a családnevét, az anya remegni kezd, a rendőr int neki, hogy kövesse, az anya feláll, szédül, elvesztette az időérzékét, sok idő telhetett el, mert a kopaszra nyírt, mezítlábas fiú mellett egész vértócsa gyűlt már össze, a vér szaga émelyítő, a szomszéd épületből átszivárgó vegyszerszag felkavarja a gyomrot, az anya követi a rendőrt, aki előtte halad, az anyának összeakadnak a lábai, a rendőr és az anya belép a szomszéd épületbe átvezető folyosóra, sötét a folyosó, a nyílt tengeren éjszaka van, vihar, a folyosó inogni kezd, iszamós lesz és kicsúszik a lába alól a talaj, a vegyszerszag, mely egyre erősebb, ahogy az anya a szomszéd épülethez közelít, tengerillatú, tengeri madár száll el fölötte és baljóslatúan visít, vagy ez inkább a kopaszra nyírt fiú kiáltása, ahogy egy zendülés élére áll, a fiú hátramaradt, a másik épületben, egy másik időben, másik életben, imbolyog a folyosó, az anya nekiesik a folyosó falainak, a rendőr kinyitja az ajtót, a vegyszerszag a fedélzet hideg padlójára löki az anyát, fölkel, köd van, szomjazik a tenger, meg akarja inni a hajót, az anya sodródik, vizes a ruhája, belekapaszkodik az árbocba, megbotlik a horgonyban, hallja a vízbefúlók kiáltásait, ember a vízben, kiáltja valaki, de senki sem mozdul, a saját lelküket akarják megmenteni, a rendőr nyitva tartja az ajtót, fogy a türelme, egy erősebb hullám belöki az anyát a jéghideg terembe, térdre esik, felkel, a haja kifehéredett a sótól és a hidegtől, meglátja a hordágyat, a hordágyon a fehér lepedővel letakart testet. Rothad a tengeri levegő, rothadó halszag és halak által felfalt emberek szaga terjeng, az anya visszafojtja a hányingerét, csak nézi a testet, melyet a feje búbjától a talpáig betakar a lepedő, alig fér el a hordágyon, az ő fia, az ő fia is?, igen, az ő fia is nagy, az anya lenyeli az émelygését, és remegő kézzel erőt gyűjt hozzá, mert kell, mert már belefáradt a kutatásba, amiért most könyörög, hogy ne érjen még véget, és remegő kézzel erőt vesz magán, és lehúzza a lepedőt, csak alig egy millimétert mozdítja el, csak a holttest feje búbját látja, és sírni kezd, nevet és sír a megkönnyebbüléstől: nincs semmi a halott fején, nincs rajta tengerészsapka.

    BENSE MÓNIKA FORDÍTÁSA