Ez még csak a próba. Amikor a két színész elindul a baloldali színfalak mögül a színpad közepe felé, abban a pillantban egy férfi lép a sötét színházterembe, ahová most fénycsíkot húz az ötórai napfény, annak a hangtalanul kinyitott ajtónak a résén keresztül, amely elválasztja a színházterem földszintjét az utcától, ahol tülkölés, motorberregés és szirénák tompa zajától kísérve folyamatosan halad az idő. Eközben az ötödik sorban a rendező az asszisztense combja után nyúl, megcirógatja, a füléhez hajolva mond neki valamit, a világosító a pultjában pedig éppen félbehagyja a viccet, amit a mellette ülő technikusnak suttogott, mert újrakezdik a jelenetet. Mikor a két színész ismét kilép színpadra, és a baloldali színfalak felől a színpad közepe felé indulnak, és így félbehagyják a kulisszák mögött megkezdett susmorgást, és átváltanak a betanult szövegre, amelyet hangosan és szép orgánummal adnak elő, addigra a férfi, aki most érkezett, nem több már mint egy arc nélküli test, hiszen becsukta maga mögött az ajtót, amely elválasztja a színházterem földszintjét az utcától, és ezzel kicsukta az ötórai napfényt, amely kiemelte őt a félhomályból. A rendező, aki a kezét az asszisztense combján tartja, miután a nő füléhez hajolva mondott valamit, akiből így előtört a fojtott nevetés, most sokadszorra, türelmetlenül várja, hogy a szöveget a színész végre a kívánt hangsúlyozással mondja, a pultjában a világosító pedig a maga részéről arra vár, hogy mindjárt megint félbeszakítják a jelenetet – és a szíve mélyén szurkol is, hogy a színész újra elhibázza a mondat hangsúlyozását, ő pedig végre befejezhesse a technikusnak a viccet.
Azt mondja az egyik színész a másiknak a színpad közepén: “Te gonosztevő, tudnom kell, ki vagy, hol vagy, honnan jössz, honnan van oly nagy hatalmad, hogy váratlanul próbára teszel, hogy elpusztítod zöldellő hajtásaimat, aláásod és ledöntöd erős támaszomat.” Ekkor a másik színész, a kasza és lepel nélküli halál (hiszen ez még csak a próba) válaszolna, mire a rendező ismét felemeli a kezét az asszisztense combjáról, félbeszakítja a jelenetet egy kézmozdulattal, és rendkívül idegesen, szándékosan alig hallható hangon kérdezi meg, hogy hányszor kell még elmagyaráznia. 
A rendező elismétli, mintha csak magának beszélne, hogy egy 15. századi szövegről van szó, amelyben a szegény szántóvető megszólítja az itt emberi alakot öltő halált, ezek a szavak jelentik az utolsó esélyt, hogy részvétet ébresszen benne, és visszaadja neki az imádott asszonyt, a háború kegyetlenségének áldozatát. A rendező bosszúsan elismétli, hogy hiteltelenek a színész szavai, mert hát ott van a kétségbeesés, és neki egyáltalán nem tűnik úgy, mintha a szegény szántóvető őszintén szenvedne vagy fel lenne háborodva, amiért az igazságtalan halál elragadja tőle a nőt élete virágjában. Ezt mondja a színészeknek a rendező, majd miközben azok visszamennek a színfalak mögé, ismét ugyanazt suttogja az asszisztense fülébe, és megint egy csattanóval fejezi be, mire az asszisztens ismét felnevet.
Ahogy visszatér a színfalakhoz, a szegény szántóvetőt játszó színész kihasználja a helyzetet, és újra susmorogni kezd a másikkal, aki a halált játssza. Meg fogja verni ezt a rendezőt, ezt suttogja, és hogy nem lehet eljátszani a kétségbeesést egy ilyen életszerűtlen szöveggel, senki nem beszél ilyen modorosan a halállal azután, hogy a felesége erőszakos halált hal. Halkan elmotyogja, hogy milyen is lenne az előadásmód, melyet az adott jelenet megkíván, az a véleménye, hogy talán távolságtartással kellene eljátszani. Még javában suttog, amikor hirtelen, a mondat közepén az órájára néz (nem kellett levennie, hiszen ez még csak a próba), és morogva állapítja meg, hány óra van, megemlíti, hogy késik a felesége, már meg kellett volna érkeznie, és miközben ezt mondja, a pultjában a világosító hiába próbálja elsuttogni a vicc végét, mert már épp a csattanónál járna, amikor a két színész, a rendezőasszisztens néma jelzését követve újra a színpadra lép, miközben a férfi a terem hátsó részében, az árnyékban, némi tétova ácsorgás után elindul a nézőtér oldalsó folyosóján. 
A szegény szántóvetőt alakító színész odafordul a másikhoz, aki a halált játssza, és akinél nincs sem kasza, sem lepel (hiszen ez még csak a próba), és már éppen szólásra nyitja a száját, amikor észreveszi, hogy a rendező ahelyett, hogy őt figyelné, a kezét végig az asszisztense combján tartja, és a nő fülébe suttog valamit, aki így kénytelen a szája elé tenni a kezét, hogy visszafojtsa a nevetését. A színész tehát észreveszi a terem közepén, az ötödik sorban ülő rendezőt, azonban a nézőtér szélén, a félhomályban átsétáló alak elkerüli a figyelmét. Ahogy már korábban is, bosszúsan elismétli a jelenetet, és azzal a távolságtartással szavalja el a mondandóját, amely szerinte nagyon is passzol a szöveghez, mire a dühös rendező felemelkedik, és a fejét fogva, némán demonstrálja, hogy a végeredmény katasztrofális.
A világosító megpróbálja kihasználni az újabb leállást, és elmondani a technikusnak az egész viccet az elejétől, ugyanis attól fél, hogy mivel félbe kellett szakítania, már nem ütne úgy a poén. Ezúttal sokkal gyorsabban kezdi el suttogni a viccet, hogy az egészet egyben el tudja mondani aközött a két pillanat között, hogy a rendező félbeszakítja a próbát, és hogy a leállás végén a színészek visszatérnek a színpadra. A színfalak mögött eközben a szegény szántóvetőt alakító színész az órájára pillant (hiszen ez még csak a próba), és halkan elismétli a másiknak, hogy az ördögbe is, az asszonynak már meg kellett volna érkeznie a megbeszéltek szerint, hiszen ő maga mondta neki, hogy ötre véget ér ez az egész, el sem tudta volna képzelni, hogy a rendező olyan kapitális baromnak bizonyuljon ezzel a lehetetlen szövegkönyvvel, a próba pedig ennyire elhúzódjon. 
Az asszisztens némán jelzi, hogy kezdjék újra, a világosító így ismét félbeszakítja a mondandóját, bosszankodik, mert már majdnem végigmondta a viccet, amit a technikusnak próbál előadni a pultjában, miközben számolnia kell a kockázattal, hogy a többszörös ismétléstől majd elvész a csattanó ereje. A férfi, aki lassan közeledik a nézőtéri oldalfolyosón, most megáll az ötödik sornál, ugyanis ekkor ismét meglátja a két színészt a színpadon. A szegény szántóvető a halál felé fordul, és közli: „Te gonosztevő.” A rendező megkéri őket, hogy álljanak le. Mindezt megértő hangon mondja, de ez csupán álca, amelyet a színész már unalomig ismer, és tudja, hogy rendszerint idegroham következik utána. A rendező igyekszik visszafogni magát, szinte suttogja: „Lehet, hogy maga tényleg nem érti? Ő elvesztette a feleségét élete virágjában, kétségbe van esve, fel van háborodva a halál és az emberek igazságtalansága miatt, azért szólítja meg a halált, mert még hisz benne, hogy meggyőzheti őt, hogy adja neki vissza az imádott asszonyt. Senki sem mondja ezt ilyen távolságtartóan”.
A két színész elhagyja a színpadot. Az óráját bámuló szegény szántóvető ismét suttog valamit a kasza és lepel nélküli halálnak arról, hogy késik a felesége, akinek mostanra már a nézőtéren kéne ülnie. Nem érti, hogy miért nem érkezett még meg, mintha csak tudná, hogy a próba az örökkévalóságig elhúzódik a rendező ostobaságának köszönhetően. És miközben a szegény szántóvető ezt suttogja dühösen, a férfi, aki mostanáig csupán egy arc nélküli test volt, most elindul az ötödik sorban, oldalazva közelít, a rendező és az asszisztense pedig csak akkor veszik őt észre, mikor a férfi már csak néhány székre van tőlük. Leül, hogy ne keltsen feltűnést, az asszisztens pedig felemeli a kezét, jelezve a színészeknek, hogy indulhat elölről, és miközben a férfi elmotyogja a rendezőnek és az asszisztensének, hogy mi hírt hozott onnan az oldalsó, kinti világból, amit a rendező és az asszisztense kővé dermedve hallgat, aközben a pultjában a világosító végre egészen közel jár ahhoz, hogy suttogva befejezze a viccet.
Az óráját nézegető szegény szántóvető, valamint a lepel és kasza nélküli halál (ez még csak a próba) fellépnek a színpadra. A szántóvető a halál felé fordul, és ismét belekezd a litániájába, ugyanazzal a hangsúlyozással, és ugyanazzal az adekvátnak hitt távolságtartással, mint korábban. Ezúttal viszont, legnagyobb csodálkozására a rendező nem szakítja félbe, hanem tágra nyílt szemmel, halálsápadtan bámulja őt, miközben a férfi, aki korábban csupán egy arc nélküli test volt, valamit a fülébe suttog. És most, ahogy meglátja ezt a férfit, amint a rendező fülébe súg valamit, és elkapja a rendező, valamint az asszisztens tekintetét, és látja, hogy csak nézik őt azokkal a rémült és tágra nyílt szemekkel (az asszisztens szeme könnybe lábad, amíg ő szántóvetőként fohászt intéz a halálhoz), miközben hallgatják, hogy az a férfi mit mond a fülükhöz hajolva és a mellettük lévő székre támaszkodva, most, hogy először nem szakítják őt félbe, annak ellenére sem, hogy a hangsúlyozás pont olyan volt, mint korábban, tehát értelemszerűen le kellett volna állítaniuk őt, így azonban maga a színész szakítja félbe a játékát, most döbbenten, egy pillanat alatt megérti a színpad és a valóság végzetes összejátszását, amelyről az az alak hozott hírt, onnan oldalról, a tülköléses, motorberregéses, szirénás külvilágból; megérti, hogy a felesége miért nem érkezett meg, és hogy mit érez a szegény szántóvető; megérti, hogy a rendező ezúttal azért nem szakította őt félbe, mert most tökéletesen belebújt a szántóvető bőrébe a halálhoz intézett fohásza közben; megérti, hogy egy pillanatra valóban átváltozott a szántóvetővé; hogy önkéntelenül és öntudatlanul is, a sors játéka révén a szántóvetővé változtatta őt a hír, amelyet az az alak hozott; mindent megért egy pillanat alatt, még azelőtt, hogy megtudná a részleteket a felesége balesetéről, amely végzetesnek bizonyult, amikor két sarokkal arrébb átvágott az úttesten; megérti mindezt, miközben a rendező és az asszisztense tágra nyílt szemmel nézik őt, és miközben a pultjában ülő világosító és a technikus önfeledt vihogása hallatszik, hiszen közben a vicc végére értek.
 

                SZÉKELY SZABOLCS FORDÍTÁSA