Ahogy Hamlet egykoron megkérdezte magában, vajon mért siratja meg egy színész Hekubát, vajon:Mi néki Hekuba, s ő Hekubának, úgy az értelmiségiekhezintézett felhívást olvasva, hogy igyekezzenek pozitívabb képet kialakítani Európáról, némely olvasó ismegkérdezheti magában, vajon: Mi nékik Európa, s mik ők Európának? Igazi európai dolog, hogy egy angol szerző drámájában egy dán királyfi egy ógörög nőalakról elmélkedik. De vajon közelebb kerültek-e egymáshoz ezek a nemzetek azóta? 

Hány nyelven mondhatjuk azt, hogy „Mi és Európa”? És vajon mindegyiken ugyanazt jelenti? 

Milyen távol van ma Brüsszel, Berlin vagy Párizs attól a helytől, ahol a közös európai kultúra – az antikvitás és a kereszténység – feltételezett gyökerei erednek?A gyökerek mélyen összefonódnak a zsidósággal és az iszlámmal – de vajon hajlandóak vagyunk most már elfogadni ezt az összefonódást? 

Iróniának tűnhet, hogy az egyik európai mítosz szerint a Földközi tenger az európai kultúra bölcsője – hisz épp ez a bölcső szenved ma komoly konfliktusoktól, környezetszennyezéstől, munkanélküliségtől s okoz északi szomszédjainak oly sok fejtörést. Ez azonban egyáltalán nem gátolja meg az észak-európaiakat abban, hogy legalább egy kis nyaralást tervezzenek valahová a tengerpartra. A fapados járatokon migránsok tartanak északnak, és turisták délnek. A menekülteket észak felé vivő zsúfolt lélekvesztők gazdag turistákat szállító luxushajók útvonalát keresztezik. 

Sokszor nem tudjuk, mi is a dél és a kelet, az észak és a nyugat. Albániát például az Otrontói-szorosnálmindössze hatvan kilométer választja el Olaszországtól, Albániát mégis keletre tesszük gondolatban, Olaszországot viszont nyugatra. Hogy ráadásul mindkét ország déli, az Albánia esetében csak hátrány, míg Olaszország esetében olyan kulturális vágyódást kelt, amelynek fényébenirreális álomvilág lesz a déli vidékből. Mi nékünk Albánia, s mi vagyunk mi Albániának? Vagy Olaszország? 

A nevezett színész azt a Hekubát siratta, aki megtestesítette a női szenvedést egy konkrét háborúban és egyszersmind minden későbbi háborúban, amelyekről sem Homérosznak, sem pedig Shakespeare-nek nem lehetett még tudomása. Mert Hekuba azokat a srebrenicai asszonyokat ismegtestesíti, akik nem bosszúra, hanem csak igazságtételre vágynak. Mik ők minékünk, és mi vagyunk mi nékik? 

Az Európai Unió a II. világháború után a béke egyfajta zálogaként jött létre. A kilencvenes évek elején a volt Jugoszlávia területén folyó háború azután túl nagy feladat elé állította a közösséget. Annak idején sok uniós polgár inkább az egzotikus Balkán kényelmes képét választotta, az ismeretlen szomszédságban lakó mások képét, hogy ne kelljen tudatosítania magában a történelmi és geopolitikai tényeket. A nacionalizmust jugoszláv specialitásnaknézték, egyfajta csevapcsicsánakés vegyes grillnek. A nacionalizmus, az a mások ügye. Ez a vakság jellemezte a berlini fal leomlása utáni időket. A Görögországban, Belgiumban, Olaszországban, Ausztriában és Hollandiában tapasztalható nacionalista tendenciák ellenére csakis Kelet-Európára mutogattak. 

Ám a Hekuba sorsán kesergő színész alakja jobban figyelmeztet bennünket, mint valaha, hogy higyjünk a béke eszméjében, ami Európa egyesülése mögött rejlik. 2014-ben lesz száz éve, hogy a szarajevói merényletet követve kirobbant az I. világháború. Vajon e száz év eltelte után kontinensünk ismét az ellenséges népek Európája lesz, vagy megerősödve lábal ki a válságból? Vajon sikerül addigra integrálnia a saját térképén mutatkozó utolsó vakfoltokat, vagy kisebblesz – talán épp azzal az országgal, amelyiknek a nevét köszönheti, vagy akár további országokkal, amelyekbenkultúrájának bölcsője ringott, avagy épp azzal az országgal, ahol a Hamletet írták? 

A budapesti Goethe Intézet projektje a német és magyar írók közötti aktív eszmecserét kívánja ösztönözni, miközben már a címe is kérdéseket vet fel: Ki az a „mi”, és mi az az „Európa”? 

Számomra a „Mi és Európa” olyan utópia, amelyért érdemes munkálkodni: számomra a „mi” egy kicsi és történelemmel terhes kontinens lakóit jelenti, akik megértették, hogy a srebrenicai asszonyok nem egzotikus „mások”, hanem a „mi” részei; számomra „Európa” a sokszínűség eszméjét jelentia békés egységben, ami nem változik át erődítménnyé, hanem nyitott marad a többi kontinenssel való minden kapcsolatra – anélkül, hogy gyarmatosítóként gondolkodna vagy lépne föl.