Nora Bossong
A múlt héten meglátogatott az unokafivérem. Burundiban dolgozik a svájci
külügyminisztérium békefenntartó missziójánál. Berlin belvárosában, a C/O
Galéria előtt találkoztunk. Az unokafivérem megnézett egy kiállítást, beültünk
ebédelni egy kávézóba, sütött a nap, 25 fok körül volt a hőmérséklet, ízletes
volt az étel, és barátságos a kiszolgálás. Néha hiányzik neki ez, mondta
az unokafivérem, hogy az ember idehaza csak úgy elmegy egy kiállításra.
A biztonságról nem beszélt, és nem beszélt a jólét egyéb áldásairól sem,
a működő egészségügyről, a magas átlagképzettségről, a nyugalom jogáról.
Burundiban véget ért a polgárháború, amely éveken át pörgött a hutuk
és tuszik közötti erőszak és bosszú spiráljában. Ma már majdhogynem demokratikus
viszonyok uralkodnak az országban, jóllehet meglehetősen nagy a játékteret
hagy azért ez a bizonyos majdhogynem. Virágzik a korrupció, megesik, hogy
eltűnnek ellenzéki politikusok, és megkínozzák vagy akár meg is gyilkolják
őket. Hogy idén hárommal kevesebb ember esett áldozatul politikai gyilkosságoknak,
mint tavaly, az már sikerszámba megy, és hogy sikerszámba mehet, az hihetetlen
cinizmusról tanúskodik. Harminc esztendős vagyok. Harminc éve békében és
jólétben élek, és gyakran ez tűnt nekem az emberi együttélés legtermészetesebb
módjának. Az új Európa projektje, az a projekt, amelynek sokkal kevesebb
köze van a bika és a szűz erőszakos mítoszához, mint az Európa Tanácshoz,
a pénzügyi unióhoz, az 1914 és 1945 között megélt háborús évek tapasztalataihoz,
vagy éppen ahhoz a törekvéshez, hogy az összes itt élő ember elidegeníthetetlen
jogaként tekintsünk a békére és az erőszakmentességre – nos, ez a projekt
nem működik ugyan mindig zökkenőmentesen, de – és ezt véleményem szerint
nem lehet elégszer hangsúlyozni – újra és újra jól működik, jobban, mint
az összes eddigi szupranacionális eszme, amelyekkel valaha is megpróbálkoztak,
jobban, mint ahogyan hatvan esztendeje számítani lehetett rá.
Természetesen én is olvastam azt az Olaszországban megjelent újságcikket,
amely azzal rágalmazza Angela Merkelt, hogy a Führer utódjaként viselkedik,
megtapasztaltam néhány Krakkóban töltött hónap alatt a Németország és Lengyelország
között uralkodó feszültséget, amely nekem, az átlagos német turistának
is problémákat okozott, hallottam, hogy éppen ezen a héten erőszakos támadást
követtek el egy rabbi ellen a közvetlen szomszédságomban. Muszáj is komolyan
vennünk mindezt, hiszen állandóan leselkedik ránk az a veszély, hogy kitör
valahol az elfojtott harag, és felülkerekednek az erőszakos viselkedés
mintái. Ha az ember képes arra, hogy saját képére formálja a világot, akkor
arra is képes, hogy szántszándékkal tönkretegye. Csakhogy aki emiatt teljesen
elveszíti a jobbítás lehetőségébe vetett hitét, az máris a vesztes pozíciójába
manőverezte magát. A béke és az elégedettség nem maguktól értetődő javak,
hanem olyanok, amelyek igénylik a törődésünket, és csakugyan újra meg újra
sikeresen gondoskodtunk is róluk. Néha nekem is természetesnek tűnik mindez,
néha pedig úgy tekintem, mint valami csodát. Nem hordozza magában az ember
minden világok legjobbikát, azonban képes arra, hogy egy jobb világ felé
törekedjen. Csakhogy senki sem fogja elcipelni oda, mint valami élettelen
tárgyat, hanem saját magának kell útra kelnie.
2012.10.11.
Lettre, 89. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|