Bódis Kriszta
A Lángvágó
 

Azzal vigasztalom magam, hogy ennél sokkal súlyosabb korszakai is voltak Európának, sőt az emberiségnek. A Földnek is voltak sokkal súlyosabb korszakai.
Vágó érkezik. Én, Gergő, a felesége, a szomszédasszony, a szomszédasszony lánya, a befogadott lány meg annak a fiúja és a Vágó gyerekei, a sok kislányához képest Vágó szerint viszonylag kevés kisfia várjuk. Mindegyik kisfiú Vágó “szeme fénye” szemben a kislányokkal, ami a feleségének fáj. “elegem van a macsóskodásából, nem vagyok a csicskája, csicskáztatja a lányokat is”. 
Vágó feleségének néha elege van, aztán megbeszélik. “Tudat alatt” magyarázza Vágó felesége nekem, aki az ő szavaival élve és valóban is “lelki jó barátnőm lett”, “tudat alatt” ismétli tudatosan, mert tényleg van érzéke a pszichológiához, “a Vágó elvágyódik”. Leginkább a nők irányába vágyódik, meg az őrültségek felé, ami a szabadság, értünk egyet Vágó feleségével. 
Vágó vonzó, kigyúrt, tetovált, kopaszra borotvált, magas férfi, szeret talpig fehérben járni, és napszemüvegben. Külsőre egy testőrbe oltott szülész főorvos. Nem csomagolja be a véleményét, jól oda mond mindenkinek, ami a szívén az a száján, keresetlenül szid és dicsér, szeret és gyűlöl.
Vágó érkezik. Vágó onnan kapta a nevét, hogy vág. Vasat vág feketemunkában, mióta a gyár bezárt. Gyárakat vág ketté, keresztül kasul, széltében, hosszába, hidakat, hajókat, kéményeket is, akkorára aprítja őket, amekkorára a megrendelő akarja. Több emelet magasban a mélység fölött szikrázik és vonyít kezében a lángvágó. Ez vállalkozásának tőkéje, egyetlen kincse, amit ha a család megszorul és nem jut kenyérre a segélyből, a családi pótlékból és a heti keresményből, akkor a lángvágót zálogba kell adni, aztán visszaváltani, mert ha van lángvágó, ha nincs, abból kenyér lesz.
Várjuk Vágót itt Európában a Velence telepen, - a név nem tévedés, ebben az országban minden alacsony státuszú városrésznek európai városokat, és tengeren túli álmokat idéző neve van: Amerika, London, Párizs “kérem maga nem normális”, dúdolhatjuk a sanzont.
Vágót várjuk egy kétszobás, negyven négyzetméteres szociális bérlakásban, ha a talpalatnyi konyhába kimegyek, le kell húznom a fejem az ajtóban, de onnan nyílik egy kis fürdőszoba, van vécé, és az nem volt az előző lakásukban, ahonnan a támogatásunkkal, mert önerőből - önhibájukon kívül - soha nem ment volna, végre sikerült kiköltözniük. Abban a másik lakásban folyton fulladtak a gyerekek, állandó volt a penész és a rohadás szaga, az egykori gyárban készült salakos téglák veszélyes kemikáliáitól. Onnan menekülni kellett. Hiába van a menekülésnek oly rossz csengése Európában, az ember sokszor érzi, hogy innen menekülni kell, igen a rosszabbik Európából a bezzeg Európába, vagy az óperenciás tengeren is túl, a tehetetlenség, a reménytelenség, az esélytelenség elől, a falak elől, amelyek egyre zárnak körül, és amelyeknek hiába mész fejjel is neki, mert elszánt vagy, mert te akarod, igen is akarod megoldani a dolgokat, de nem megy, és már nincs több energia, a falak mind elszívják az energiáidat. “Te hogy bírod ezt?” kérdezik tőlem a cigányok, a lelki jó barátnőm is, a cigányasszony kolléganőm is, a férfiak is kérdezik, sőt a gyerekek is a maguk nyelvén, kedvesen, átölelve értetlenkednek ezen, “Hogyhogy nem adod fel? Küzdesz értünk, meg hogy jobb legyen, a szegényekért teszel, ott a családod is, és még sokan nem is értékelik. Miért?” “Ti feladjátok? Ti sem adjátok fel.” Az sem adja fel, aki máshol próbál szerencsét. Amerika, London, Párizs...
Vágó kislányai ülnek az ölemben, az egyikük szakasztott olyan, mint az én kislányom volt ennyi idősen. Hatalmas családom van. Az ölelés, az összekapaszkodás, vagy egymásba kapaszkodás segít nem feladni. A cselekvő szeretet segít nem feladni.
Vágó érkezik, várjuk valahol Európában, nyüzsög az egész ház, kitelik szóval, zenével, lélegzettel és mozdulattal. Zsibbadtan kitágulnak a falak. A falak megadják magukat, tágas a tér és függetlenné válunk az időtől, jó ez a határtalanság valahol Európában, de tudjuk, mi határozzuk meg és töltjük meg tartalommal.
“Én mindig úgy nézek az emberekre, mondjuk egy ellenszenvesre, még egy gyilkosra is, hogy valamikor ő is aranyos kisgyerek volt, még Hitler is aranyos kisbaba volt.” Mondja Rebeka lányom. 14 éves. Istenem, én is így nézek az emberekre, és nagyon nehéz tőle a szívem. Rebeka szíve is nehéz lehet.
Vágó érkezik, várjuk, -bár akárhol lehetnénk – mégsem lehetnénk akárhol, mert régen ránkhívták volna a rendőröket, ha most akárhol lennénk Európában, vagy csak ennek a városnak a szívében, de itt a szomszédaink úgy élnek, mint mi, vagy félnek valamitől, vagy megszokták, hogy annyira szűkek a terek, ki kell őket tágítani, nevetéssel, sírással, ordítással, ritmussal. Lényeg, hogy nem hívják ránk a rendőröket csendháborításért. Tényleg nem is kellene kihívni a rendőröket azért, mert egy apa hazaérkezik a munkából. “A családomért csinálom, mindent értük csinálok, másra sem gondolok csak rájuk, igaz élvezem is a munkát, a veszélyt is, hogy meg tudom oldani.” Annyit mesélt Vágó, hogy megkértem, filmezzék le a mobiljukkal, hogyan dolgoznak. Azóta minden alkalommal felveszik. Megörökítik a levegős szenvedést, a könnyed küzdelmet, az elegáns, izzasztó túlélést. Vágatlanul kell megnézni.
Vágó úton van, az elmúlt öt órában hatszor hívtuk, és mindig azt mondja a telefonban, hogy már mindjárt a szerpentinhez érnek, ami egyébként háromnegyed órára van innen. Jönnek hazafelé a lángvágó munkások. Legalább tizenkét házban várnak valakit ugyanígy a családok. Érkeznek a lángvágók, és Gergő meg én öt órája készülünk indulni az Alkotóházba, még dolgoznunk kellene, de ma ilyen viszonyban vagyunk az idővel és a munkával. A gyerekek kidőlnek, a szomszédok elmennek, aki marad, ismét táncra perdül a mulatós zenére alvó kicsik mellett. 
A lángvágók hajnal felé érkeznek meg. Vágó belép, a arcán a fáradtság élettelen maszk, a kisfia éppen fölébred és elsírja magát az ijedtségtől, amikor meglátja. Vágónak rosszul esik, de mégis elmosolyodik “Ne félj már kis köcsög, csicska gyerek! Gyere már ide! Hát az apádat, nem ismered meg?” Tele vannak szeretettel a durva hangok és a hatalmas mozdulatok. Vágó kezéből valósággal kizuhannak az ajándékok, még a hóna alatt is van belőlük, sorra fölkiabálja a gyerekeket, akik álmos, boldog arccal jönnek elé, és mindegyik éppen azt kapja, amit szeret, cukorkát, csipszet, csokit, barbis pólót. Vágó kisfia felfedezi a lángvágót, más nem is érdekli, vonszolja a szobán át, utánozza az apját, vasat vág. Hajnali kettő óra van. Vágó maximumra teszi a hangerőt, és dübörögni kezd egy ház Európában.
2012.11.05.
 



Lettre, 89. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu