Ahogy kiszálltak a gépből, hirtelen megcsapta az az összetéveszthetetlen illat. Nem is annyira illat volt, mint inkább valaminek a lerakódása, vagy még inkább, ígérete. A Guanabara-öbölben, a repülőtér szigetén leszálló gép a tengertől alig egy-két kilométerre fekszik, a szárazfölddel gyorsforgalmi hidak kötik össze. Onnan még nem látszik a tenger, de a levegőben lecsapódó sópára azonnal útbaigazítja az odalátogatót, ha a fogadóépületen virító tábla esetleg elkerülte volna a figyelmét: Gale?o International Airport, Rio de Janeiro. A tengerentúli utazástól némileg törődött utasok türelmesen várakoztak az útlevél-ellenőrzésre.
Milyen célból jött, kérdezte tőle a bevándorlási tiszt, amikor sorra került.
Csillagász vagyok, egy nemzetközi konferenciára jöttem, válaszolt Lojzi folyékonyan, akcentus nélkül, portugálul. Noha évtizedek óta nem használta, ez a nyelv, a gyerekkora nyelve úgy bukott felszínre benne, amikor szüksége volt rá, ahogy egy víz alá nyomott gumilabda lő ki, amikor elengedik. A braziloknak többnyire fel sem tűnik, ha valaki beszéli a nyelvüket, számukra ez természetes, nem valamiféle gőgből, hanem mert megszokták, hogy a világ minden táján akadnak brazilok, hiszen kontinesnyi ország. A tiszt, akit kitűzője szerint Luís Gonçalvesnak hívtak, most mégis felnézett. 
Maga, ha jól látom, magyar. Honnan tud ilyen jól portugálul?
Félig-meddig itt nőttem fel, mondta Lojzi. Nyolctól tizenhat éves koromig.
És mikor járt nálunk utoljára?
Hát, úgy huszonnyolc éve, bökte ki Lojzi, ami így kimondva nagyon soknak tűnt. Túl soknak.
Meddig marad?
Egy hétig.
Már nyúlt volna az útleveléért, mert a vámtiszt közben már be is ütötte a stemplit, de a pasas még nem akarta elengedni.  Újra belemélyedt az útlevelébe. Pet-ne-ki A-la-jos. Álázsosz.
Olyan, mint a magáé, bökött rá Lojzi a tiszt kitűzőjére.
Hogyhogy csak egy keresztneve van?
Sajnos nem adtak többet. Nálunk nem mindig szoktak, tette még hozzá, hazája e kétségtelen csökevényességét mentegetve.
Nem helyes, egy gyereknek legyen több neve. Ha itt született volna, három alatt nem ússza meg, nevetett Luís. Hófehér fogsora kivillant barna, himlőhelyes arcbőréből.
Maga tényleg csillagász?
Istenbizony, mondta Lojzi. Ha akarja, megmutatom az igazolványomat vagy a meghívólevelemet.
Luís ezen elmélázott egy pillanatra.
Szóval, tudja olvasni a csillagokat…
Hát, így is lehet mondani.
Akkor azt is meg tudja mondani, hogy lesz-e szerencsém a héten. A Bika jegyében születtem, Isten áldásával. Nagyon fontos lenne tudnom, a hétvégén Fla-Flu meccs lesz, és ha a Flamengo nem nyer, bukok két rugót.
Ja, ne haragudjon, nyilván félreérthetően fogalmaztam. 
Otthon megtanulta, hogy a hivatallal szemben mindig mi vagyunk a hibásak. Egy bevándorlási tiszthez képest meg különösen.
Nem asztrológus, hanem asztronómus vagyok. A jövőt nem tudjuk megjósolni, illetve…ha az ember a csillagokat tanulmányozza tulajdonképpen tényleg a jövőt nézi, mert olyan sokáig tart, amíg elér hozzánk a fényük.
Na ugye, mondta Luís. Szóval? Mi lesz a Fla-Flu-val? Ne kíméljen.
Annak idején Lojzi is Flamengo drukker volt. Csapata legendás csatákat vívott az örök-riválissal, a Fluminense-vel. A vörös-feketék a vörös-zöldek ellen. A Fluminense drukkereket mindig azzal húzták, hogy a csapatuk lényegében portugál mezben játszik. Emiatt aztán általában ölre mentek, ez mindig bejött. Chiquinhonak, a suli Flamengo vezérdrukkerének egyszer még a feje is betört, dulakodás közben nekiesett egy piszoárnak. Büszke volt rá, mint egy háborúban szerzett sebesülésre. Hetekig befáslizott fejjel járt, úgy nézett ki, mint egy fekete maharadzsa fehér turbánban. Jól állt neki. Még hogy portugál. Még mit nem. Lojzi önkéntelenül elvigyorodott, majd gyorsan rendezte vonásait.
Ne haragudjon, de én nem ilyesmivel foglalkozom.
A Lojzi mögött álló utasok ekkor már türelmetlenül toporogtak, egyesek a tenyerükhöz csapkodták az útlevelüket, mások meg idegesen legyezgették magukat vele.
Nem?, mondta Luís csalódott képpel. Hát akkor mivel?
Avval, hogy van-e földönkívüli élet.
Most hülyéskedik velem?, csattant fel Luís, hirtelen visszazökkenve hivatalnokszerepébe.
Isten ments, szabadkozott Lojzi. Deus me livre. Higgye el, tényleg ez a szakterületem, és a konferencia, amire jöttem, az is evvel foglalkozik. Ellenőrizheti az interneten.
De ekkor Luís már levette róla a kezét. Az üveg mögül szó nélkül visszatolta Lojzi útlevelét és intett, hogy mehet. Arcán a sértődés és csalódás kisfiús keveréke. Őt aztán senki ne nézze hülyének. Beképzelt fasz.

Az Othon Palace-ba legyen szíves, mondta Lojzi a taxisnak. Hetek óta várta, hogy ezt kimondhassa. Már kisfiúként rácsodálkozott arra, hogy a braziloknak van egy Othon nevű szállójuk. Igaz, csak egy tével írják, de akkor is. Ez már csak azért is tetszett neki, mert annak idején, amíg apjáék lakást kerestek, két hétig ebben a szállóban laktak a Copacabana fölső, északi végén, a Leme-n. Az Othon Palace volt az otthonuk. Ha kinézett a szálló ablakán, az akkor még csak kétsávos Avenida Atlântica túlsó oldalán a tenger végtelen tömege hullámzott. Az első napokban a zúgástól képtelen volt aludni, izgatottan ugrált ki az ágyból, hogy éjszaka is meglesse ezt az örökké dolgozó monstrumot. Ha éppen nagyobbak voltak a hullámok, és hangos robajjal csapódtak a sziklákhoz és a homokra, szaporán kalapált a szíve. Ilyet még életében nem látott, csak az Onedin családban. Attól különösen izgalomba jött, sőt, igazság szerint  kicsit félelmetesnek tartotta, hogy a víz néha egészen a homokos part közepéig kiönt, mintha legalább is fel akarna törni az utca szintjére, máskor meg méltóságteljesen visszahúzódik, visszavonul, mint egy óvatos hadvezér, ám olyankor tiszta erőből csapódnak a hullámok, mintha mutatni kívánná, hogy ereje azért van, és visszavonulása is csupán átmeneti jellegű. Ilyenkor látszik, ahogy a víz erőteljesen húz befelé, kisebb-nagyobb árkokat vájva a parti homokban. Apja elmagyarázta neki, hogy ezt tengerjárásnak hívják, vagy árapálynak, és hogy a Nap meg a Hold vonzása okozza. Napokig magyaráztatta magának, és csak egyre jobban izgalomba jött. Apja mindenféle segédeszközt alkalmazott, hogy jobban láttassa, miről van szó. Az állólámpa burája volt a Nap, a Hold és a Föld meg egy pöttyös gumilabda és egy keménytojás. Lojzi újra és újra eljátszatta vele, és minden alkalommal kipirult arccal nézte apját, aki mint egy bűvész forgatta a kezében lévő labdát és tojást az állólámpa körül. Harmadnapra Lojzi elhatározásra jutott: csillagász lesz, semmi más, és ezt rögtön közölte is vízmérnök apjával, aki szkeptikusan vakargatta a fejét.
Hát, ahhoz kevesebb foci és sokkal több seggelés kell, fiam. Az csak annak való, aki ezt  bírja. Van benned annyi?, kérdezte kihívóan, és előre tudta a rávágott választ: Naná, hogy van!
Ismerte a fiát, tényleg volt benne annyi. Vagy legalább is úgy nézett ki, hogy lesz.
Lojzi, egy hét elteltével, már el sem tudta képzelni, hogyan lehet tengerzúgás nélkül elaludni. A folyamatos zúgás, mormolás úgy csúsztatta bele az álomba, mintha egyenesen az anyja síkos méhébe siklott volna vissza. Nyolc évvel később, Pestre hazatérve, súlyos alvászavarai lettek, karikás szemmel járt iskolába, mindig álmos volt, kimerült, és képtelen volt figyelni az órákon. A jegyei egyre rosszabbak lettek, pedig már közeledett az érettségi. Vitték orvostól orvosig, egyik pszichológustól a másikig. Az egyikük, egy idősebb, tapasztalt pszichiáter doktornő végül azt mondta: 
A gyereknek nincs semmi komolyabb baja. Egyszerűen hiányzik neki a tenger. Vagy költözzenek vissza, vagy várják ki, amíg megszokja nélküle.
Egy évbe is beletelt, amíg annyira csökkentek az elvonási tünetei, hogy este el tudott aludni. Egy évvel később pedig fölvették fizika szakra; csillagász akart lenni.
 
A szállóba érve, rögtön felhívta Cíntiát. Cíntiának mézszőke, hosszú haja volt, barna bőre és nagy, zöldes-szürke szeme. Hetediktől kerültek egy osztályba, miután Cíntia családja dél-Brazíliából Rióba költözött. Német származású család volt, a nagyszülők még a háború előtt költöztek Porto Alegrébe, ahol a nagypapának jól menő patikája volt. Övék volt a városszerte ismert Duemichen Patika. Bizonyos készítményeken márkanévként volt feltüntetve: Duemichen köhögés elleni pasztilla, Duemichen rázókeverék, ilyesmi. Cíntia egyszer mutatott neki néhány szép, régi fiolát, kék és zöld üvegcsét, amelyeken még a régi matricák voltak. Cíntia apja is patikus volt, akit egy gyerekkori barátja csábított Rióba, hogy ott együtt nyissanak patikát. Porto Alegre vidám hely, mondta neki, de Rio az mégiscsak Rio. Cíntia Duemichen. Az első napon beleszeretett.
Lojzi, tényleg te vagy az?? El sem hiszem, annyira más a hangod.
Én hát, nem megígértem, hogy visszajövök és feleségül veszlek?
Hát, azzal drágám elkéstél, mint tudod.
Tudom. De azért itt vagyok, az is valami, nem?
Miután Lojziék hazautaztak Magyarországra, vadul, szenvedélyesen leveleztek. Fényképeket, apró emléktárgyakat, hajtincseket és verseket csúsztattak a borítékokba. Fogadkoztak, ígérgettek, esküdöztek, ahogy csak kamaszok tudnak. Aztán egyre ritkultak a levelek és már csak jelentősebb alkalmakkor írtak, diplomaszerzés, esküvő, gyerekek születése, mindig fényképekkel dokumentálva a múló, egymástól távol töltött időt. Lojzi maga sem hitte, hogy egyszer tényleg betartja a szavát, és visszatér abba a városba, amelyik úgy remegett emlékezete horizontján, mint egy kocsonyás délibáb. Hogy az is az ő élete volt. Ezt volt nehéz elhinni. A visszatérés útja pedig el volt zárva minden lehetséges módon, hol politikai, hol már csupán anyagi okokból. Neki is lett felesége, két gyereke, kertes háza, kutyája, hörcsöge, macskája. S hiába nőtte ki magát nemzetközi hírű tudóssá, ahogy apjának megfogadta, nem keresett annyit, hogy a feleségét is elhozhatta volna gyerekkora színhelyére. Pedig akkor Magdi talán megértette volna, hogy nyaraláskor Lojzi miért ragaszkodik mindig a tengerparthoz, holott Magdi, alföldi lányként, szerette a hegyeket is. De Lojzi ebben hajthatatlan volt; legalább egyszer egy évben szüksége volt rá, mint nagybetegnek egy vérátömlesztésre.
 Cíntiával még emailen megbeszélték, hogy a konferencia két napja alatt a szállodában lakik, amit a meghívók fizettek, de a hét hátralevő részét náluk tölti, az ő családi házukban, Barra da Tijucán, ahol a férjével, három fiával és a húgával, Vilmával lakik.  Vilma apró, törékeny kicsi lány volt, göndör barna haja alól nagy, kék szemekkel és csökkent értelemmel, csodálkozva tekintett a számára nehezen megfejthető valóságra, s karja és lába olyan véznácska volt, hogy az ember azt hihette, egy kisebb koccanásra mindjárt eltörik. Óvták a széltől is, mindig mosolygott, a család és az egész személyzet babusgatta, imádta. Vilmácska így, Vilmácska úgy, mindenki a kegyeit kereste. Vilmácska azonban többnyire egykedvűen, de bátorítóan mosolygott. Cíntiánál kilenc évvel volt fiatalabb, s az anyja magát okolta a kislány állapota miatt, úgy gondolta, hogy negyvenkét évesen már nem kellett volna megszülnie. Férjével azonban szerettek volna egy fiút is, így két korábbi vetélés után, amikor véletlenül újból teherbe esett, úgy döntöttek, megtartják a gyereket. Az ok a túlhordás volt, ezt egyértelműen igazolta minden elvégzett vizsgálat, anyját mégis lelkiismeret-furdalás gyötörte, s rossz napokon ordított mindenkivel, a férjével, a személyzettel, s olykor Cíntiának is leesett egy-két pofon. Cíntia ezt nehezen viselte, ilyenkor napokig nem állt szóba az anyjával, s csak Lojzi tudta megvigasztalni és a békülésre rávenni. Lojzi volt az is, aki Vilmácskával órákig el tudott beszélgetni, ha ugyan egy-egy tétován kibökött szó, grimasz vagy gesztus Vilma részéről beszélgetésnek volt mondható. Lojzi még magyarul is képes volt egy-két szóra megtanítani: kutya, jó, rossz, cica, baba. Vilmácska rajongott Lojziért, s valahányszor azt hallotta Cíntiától, hogy jön hozzájuk, már órákkal korábban kiállt kedvencével, Brunóval, a nála fél fejjel magasabb, fekete dán doggal a villa kertkapujához, hogy együtt lessék, jön-e már.
 
A konferencián Lojzi nagysikerű előadást tartott a földön kívüli élet vélhető jeleiről gyűjtött legújabb adatokról, valamint megvitatták az utóbb Riói Skálának keresztelt mérési módszert, amelyet történetesen egy magyar kollégája dolgozott ki egy amerikai csillagásszal, s amely arra szolgál, hogy egy a Richter-skálához hasonló skálán be lehessen mérni egy-egy újabb adat vagy információ jelentőségét. Tudós kollégái a földönkívüli intelligencia észlelését hatalmas következményekkel járó, ugyanakkor kevés valószínűséggel bíró eseményként definiálták. A skálát pedig azért dolgozták ki, hogy a média a begyűjtött adatokat ne használhassa szenzációhajhászásra, s hogy ezután minden esetben egy független szakértőcsoport dolga legyen bemérni bármely felfedezés vagy adat jelentőség-indexét. A magyar küldöttség óriási sikerének köszönhetően a konferencia zárófogadásán Lojzi csúnyán berúgott, s az egyik felszolgálónak akadozó nyelvvel elpanaszolta, hogy őt miként szakították ki ennek a városnak a szövetéből, s helyezték át egy másikba, amelyben kicsit mindig idegenként, amolyan földönkívüli lényként mozgott. Megtanulta a viselkedési, gondolkodási kódokat, de csak úgy, mint egy replikáns, akibe beültettek egy programot, s még az emlékeiről sem lehetett biztos, hogy a sajátjai-e vagy azokat is csak beleprogramozták, s ellátták levelekkel, fényképekkel és egyebekkel, hogy legyenek tárgyi bizonyítékai is. A maga részéről, simán lehetett volna ő maga egy ilyen földönkívüli intelligencia megjelenési formája, akibe azt a lehetetlen feladatot programozták, hogy saját maga után nyomozzon. Reggelente, amikor belenézett a tükörbe, olykor átsuhant rajta a kétely árnyéka. A felszolgáló zavarában a kezébe nyomott egy újabb caipirinhát.
 Iszonyatos fejfájással ébredt, s nem kevés időbe, meg néhány erős kávéba telt, amíg újra képes volt visszatalálni életének e sokat ígérő másnapjába. A reggeliző svédasztalán talált, jéghideg papaja íze hirtelen egy másik galaxisba röpítette, s egyúttal jótékonyan magához térítette. Mam?o. A gyümölcs helyi neve úgy kúszott be a fejfájástól még lüktető fejébe, mint egy hűs borogatás. A felkockázott darabokat hagyta szétolvadni a nyelvén, hogy minden egyes ízlelőbimbója azonos mértékben érintkezhessen velük. Legalább két órát üldögélt a reggeliző teraszon. A tenger erősebben hullámzott, mint gyerekkorában, láthatóan amiatt, hogy a homokos strandból jócskán elvettek, hogy kiépíthessék a kétsávos helyett hatsávosra szélesített parti utat. Dagálykor nyilván alig marad valami a strandból, s most, apálykor is vészesen dörögtek a hullámok. Iemanjá, a tenger istennője nyilván haragszik és joggal; olyasmibe avatkoztak, ami az ő felségterülete. A turisták láthatóan nemigen merészkedtek beljebb a vízbe, leginkább a bokájukat áztatták a kifutó hullámokban. Lojzinak eszébe jutott, hogy annak idején, az egyik endékás követségi titkár vízbefulladt, mert dagálykor túlúszott a hullámtörés vonalán. Hiába figyelmeztették, hogy tilos, mert a víz olyan erővel húz ilyenkor befelé, hogy nincs az a kiváló úszó, aki vissza tudna úszni a partra. Állítólag csak annyit mondott, hogy ő olimpiai úszó volt, és belevetette magát a hullámokba. A testét soha nem találták meg. Mielőtt kijelentkezett, Lojzi a recepcióról felhívta Cíntiát, hogy nemsokára ott lesz náluk. Taxit rendelt, fogta a kis húzós konferenciabőröndjét, amelyben ruha alig, ajándék viszont annál több lapult. Cíntia apjának pálinkát, anyjának egy szép sálat, terítőt és, kötelezően, pirospaprikát, Cíntiának egy saját készítésű fotóalbumot és saját égetésű lemezeket a kedvenc magyar és egyéb zenéiből, valamint egy fekete pólót hozott, amelyre kisebbik lánya színes textilfestővel egy majmot rajzolt. Vilmának tartogatta a legkülönlegesebb ajándékot. Egy nyakláncot, amelynek arany medálja a Voyager-aranylemez borítójának másolata volt. Ez volt az a lemez, amelyből a Voyager I és II űrszonda is vitt magával egy-egy példányt 1977-ben. A lemezre képeket és hangokat rögzítettek remélve, hogy esetleges földönkívüli értelmes lényeknek információt küldhetnek a földi életről. Az aranylemez borítójára különféle titokzatosnak tűnő ábrák voltak karcolva, amelyek a lemez használatához, illetve értelmezéséhez nyújtottak eligazítást. Laikus szemnek olybá tűnnek, mint a Nazca-vonalak madártávlatból. A lemez borítója azonnal ikonná vált, és minden nagyobb űrmúzeum shopjában meg lehetett venni, a legkülönfélébb méretekben és használati tárgyakhoz társítva: kulcstartók, ékszerek, tányérok, mouse padek, poszterek, bögrék, fridzsidermágnesek, a szokásos felhozatal. Lojzi emlékezett, hogy Vilmácska szerette a szép, csillogó tárgyakat, ezért neki ezt a nyakláncot hozta, amelyen a Voyager-aranylemez kicsinyített, kerek borítójának mása lógott. Gondolta, majd valahogy elmagyarázza neki, hogy mi ez. Beszélgetnek, mint régen.
 A taxi végigszáguldott a parti úton, először a Copacabana-negyedet, majd Ipanemát, aztán Joát is elhagyva, huszonöt-harminc kilométert is megtéve, végül elérte a Barra-negyedet. Az ő idejében itt még viszonylag kevesen laktak, azóta kifejezetten népszerű, divatos környék lett. Az annak idején itt-ott, foltokban, pamacsokban szétszórt favelák most a parti szakasz fölötti dombokat sűrűn beborították, mintha maga az őserdő vált volna hirtelen bádogvárossá. Cíntia szülei Leblonon laktak, s Cíntia azt írta, még mindig a régi házukban élnek. Amikor férjhez ment Carloshoz, a tehetséges befektetési tanácsadóhoz, a Barra da Tijucán vettek maguknak egy szép, kertes családi házat, amely egy zárt kondomíniumban állt, más, hasonló házakkal körülvéve. A kondóba csak egy sorompó után lehetett behajtani, kezelője kis fakalickában ült. A taxi előtt, a sorban, egy pokolian lerobbant kis VW bogárhátú durrogtatta a kipufogócsövét, motorjának öblös hangját Lojzi ezer közül is felismerte volna – neki is egy ősrégi Bogár volt az első autója, neve is volt, Bucika. Kizárt, hogy ez az autó a kondóba tartson, még egy szerelő sem érkezik ilyen rozsdamarta, szétesni készülő fémkaszniban. Lojzi előrehajolt és megkérdezte a sofőrt, gondolja-e, hogy ők is a kondóba jöttek. A sorompókezelő éppen átengedte a VW-t, amikor a sofőr válaszolt: dehogy, a dombon lévő favelában laknak, szolgalmi joguk van. Lojzi erre tétován a biztonsági szempontot vetette fel, mire a taxis felvilágosította, hogy a saját lakónegyedükbe nem járnak lopni. Úgyis azonnal őket veszik elő, ha bármi történik. Ennél azért több eszük van.
 A taxi megállt a megadott házszám előtt. Lojzi kinézett az ablakon, és egy nagydarab, széthízott, göndörhajú nő állt a kapuban, lábánál egy aranyszőrű labradorral. Mire fizetett és kiszállt, már Cíntia is ott volt a bejáratnál. Ahogy retinája befogta a látványt, a szép, érett nő arcára rávetült tizennégy éves kori arca. Lojzi egyszerre látta a kettőt, mint egy szellemképet. Megölelték egymást. Lojzi a mézszőkéből barnára sötétült haját simogatta, ami sportosan rövidre volt vágva. Jól állt neki. Te beleőszültél abba az Európába, mondta Cíntia nevetve. Aztán a mosolygó, nagydarab nő felé fordult, majd kérdőn nézett a férfire. Nem ismered meg?  Ekkor Lojzi alaposabban szemügyre vette, és egyszer csak az idegen nő arcára is rávetült egy halvány szellemkép. Vilma. Vilmácska. Lojzi kitárta a karját és a mellkasához szorította a nála egy fejjel alacsonyabb nőt. Álltak egy darabig a párás délutánban. Aztán Lojzi lehajolt, és az arcára nyomott két hatalmas puszit. Önkéntelenül is észrevette, hogy Vilmácska arcából itt-ott sötét szőrök nőttek. Ragyogva mosolyogtak egymásra. Ahogy beljebb léptek a házba, Vilma azonnal kiment a fürdőszobába, mert Cíntia elmondása szerint, már órák óta állt a kapuban. Gyakorlatilag nem beszél, mondta Cíntia, a kommunikáció-képessége sokat romlott. Régen ugye, még tudott rövid tőmondatokat mondani és reagálni dolgokra, de mostanra gyakorlatilag teljesen visszavonult a maga belső, zárt világába. Lojzi neve hallatára azonban, mintha hirtelen résnyire nyílt volna egy kis ajtó, amelyen beszűrődött valamennyi fény. Közben hazajöttek Cíntia fiai az iskolából, először a két nagyobbik, erős, barnabőrű, sötéthajú fiúk, Roberto és Claudio. Aztán a legkisebb, Lucas –  a nagypapa után – aki éppen olyan mézszőke volt, mint Cíntia az ő korában, a bőre azonban hófehér volt, mint az apjáé (Cíntia szíves közlése), és még rajta volt a babaháj. Lojzi úgy tíz- tizenkét évesnek nézte. Carlos, mint megtudta, éppen Argentinában volt, üzleti úton. Cíntia, mint egy hajóskapitány, fürgén eligazgatta a gyerekeit, s Lojzi zavartan nézte, ahogy az ő álmodozó, kamasz szerelméből háromgyerekes, határozott családanya lett. A lány pszichológus akart lenni, de amikor Carlos elvette, abbahagyta az egyetemet és szülte egyik gyereket a másik után. Manapság, mesélte, németórákat ad otthon, amíg a gyerekek iskolában vannak. Nem mintha anyagilag szükségük lenne rá, de, mint mondta, kell valami, amivel strukturálja a napjait meg a zagyát. Az okos Cíntia Duemichen. Évfolyamelső volt az iskolában, amikor Lojziék hazautaztak. Lojzi csak a második lett, és ez végtelen évődés tárgya volt közöttük. Aztán, amikor Lojzi évekkel később elnyerte első nemzetközi díját, büszkén megírta Cíntiának azzal, hogy most végre behozta. Catch me if you can! írta vissza Cíntia egy fénykép hátlapjára, amelyen szörfdeszkán állva épp meglovagolt egy hatalmas hullámot.
 Már délután négy felé járt, mire megebédeltek. A gyerekek Lojzitól kapott apró ajándékaikkal szétszéledtek a szobáikba, a személyzet is visszavonult, csak Cíntia, Vilma és Lojzi ültek a tágas, növényekkel és madárkalitkákkal teleszórt, fényben fürdő nappaliban. A kalitkákban hatalmas, színes arapapagájok üldögéltek, időnként felrikoltottak, versenyre kelve a két, nagyméretű kakaduval. Max und Moritz, mutatott rájuk Cíntia. Lojzi nevetett. Vilmára nézett, hogy ő mit szól ehhez. Vilma rendíthetetlenül, mosolyogva nézett vissza rá, életjelet nem adott, ha csak azt nem, hogy kövér izzadságcseppek kúsztak a homlokáról le, egészen a nyakáig, aztán be a dekoltázsába, a két nagy melle közé. Ujjatlan, kockás ruháján, a hónalja alatt, széles izzadságkarikák sötétlettek. A kutya a lába előtt feküdt, nyelvét kilógatva lihegett a melegben. A beállt, kényszeredett csöndben mintha hirtelen felhangosították volna a kabócák zsezsegését. Vilma, szólt Lojzi kissé rekedtes hangon. Talán megfázott a repülőn, vagy valamelyik allergiája indult be a levegőben szálló idegen virágporokra, pollenekre, láthatatlan, tengerentúli kórokozókra. A szervezete már elveszítette az immunitását velük szemben, már nem tudott ellenállni. Textil zsebkendőjével szaporán törölgette homlokáról az izzadságot – a trópusi meleghez sem volt szokva már, a pórusai riadtan kitágultak a váratlan támadástól. 
Vilmácska, hoztam neked valamit. A zsebéből elővett egy szépen becsomagolt kis dobozt és Vilma elé tolta a kávézóasztalon. A kávéscsészék mellett a kiskanalak halkan a porcelánhoz koccantak. Mennyi lehet most, mélázott Lojzi. Olyan harmincöt, nem több. Vilma ruháján a hasa redői kockás domborzati térképet formáztak. A két szemfoga kicsit kiállt örökké mosolygó szájából. Vilma nem mozdult. Vilmácska, mondta Cíntia vidáman, ki kéne bontani az ajándékodat. És már oda is hajolt, hogy kibontsa helyette. Mi lehet benne? kérdezte Cíntia teátrálisan, hogy fokozza az izgalmat, de izgulni csak ő és Lojzi izgultak. Cíntia végre kiszabadította a dobozt az ajándékcsomagolásból és letette Vilma elé. Nyisd ki, Lojzi hozta, neked. Vilma nem mozdult. Cíntia megint odahajolt és felpattintotta a dobozka tetejét. Vilma két pufók keze összefonva, az ölében nyugodott. Elégedettnek látszott az események alakulásával. Kitartóan nézett Lojzira, azok beható tekintetével, akik nem képesek másképpen kommunikálni. Ugyanakkor nem volt bizonyos, hogy egyáltalán akar-e. Cíntia lassan kiemelte a láncot a doboz selyem díszpárnájáról, és a különös ábrákkal telekarcolt medált Vilma arca elé lógatta. Szép, nem?  De mik ezek rajta, kérdezte Cíntia. Vilmácska, szólt Lojzi nyugodt, egyenletes hangon, ezt neked hoztam. Sok évvel ezelőtt két ilyen lemezt felvittek a világűrbe, hátha valaki rájuk talál. Fel, a csillagok közé. Hangok, meg képek vannak rajta. Mutatják, hogyan élünk mi itt a Földön. Ha valaki megtalálja, akkor nem vagyunk egyedül a világban, érted? Vilmácska nagy, kék szeme hirtelen könnybe lábadt. Kiragadta a láncot Cíntia kezéből és megfogta a medált. Nem nézett le rá, de a kezével, a vastag ujjaival simogatta a karcolásokat rajta, mint aki vak. Bruno, mondta Vilma, Lojzira szegezve a szemét. Aztán, mielőtt visszasüppedt volna korábbi, egykedvű állapotába, még hozzátette, magyarul: jó kutjá. Lojzi magához vonta Vilmácska kezét. Igen, mondta Lojzi, és belefektette Vilmácska párnás tenyerébe az arcát. Jó kutya.