Eugenio Montale

A vámőrök háza

Rég elfeledted már a sziklás partvidéket,
a vámőrök háza sosem jut már eszedbe,
kihaltan vár azóta, hogy egy este
gondolataid raja oda tévedt,
és zajgón ott időzött.

Tengeri szél zúdul az öreg házfalakra,
nevető hangod derűjét ma már nem őrzöd,
az iránytű tébolyultan csap jobbra-balra,
a számokat nem veti ki a kocka.
Már régen elfeledted, más korokba
révedsz; egy szál lefut a gombolyagról.

A végét tartom még, de egyre távolabbról
sejlik föl az a ház, s a füstös érckakas
kérlelhetetlenül forog a szélben.
A végét tartom, ám magad maradsz,
szusszanásod sem hallik a sötétben.

Ó, messze tűnő szemhatár, ahol tank-
hajók fénypászmája villan fel olykor!
Ez a kiút? (Ma is sűrűn csapódnak
felgyülemlett hullámok az oromnak...)
Feledted már a háznak, a ma estinek
nyomát. S én nem tudom, hogy ki marad s ki megy.
 
 
 

Kis testamentum

Ami elmém kupolarejtekéből
föl-földereng az éjszakában
– csigajárás gyöngyháznyoma az úton,
kristályporrá tiport üvegcserép –,
nem szentély vagy műhely lámpavilága,
melyet vörös vagy fekete
hitszolga táplál.
Tanúságul csak ezt a rezdülő fényt 
adhatom át neked,
egy sokat támadott hitét,
egy reményét, mely lassabban enyészett,
mint egy kemény fatönk a tűzön.
Őrizd meg púderét a piperetükörben,
ha majd minden lámpa kialszik,
s a szardána tánc pokolira fordul,
és árnyas Lucifer ereszkedik le egy hajóra,
a Hudsonön, a Temzén és a Szajnán,
megrázza fáradtan aláhanyatló 
aszfaltszárnyát, s így szól: ütött az óra.
Nem örökölt ereklye ez, talizmán,
amely az emlékek pókfonta szálán
ellenállhat a monszun vad szelének,
de ami történt, csak hamvában folytatódhat,
csak elmúlásból támadhat öröklét.
A jel igaz volt; aki látta-érti,
csalhatatlanul rád talál majd.
Minden ember fölismeri övéit;
a büszkeség nem megfutamodás volt,
s az alázat sem gyávaság; a halvány,
csiholt fény nem gyufaszál lobbanása.
 

          SZÉNÁSI FERENC FORDÍTÁSAI
 
 
 
 



Lettre, 88. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu