Néma

Ki fogom bírni, mondta a fiú, akit első látásra kémnek néztem, kínai kémnek a mandulavágású szeme miatt, kínai katonai kém, ő mondta a fertőtlenítőszagban állva, hogy majd én is mindent megtanulok és elsajátítok, csak idő kérdése, a legfontosabb, hogy parancsnokommal, ezzel a kövérkés és boldogtalan századossal legyek jóba, ne húzzak vele ujjat, 

vagyis el kell döntenem, hogy a lázadó hős vagy a meghunyászkodó senki szerepét öltöm-e magamra, a többiek a hokedlikon csak néznek üres tekintettel, új vagyok, de nem érdeklek senkit, kivéve a kínai kémet, akit megbíztak, hogy az első órákban tartsa szemét rajtam, 

előveszem a zsákomból a kisrádiót, jól felhangosítom, ez sem érdekli őket, a kínait sem, oda se néznek, recsegve szól a Poptarisznya, mintha nem is hallanák, mintha a fülük be lenne dugaszolva, 

nem vagyok tisztában a szabályokkal, ezért vagyok egyelőre sérthetetlen, nem lehet hozzám nyúlni, ezt kell kihasználnom, a rádiót ott hagyom a körletben, felfedezőútra indulok, egyre halkabban vijjog a gitár, egy srác ül a folyosó végén az összekaristolt irodai asztalnál, 

hogy mióta van bent, kérdem, 

sóhajt, hallgat, azt mondja, rám se nézve, hogy fél éve,

és milyen, 

erre már nem válaszol, de mintha hallanám, hogy mondatokat fogalmaz lassan, szavakat morzsol magában, lehet, hogy ez a megoldás, de mi értelme szavakba önteni a semmit ennyire fiatalon, ráadásul ebben a környezetben, ahol megszűntek a nemek, nem lehet tudni, hogy ez a sok fiú nem lány-e, velem együtt, vagy valami középső nem, 

az irodistát kinevezem féltékeny amorózónak, holott erre semmi jel nem utal, szürke arccal mered az asztallapra, ám a titulus, amit ki se mondtam, csak gondoltam, finoman átszakít egy láthatatlan hártyát, és sarjadzani kezd, 

amíg magamban beszélek, nem érhetnek el a dolgok, a belső beszéd kabát, véd a hidegtől és a szurkálódásoktól, magammal folytatok párbeszédet, mert a kifelé irányuló és másoktól választ váró beszédnek beláthatatlanok a következményei, 

a beszédképtelenség magánügy, kényszeres néma vagyok, amivel csak az a gond, hogy kijelöl bűnbaknak, mert a némaság zajos, fülsértő, fülsüketítő, beszakítja a dobhártyát, a néma alapállása egy közösségben a gőg, a megvetés, a lenézés, a fennhéjázás, az arisztokratikus és bomlasztó elkülönülés alapállása, a néma bomlaszt, miközben maga is bomlási termék, az első üldözött, az első áldozat mindig a néma, mert a némaság lázadásra buzdít, zűrzavart kelt és káoszt eredményez, 

a beszélőt csak félre kell érteni, félre kell magyarázni, álmegértéssel vagy keresztkérdésekkel sarokba szorítani, bár erre általában nincs is szükség, mert a beszélő legtöbbször értelmetlenségeket beszél, a némáról viszont nem tudni, miről hallgat, ezért a némát szóra kell bírni, el kell hallgattatni a némaságát, le kell törölni egy jókora pofonnal a szájáról a ferde gondolatjelet,

legtöbbször mégis a némaságot részesítem előnyben, nem azért, mert nem tudok értelmetlenségeket beszélni, nagyon is tudok, csak azt tudok, de lusta vagyok megszólalni természetem flegmatikus és melankolikus beállítódása, alapjellege miatt, így legtöbbször vállalom a némasággal járó veszélyeket, az ellenséges különállás ódiumát, bár itt, ezen a helyen lehet, hogy helyesebb lenne beolvadnom a  tömegbe, vagy esetleg az ellenálló hősi pózát kellene magamra illesztenem,  
   
betévedek az ebédlőbe, ahol délutáni vetítés kezdődik, még mindig civilben vagyok, saját ingemben, ide-oda tologatnak, hová álljak, hogy ne zavarjam a látást, nem értem a képeket és a hangot, a dialógusokat, mintha nem magyarul beszélnének, és közben még mindig hallatszik a rádióm fentről,   

hajlok rá, hogy betörhetetlen, lázító, közösséget züllesztő forradalmár leszek, vagy alkalmazkodó, nyámnyila anyámasszony katonája, vagy néma áldozat, a parancsnokkal való első találkozás után fogok erről dönteni, 

a rácsos ablakon valaki az utcáról egy rózsát próbál benyújtani, de az üvegben elakad a keze, mintha nem értené, mit jelent egy csukott ablak, mintha soha nem hallott volna ablaküvegről, újra és újra nekinyomja a rózsát, csodálkozó arccal, rátapasztja a szirmokat az üvegre és gyömöszöli befelé, 

megsajnálom, próbálom bentről átvenni az üvegen keresztül a rózsát, miközben tudom, hogy képtelenség, kapirgálom a hideg üveget a körmömmel, talán szerzek egy barátot kintről, hacsak nem én vagyok az, és a rózsa valami titkos üzenet vagy jelbeszéd, hír a mélyből, a szellem világából, egy fáradt bölcsesség, türelem rózsát terem, nincsen rózsa tövis nélkül, valami hasonló éktelen ostobaság, 

arra térek magamhoz, hogy a kínai a fülembe suttog vagy inkább sziszeg, hogy ezt most azonnal hagyjam abba, és csak aztán veszem észre, hogy már nem szól a rádióm, némák a folyosók fölöttünk, és indulhatok végre beöltözni.