Gyerekünk született.
Van aki barbár betöréshez, barbár invázióhoz hasonlítja ezt a jövetelt, hiszen annyira felforgató, az élet hosszadalmasan kialakított, kimunkált formáit alapjaiban kikezdő, átrendező érkezés az. Ami azért furcsa, mert a védtelenség, a kiszolgáltatottság érkezik meg közénk, a gyámolításra szoruló kéri a szüntelen figyelmet, nem mintha, már több mint kétezer éve, ha egészen más léptékű, de mégis egy ehhez hasonló érkezés nem tudta volna az egész világot, a Világot felforgatni. Túl nehéz és körülményes lenne belemerülni a felforgatásnak az összes dimenziójába, ami azért is lehetetlen, mert az invázió folyamatosan zajlik, életünk középpontjába az addig megszokottól egészen eltérő, állandóan zajló, robbanásszerű növekedés került – mintha egy új világegyetem fúvódna fel kozmoszunk belsejében –, ami a mindennapitól különböző ritmust, az addig beláthatótól teljesen eltérő távlatokat követel magának. Ezért én egy egészen picike szálat választok le az egyetemes felforgatásból, azon indulok el, azt próbálom végigkövetni, a kisbabával való sétát, amely majdnem minden egyes nap megtörténik, egy, legfeljebb két órán keresztül, a tömbházunkat övező lakónegyedben.
 Az elején a babakocsival próbálkoztunk. Már az első próbálkozás egészen más fénybe állított be egy sor, addig megszokott dolgot. A babakocsival való közlekedés elsősorban sebességváltást jelent, mindenekelőtt lassulást, de ugyanakkor a sebesség állandósítását is, mivel már néhány lépés után beállítódik egy, a séta során végig kitartott, egyenletes tempó. Erről a tempóról kellett meglepetten észrevennem, hogy nem hozzánk, a babakocsit tologató emberekhez tartozik, a babakocsi és a benne alvó csecsemő kéri meg az araszoló sebességet, amit minden körülöttem feltűnő babakocsi – mintha egymáshoz is igazodna – betartott. Mennyi babakocsi jár errefele! – kellett felismernem. A napi rohanás káosza csak a megfeszített céltudatosság miatt idegesen közlekedő emberek, mellettem elhúzó, faroló, tülkölő autók forgatagát engedte megmutatkozni, most pedig csodálkozva figyeltem fel egy ettől eltérő mozgásra, a káosz mélyén meghúzódó, összehangolt közlekedésre, ami ettől a káosztól érintetlenül a szemem előtt zajlott. Csak most tűnt fel, hogy mennyire zegzugos ez a lakónegyed. Mennyi kis utca, kitérő, betérő, ösvény, parkoló, fasor, sövény, apró placcok különböző mértani formái szabdalja szét, amit eddig nem tudtam észrevenni, mert sétálni máshová jártam, míg napi útvonalaim céltól célig vezettek csak, és nem engedték megmutatkozni a fordulóknak és átkötéseknek ezt a bonyolult erezetét. Ebben a szövevényben közlekedtek végtelen lassúsággal, de mind ugyanazzal a sebességgel a babakocsik; haladsz egy ösvényen, előtted gurul a babakocsi, és mielőtt a lassú gurulás értelmét vesztené az egyetemes felfordulásban, mint egy biztató hívogatás, egy bokor mögül lassan előtűnik egy másik babakocsi, majd odébb, egy forduló mögül a harmadik, és már hárman gurultok, s noha három irányba, gyakran egymás tekintete elől is eltűnve, de mégis egyfajta csendes összetartozás rendszerén belül, ami egy idő után sokkal alapvetőbbnek tűnik, mint a körülöttetek rángatózó sodródás.
 Sokáig nem tartott a babakocsizás. A kisbabánk néhány forduló után már nyugtalan lett, feszengeni kezdett, felsírt, ami hamar vergődő zokogássá fokozódott. Mi pedig –  féltő, engedékeny szülői lelkek – felvettük. Néhány alkalom után már nem lehetett a babakocsiba visszatenni. Ekkor kezdődött el a hordozás korszaka. A kölcsönbe kapott babakocsit visszaadtuk tulajdonosának, mi pedig különböző hordozókat  – karikást, rugalmast, szőttet, csatost – szereztünk be, azokkal erősítettük a testünkre, elől a mellkasunk tájékára a kisbabánkat, amivel – igaz akkor még nem tudtuk – egy másféle összetartozást, szövetséget is megkötöttünk.
 A váltás elsősorban a figyelem átfókuszálódását vonta maga után. A babakocsitól a figyelem csak elkalandozni tud, hiába a lassú, egyenletes gurulás, ezt a gurulást ellenőrizni, irányítani kell. Ezért ennek a közlekedésnek sokkal inkább a babakocsi van a középpontjában, a külső körülmények éppen csak feltűnni tudnak, a gondolat alig súrolja őket, már vissza is kell térjen feladatához, a babakocsi irányítgatásához. Nem mintha ezeknek a kitekintéseknek az útjába nem kerülhettek volna olyan jelenetek, amelyek elképzelhetetlenek voltak számomra egy lakónegyed viszonylatai között. Mert a belassult, sokáig élhetetlennek vélt körülmények között egyfajta csendes ünneplés zajlott, ami, hiába a helyszűke, kiáradt a lakótömbök belsejéből, elborítva a tömbházak előtereit. Ezért tűnhetett elénk a járdára székét kihelyező, pipázó, vénséges cigányasszony, aki szemével megrovóan követte végig babakocsink útját, valamilyen ősi, már ismeretlen rend létezését kérvén számon, amit – hiába szerettük volna – nem tudtunk a ráncokkal árkolt szemeiből kiolvasni. Minden este ott ültek kint, a szűkös viszonyok között, a macskás asszonyok, három-négy idősödő, vidáman pletykálódó asszony és körülbelül húsz jól táplált, heverésző, nyalakodó macska, amelyek egy tömbház pincéjében laktak és elszaporodtak a kiadós táplálás és gondoskodás következtében. De mindennél beszédesebb egy anyuka felénk küldött, szégyenkező pillantása volt, amikor észrevettük egy tömbház előtti padon táplálkozó három gyerekét; ott izegtek-mozogtak a padon egymás mellett a gyerekek, kezükben kés és villa, ölükben tányérok, nagy halom hasábburgonyával és hatalmas sült húsokkal telepakolva, míg kezében salátás tállal előttük állt az édesanyjuk. „Nem akarnak fent enni.” – szólt hozzánk pironkodva az anyuka, aki mintha arra akart volna figyelmeztetni, hogy itt tulajdonképpen a komor tömbházak, szűkös előterek, hepehupás járdák által hordozott „falánk  erkölcsi rendnek” a megbontása zajlik, mert a láthatónál mélyebb kényszer öklendezi ki magából ezeket a jeleneteket, amelyeket még nem volt hogy megértsek, egészen addig, míg a hordozás folyamata nem emelt be jobban a szűkösség viszonylatai közé.
A hordozás ugyanis nemcsak a babával, hanem a hellyel való viszonyt is szorosabbra fonja. Ugyanis marad a lassú sebesség, azonban ezt nem egy mechanikus szerkezet határozza meg, hanem a lábak keresik meg maguknak az ideális gyorsaságot, és ezt szó szerint kell érteni, mert szinte a földnek, leginkább az aszfaltnak és a betonnak a lábbal való letapogatása zajlik, és ebből a letapogatásból, a támaszkodás, az egyensúly és a sebesség összehangolásából nő ki a ritmus, ami magával viszi, elhordozza a kisbabát. És még történik valami lényeges: a tekintet szabadul fel. Mintha az első felegyenesedés történne meg, hirtelen egyenletesen és tartósan kinyílik a horizont, a világ teremtődésének lehetőségfeltétele. Nincs még egy ilyen séta, amibe ilyen pontosan illeszkedne a földhöz való hűség és a távlatok pásztázásának lehetősége. És nem szabad megfeledkezni a kisbabáról, aki mint egy második szív dobog a mellkasunk fölött, hiszen végül is ez az illeszkedés az ő nyugalmát, pihenését szolgálja. Ezért van, hogy nem csak saját magadat kínálod fel a távlatok hullámzásának, nem a szabadság útját járod, hanem a védtelenséget óvod a testeddel, mintegy féltően el-helyezed a tér által nyújtott adottságok közé. A séta mint elhelyezés – ez kezdődött el a hordozással, ami egyre mélyebben vitt, bennebb és bennebb, a lakónegyed belsejébe.
  Egy lakónegyedben kevés néznivaló akad. A séták során ez a kevés is hamar megkeresi elhordozó formáit, ahogy a séta útvonala is akadálytalanul kiverődik, ezért egy idő után akaratlanul is megtörténik a belemélyedés abba, ami megkerülhetetlen adottságként előtűnik: a tömbházak térviszonyaiba. A megszokottól gyorsabban megy végbe az absztrahálási folyamat, aminek végeredménye a tér előtűnése. A formák könnyítik meg ezt, amikben nincsen semmi emberi, a tekintetet felemelő adottság, néhány séta és pőre idegenségüket mutatják meg a sötéten izzó tömbházfalak, a tekintet pedig riadtan keresi a helyüket a tér szétzilált, megbicsaklott viszonylatai között.
 Nem üres tudattal lépünk be a tömbházfalak közé. Tértapasztalatunkat előzetesen számos más viszonylat alakítja, ezért érezhettem viszonylag hamar, hogy a tömbházak között a tértapasztalat egyik lehetséges végletével szembesülök. Kevés azt mondani, egy beépített környezetben sétáltam, mert ezen a helyen pont az építés értelme nem akart megmutatkozni, sokkal inkább valaminek a kiszipolyozása, leigázása történt meg: a térből áradó féktelenség eltüntetése. Egy lakónegyedben egy kicsit mindig sötét van, sőt egyfajta állandó szürkeség honol, amit a legtündöklőbb napsugár sem tud tejesen feltörni, esetleg csak visszaszorít eredetének formái közé, a szétszórtan elhelyezkedő tömbházak falaira. Valami mindig érzékeli bennünk ezt a szürkeséget, még akkor is, ha nem nevezzük nevén. Végtagjaink gyakori ólmossága, beesett fejtartásunk, mindig sietős, elszaporázó lépéseink erről árulkodnak. A formátlan kap formát, azáltal, hogy tartósan belenézünk ebbe a szürkeségbe, elemekre és viszonyokra bomlik szét az, aminek összetartozását eddig önkéntelenül elfogadtuk. Kell ez a szürkeség, hogy a tér ne vesse ki magából a tömbházak idomtalan darabjait. A tömbházak először kiizzadják magukból ezt a füstszerű elszíneződést, ami aztán beláncolja, beolvasztja  őket a térből áradó féktelenség eresztékeibe. Ezzel pedig olyasvalami történik a térrel, amit legelőször a XX. század elején a kubista festők érzékeltek: a valóság mértani idomok formáira bontódik vissza. Mert ezt érzékeltem, mintha egy kubista festmény előtt állnék – mondjuk Pablo Picasso Ambroise Vollard portréja című festménye előtt –, ahogyan lassan mozogtam előre, beékelődve két térben széthányt tömbházsor közé. Nem lehetet előremenekülni ebből a szorításból. Ugyanis a horizonton nem a szabadulás lehetősége sejlett fel, hanem, még őrületesebben, a mértani formák befejezetlen továbbépítődése folytatódott, a távlat befalazása. A fent még ziláltan verdeső napfény kezdett elhasználódni, elfogyni, ahogyan alászállt a „töredezett, apró ablakok fakó lépcsőin”. Mintha ezek a vaksi szemek előlem itták volna el a fényt, egészen addig míg állandósult a tömött szürkeség. Lehet annál borzalmasabb, mint amikor az elevent szögletes felületekre tördelik szét? Szétszabdalt és térben széthányt lapokba zárják a valóság lüktetését. Milyen ördögi szándék vezetheti a helynek, a megélhetőnek ezekbe a darabos, szúrós, a természetben sehol sem fellelhető formákra való visszabontását? Kinek lehet menedék ez a hely, kinek lehet otthon?
 A séta folytatódott. A gyermekem aludt rajtam. Nem lehetett kitérni, végig kellett járni az utat. Ez az út lassan egy tompán sajgó kérdésé egyszerűsödött: miért itt? Miért sétálok ezek között a viszonyok között, amikor tudok helyekről, ahol szabadabbnak, önfeledtebbnek éreztem magam? Az is észre kellett vennem, hogy ezek a helyek, ahogyan emlékezetemből előtolultak, valóságosan fájnak bennem. Egy párizsi utcasarok, az Olümposzon megtörő, estébe hajló napfény, Dubrovnik várfalainak csipkézete, a Déli-Kárpátok egyik csúcsa alatt található tószem érinthetetlensége – téremlékek, amelyeknek érzékeny pereme sehogy sem illeszkedett a lakónegyed fordulóiba. Mondjam azt, hogy hamisnak éreztem ezeket az emlékeket? A térnek egy olyan minőségét hordozták, ahová képzeletem vezetett el, ami azonban nem tudta érvényteleníteni azt a valóságot, amit kimért lépteim tapostak ki nekem. Megint a fény segített a megértésben. Ugyanis észre kellett vennem, hogy a kint megfogyatkozó, eltömődő fény helyett már régóta egy másik fényforrás kapcsolódott fel, immár bennem, a „kopár öntudat” fénye. Tisztának éreztem öntudatomat, mintha egy fényösvényen sétáltam volna, szinte láttam a tekintetemet, ahogyan megtisztulva visszatér önmagába a tömbházfalak közül. Mert csak ITT nem lehet hátrább lépni. Ott, ahol minden lépés kényszer, nem lehet kitérni. A tudattartalmam kettős szerkezetére tudtam rátekinteni. A kopár öntudat a valóság és a képzelet dilemmájával szembesített. Sokszor éreztem úgy, hogy ennek a két erővonalnak a keresztjén töltjük el életünk nagy részét. Mindig lesz bennünk egy rész, ami valahonnan jön, valahová tartozik, de ugyanakkor az elvágyódás, a kitörés, az ábrándozás kényszere is bennünk lakozik. A képzelet hatalmát csak egyféleképpen lehet megtörni: ha tárgyát megpróbáljuk valóságossá tenni. Ekkor ugyanis mindig kiderül, hogy azon a helyen, ahová képzeletünk tartalmát megpróbáljuk beemelni, mindig van valami, amin mint egy sziklaéken megtörik, s majd szétporlik a képzelgés hullámverése.
 Ez a valóság lett most minden egyes lépéssel több alattam. Nem egy győzedelmes valóságról beszélek, hogyan is beszélhetnék erről a tömbházfalak sivár présében, ehelyett egy meggyötört, megtört valóság lüktetett át rajtam, a közelségnek egy olyan formájában, ahonnan a tömbházakat összetartó betonvasak sírása is felsejlett. Gyermekem ébredezett. Az apró nyöszörgéseket először a gyomrom fogta fel, onnan ereszkedett le a meghittség érzése a lábak felé, aminek következtében az egész testem a fogadás állapota irányába igyekezett megnyílni. Mintha nyitott tenyérrel próbálnál felfogni és elegyensúlyozni egy égből érkező óriási labdát. Még haza kell vinnem a kisbabát. Innen nem egy hozzám tapadó súlyt kell elhordanom, hanem a vackolódó éberséget kísérlem meg hazakormányozni. Már nem akarom magam kitépni a tömbházak szorításából. Ennél már jóval többet tud a testem, gerincem, múlóban van a létezés vacogása bennem.
Megértettem a tömbházak üzenetét?
Nincs megértés. Nem megérteni akartam valamit, hanem mindig is egy helyet kerestem magamnak. Ez a hely azonban nem létezik lépéseim előtt, lépéseim súlya, irama méri ki azt a távot, amit otthonomnak nevezhetek. Létezhet annál súlyosabb és lassabb lépés, amit egy magadra erősített kisbabával kell, hogy megtegyél? 
Még egyszer szétnézek. A térben megszületett fájdalom megint áthullámzik a reszkető tömbházfalakon. Tudom, ez a fájdalom, ez a térbe ültetett seb része lesz minden helynek, fordulónak, kiszögelésnek, ahol ezután megfordulok. Az utam véget ért.
Hazaérkeztem.

(A szövegben található idézetek József Attila Elégia című verséből valók.)