Kukorelly Endre
Díjaim
 

Nem jelenhetek meg pulóverben és nadrágban.* De akkor hogy? Olyan is történt, hogy rövidnadrágban voltam, annyira váratlanul jött minden. Elég sok díjam van, kaptam, adták, mindig örültem neki, nem volt, hogy ne örültem volna. Ha nem fizettek semmit, akkor is örültem. Ha fizettek, sokkal jobban örültem, de amikor hallottam, hogy mondják a nevem, ki kellett menni, kézfogás meg hasonlók, nem az járt a fejemben, hogy mennyi az annyi, hanem pontosan nem bírom rekonstruálni, hogy micsoda. Valószínűleg semmi, atavisztikus, a mámorhoz hasonlatos kavargó öröm. „Pénzsóvár vagyok, jellemtelen disznó vagyok én magam is.” Fölállsz, begombolod a zakódat, kimész, nem lassan, gyorsan végképp, külön nem nézel körül, mert nagyjából az egész szervezeted körülnéz, nem figyelsz senkire, lekezelsz az illetékessel, megköszönöd, megfordulsz, sutácska meghajlás, zakatol a dobhártyád, de hallod a gyér tapsot, indulsz vissza, nemigen látsz ki magadból, egy-két mosolyt észlelsz, egyikük megfogja a kezed, már más van soron. Ha egyedül téged díjaznak is, más van soron. Nem te. Nem te. Érzed, milyen idétlenül mész, mintegy vonulsz, eszedbe is jut, szinte látod magad, nem szinte, hanem tényleg látod magadat, akkor igyekszel természetesen lépkedni, és ez természetesen végképp nem sikerül. Mindegy, három vagy négy perc után már azon fogsz vigyorogni magadban, hogy az a másik barom még nálad is mesterkéltebben vonult ki az izéhez, pulpitus meg átadók, szóval a hivatalos kézrázókhoz, akik biztos eleitől fogva kurvára unják ezt az egészet, ami nem csoda, mert kurvára unalmas is.
 Kivéve, amikor téged szólítottak.
 Akkor izgultál. Bezzeg! De ezt már mondtam. Mekkora egy hülye vagy, hogy így szorongtál, gondolod, mi van, haver, azt hitted, hogy hasra esel a lépcsőn?
 Nem is volt lépcső!
 Vagy volt lépcső, de mér’ esnél hasra!
 Na mindegy, „csakugyan olyan érzésem volt, mintha remegne a térdem”, ez van, díj, talált pénz, „nem vagyok hajlandó visszautasítani”, fölveszi a tévé, nyilván le is adják, az a kis csinoska csupamosoly riportercsaj mindjárt iderongyol interjúzni, bezzeg, ha én lépnék hozzá a Körúton, milyen pofát vágna! Viszont lesz fogadás, és csak remélem, hogy nem a szokásos szar tömegbort szervírozzák, meg a fűrészporszerű pogácsájukat, hanem pezsgőt adnak, jó, hogy nem kocsival jöttem.
 Most fölsorolom, miféle díjakat kaptam, így még úgysem szortíroztam őket, ráadásul majdnem csupa nagy magyar férfiúról van elnevezve, nézzenek utána a wikipédián, megérdemlik szegények! Itt van mindjárt a Bölöni György-díj, ezt az első könyvemért kaptam1984-ben. Legjobb első kötet-díj, irtó örültem neki, ilyet csak egyszer lehet megkapni. Nobelt bármikor. Bölöni elég bonyolult volt, Kölcsey Ferenc leszármazottja, Ady Endre barátja, erdélyi nemesi család, ’19-ben követ Hollandiában, francia emigrációban francia kommunista, ’45-től a magyar kommunista párt tagja, Rákosi alatt is követ Hollandiában, a Nyolcak nevű festőcsoport művészettörténésze, szocreál író, az Élet és Irodalom című kulturális hetilap első főszerkesztője, ennyiféle ne legyen az ember. Csúf bácsi feje, csúnya plecsnin. Az ilyen plakettek nagyjából csúfak. Mégis valahogy szépek. Ha megkapod, megszépül. Ha nem kapod meg, valamiként még jobban megszépül, sőt akkor eleve szép, bármilyen ronda. Móricz Zsigmond. Nagy író. Év Könyve díj, ez 1991-ben volt, túloztak, de sebaj. Aki díjat kap, azzal túloznak. Aki nem, azzal is. A következő év volt a csúcs, Vilenica Kristálya Szlovéniában, igazán rövidgatyában voltam, vagy kétszáz résztvevőből választottak ki egy felolvasás miatt. Virág is járt hozzá. 1993: József Attila. Ő tényleg nagy költő. Nemigen díjazták. „Kik kapták már meg előttem ezt az úgynevezett” – és mondja a díj nevét az anyám, „és abban a pillanatban” senki nem „jutott eszembe.” 1994: Weöres Sándor-díj, 1995: a hollandiai Mikes Kelemen Kör díja (emigráns magyarok) és Déry Tibor-díj. Úgy látszik, fiatalabb koromban évente kaptam egyet. Vagy kettőt.
 Egy nagy, díszes akadémiai hodály.
 Idejében érkezek, egész kis tömeg van, miattam jöttek, nem ismernek föl, nem vár senki.
 Ácsorgok zavartan, beakasztom a kabátomat, bemegyek a vécébe, kezet mosok, úgy teszek, mintha valakire várnék, és tényleg várok valaki rendezőféleségre, aki fölismer majd, és széles mosoly kíséretében, széles mozdulatokkal betessékel, karon fogva az első sor közepére kísér.
 De senki.
 Akkor fogom magam, belépek a terembe, és leülök egy székre a tizedik sor körül.
 Tizenegyedik.
 „Most már az összes úgynevezett díszvendég helyet foglalt. Az ünnep azonban természetesen nem kezdődött el.”
 Még csomó minden volt, nem sorolom, Márai-díj satöbbi, Babérkoszorús Költő, Lovagkereszt, sok, a kevesebb is elég, a kevesebb több.
 „Elöl a pódiumon izgatott uraságok futkostak föl-alá egyre sűrűbb időközönként, mint akik keresnek valamit. És tényleg kerestek valamit, tudniillik engem.”
 Egy elég, de akkor mindenki engem keressen, és ne találjon meg.
 

* A kurzív részek Thomas Bernhard Meine Preise című kötetéből valók. (9, 46. o.)
 



Lettre, 88. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu