A hold
Markolom az ágyam rácsát. Bárcsak álmomban se engedném el. Ne tudja senki, de félek.
A holdtól félek, azért kapaszkodok két kézzel a rácsba. Félek, hogy kikelek álmomban az ágyból, és fölmegyek oda, ahol a hold van.
Álmában a holdkóros jár. Elveszett ember: csukott szemmel, a két kezét előre tartva, hálóingben lépdel a tetőn, míg le nem zuhan. Aki becsukja a szemét, azzal bármi megtörténhet. Rásüt a hold, halál fia.
Sosem nézek fel a holdra. Hallani sem akarok róla, de vigyázok, nehogy észrevegyék. Van ez a titkom: hogy félek a holdtól. 
A falnak fordulok, kapaszkodok a rácsba. Úgy kapaszkodok, hogy ne lássa az anyám. Úgysem értené, hogy halál fia vagyok, ha elalszom.
Altat, énekelget. Mindkét kezem a rácsra feszül.

Hideg fény
Az előszobai ablaknál ülök. Az ablak a lépcsőházra nyílik. Nem nyílik, zárva van mindig. Az előszobaszéken ülök, nem ülök, térdelek. Az ablaknál térdelek, nézek és hallgatózom. A lépcsőházban csupasz villanykörte, hideg fény, a lépcsőházat nézem, a lépcsőházban senki. Ezt nézem: hogy senki. Nézek és hallgatózom: a semmit hallgatom.
Elment. Visszajön?
Máskor is elment már, máskor visszajött. Le a lépcsőn, ki a kapun, a sarkon át a túloldalra, nem ütötte el az autó. Munkáért ment az irodába, én is voltam már ott vele, ha délutános voltam. Elkísért a kislovagod, mondták a nők az irodában, mondta egy nő, és nevetett. Nevettem én is, ne tudják meg az igazat. Azt, hogy meghalna nélkülem. Nem biztos, de lehet: elütné egy autó. Ha vele vagyok, nem ütheti el. 
Most nem vagyok vele. 
És ha elfelejt visszajönni?
Hideg fény.
Hallgatózom: semmi. A semmit hallgatom.  

Paris sur glace
Párí szür glász, artikulálja az apja. Raccsol, grimaszol is hozzá, feszül az arca, hogy mutassa, nem vicc ám ez. Párizs a jégen. Páhrrí, krákogja a magasból valaki másnak, egy idegen nőnek. Az meg csak mosolyog.
Sötétedik, bejárat előtt állnak – Fővárosi Nagycirkusz! --, a gyerek, a magas férfi meg az idegen nő. Lesz valami. Egyre jönnek az emberek, nagykabátban vannak, a férfiak fején svájci sapka, kucsma, kalap, a nőké kendőbe kötve. Némelyik mintha turbánt viselne, ez most a divat.
Most!
Az idegen nő vastag kabátja bokáig lóg, kendője van, őt nézi, rá mosolyog. Miért? Mi készül itt? Ősz van, tél van, nagykabátban az emberek. Párizsban szép a nyár. Nyáron itt lovaskocsin érkezik a jég, csákánnyal méri a platóról a jeges, a lakók vödörben vagy rongyba bugyolálva, hónuk alá szorítva viszik haza az áttetsző hasábokat. A ló pofája tarisznyába lóg, zabot zabál, abrakot őrölnek a fogai. Visszhangzik az utca: jeges! Jégbalett, pontosít valaki, talán az idegen nő. Korcsolyázni a gyerek is volt már, nem messze innen, bérelni kellett a korcsolyát, szorított a cipő, szétcsúszott a lába, sokan voltak, futott mellette az apja, hideg volt, rossz volt. Hangszórók szórták a hangot, körkörös hullámokat vetett az esztrád.
Párizsban szép a nyár!
Itt ősz van és tél, sötétedik. Csöngetnek. Az idegen nő jelentőségteljes pillantást vet rá, az apja kézen fogja, elindulnak a fényes bejárat felé.

Nagymama őrült
Magában beszél, piszkos köpenyben járkál föl-le a folyosón éjszaka, és oroszul káromkodik. Pizda! Csort! Gavnoszabacsa!
Ha nálunk vannak hét végén a lányok, és vécére megy valamelyikük, ő utánakiált. Seggesek! Papírszipkából cigarettázik, savanyúcukrot szopogat. Krakagyil van taskaban, csalogat magához a játszótéren, hogy aztán büdös rongyot rántson elő a retiküljéből, és orron töröljön vele.
Nagymama orosz. Az oroszok ruszkik. Legyőzték a fasisztákat, de nem mentek haza. Sárba tiporták a magyar szabadságot. Nagymamát feleségnek hozta magával nagypapa a háborúból, de nagymama őrült, azért is váltak el. Hülyemarhakakiszar, kiáltunk rá fojtott hangon az ágyból, ha ő nyit ránk, amiért nem hallgatunk el lámpaoltás után. Sziszegjük, hogy kakiszar, és szégyelljük magunkat, de nem előtte. Nagymama orosz, mi pedig magyarok vagyunk.
Van úgy, hogy eljön hozzá az Olga néni. Teát isznak málnalekvárral, és pereg-pereg a nyelvük. Szibériáról lehet szó, ahol kislányok voltak. Szibéria északon van, minden megfagyott telente, zsákban hordták a tejet. Fejhangon hadarva, oroszul beszélnek, senki sem érti őket.
Nagy ritkán jó kedve támad. Hamiskásan ránk kacsint, pukkedlizik, és dalra fakad. Cérnavékony hangon, oroszul énekelget még a folyosón is. A konyhában leül a sparherd mellé, rágyújt, fújja a füstöt. 
 
Micsoda szemei vannak
Micsoda szemei vannak, mondja a férfi, és tényleg a szemét nézi a nőnek. A nő az asztal túlfelén ül, és semmit se szól, csak visszanéz.
Miért nem szól semmit? Miért hagyja? Lehet ilyet? Mások előtt? A gyerek rosszat sejt, de nem tudja pontosan, mit. Ki ez a nő? És mi van a szemével?
A férfi talán az apja, talán valaki más. Egy ismerős, akit ismer valaki (az apja?), és aki szintén ismer másokat. Ezt a nőt például. Szürke nagykabát, nyirkos, meleg szag, posztókalap.
Kalapban az asztal mellett? A fejük fölött villanykörte, előttük pohár, a pohárban valami komoly. Bor lehet, az komoly: rossz tehát. Komolyan isszák, nevetnek is, de közben szomorúan néznek. Titok van ebben a nevetésben. Azt nézi a nő szemében is a férfi, a titkot. Botrányos titok.
Szerelem! 
Azért van ő is itt, a szerelem miatt. És az is botrány, hogy itt van ő most – egy kisgyerek! –, ebben a pincében vagy hol, ennél az idegen asztalnál, nagykabátos felnőttek körében. Idehozták kérdezés és magyarázat nélkül; egyszer csak kézen fogta valaki, és elindult vele hazulról. Földalattira szálltak, és most itt vannak a föld alatt, a fejük fölött villanykörte, ennél az asztalnál. És most már ez érvényes. De meddig vajon? És az anyja tud erről?
Lopva a nőre sandít ő is. Kibontott, hullámos haja, vonalszerű vékony szemöldöke van, ő is nevet, és ő is szomorú. A szeme világoskék. Ezzel van valami, ezt nézi a férfi: hogy világoskék. És bort iszik közben, és ingatja a fejét, és nem szégyelli magát. Micsoda szemei vannak, mondja még egyszer. A kezében pohár bor, keserűen fölnevet. Az anyának barna szeme volt. 

Rúzs
Most a komód fölött lógó ovális tükörbe néz, csücsörít.
Rúzsozkodik.
A tükör fölött a nagy olajfestmény az olvasó nővel. De annak a nőnek a könyve is mintha a komódon heverne, az igazin, lazán nekitámaszkodik a nő, a feje előrebiccen, a szemébe hulló fekete hajtól az arcát is alig látni. És közben lecsúszik a válláról a bordó köntös, és észre sem veszi, hogy gömbölyűen kifehérlik a fél melle.
Mit lapozgat önfeledten a fehér mellű, festett nő?
Operába mennek Nagyapival. A kezében rúzs, a tükörbe néz, csücsörít. 
Máskor kockás plédet csavar a dereka köré, úgy gépel az ablaknál. Kenyeret vág magának, kemény darabokban vajat tesz rá, hanyatt fekszik a díványon egy detektívregénnyel, fölrakja papucsostul a lábát, fekve olvas és rág, finoman kattog az állkapcsa. Angolul olvas; hétvégente, kiránduláskor meséli nekünk, hogy hol tart. Csak olvasáshoz kéne szemüveget hordania, de nem veszi le kiránduláskor sem, pihenteti, azt mondja. Bottal csapkodom a leveleket. Ki a gyilkos? Az, akire nem gondolsz. Van egy bolyhos, lila kalapja, tíz év múlva ezt a kalapot meg a szemüvegét is én fogom kidobni a kukába. Félrebillen a fején a lila kalap. A szemüvege is ferde. Rózsaszín-sárga csíkos frottírköpenye is van, abban látom utoljára.
Megkérdezte egyszer valami mesterember, hogy nem ő-e – „nem-e a nagyságos asszony”! -- az a pongyolás nő a képen. Ezen nevetni szoktunk.
Gépel az ablaknál. Áll, mond valamit, nekem mondja. A díványon fekszik, pokróc a derekán. Rózsaszín csíkos frottírköpenyben olvas. Még nem tudni, ki a gyilkos.
Most operába készül, rúzsozkodik. Kitűzi a zöld köves brossát, lehet, hogy kölnit is tesz magára.

Jaj, cica
Sosem süt be a nap az utcájukba. Komor, gangos házban laknak, a lépcsőházban régi szag, a lift üveges ajtajú, sötétbarna szekrény, nyikorogva visz fel hozzájuk a harmadikra.
A rokonaink. Rokonok, de mások. Feketék, idegesek. Nevetés közben is gondterhelt, ide-oda rebben a tekintetük. Zsíros és cukros ételeket esznek, idegen szavakat használnak. Nichtvordemkind, sandítanak néha ránk, ha mi is ott vagyunk. De nem vagyunk ott, a szomszéd szobában vagyunk, furcsa, öreg dobozokból pakoljuk elő a játékot, társasozunk Zsuzsikával, muszáj. Zsuzsika az unokatestvérünk, a szobája falán bekeretezve Rátonyi Róbert dedikált fényképe lóg. Mi nevetünk a Rátonyin, ujjongva csuklik a rádióban, jaj, cica, eszemaszta. Zsuzsika egyszem gyerek, kövér, göndör kislány, ő szerelmes a Rátonyiba.
Hogyhogy?
Nem olyanok, mint mi. Vagy mi vagyunk mások, és ez sérti őket. Sértett emberek. Vagy csak nem értik, mit nem értünk? Van velük valami, ami mivelünk nincs, tudnak valamit, amit mi nem, amihez nekünk nincs közünk. Jaj, cica! Van egy titkuk. Én sejtem, hogy mi az. Egy szó, nem szabad kimondani. Nichtvordemkind.

A bolondok
A bolondok a Hűvösvölgyben laknak. Félek, ha arra megyünk a Nagysziklához. Egy rettenetes ház rácsos ablakain tekingetnek kifelé, markolásszák a rácsot, és vigyorognak. Rövidre nyírt, zsíros hajú, kerek fejű, széles, puha arcú, mandulaszemű, kortalan lányok. Énrám nevetnének le kifordult szájjal a rácsos ablakaikból, énrám, ha hagynám, ha felnéznék, ha visszanéznék rájuk. Nem nézek vissza, nem merek, lehorgasztott fejjel, rettegve osonok el a rettenetes ház rácsos ablakai alatt. Nevetnek a széles arcú, mandulaszemű lányok, kifordult szájjal nevetve rázzák a rácsot, nevetve nézik, ahogy osonok. Szólni sem merek, hogy ne erre menjünk, ne e mellett a rettenetes ház mellett, titok, hogy félek tőlük. A nyírott hajú, puha arcú lányoktól, a kifordult szájú nevetésüktől, attól, hogy rám néznek.
Tudom-e, mi van a rács mögött, a tekintetük mögött, a mandulaszemükben? A rettenetes ház berácsozott, bezárt szobáiban, ahol a lányok élnek? Sejtem-e, miért nevetnek? Kiderülhet, ha egyszer mégis visszanézek.

Ötvenhat
Hullámzó tömegre emlékszem, vidám idegenekre, a papám nyakában ülve, felülről nézek le rájuk, énekelnek, mint május elsején, csak most az Esik eső-t is, pedig nem esik, ősz van, de szép az idő, süt a nap. Az Esik eső-t én is ismerem, a papám nyakában ülök, éneklek én is, nevet rám a sok idegen felnőtt. Aztán elkomorulnak, mert skandálni kell valamit, mint amikor Éva nénivel hajót pillantunk meg a Duna-partról, és kiabáljuk is már, hogy hajrá, gőzhajó, de ez a tömeg valami felnőttdolgot ismételget, amit nem értünk, csak Tercsi próbálkozik, hogy magyar kolbászt akarunk, de ezen én is csak nevetek. Aztán már nem nevetünk, mert lőnek odakint, mennydörög az ágyú, csattog a kard, a kazán előtt ülünk, mert az egy biztos hely, napokig se ki, se be, kenyér sincs, nem baj, krumplispogácsát eszünk helyette, velünk van Kriszti is, aki árva, ne sírj, Kriszti, mondom neki, velünk vagy, nekünk pedig semmi bajunk sem lesz, tehát neked sincs mitől félned. Ezt mondom az árva Krisztinek, és félni tényleg nem félek, pedig tényleg lőnek, oroszok a magyarokra, és mi magyarok vagyunk. Szeretem a krumplispogácsát. Mi sehova se megyünk, csak a papám megy le néha, körülnéz, a szeme fölé illeszti a tenyerét, és balról jobbra meg vissza forgatja a fejét a csatatéren, a füle mellett meg persze fütyülnek a golyók, de ő nem ijed meg. Később mi is előjöhetünk, az ablakban ülünk a Tercsivel, úgy bámulunk lefelé, páncélosokat látunk, meg egy teherautót is, lepedővel letakart hullákat visz. Emlékszünk rá, hogy láttuk: az egyik lepedő alól piros masnis szőke copf lóg, fityeg élettelenül. Emlékszünk rá, hogy emlékeztünk, hogy emlegettük, hogy beszéltünk róla. Hogy emlékeztünk, hogy emlékeztünk. Még később semmi. Skarlátom lesz, aztán iskolába megyek. Párizsi jégrevű, Párí szür glász, Vico Torriani, Góliát, az óriásbálna. A szilveszteri rádiókabarét Rátonyi konferálta, sokat nevettünk.

Pötyi
Légy szíves, és ne bántsd a kisebbeket, mondja, és a homokozó szélén áll. A napozója felcsúszva, a bugyija bevág, látni egy ujjnyit a puncijából. Légy szíves, és ne bántsd, mondja haragosan, talán selypítve, Pötyinek hívják. Nagycsoportos, spárgává sodródott alul a bugyija, de határozottan beszél, védi a kisebbeket. Ők nincsenek ebben a képben. Kívül vannak, balra vagy jobbra vagy a hátam mögött. Az is, aki bántotta őket: nem én voltam. Vagy engem bántottak? A Pötyi felcsúszott napozószoknyája alá, a két combja közé nézek. A beceneve a Pötyi, Piroskának hívják, nagycsoportos. Nagylány. Kihez beszél? A homokozó szélén áll, történt ott valami. Bántott valaki valakit. Egy nagyobb egy kisebbet. Ott, vagy talán a játékház mellett? A játékház mindig foglalt, a nagyok foglalják el mindig, kicsik oda nem juthatnak be. Fiúk vannak a játékházban, nagyfiúk. Pötyi a homokozónál áll. Haragos a hangja, de selypít. Autót ástam a homokozóba, beleülök, vezetek, mint a nagyok. Pötyi előttem, fölöttem áll. Bevág a bugyija, a punciját nézem. Légy szíves, és.

Ámen
Az Atyának: szakállas aggastyán, kupolafreskó, templomi homály.
Nem jó.
Az Atyának: nagy ég, nagy víz, nagy sötétben kicsi Föld. Izmot feszít, fogat csikorít, fullaszt, hogy lennie muszáj.
Jó.
És a Fiú, aki nem én vagyok? A Szentlélek, ami nem galamb?
Térdelve görnyedek a takaró alatt, csak rám ne nyissanak. Kopog odaát az írógép, ingerült hang diktál, az életüket mentettem meg ma este is, amikor pizsamakönyökkel letöröltem a fürdőszobában a vizes kapcsolót. Nem tudják, hogy értük is szenvedek. Én is a fia vagyok valakinek.
Jó? Ez jó? Hazugság, nem igaz.
A takaró alatt a testem van. A testről a szerelem, a szerelemről a bűn, a bűnről a halál jut eszembe. Egy tág orrlukkal hanyatt fekvő meztelen nő és az örök szenvedés. Feketén keretezett négyzetben liliomszárat törő kéz az első áldozási emlékeztető kártyán. A fekete keret: halál. Van egy púp a bal mellbimbóm alatt. Nem fáj, de érzem, ha rátapintok. Nem tapintok rá. Rák. Meg fogok halni.
De a hazugság is bűn.
Térdig érő csipkés ingben, körmenet élén álministráns lépdel. Zsidó? Összetévesztették valakivel a sekrestye előtt, nem mert szólni. Csaló vonul a körmenet élén, templomi zászló rúdját szorongatja, rémült szemmel reméli, hogy nem látja meg ismerős, sírni tudna a szégyentől. A bámészkodókat be lehet csapni, de az Istent semmiképp.
Milyen bűnben halok meg?
Mi Atyánk!
Térdelve görnyedek a takaró alatt. 

Repülés
Repülni hajnalban szokott. A fejét a párna alá fúrja, fél térdét felhúzva a hasára fordul, és nem ébred fel. Jön álmában előbb-utóbb egy ilyen pillanat: eszébe jut, hogy álmodik. Késlekedés nélkül egy bizonyos ablakhoz lép, szélesre tárja, majd a párkányra hág, és elrugaszkodik. Az a legjobb, ha van közeli cél. Egy nő a szemközti házban: áll, ül, fekszik, mit sem sejt. Rárepülni arra a nőre. Felhúzott lábbal rákulcsolódni egyetlen szó, egy hang, egy nyikkanás nélkül. Mindent lehet, ezt is akár. Nem igazi a nő – hiszen álmodja –, és mégis. Álmában teste van a nőnek. Nő.
Vagy repülni tovább, nyújtott karokkal verdesve emelkedni nagy nehezen, és könnyű mellúszó tempókkal siklani aztán fönn a magasban. Fák, tetők, járókelők, bámészkodók fölött, akik nézik őt. Nem baj, hogy nézik, bár meztelen. Álmodja, hogy repül, és repülni mégis. Lehet ezt, bármit lehet őneki most. Tudja, hogy álmodik, de azt álmodja, hogy hatalma van. Lehet tehát.
Férfinak álmodja magát. Meztelen, hatalmas férfiként siklik, zuhan és emelkedik, ível és feszül a térbe. A tér nőnemű. Övé lesz, amíg fel nem ébred, ezt érzi álmában. Rugaszkodik, csapkod és verdes, siklik és zuhan, emelkedik, ível és feszül tehát. Álmában van ez így.

Stop time
Jávor fölemeli a mutatóujját. Az előbb jött, uszodába megyünk. Nagy zöld köves arany pecsétgyűrűt visel, egyenesre vágott szőke frufruja zsírosan tapad a homlokára, belehajol a mozdulatba, úgy keresi, csücsörítve, a pillantásomat. Stop time, emeli föl az ujját a megfelelő pillanatban. A Calypsómról szól a Légy jó kicsit hozzám. Megáll, szün, dobpergés, újraindul, engedd, hogy menjek, ne menj el, szün, és a dobpergés. Súlyosan, melegen és jószagúan surrog a Calypso. 
Szün.
Megyünk a Lukácsba, pakolom a cuccot a sportszatyorba, közben szól, surrog súlyosan a Calypso. M. is jön, együtt megyünk. Értsd meg, nekem is fáj. Nyár lett, uszodába megyünk, esni csak délután fog. Negyven napig fog esni minden délután. Délelőtt uszoda, kettőkor rántott gomba a Délibáb önkiszolgálóban, délután esni fog. Mire hazaérek, M. már rég itthon lesz megint. „Írógépel”, na persze. Dolgozik. Vagy levelet ír. Hosszú leveleket, szün, dobpergés.
– Nem akarod, hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba? – kérdezi majd egyszer a Lukács fenti napozóján.
Megáll, szün, dobpergés, újraindul.
Légy egy kicsit kedves. Jelentőségteljesen emeli most Jávor a mutatóujját, és a pillantásomat keresi. Furcsa, hogy csak így beállított. Fülledt meleg lesz, délután esni fog. Én hatra moziba megyek a Güzüvel. Nem fogom akarni, hogy. Nekidőlök majd a napsütötte falnak, a lányokat nézem, nem akarom, ezt nem.
Szün.
Beállított a Jávor, pedig meg se beszéltük, jön velünk a Lukácsba, nézi, hogy pakolok, és közben a stop time-ot magyarázza. Ígérem, mindig veled. Negyven napig süt a nap, délután esni fog. Kikapcsolom a Calypsót, megáll, szün. Ne sírjál, ne sírjál. Indulunk, most M. is jön.

Nincs halál
Ugocsa utcai buszmegálló. Ködös, büdös, hideg február, hetvenes évek. Ifjúság, oldás és kötés. Korszak.
Várom a buszt. Talán fázom. Lenézek az Alkotás út felé. Hogy hátha. Hogy mutat-e ott magára valami?
Szürke házfalak, villanyoszlopok függőlegesei, felsővezetékek vízszintes párhuzamosai. Kopasz városi faágak, néhány szomorú galamb a gomolygó füstködben. Tompa búgás, dohogás, csapódások, csikorgások, szisszenések. Távoli emberhangmassza. Különben semmi, semmi. Semmilyenebb, ködösebb, szürkébb, tágasabb semmi már nem is lehetne.
És ekkor fog el a kényszer: hogy figyelem!
Megjegyezni! Bevésni! Ezt, igenis, éppen ezt a pillanatot.
Hogy megállítsam? Hogyan kell azt? Nincs megoldás. (Vagy volt akkor még? Tudtam, de elfelejtettem.) Egy másodpercig még erőlködöm, nézek, összpontosítok.
Aztán már kész is, vége, ennyi. Mert persze miért épp ránézésre sikerült volna? És ha vak volnék?
De emlék lett azért az a pillanat. Egy meghiúsult időutazás emléke. A nekirugaszkodásé: hogy majd a jövőből tekintek én most vissza.
Majd, most, vissza. Nincs halál. 

Mozi
Jó napot, elefánt, motyogja magában, és egy elefántot lát, persze, ahogy széles (persze, hogy széles) ormánymozdulattal kalapot emel.
Kalapot? Az elefánt? Nem inkább az elefántnak köszönnek, hogy jó napot?
Nem tudja. Egy filmre emlékszik, ha emlék egyáltalán az ilyen.
Emlék emlékének az emléke. Moziemlék.
Váratlanul – mindig váratlanul! – elsötétedik, a függönyre alulról vörös fény vetül, hármat kondul a gong, meghullámzik a függöny... Most, most!
Indul a meseszekér, súgja B. fülébe az anyja, akinek valaha a nagyapja – B. dédapja –
– súgta ugyanezt.
És akkor szétmegy a függöny.
Egyszer akrobatákat is látott B. a moziban. Gúlába ugrottak a híradó és a nagyfilm között, a gúla összedőlt, de ők megint és megint, és újra meg újra összedőlt az a gúla. Szuszogtak, nyikorogtak. Hátuk mögött a mozivászon, ők voltak a valóság.
Filmekre emlékszik B., pedig neki is van mozija.
Most például az ablaknál állok, mondja a narrátorhang, a régi lakásban, háttal a nagyszobának.
Kép: B. az ablak keretében, háttal a nagyszobának. Vagy: mit lát B. az ablak keretében? A szemközti szürke ház homlokzatcirádáit: Gorgó-pofákat, haragos és vigyorgó grimaszokat, ókat és íket, kövér kőfüzéreket. Hatalom, nyugalom, rémület, mikor hogy. Szemközti szürke házat lát B., hajnali utcát. Valami szemetet sodor arra, mondjuk, a szél. Veréb rebben. Mozgókép tehát. (Ugyanezzel a szóval magyarázta 1956 nyarán bizonyos J., látogatóban járt náluk B., később eltűntek, meghaltak, disszidáltak, hogy mit tud az ő televízió nevű dobozuk; és B. akkor vette csak észre, hogy tényleg: vibrál, mozog az egész.) És hang is van. Kintről, B. háta mögül jön. „Az édesanyja volt?” Belül: zörejek, lüktetés, zihálás, zene, a szokásos hangsáv. Történet pedig hogyne volna, van eleje, közepe, vége. A zárókép kimerevedik: a képen lehunyt szemmel mosolyog egy nő, a nyakán sál. A kép egy kiránduláson készült, a sálat B. hordta később. Lesz. Készült. Hordta. Később.
„Volt”?
Ezen majd még gondolkozni kell. Majd. Nem most. Most rá fogok gyújtani, mondja a narrátorhang. Dohányzom, amikor ez játszódik. Aztán persze megfordulok egyszer csak. De most még nem. Mert most még kibámulok.
Indul a meseszekér, hajol oda a moziban B. füléhez az anyja.
B. nem maradandó. A mozija sem, de az azért egy kicsit talán mégis inkább.

El hazulról
Előbb-utóbb menekülni kell. Meghullámzik, eliszaposodik, felbugyborékol a padló, eső zuhog a mennyezetből, ömlik már rám a víz, nincs maradás, és nincs remény. Nincs idő tárgyak után kapkodni, mert futni kell. Ki innen, el hazulról.
Itt laktam. Asztalom volt itt és ágyam, dolgozhattam, ehettem és alhattam. Könyveim sorakoztak a polcokon, a falakra képeket lógattam. De hogyan is hihettem, hogy végleges állapot ez? Sejthettem volna már, hogy nincs tovább. Hogy nem bírják már sokáig ezek a falak – hogyan is bírhatnák? –, hogy tehát menekülni kell, mert vége, végem.
Menekülni. Vajon hová? Leszek-e otthon valaha még? És leszek-e egyáltalán?
De nincs idő gondolkodni most ezen. Mert pusztul az otthonom, menekülni kell. El hazulról, hazulról el.

Határ
Túlpart az ott: egy másik világ. Másféle emberek lakják; olyanok, mint mi, és mégsem. Külföldi nyelveken beszélnek. Hegedülnek a nagyvárosok metróalagútjaiban, medvét táncoltatnak az utcán, meztelenül lovagolnak egy messzi szigeten, lobog a szélben a szőke hajuk. Túlvilágiak. Állítólag volt már úgy, hogy át lehet menni hozzájuk, de nincs visszaút. Na persze ki akarna visszajönni onnan?
A folyó közepe a határ.
Híd vezet át a folyón, a híd feljáratát sorompó zárja le. A sorompó mellett fülke, a fülkében határőr. Rendkívüli ember. Se itt, se ott. Ott hogyan is lehetne! De itt is csak annyira van már, hogy megálljt parancsoljon a puszta nézése is. Néznie sem igazán kell, a szeme sarkából is meglátja rögtön, ha illetéktelenül közelítene valaki.
Illetéktelenül közelíteni persze senki se mer. A határőrnek fegyvere van. De átnézni valahogy nem tilos. És átnézni innen, messzebbről is lehet. Innen is jól látszanak a fák, a bokrok, a kövek. Egy kikötőcölöp, egy villanypózna. Mintha ugyanolyanok volnának, mint az itteniek. Ugyanolyanok és mégsem. Csodálattal bámuljuk őket.

Töklámpa
Itt fent nincsenek hantok, kövek és keresztek, és ösvények sincsenek igazán, csak kőlapok a földön, ánégyes méretnél alig nagyobbak, és köztük utacskafélék, de sötét van már egészen, vigyázni kell, hova lépek az imbolygó árnyak között. Süpped az avar, víz csorog egy láthatatlan csapból, sárrá áztatja, cuppan a cipőm talpa. Csak a mécseslángok igazítanak el úgy-ahogy, tűzkoszorút fonnak egy-egy kőlap köré, nem lépek rájuk, azt azért nem. Az egyiken vájt szemű, cakkos fogú töklámpa világítja meg apa és fia nevét.
Harminchat vagy hatvanhárom? Hatvankilenc? Kilencvenhat? Meg szoktam találni, tavaly is meglett, de tavaly korábban jöttem, nem sötétedett még így be. Botorkálok a mécsesek közt, egy-egy gyanúsabb helyen lehajolok, gyufát lobbantok, ez sem az, meg ez sem. Meddig fogom még keresni? Egyszer csak feladom? És akkor ki a lámpafénybe, és be az autóba, és indítás, és haza? Hogy venné az ki magát. De ha egyszer nem találom! 
A másik oldalon most hamar végeztem, bár eleinte ott is sokat bolyongtam. Vagy húsz éve, mikor először jöttem ki magamtól, egy félórát járkáltam hiába. Felelj, hol vagy, szép Szulikóm. Másodjára már nem mertem egyedül próbálkozni. Ebben a sötétben most is majdnem eltévedtem, de aztán mégsem. Lesöpörtem a kőről a leveleket, letördeltem fölüle egy bodzabokor nagyját, kikapartam a mécsesfülke törött üvege mögül a félig égett tavalyi csonkokat, újakat gyújtottam. A két bizonytalan eredetű művirágcsokorhoz nem nyúltam.
Harminchat? Harminckilenc? Vagy lehet, hogy hetes is van benne? Lángok lobognak, imbolyognak az árnyak, én is árny vagyok, kerülgetjük egymást. Harmadszor járom már végig ezeket a parcellákat, nincs sehol, akit keresek, de hát hogy is találnám meg így, vaktában, koromsötétben. Sárba lépek, fázom, feszül a hólyagom, mint tavaly és tavalyelőtt is. Tavaly van, tavalyelőtt. Ki vagyok én? És amikor éppen eszembe jut, hogy három is lehet, meg hat is meg kilenc is, de hetes semmiképpen, rám vigyorog megint a töklámpa.