PAVEL RANKOV, HORVÁTH VIKTOR, KRZYSZTOF VARGA
A zsolnai kerekasztal
PAVEL RANKOV: Mai összejövetelünk témája A nemzetek viszonya a saját
múltjukhoz és a szomszédaik múltjához. Üdvözlöm körünkben Viktor Horváth
magyar írót, és Krzysztof Varga lengyel írót, aki az édesapja révén félig
magyar is.
Lengyelország és Magyaroszág azok az országok, amelyekkel Szlovákiának
a leghosszabb a határa. Ezek az országok a történelem során többször átgázoltak
Szlovákián olyan értelemben, hogy a lengyelek és a magyarok nagyon sokszor
voltak politikai szövetségesei egymásnak. Mi szlovákok pedig gyakran nem
is vettük észre ezt kapcsolatot. Ezért bevezetésként mindkettőjüket szeretném
megkérni, hogy írják le a saját szemszögükből ezt az érdekes magyar-lengyel
baráti viszonyt. Vagyis a történelemnek azokat a mozzanatait, amikor megmutatkozott,
hogy a magyarok és a lengyelek különösképpen közel álltak egymáshoz, kifejezték
egymás iránti szolidaritásukat, támogatásukat, rokonszenvüket.
HORVÁTH VIKTOR: Tehát arról kellene beszélnem, amit a lengyel-magyar
kapcsolatokról, együttélésről tudok és gondolok. Amennyire én meg tudom
ítélni, ez elég érdekes téma. Olyan terület, ahol keverednek a forrásokból
gyűjthető tények a mítoszokkal. Az érzelmek befolyásolják a tényeket,
és az adatokat. Tehát a mítosz az az, amit a tények is alátámasztanak,
és fordítva. Vagyis azt, hogy ez egy sok évszázadra visszamenő barátság.
Persze úgy könnyű, ha nem vagyunk szomszédok. Ugyanakkor szomszédok is
voltunk évszázadokon át, magyar királyok voltak a lengyelek, és lengyel
királyok voltak a magyarok. A kora újkori és az újkori időkben is rengeteg
olyan esemény volt, ami ilyen szimpátia alapján kötötte össze a két nemzetet.
KRZYSZTOF VARGA: Nagyon örülök, hogy egy ilyen nagyszerű társaság gyűlt
itt ma össze, ami azt jelenti, hogy nagyon érdekes a téma. A magyar-lengyel
kapcsolatok nagyon fontosak a lengyelek számára, és két szinten működnek:
történelmi és szimbolikus szinten. A szimbolikus szint kiindulópontja a
lengyel és magyar oldalon is egy jól ismert közmondás: „Lengyel, magyar
– két jó barát, együtt emel kardot, kupát.” Itt lép be színre egy másik
összefüggés, konkrétan, hogy a lengyelek nagyon erősnek érzik lelki összetartozásukat
is a magyarokkal, sokkal erősebbnek mint más nemzetekkel. Én konkrétan
ennek a szűk magyar és lengyel együttműködésnek vagyok a biológiai bizonyítéka.
Ez a szoros kapcsolat a magyar-lengyel történelemmel hozható összefüggésbe.
Az előttem szóló már mesélt arról, hogy a középkorban, a régebbi történelmi
időszakokban ezek a kapcsolatok még szorosabbak voltak. Vagyis a lengyel
királyok magyar királyok voltak, és fordítva, a magyar királyok ültek a
lengyel trónon. Báthory István volt a legsikeresebb lengyel király, aki
erdélyi fejedelem és magyar király is volt egyben. A történelmi összefüggések
megértésének kulcsa főleg a 19. század, amikor megmutatkozott, hogy a magyarok
és lengyelek identitása abban hasonló, hogy mindkét nemzetnek harcolnia
kellett az ellenséggel. Pontosabban a lengyeleknek az oroszokkal és a németekkel
vagy a poroszokkal. A magyarok ellenségei pedig a németek voltak, a birodalom
osztrák része és persze az oszmán birodalom is. Az 1848-as forradalom alatt
Kossuth hadseregében nagyon sok lengyel önkéntes harcolt. Bem tábornok
nemcsak a magyarok, hanem a lengyelek hőse is. Ugorjunk száz évet előre!
Az 1956-os forradalom pont Bem tábornok emlékműve alatt kezdődött el. Ezzel
most le is zárnám ezt a kis történelmi áttekintést. Szeretnék mégis
kiemelni még egy történelmi tényt, amelyről keveset írnak, és amelyről
kevés szó esik. Ez pedig az 1920-as év, amikor a lengyelek a bolsevik Oroszország
ellen harcoltak. Akkor Közép-Európa nagyrésze egyszerűen nem támogatta
a lengyel oldalt, sőt, épp ellenkezőleg a bolsevik Oroszország oldalán
állt. Többnyire baloldali, komunista beállítottságú volt. Mégis épp Magyarországon,
egy csepeli gyárban gyártották a fegyvereket, melyeket aztán a bolsevikok
ellen harcoló lengyeleknek adtak át. Végezetül már csak egy megjegyzés.
Ezek a kapcsolatok azért ilyen barátiak, mert a lengyelek és a magyarok
a történelem során sohasem harcoltak egymás ellen, nem kerültek szembe
egymással.
PAVEL RANKOV: Ezt a mai összejövetelünket részben Krzysztof Varga könyve
is inspirálta, melynek címe Turulpörkölt. Magyarországot és a magyarokat
lengyel szemszögből mutatja be. Krzysztof sokat foglalkozik a magyar melankóliával,
és azt tipikus nemzeti tulajdonságnak nevezi. Azt állítja, hogy a jelenlegi
melankólia a nosztalgiából, a régmúlt emlékekből, a dicső magyar időkből
származik. A kérdésem az volna, hogy miért éppen a magyarok éreznek ilyen
különös nosztalgiát, amikor például az angoloknak, franciáknak vagy spanyoloknak
sokkal dicsőbb múltjuk volt, és a jelenlegihez képest sokkal nagyobb politikai
befolyást, sokkal nagyobb területet veszítettek. Miért éppen a magyaroknál
olyan erős a melankólia, a nosztalgia? Ez ismét egy olyan kérdés, amelyre
érdekes lehet belső szemlélőként Viktortól külső megfigyelőként pedig Krzysztoftól
választ kapni.
HORVÁTH VIKTOR: Először kiegészíteném Krzysztofot. Arról
volt szó, hogy a 19. századból származik ez a lengyel-magyar barátságról
szóló hagyomány, az akkori függetlenségi harcokkal hozható összefüggésbe.
Korábban szintén voltak harcok külső ellenségekkel, a változás mégis ekkor
történt, ahogy Krzysztof is mondta. Tehát a mítosz is ekkor kezdődött.
Ekkor változott meg az eszmetörténeti környezet. Ez volt a nemzeti eszme
születésének az ideje. Ez nagyon jó közeg volt arra, hogy kvázi vallásként
jöhetett létre a nemzet eszménye. Nagyon alkalmas szellemi környezet volt
arra, hogy egy-egy újonnan születő nemzet megtalálja a saját sorsával rokon
sorsot. A lényeg az, hogy én nem a történelmi eseményekhez kötném,
tehát csak a csatákhoz, uralkodókhoz, háborúkhoz, mert az korábban is éppúgy
volt, hanem ideológiai, eszmetörténeti változáshoz. A kérdés pedig
az, hogy miért melankolikusak a magyarok egy ilyen nagy múlt után? Szerintem
ez a melankólia afféle sztereotípia, de minden klisének van valamilyen
magja. Biztos van valami a melankóliában is. Én nem vagyok az. Én nem érzem
magam annak.
KRZYSZTOF VARGA: Én ehhez még azt tenném hozzá, hogy a 19. század valóban
kulcsfontosságú az újkori nemzetek kialakulása szempontjából. Azelőtt
ez a királyi dinasztiák történelme volt, tehát én is megerősítem, amit
Viktor mondott. Természetes, hogy a sztereotípiák léteznek, és azok is,
amelyek a nemzeti mentalitással függnek össze, vagyis, a nemzetek vidámak,
szomorúak, optimisták vagy melankolikusak. Valójában az én nézetem a magyarokra
nézve ebből a sztereotípiából indul ki, de egyúttal túl is haladja ezt
a sztereotípiát, vagy legalábbis azt, amely a lengyel társadalom nagy részénél
előfordul. Van ebben egy bizonyos paradoxon. Az egyik oldalon, ahogy már
említettük is, a lengyelek nagy rokonszenvet éreznek a magyarok iránt.
Ez összefügg a történelmi eseményekkel stb., mintha egy hozzánk nagyon
közel álló nemzetről volna szó, másfelől viszont nagyon keveset tudnak
a magyarokról. Kétségtelen, hogy vannak sztereotípiák, mégis úgy gondolom,
hogy a lengyelek mentalitásban tényleg különböznek a magyaroktól. Ezt annak
ellenére állítom, hogy nem tartom magam sem pszichológusnak, sem szociológusnak,
de észreveszem a különbségeket. Pl.: a lengyelek tipikus példái egy olyan
közösségnek, amely a szalmából tüzet csihol. Ez azt jelenti, hogy gyorsan
fellángolnak. Viszont amilyen gyorsan fellángol ez a tűz, olyan gyorsan
ki is alszik, ilyen a lengyelek alaptermészete. Ezt a szalmaláng természetet
egy példával is alá tudom támasztani. A 19. században a lengyeleknek volt
néhány felkelésük, négy vagy öt, de ezek olyan felkelések voltak, amelyek
sikertelenek voltak, nem voltak jelentősek. A magyarok mindössze egy felkelést
csináltak 1848-ban, de ez már amolyan európai méretű felkelés volt. Hasonlóképpen
a 20. században ’56-ban, ’68-ban és ’70-ben is volt pár kisebb felkelés
Lengyelországban, de ezek közül egy sem volt jelentős. A magyar 56-os felkelés
azonban európai-, világméretű volt, és ezzel beigazolódik az, hogy a lengyelek
amilyen gyorsan fellángolnak, olyan gyorsan le is lohadnak. A magyarokban
ez viszont hosszabb ideig megmarad, és egyszerűen, ha már valamit csinálnak,
akkor azt végigcsinálják rendesen.
PAVEL RANKOV: Ha már ezekről a lengyel és magyar felkelésekről beszélünk,
akkor még egy dolog kapcsolódik hozzájuk, a 20. századi felkelések. Amikor
a lengyelek a 20-as évek elején a kommunisták ellen harcoltak, ’39-ben
pedig a németek ellen, akkor egész idő alatt naivan hittek abban, hogy
segítségükre siet majd a Nyugat. A magyarok pedig hasonlóképpen hittek
1956-ban abban, hogy a Nyugat segíteni fog rajtuk. Azt szeretném megkérdezni,
hogy mit gondolnak az országuk jelentőségéről nyugat-európai viszonylatban?
Mit gondolnak, ha most következne be hasonló helyzet, a Nyugat a segítségükre
sietne? Vagy ha megismétlődne a 20. század, akkor milyen szerepet
szánnának az országuknak nyugat-európai szemmel?
KRZYSZTOF VARGA: Jelenleg Lengyelország és Nyugat-Európa között más
a helyzet, és nem szükségszerű, hogy segítséget várjunk a Nyugattól. A
20. századnak vannak olyan sötét oldalai is, amelyekről talán nem is beszélnek.
Konkrétan a II. világháború kezdete előtt, a müncheni döntés után Lengyelország
is hozzájárult ahhoz, hogy Csehszlovákia megszűnjön. Amikor pedig Lengyelországot
megtámadta a fasiszta Németország, akkor a szlovák oldal rögtön megrohamozta
Lengyelország déli részét. Habár ez csak kis háború volt, mégiscsak szlovák-lengyel
ellentét volt. Ezzel együtt Közép-Európa érdekes terület, és épp ezért
kell beszélni ezekről az elrejtett, eltitkolt, sötét esetekről is, melyek
nem mindig kellemesek az egyik vagy a másik fél számára. Közép-Európa közös
jellemzője éppen az, hogy az itt élő nemzetek szívesen hozakodnak elő azzal,
hogy ők a történelem áldozatai, és mennyit szenvedtek a történelem során.
Ritkán fogadják el ennek a fordítottját, hogy volt olyan is, hogy ők voltak
azok, akik másoknak szenvedést okoztak. Ez egy újabb sztereotípia. Kellemesebb
a történelem szenvedő alanyának szerepében tetszelegni. Ez az az, ami Közép-Európára
jellemző.
HORVÁTH VIKTOR: Szeretnék kérdezni valamit Krzysztoftól. Ahhoz kapcsolódik,
amiről most szó volt. Hogy látja, Lengyelországban működik ez a szembenézéses
feldolgozás? Éltem fél évig Németországban, és akkoriban az volt az egyik
legmeghatározóbb élmény a számomra, amikor a rádiót és a médiát hallgattam.
Ennyi év után még mindig a fasizmust és a holokausztot dolgozták fel. Rengeteg
műsor volt erről. Folyamatosan ezen dolgoznak. Szembenéznek vele. A magyar
közgondolkodásban, közbeszédben, közmédiában én ezt nem érzékelem ilyen
arányúnak.
KRZYSZTOF VARGA: Ez nagyon fontos kérdés. A németek valójában a főbűnösök.
Tehát azok, akik mindennek az okai, ami a II. világháború alatt történt.
Ők ezt a II. világháború végétől kezdve dolgozzák fel. Ez azt jelenti,
hogy ez egy hosszú folyamat. Ez még mindig mélyebben él bennük, mint például
a magyarokban, a lengyelekben vagy a szlovákokban, akik ezeket a dolgokat
még nem dolgozták fel. Ezek a problémák az ő esetükben nem gyökereznek
olyan mélyen, és nincsenek olyan mélyen érintve ezekkel a traumákkal, mint
a németek. Nézzük meg Ausztria példáját, aki a fasiszta Németország első
áldozatává avanzsálta magát a megszállás után. Valójában a valóság teljesen
más. Ausztria természetes részévé vált Németországnak. Az SS-tisztek a
rendszer részesei voltak. Hitlert várták Ausztriában. Ausztria érdekes
álláspontot vállalt fel a saját történelmével kapcsolatban. Lengyel részről
ennek egyik hasonló példája Jedwabne esete. Ez egy kis falu a keleti határszélen,
ahol 1942-ben, amikor a németek már megtámadták a Szovjetuniót, nem a németek
öltek, hanem a fasiszták. A lengyelek gyilkolták meg a saját honfitársaikat.
A zsidókat brutális módon ölték meg. Néhány száz zsidót behajtottak egy
pajtába, amelyet felgyújtottak. Erről sohasem beszéltek, csak mikor megjelent
egy könyv, és a lengyelek megtudták a valóságot. Ekkor tudatosították,
hogy nemcsak áldozatok voltak, hamem maguk a lengyelek is véghezvittek
ilyen rémtetteket. Ez azért nagyon fontos, hogy ezáltal a lengyelek mintha
kicsit felszabadultak volna. Tudatosították, hogy semmi sem olyan egyértelmű,
mint ahogy az mutatkozik. Hasonló a magyarok esete is. Az ő szerepük
is érdekes a ’44-es holokauszt idején, amikor Horthy után a Szálas-gárda
vette át a vezetést. Abban az időben szörnyű dolgok történtek a zsidókkal.
Mégis úgy tűnik, mintha a magyarok erről nem szeretnének nyíltan beszélni,
inkább besöprik ezt a témát a szőnyeg alá.
HORVÁTH VIKTOR: A lényeg, amiben nagyjából egyetértünk Krzysztoffal
az az, hogy valóban nem történt meg a szembenézés, a feldolgozás, az újraélés
a közép-európai kis népek esetében, és nemcsak a magyarok esetében. A dolgok
kimondásával, megbeszélésével, kielemzésével egy mentális megtisztulás
megy végbe. Nem vezeklésre, önostorozásra gondolok, hanem a dolgok
arányos mérlegelésére, a szembenézésre. Mert úgy tűnik, hogy a dolog szélsőségek
között hányódik. Ugyanis a szocializmus negyven éve alatt inkább a vezeklésre
kellett hajlamosabbnak lennie egy kis nemzetnek. Főleg egy olyan nemzetnek,
amelyik a II. világháború vesztese volt. Ez is egy egészségtelen szélsőség
volt, mert itt is elsikkadtak dolgok. A kilencvenes évek után viszont ennek
ellenhatásaként, és ez talán még sokkal veszélyesebb, felerősödött az a
fajta nacionalizmus, amely szerette a magyarságot egyre inkább áldozatként
láttatni, és kizárólag áldozatként láttatni. A magyarok itt épp annyira
áldozatok, mint a többiek, és épp annyira vétkesek, mint a többiek. Bízom
benne, hogy el fog jönni az a helyzet, amikor ezek az egymást ide-oda lökdöső,
szélsőséges áramlatok egyensúlyba kerülnek, kiegyenlítődnek, és meg lehet
csinálni a közös történelemkönyvet. A franciák és a németek évszázadokon
át háborúztak, utálták egymást. Mára már van közös történelemkönyvük.
Tennék még egy magyar-szerb vonatkozású kitérőt is. Amikor ’42-ben
a magyar hadsereg bevonult Újvidékre, Szerbiába, akkor az utcák tele voltak
a magyar katonaság által lemészárolt szerbek holttesteivel. Amikor aztán
Tito partizánjai elfoglalták a várost, akkor bosszút álltak, és megölték
a magyarokat. ’90 előtt csak az elsőről beszéltek, film is erről készült
’90 előtt. ’90 után meg főleg 2000 után úgy tűnik, hogy csak a partizánok
gaztetteiről hallani, és ez nagyon egészségtelen állapot. Aki állandóan
áldozat, az az ember nagyon gyanús. Egy ember és egy nagy közösség nem
lehet folyton áldozat. Lehet, hogy megtaláltuk a választ Pavol kérdésére,
a melankóliára.
PAVEL RANKOV: Krzysztof a Turulpörkölt című könyvében valójában
egyáltalán nem ad esélyt annak a magyar igyekezetnek, hogy megújítsák a
híres Monarchiát. Több helyen is jelzi a regényben, hogy ez már sohasem
lesz így. Miért nem tartja legalább egy kicsit lehetségesnek azt, hogy
ebből a területből egyszer talán egy kis rész visszakerül? Miért utasítja
el teljes mértékben annak a lehetőségét, hogy Magyarország olyan lesz,
mint a múltban? A hősi múltat már nem lehet visszahozni?
KRZYSZTOF VARGA: Ezt a kérdést kicsit provokatívnak tartom, mivel egy
szlovák kérdezi meg, hogy lehetséges-e a nagy Magyarországot megújítani,
vagy sem. Nekem megfelel a jelenlegi helyzet, hiszen az Európai Unió keretén
belül vagyunk, szabadon utazhatunk útlevél nélkül, ami pár tíz évvel ezelőtt
egy megvalósíthatatlan víziónak tűnt. Nem tudom, mi lesz a jövőben, de
egy biztos, hogy Közép-Európa jövője attól függ, hogy a kis nemzetek hogyan
számolnak el a múltjukkal és a nemzeti egoizmusukkal. Képesek lesznek-e
együtt élni a legközelebbi szomszédjaikkal? Ez nemcsak szlovák-magyar probléma,
hanem lengyel-litván is. (Litvánia fiatal nemzetként, új államként azzal
próbálja megszilárdítani helyzetét, hogy litvánosítja a neveket, ami szintén
nem jó, és inkább a litvánok kicsinyességéről, mintsem nagyságáról tanúskodik).
Érdekes, hogy ez hogyan fog tovább fejlődni. Közép-Európában ez még mindig
mozgásban van. Fukuyamának nem volt igaza, amikor a történelem végéről
írt, inkább fordítva, csak most kezdődik a történelem. Elmesélek valamit:
a Gazetában dolgoztam, kaptam egy cikket. Már nem emlékszem az évre, de
a Szlovák Nemzeti Felkelés évfordulója volt. Egy szlovák történész szövege
volt, a nevére már nem emlékszem. Ebben a szövegben arról volt szó, hogy
milyen nagy szereppel bírt a Szlovák Nemzeti Felkelés a II. világháborúban,
a fasizmus befejezésében. Az egész írásban egyszer sem került említésre
Tiso elnök neve. Ez is azt mutatja, hogy a kényes kérdések a szőnyeg alá
vannak söpörve. Látszik, hogy vannak dolgok, amelyekről nehéz beszélni.
Inkább elhallgatják az ilyesmit, semhogy provokáljanak vele.
PAVEL RANKOV: Az oroszok ironikusan azt mondják, hogy minden lengyel
nemes. Ez egy teljesen jó alap a Monarchia megújításához. Ezért szeretném
megkérdezni, hogy Lengyelországban létezik-e a múlt iránti nosztalgia.
Elvégre olyan országról van szó, amelynek teljesen mások a határai, mint
a II. világháború előtt voltak. Létezik egyfajta nosztalgiát tápláló
egyesület, vagy ez egyszerűen véglegesen lezárt fejezet Lengyelország számára?
KRZYSZTOF VARGA: Az oroszok tévednek, ha úgy gondolják, hogy minden
lengyel arisztokrata. Az én családom ennek épp az ellenkezője. Az én családomnak
teljesen proletár gyökerei vannak. Ezek orosz komplexusok. Lengyelországban
a régi, nagy Lengyelország utáni nosztalgia nem létezik, de ha mégis, akkor
ez az a nosztalgia, amely egy bizonyos generációhoz kapcsolható. Ahhoz
a generációhoz, amely azokon a területeken született, amelyek egykor Lengyelországhoz
tartoztak. Például Lvov, Litvánia, Vilnius környéke. Ez generációs probléma.
Szemben Magyarországgal, ahol ez a nosztalgiát érintő probléma nem generációs,
hanem még generációkon túl is élő. A trianoni trauma benne él az emberekben
függetlenül attól hol és mikor születtek.
HORVÁTH VIKTOR: Krzysztof ezt jól látja. Ez tényleg nem generációs
nosztalgia. Ez veszélyesebb annál. Ez olyasféle dolog iránti nosztalgia,
amely sohasem létezett. A Monarchiáról él egyfajta kép, egy szellemi
kreáció, a regények, a filmek, a mítoszok a különféle áthagyományozódások
révén, ami egy délibáb. Ez egy megkonstruált világ.
PAVEL RANKOV: Most már nagyon szeretnék rátérni a mi szeretett hazánkra,
Szlovákiára is. Először Krzysztofnak szeretnék feltenni egy kérdést. Nem
olyan régen lehetőségem volt talán öt napot együtt tölteni egy remek magyar
íróval és feleségével. A felesége egy lengyel nő, aki a következő bókot
intézte hozzám, idézem: „A lengyel Tátra távolról sem olyan szép, mint
a cseh Tátra“. Arra szeretnék rákérdezni, hogy létezik-e a lengyelek körében
sztereotípia a szlovákokról, és milyen mértékben tudatosítják a lengyelek
Csehszlovákia szétválását, tudják-e, hogy létezik egy olyan ország, hogy
Szlovák Köztársaság?
KRZYSZTOF VARGA: A Tátra nagyon jó példa, mert Szlovákia kevésbé van
jelen a lengyel köztudatban. Még nem születtek sztereotípiák. Csehország
és a csehek jelen vannak a lengyel köztudatban. Nagyon erőteljesen jelen
van a cseh film, a cseh irodalom és a csehekhez kapcsolódó sztereotípiák
úgy általában. Jelenleg Szlovákia nem nagyon élő a lengyel köztudatban.
Többnyire a síeléshez, túrákhoz vagy a Zlatý Baľant sörhöz kapcsolódik.
Az lehetséges, hogy a határmentén más a helyzet. Például Andrzej Staąuk
író, aki pár kilométerre lakik a szlovák határtól, akár minden nap is átugorhat
bevásárolni. De egy átlagos lengyel számára Szlovákia nem játszik fontos
szerepet, minimális szinten van jelen az életében.
PAVEL RANKOV: Ellenben nálatok Viktor Magyarországon nem lehet panaszkodni,
hogy kevés figyelem jutna Szlovákiának. Szeretném megkérdezni, hogy milyen
sztereotípiák léteznek a magyarok között Szlovákiáról és a szlovákokról?
Mi paradox módon ezeket a magyar sztereotípiákat csak a mi saját, magyarokról
szóló sztereotípiáinkon keresztük látjuk. Van például egy mindenki által
jól ismert szókapcsolat, a „buta tót“.
HORVÁTH VIKTOR: Ez lehetséges, hogy abból a 19. századból származhat,
amikor a budai úri asszonyoknak a cselédei falusi tót lányok voltak? Mi
Pavollal véletlenül találkoztunk jóval a beszélgetés előtt a főtéren. Beszélgettünk,
és szóba került a 2006-os vagy 2007-es futball botrány, amikor Dunaszerdahelyen
megverték a magyar szurkolókat a rendőrök. Nácik voltak mind a két oldalon.
Mind a két oldalon voltak transzparensek feliratokkal. Úgy tudom, hogy
a magyarok transzparensén ez állt: „Örökké a rabszolgáink lesztek.”
PAVEL RANKOV : Viktor most fog tudni reagálni, mivel egy olyan regényt
írt, melynek a címe Török tükör. A regény azt az időszakot írja le, amikor
a mai Magyarország jelentős területe a török birodalom része volt. Képet
ad arról, hogyan hatott a török kultúra, a 150 éves megszállás a magyar
kultúrára, milyen hatásai vannak a török megszállásnak a jelenre. Ez a
hatás ma is létező, érzékelhető?
HORVÁTH VIKTOR: Közvetve érezni. Valószínűleg ez a kérdés hoz engem
könnyebb helyzetbe ebben a beszélgetésben, mert valami jellemhiba miatt
szívesebben menekülök a múltba, mint a jövőbe. Sokkal könnyebben
kezelhetők ezek a dolgok számomra úgy, ha történeti távlatokba helyezem
őket. Jobban látszik, hogy mi mekkora. Itt vannak ezek a nemzeti
és etnikai problémák, amelyekről már egy órája beszélünk. Úgy látszik,
ez vihar a biliben, ha észrevesszük, hogy ez milyen fiatal jelenség, amely
50 évvel ezelőtt kezdődött, és az azelőtti sok száz, ezer évhez képest
ez egy pillanat. Ez a fajta nemzet eszmény, nemzeti gondolkodás nem létezett.
Sok mindenért összeverték és meggyilkolták az emberek egymást. Pénzért,
hatalomért, területért, vallási okokból, de ilyen absztrakt, elvont dolgok
miatt, mint a nemzet, ilyen miatt nem, mert nem ismerték ezt, nem így gondolkodtak.
Az országoknak nem volt abban a korban az oszmán hódoltság alatt és a középkorban
területi integritásuk. Amikor a magyar király elzálogosította az egyik
városát, Lőcsét a lengyel királynak, akkor ezen a lőcseiek nem akadtak
fenn, hanem fizették az adót a lengyel királynak. Nem volt tüntetés. Az
uralkodóknak volt személyi integritásuk, az országoknak nem volt területi
integritásuk. Ilyesfajta érzések közepette játszódik ez a regény, ahová
beszűrődött ez az oszmán kulturális hatás. Az elmúlt évtizedekben ezt is
szélsőségesen értékelték. Előfordult, hogy ami oszmán volt a hódoltság
alatt, az mind átok, pusztulás és dögvész. A másik szélsőség pedig ennek
az ellenkezője volt, amely csak a kulturális hozadékra és a barátságra
figyelt. A közös keleti származást próbálta még közelebbinek feltüntetni.
Válaszom azonban az, hogy rengeteg ilyen hatás van a botanikai hatásoktól
kezdve az agrárkultúrán át, az építészettől kezdve az irodalmi hatásokig
is.
PAVEL RANKOV: Örülök, hogy ez most így végződött. Örülök, hogy beigazolódott,
hogy a törökök sem olyan rosszak, és nem teljesen igaz az a törököket érintő
klasszikus szlovák sztereotípia sem, mely szerint ahová megjöttek, felégették
a falukat, megölték a lakosokat, a gyerekeket pedig elrabolták és janicsárokat
neveltek belőlük. Örömmel hallottuk, hogy sem a lengyelek, sem a magyarok,
s mi több a szlovákok sem olyan rosszak, mint ahogy azt róluk gondoljuk.
LEJEGYEZTE ÉS FORDÍTOTTA: DÓSA ANNAMÁRIA
Lettre, 87. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|