PAVEL RANKOV, HORVÁTH VIKTOR, KRZYSZTOF VARGA
A zsolnai kerekasztal
 

PAVEL RANKOV: Mai összejövetelünk témája A nemzetek viszonya a saját múltjukhoz és a szomszédaik múltjához. Üdvözlöm körünkben Viktor Horváth magyar írót, és Krzysztof Varga lengyel írót, aki az édesapja révén félig magyar is. 
Lengyelország és Magyaroszág azok az országok, amelyekkel Szlovákiának a leghosszabb a határa. Ezek az országok a történelem során többször átgázoltak Szlovákián olyan értelemben, hogy a lengyelek és a magyarok nagyon sokszor voltak politikai szövetségesei egymásnak. Mi szlovákok pedig gyakran nem is vettük észre ezt kapcsolatot. Ezért bevezetésként mindkettőjüket szeretném megkérni, hogy írják le a saját szemszögükből ezt az érdekes magyar-lengyel baráti viszonyt. Vagyis a történelemnek azokat a mozzanatait, amikor megmutatkozott, hogy a magyarok és a lengyelek különösképpen közel álltak egymáshoz, kifejezték egymás iránti szolidaritásukat, támogatásukat, rokonszenvüket.
HORVÁTH VIKTOR: Tehát arról kellene beszélnem, amit a lengyel-magyar kapcsolatokról, együttélésről tudok és gondolok. Amennyire én meg tudom ítélni, ez elég érdekes téma. Olyan terület, ahol keverednek a forrásokból gyűjthető tények a mítoszokkal. Az érzelmek befolyásolják  a tényeket, és az adatokat. Tehát a mítosz az az, amit a tények is alátámasztanak, és fordítva. Vagyis azt, hogy ez egy sok évszázadra visszamenő barátság. Persze úgy könnyű, ha nem vagyunk szomszédok. Ugyanakkor szomszédok is voltunk évszázadokon át, magyar királyok voltak a lengyelek, és lengyel királyok voltak a magyarok. A kora újkori és az újkori időkben is rengeteg olyan esemény volt, ami ilyen szimpátia alapján kötötte össze a két nemzetet.
KRZYSZTOF VARGA: Nagyon örülök, hogy egy ilyen nagyszerű társaság gyűlt itt ma össze, ami azt jelenti, hogy nagyon érdekes a téma. A magyar-lengyel kapcsolatok nagyon fontosak a lengyelek számára, és két szinten működnek: történelmi és szimbolikus szinten. A szimbolikus szint kiindulópontja a lengyel és magyar oldalon is egy jól ismert közmondás: „Lengyel, magyar – két jó barát, együtt emel kardot, kupát.” Itt lép be színre egy másik összefüggés, konkrétan, hogy a lengyelek nagyon erősnek érzik lelki összetartozásukat is  a magyarokkal, sokkal erősebbnek mint más nemzetekkel. Én konkrétan ennek a szűk magyar és lengyel együttműködésnek vagyok a biológiai bizonyítéka. Ez a szoros kapcsolat a magyar-lengyel történelemmel hozható összefüggésbe. Az előttem szóló már mesélt arról, hogy a középkorban, a régebbi történelmi időszakokban ezek a kapcsolatok még szorosabbak voltak. Vagyis a lengyel királyok magyar királyok voltak, és fordítva, a magyar királyok ültek a lengyel trónon. Báthory István volt a legsikeresebb lengyel király, aki erdélyi fejedelem és magyar király is volt egyben. A történelmi összefüggések megértésének kulcsa főleg a 19. század, amikor megmutatkozott, hogy a magyarok és lengyelek identitása abban hasonló, hogy mindkét nemzetnek harcolnia kellett az ellenséggel. Pontosabban a lengyeleknek az oroszokkal és a németekkel vagy a poroszokkal. A magyarok ellenségei pedig a németek voltak, a birodalom osztrák része és persze az oszmán birodalom is. Az 1848-as forradalom alatt Kossuth hadseregében nagyon sok lengyel önkéntes harcolt. Bem tábornok nemcsak a magyarok, hanem a lengyelek hőse is. Ugorjunk száz évet előre! Az 1956-os forradalom pont Bem tábornok emlékműve alatt kezdődött el. Ezzel most le is zárnám ezt a kis történelmi áttekintést. Szeretnék mégis  kiemelni még egy történelmi tényt, amelyről keveset írnak, és amelyről kevés szó esik. Ez pedig az 1920-as év, amikor a lengyelek a bolsevik Oroszország ellen harcoltak. Akkor Közép-Európa nagyrésze egyszerűen nem támogatta a lengyel oldalt, sőt, épp ellenkezőleg a bolsevik Oroszország oldalán állt. Többnyire baloldali, komunista beállítottságú volt. Mégis épp Magyarországon, egy csepeli gyárban gyártották a fegyvereket, melyeket aztán a bolsevikok ellen harcoló lengyeleknek adtak át. Végezetül már csak egy megjegyzés. Ezek a kapcsolatok azért ilyen barátiak, mert a lengyelek és a magyarok a történelem során sohasem harcoltak egymás ellen, nem kerültek szembe egymással.
PAVEL RANKOV: Ezt a mai összejövetelünket részben Krzysztof Varga könyve is inspirálta, melynek címe Turulpörkölt. Magyarországot és a magyarokat lengyel szemszögből mutatja be. Krzysztof sokat foglalkozik a magyar melankóliával, és azt tipikus nemzeti tulajdonságnak nevezi. Azt állítja, hogy a jelenlegi melankólia a nosztalgiából, a régmúlt emlékekből, a dicső magyar időkből származik. A kérdésem az volna, hogy miért éppen a magyarok éreznek ilyen különös nosztalgiát, amikor például az angoloknak, franciáknak vagy spanyoloknak sokkal dicsőbb múltjuk volt, és a jelenlegihez képest sokkal nagyobb politikai befolyást, sokkal nagyobb területet veszítettek. Miért éppen a magyaroknál olyan erős a melankólia, a nosztalgia? Ez ismét egy olyan kérdés, amelyre érdekes lehet belső szemlélőként Viktortól külső megfigyelőként pedig Krzysztoftól választ kapni.
HORVÁTH VIKTOR: Először kiegészíteném  Krzysztofot.  Arról volt szó, hogy a 19. századból származik ez a lengyel-magyar barátságról szóló hagyomány, az akkori függetlenségi harcokkal hozható összefüggésbe.  Korábban szintén voltak harcok külső ellenségekkel, a változás mégis ekkor történt, ahogy Krzysztof is mondta. Tehát a mítosz is ekkor kezdődött. Ekkor változott meg az eszmetörténeti környezet. Ez volt a nemzeti eszme születésének az ideje. Ez nagyon jó közeg volt arra, hogy kvázi vallásként jöhetett létre a nemzet eszménye. Nagyon alkalmas szellemi környezet volt arra, hogy egy-egy újonnan születő nemzet megtalálja a saját sorsával rokon sorsot.  A lényeg az, hogy én nem a történelmi eseményekhez kötném, tehát csak a csatákhoz, uralkodókhoz, háborúkhoz, mert az korábban is éppúgy volt, hanem ideológiai, eszmetörténeti változáshoz.  A kérdés pedig az, hogy miért melankolikusak a magyarok egy ilyen nagy múlt után? Szerintem ez a melankólia afféle sztereotípia, de minden klisének van valamilyen magja. Biztos van valami a melankóliában is. Én nem vagyok az. Én nem érzem magam annak. 
KRZYSZTOF VARGA: Én ehhez még azt tenném hozzá, hogy a 19. század valóban kulcsfontosságú az újkori nemzetek kialakulása szempontjából.  Azelőtt ez a királyi dinasztiák történelme volt, tehát én is megerősítem, amit Viktor mondott. Természetes, hogy a sztereotípiák léteznek, és azok is, amelyek a nemzeti mentalitással függnek össze, vagyis, a nemzetek vidámak, szomorúak, optimisták vagy melankolikusak. Valójában az én nézetem a magyarokra nézve ebből a sztereotípiából indul ki, de egyúttal túl is haladja ezt a sztereotípiát, vagy legalábbis azt, amely a lengyel társadalom nagy részénél előfordul. Van ebben egy bizonyos paradoxon. Az egyik oldalon, ahogy már említettük is, a lengyelek nagy rokonszenvet éreznek a magyarok iránt. Ez összefügg a történelmi eseményekkel stb., mintha egy hozzánk nagyon közel álló nemzetről volna szó, másfelől viszont nagyon keveset tudnak a magyarokról. Kétségtelen, hogy vannak sztereotípiák, mégis úgy gondolom, hogy a lengyelek mentalitásban tényleg különböznek a magyaroktól. Ezt annak ellenére állítom, hogy nem tartom magam sem pszichológusnak, sem szociológusnak, de észreveszem a különbségeket. Pl.: a lengyelek tipikus példái egy olyan közösségnek, amely a szalmából tüzet csihol. Ez azt jelenti, hogy gyorsan fellángolnak. Viszont amilyen gyorsan fellángol ez a tűz, olyan gyorsan ki is alszik, ilyen a lengyelek alaptermészete. Ezt a szalmaláng természetet egy példával is alá tudom támasztani. A 19. században a lengyeleknek volt néhány felkelésük, négy vagy öt, de ezek olyan felkelések voltak, amelyek sikertelenek voltak, nem voltak jelentősek. A magyarok mindössze egy felkelést csináltak 1848-ban, de ez már amolyan európai méretű felkelés volt. Hasonlóképpen a 20. században ’56-ban, ’68-ban és ’70-ben is volt pár kisebb felkelés Lengyelországban, de ezek közül egy sem volt jelentős. A magyar 56-os felkelés azonban európai-, világméretű volt, és ezzel beigazolódik az, hogy a lengyelek amilyen gyorsan fellángolnak, olyan gyorsan le is lohadnak. A magyarokban ez viszont hosszabb ideig megmarad, és egyszerűen, ha már valamit csinálnak, akkor azt végigcsinálják rendesen.
PAVEL RANKOV: Ha már ezekről a lengyel és magyar felkelésekről beszélünk, akkor még egy dolog kapcsolódik hozzájuk, a 20. századi felkelések. Amikor a lengyelek a 20-as évek elején a kommunisták ellen harcoltak, ’39-ben pedig a németek ellen, akkor egész idő alatt naivan hittek abban, hogy segítségükre siet majd a Nyugat. A magyarok pedig hasonlóképpen hittek 1956-ban abban, hogy a Nyugat segíteni fog rajtuk. Azt szeretném megkérdezni, hogy mit gondolnak az országuk jelentőségéről nyugat-európai viszonylatban? Mit gondolnak, ha most következne be hasonló helyzet, a Nyugat a segítségükre sietne?  Vagy ha megismétlődne a 20. század, akkor milyen szerepet szánnának az országuknak nyugat-európai szemmel?
KRZYSZTOF VARGA: Jelenleg Lengyelország és Nyugat-Európa között más a helyzet, és nem szükségszerű, hogy segítséget várjunk a Nyugattól. A 20. századnak vannak olyan sötét oldalai is, amelyekről talán nem is beszélnek. Konkrétan a II. világháború kezdete előtt, a müncheni döntés után Lengyelország is hozzájárult ahhoz, hogy Csehszlovákia megszűnjön. Amikor pedig Lengyelországot megtámadta a fasiszta Németország, akkor a szlovák oldal rögtön megrohamozta Lengyelország déli részét. Habár ez csak kis háború volt, mégiscsak szlovák-lengyel ellentét volt. Ezzel együtt Közép-Európa érdekes terület, és épp ezért kell beszélni ezekről az elrejtett, eltitkolt, sötét esetekről is, melyek nem mindig kellemesek az egyik vagy a másik fél számára. Közép-Európa közös jellemzője éppen az, hogy az itt élő nemzetek szívesen hozakodnak elő azzal, hogy ők a történelem áldozatai, és mennyit szenvedtek a történelem során. Ritkán fogadják el ennek a fordítottját, hogy volt olyan is, hogy ők voltak azok, akik másoknak szenvedést okoztak. Ez egy újabb sztereotípia. Kellemesebb a történelem szenvedő alanyának szerepében tetszelegni. Ez az az, ami Közép-Európára jellemző.
HORVÁTH VIKTOR: Szeretnék kérdezni valamit Krzysztoftól. Ahhoz kapcsolódik, amiről most szó volt. Hogy látja, Lengyelországban működik ez a szembenézéses feldolgozás? Éltem fél évig Németországban, és akkoriban az volt az egyik legmeghatározóbb élmény a számomra, amikor a rádiót és a médiát hallgattam. Ennyi év után még mindig a fasizmust és a holokausztot dolgozták fel. Rengeteg műsor volt erről. Folyamatosan ezen dolgoznak. Szembenéznek vele. A magyar közgondolkodásban, közbeszédben, közmédiában én ezt nem érzékelem ilyen arányúnak.
KRZYSZTOF VARGA: Ez nagyon fontos kérdés. A németek valójában a főbűnösök. Tehát azok, akik mindennek az okai, ami a II. világháború alatt történt. Ők ezt a II. világháború végétől kezdve dolgozzák fel. Ez azt jelenti, hogy ez egy hosszú folyamat. Ez még mindig mélyebben él bennük, mint például a magyarokban, a lengyelekben vagy a szlovákokban, akik ezeket a dolgokat még nem dolgozták fel. Ezek a problémák az ő esetükben nem gyökereznek olyan mélyen, és nincsenek olyan mélyen érintve ezekkel a traumákkal, mint a németek. Nézzük meg Ausztria példáját, aki a fasiszta Németország első áldozatává avanzsálta magát a megszállás után. Valójában a valóság teljesen más. Ausztria természetes részévé vált Németországnak. Az SS-tisztek a rendszer részesei voltak. Hitlert várták Ausztriában. Ausztria érdekes álláspontot vállalt fel a saját történelmével kapcsolatban. Lengyel részről ennek egyik hasonló példája Jedwabne esete. Ez egy kis falu a keleti határszélen, ahol 1942-ben, amikor a németek már megtámadták a Szovjetuniót, nem a németek öltek, hanem a fasiszták. A lengyelek gyilkolták meg a saját honfitársaikat. A zsidókat brutális módon ölték meg. Néhány száz zsidót behajtottak egy pajtába, amelyet felgyújtottak. Erről sohasem beszéltek, csak mikor megjelent egy könyv, és a lengyelek megtudták a valóságot. Ekkor tudatosították, hogy nemcsak áldozatok voltak, hamem maguk a lengyelek is véghezvittek ilyen rémtetteket. Ez azért nagyon fontos, hogy ezáltal a lengyelek mintha kicsit felszabadultak volna. Tudatosították, hogy semmi sem olyan egyértelmű, mint ahogy az mutatkozik. Hasonló a magyarok esete is.  Az ő szerepük is érdekes a ’44-es holokauszt idején, amikor Horthy után a Szálas-gárda vette át a vezetést. Abban az időben szörnyű dolgok történtek  a zsidókkal. Mégis úgy tűnik, mintha a magyarok erről nem szeretnének nyíltan beszélni, inkább besöprik ezt a témát a szőnyeg alá. 
HORVÁTH VIKTOR: A lényeg, amiben nagyjából egyetértünk  Krzysztoffal az az, hogy valóban nem történt meg a szembenézés, a feldolgozás, az újraélés a közép-európai kis népek esetében, és nemcsak a magyarok esetében. A dolgok kimondásával, megbeszélésével, kielemzésével egy mentális megtisztulás megy végbe.  Nem vezeklésre, önostorozásra gondolok, hanem a dolgok arányos mérlegelésére, a szembenézésre. Mert úgy tűnik, hogy a dolog szélsőségek között hányódik. Ugyanis a szocializmus negyven éve alatt inkább a vezeklésre kellett hajlamosabbnak lennie egy kis nemzetnek. Főleg egy olyan nemzetnek, amelyik a II. világháború vesztese volt. Ez is egy egészségtelen szélsőség volt, mert itt is elsikkadtak dolgok. A kilencvenes évek után viszont ennek ellenhatásaként, és ez talán még sokkal veszélyesebb, felerősödött az a fajta nacionalizmus, amely szerette a magyarságot egyre inkább áldozatként láttatni, és kizárólag áldozatként láttatni. A magyarok itt épp annyira áldozatok, mint a többiek, és épp annyira vétkesek, mint a többiek. Bízom benne, hogy el fog jönni az a helyzet, amikor ezek az egymást ide-oda lökdöső, szélsőséges áramlatok egyensúlyba kerülnek, kiegyenlítődnek, és meg lehet csinálni a közös történelemkönyvet. A franciák és a németek évszázadokon át háborúztak, utálták egymást. Mára már van közös történelemkönyvük. 
Tennék még egy magyar-szerb vonatkozású kitérőt is. Amikor ’42-ben a magyar hadsereg bevonult Újvidékre, Szerbiába, akkor az utcák tele voltak a magyar katonaság által lemészárolt szerbek holttesteivel. Amikor aztán Tito partizánjai elfoglalták a várost, akkor bosszút álltak, és megölték a magyarokat. ’90 előtt csak az elsőről beszéltek, film is erről készült ’90 előtt. ’90 után meg főleg 2000 után úgy tűnik, hogy csak a partizánok gaztetteiről hallani, és ez nagyon egészségtelen állapot. Aki állandóan áldozat, az az ember nagyon gyanús. Egy ember és egy nagy közösség nem lehet folyton áldozat. Lehet, hogy megtaláltuk a választ Pavol kérdésére, a melankóliára. 
PAVEL RANKOV: Krzysztof  a Turulpörkölt című könyvében valójában egyáltalán nem ad esélyt annak a magyar igyekezetnek, hogy megújítsák a híres Monarchiát. Több helyen is jelzi a regényben, hogy ez már sohasem lesz így. Miért nem tartja legalább egy kicsit lehetségesnek azt, hogy ebből a területből egyszer talán egy kis rész visszakerül? Miért utasítja el teljes mértékben annak a lehetőségét, hogy Magyarország olyan lesz, mint a múltban? A hősi múltat már nem lehet visszahozni?
KRZYSZTOF VARGA: Ezt a kérdést kicsit provokatívnak tartom, mivel egy szlovák kérdezi meg, hogy lehetséges-e a nagy Magyarországot megújítani, vagy sem. Nekem megfelel a jelenlegi helyzet, hiszen az Európai Unió keretén belül vagyunk, szabadon utazhatunk útlevél nélkül, ami pár tíz évvel ezelőtt egy megvalósíthatatlan víziónak tűnt. Nem tudom, mi lesz a jövőben, de egy biztos, hogy Közép-Európa jövője attól függ, hogy a kis nemzetek hogyan számolnak el a múltjukkal és a nemzeti egoizmusukkal. Képesek lesznek-e együtt élni a legközelebbi szomszédjaikkal? Ez nemcsak szlovák-magyar probléma, hanem lengyel-litván is. (Litvánia fiatal nemzetként, új államként azzal próbálja megszilárdítani helyzetét, hogy litvánosítja a neveket, ami szintén nem jó, és inkább a litvánok kicsinyességéről, mintsem nagyságáról tanúskodik). Érdekes, hogy ez hogyan fog tovább fejlődni. Közép-Európában ez még mindig mozgásban van. Fukuyamának nem volt igaza, amikor a történelem végéről írt, inkább fordítva, csak most kezdődik a történelem. Elmesélek valamit: a Gazetában dolgoztam, kaptam egy cikket. Már nem emlékszem az évre, de a Szlovák Nemzeti Felkelés évfordulója volt. Egy szlovák történész szövege volt, a nevére már nem emlékszem. Ebben a szövegben arról volt szó, hogy milyen nagy szereppel bírt a Szlovák Nemzeti Felkelés a II. világháborúban, a fasizmus befejezésében.  Az egész írásban egyszer sem került említésre Tiso elnök neve. Ez is azt mutatja, hogy a kényes kérdések a szőnyeg alá vannak söpörve. Látszik, hogy vannak dolgok, amelyekről nehéz beszélni. Inkább elhallgatják az ilyesmit, semhogy provokáljanak vele.
PAVEL RANKOV: Az oroszok ironikusan azt mondják, hogy minden lengyel nemes. Ez egy teljesen jó alap a Monarchia megújításához. Ezért szeretném megkérdezni, hogy Lengyelországban létezik-e a múlt iránti nosztalgia. Elvégre olyan országról van szó, amelynek teljesen mások a határai, mint a II. világháború előtt voltak.  Létezik egyfajta nosztalgiát tápláló egyesület, vagy ez egyszerűen véglegesen lezárt fejezet Lengyelország számára?
KRZYSZTOF VARGA: Az oroszok tévednek, ha úgy gondolják, hogy minden lengyel arisztokrata. Az én családom ennek épp az ellenkezője. Az én családomnak teljesen proletár gyökerei vannak. Ezek orosz komplexusok. Lengyelországban a régi, nagy Lengyelország utáni nosztalgia nem létezik, de ha mégis, akkor ez az a nosztalgia, amely egy bizonyos generációhoz kapcsolható. Ahhoz a generációhoz, amely azokon a területeken született, amelyek egykor Lengyelországhoz tartoztak. Például Lvov, Litvánia, Vilnius környéke. Ez generációs probléma. Szemben Magyarországgal, ahol ez a nosztalgiát érintő probléma nem generációs, hanem még generációkon túl is élő. A trianoni trauma benne él az emberekben függetlenül attól hol és mikor születtek.
HORVÁTH VIKTOR: Krzysztof ezt jól látja. Ez tényleg nem generációs nosztalgia. Ez veszélyesebb annál. Ez olyasféle dolog iránti nosztalgia, amely sohasem létezett.  A Monarchiáról él egyfajta kép, egy szellemi kreáció, a regények, a filmek, a mítoszok a különféle áthagyományozódások révén, ami egy délibáb. Ez egy megkonstruált világ.
PAVEL RANKOV: Most már nagyon szeretnék rátérni a mi szeretett hazánkra, Szlovákiára is. Először Krzysztofnak szeretnék feltenni egy kérdést. Nem olyan régen lehetőségem volt talán öt napot együtt tölteni egy remek magyar íróval és feleségével. A felesége egy lengyel nő, aki a következő bókot intézte hozzám, idézem: „A lengyel Tátra távolról sem olyan szép, mint a cseh Tátra“. Arra szeretnék rákérdezni, hogy létezik-e a lengyelek körében sztereotípia a szlovákokról, és milyen mértékben tudatosítják a lengyelek Csehszlovákia szétválását, tudják-e, hogy létezik egy olyan ország, hogy Szlovák Köztársaság?
KRZYSZTOF VARGA: A Tátra nagyon jó példa, mert Szlovákia kevésbé van jelen a lengyel köztudatban. Még nem születtek sztereotípiák. Csehország és a csehek jelen vannak a lengyel köztudatban. Nagyon erőteljesen jelen van a cseh film, a cseh irodalom és a csehekhez kapcsolódó sztereotípiák úgy általában. Jelenleg Szlovákia nem nagyon élő a lengyel köztudatban. Többnyire a  síeléshez, túrákhoz vagy a Zlatý Baľant sörhöz kapcsolódik. Az lehetséges, hogy a határmentén más a helyzet. Például Andrzej Staąuk író, aki pár kilométerre lakik a szlovák határtól, akár minden nap is átugorhat bevásárolni. De egy átlagos lengyel számára Szlovákia nem játszik fontos szerepet, minimális szinten van jelen az életében.
PAVEL RANKOV: Ellenben nálatok Viktor Magyarországon nem lehet panaszkodni, hogy kevés figyelem jutna Szlovákiának. Szeretném megkérdezni, hogy milyen sztereotípiák léteznek a magyarok között Szlovákiáról és a szlovákokról? Mi paradox módon ezeket a magyar sztereotípiákat csak a mi saját, magyarokról szóló sztereotípiáinkon keresztük látjuk. Van például egy mindenki által jól ismert szókapcsolat, a „buta tót“.
HORVÁTH VIKTOR: Ez lehetséges, hogy abból a 19. századból származhat, amikor a budai úri asszonyoknak a cselédei falusi tót lányok voltak? Mi Pavollal véletlenül találkoztunk jóval a beszélgetés előtt a főtéren. Beszélgettünk, és szóba került a 2006-os vagy 2007-es futball botrány, amikor Dunaszerdahelyen megverték a magyar szurkolókat a rendőrök. Nácik voltak mind a két oldalon. Mind a két oldalon voltak transzparensek feliratokkal. Úgy tudom, hogy a magyarok transzparensén ez állt: „Örökké a rabszolgáink lesztek.” 
PAVEL RANKOV : Viktor most fog tudni reagálni, mivel egy olyan regényt írt, melynek a címe Török tükör. A regény azt az időszakot írja le, amikor a mai Magyarország jelentős területe a török birodalom része volt. Képet ad arról, hogyan hatott a török kultúra, a 150 éves megszállás a magyar kultúrára, milyen hatásai vannak a török megszállásnak a jelenre. Ez a hatás ma is létező, érzékelhető?
HORVÁTH VIKTOR: Közvetve érezni. Valószínűleg ez a kérdés hoz engem könnyebb helyzetbe ebben a beszélgetésben, mert valami jellemhiba miatt szívesebben menekülök a múltba, mint a jövőbe.  Sokkal könnyebben kezelhetők ezek a dolgok számomra úgy, ha történeti távlatokba helyezem őket.  Jobban látszik, hogy mi mekkora.  Itt vannak ezek a nemzeti és etnikai problémák, amelyekről már egy órája beszélünk. Úgy látszik, ez vihar a biliben, ha észrevesszük, hogy ez milyen fiatal jelenség, amely 50 évvel ezelőtt kezdődött, és az azelőtti sok száz, ezer évhez képest ez egy pillanat. Ez a fajta nemzet eszmény, nemzeti gondolkodás nem létezett. Sok mindenért összeverték és meggyilkolták az emberek egymást. Pénzért, hatalomért, területért, vallási okokból, de ilyen absztrakt, elvont dolgok miatt, mint a nemzet, ilyen miatt nem, mert nem ismerték ezt, nem így gondolkodtak.  Az országoknak nem volt abban a korban az oszmán hódoltság alatt és a középkorban területi integritásuk. Amikor a magyar király elzálogosította az egyik városát, Lőcsét a lengyel királynak, akkor ezen a lőcseiek nem akadtak fenn, hanem fizették az adót a lengyel királynak. Nem volt tüntetés. Az uralkodóknak volt személyi integritásuk, az országoknak nem volt területi integritásuk. Ilyesfajta érzések közepette játszódik ez a regény, ahová beszűrődött ez az oszmán kulturális hatás. Az elmúlt évtizedekben ezt is szélsőségesen értékelték. Előfordult, hogy ami oszmán volt a hódoltság alatt, az mind átok, pusztulás és dögvész. A másik szélsőség pedig ennek az ellenkezője volt, amely csak a kulturális hozadékra és a barátságra figyelt. A közös keleti származást próbálta még közelebbinek feltüntetni.  Válaszom azonban az, hogy rengeteg ilyen hatás van a botanikai hatásoktól kezdve az agrárkultúrán át, az építészettől kezdve az irodalmi hatásokig is. 
PAVEL RANKOV: Örülök, hogy ez most így végződött. Örülök, hogy beigazolódott, hogy a törökök sem olyan rosszak, és nem teljesen igaz az a törököket érintő klasszikus szlovák sztereotípia sem, mely szerint ahová megjöttek, felégették a falukat, megölték a lakosokat, a gyerekeket pedig elrabolták és janicsárokat neveltek belőlük. Örömmel hallottuk, hogy sem a lengyelek, sem a magyarok, s mi több a szlovákok sem olyan rosszak, mint ahogy azt róluk gondoljuk.

   LEJEGYEZTE ÉS FORDÍTOTTA: DÓSA ANNAMÁRIA 



Lettre, 87. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu