Tomasz Zarycki
A lengyel középosztály elődei
(múltkeresőben)
A kommunizmus bukása nyomán egyértelműen megfogalmazódott a középosztályi
projekt felélesztésének ideológiai igénye, eközben az új gazdasági rendszer
ténylegesen is elkezdett kitermelni egy új társadalmi csoportot, amit középosztálynak
lehetett tekinteni. A pozitivista szociológusok, akik a jövedelem és a
foglalkozás alapján határozzák meg a középosztályt, azonnal regisztrálták,
hogy kialakulóban van ez az új alakzat. Várakozásaik szerint ez váltja
fel egyrészt a régi értelmiséget és annak kommunista változatait, azaz
a „dolgozó értelmiséget”, másrészt a technokratákat. Ez a modernizációs
elmélet jegyében fogant felfogás azon a feltevésen alapult, hogy a középosztály
felemelkedését és az értelmiség eltűnését egyaránt a posztkommunista átmenet
logikája határozza meg, aminek eredményeképpen a közép-európai országokban
nagyon hasonló társadalmi hierarchiák fognak kialakulni, mint amilyenek
Nyugat-Európában léteznek.
Jelenleg nehéz megítélni, valóban a várt eredményhez fog-e vezetni
ez a folyamat. Az erre irányuló próbálkozásokat úgy kell felfogni, hogy
valójában egy osztály különböző identitásprojektjei közötti ideológiai
konfrontáció jegyében születtek, és ezek a projektek egyben a társadalmi
szerkezet különböző értelmezéseihez kapcsolódnak. Egyfelől itt vannak a
korábban említett funkcionalista szociológusok és más területeken működő
szövetségeseik, akik a közép-európai társadalmakat a követendő mintának
tekintett klasszikus nyugati szociológiai modellek alapján vizsgálják.
Szerintük már most is mind nagyobb számban jelennek meg az új középosztály
tagjai a régióban, és ez a szám csak tovább növekszik. Másfelől ott vannak
az értelmiség mint kategória hívei – legyen ez akár liberális, akár tradicionalista
értelmiség –, akik szerint ez a fogalom mit sem vesztett érvényességéből.
A régi értelmiségi identitás hívei mindenütt megtalálhatók az eliten belül,
de leginkább annak kulturális szegmensében. E felfogás hívei szerint az
értelmiségi identitás nem mást, mint a közép-európai középosztály történelmileg
kontextualizált formája. Bárkit, aki a jelenlegi középosztály vagy felső
középosztály elitjéhez kíván tartozni, az értelmiséghez kell sorolni. Bár
az értelmiségi identitás fontosságát kevesen vonják kétségbe, ez nem jelenti
azt, hogy ne bírálnák ezt az értelmiséget, ennek identitását, örökségét
és szokásait. Ez a két egymásnak ellentmondó trend, amely egyébként minden
bizonnyal csak erősíti az értelmiségi identitást, különösen erős Lengyelországban.
Az értelmiség legtöbb bírálója valójában maga is tagja az értelmiségnek,
és a bírálat tárgyai általában az egymással rivalizáló értelmiségi projektek
és egyes értelmiségi csoportok. Ettől eltér az Oroszországban tapasztalható
helyzet, ahol általában az értelmiséget, mint olyat támadják. Lengyelország
esetében viszont egymást részben átfedő nyomásnak vannak kitéve azok, akik
vertikálisan és horizontálisan, azaz az üzleti szektorhoz tartozó foglalkozások
irányában is mobilak. Egyfelől a még mindig befolyásos értelmiségiek elvárásaival
kell szembesülniük, akik meghatározott értékeket, életmódokat és szociális
miliőt favorizálnak. Így azoknak, akik magasabb társadalmi pozíció elérésére
törekszenek, amellett, hogy anyagi téren sikereseknek kell lenniük, az
értelmiségi szabványoknak megfelelő műveltséggel is rendelkezniük kell.
Azokra, akik nem felelnek meg ezeknek az elvárásoknak, epés megjegyzéseket
tesznek arról, hogy „újonnan képzettek”, nem tekinthetők „igazi értelmiségieknek”,
csak amolyan újgazdagok. Az új középosztály tagjaival szembeni elvárások
másfelől a nyugati középosztályi modellek, imázsok és életmódok közvetlen
átvételét tükrözik.
Az értelmiség szokásos védelme helyett inkább abból indulok ki, hogy
bizonyos fokig elkerülhetetlen a történelmi és kulturális kontextualizálás
ahhoz, hogy azok, akik a középosztály tagjaivá akarnak válni, kifejlesszék
az ennek megfelelő identitást. A nyugati identitások puszta utánzása oda
vezet, hogy a középosztályi tagságra aspirálók hátrányos helyzetbe kerülnek
mind hazai versenytársaikhoz, az értelmiséghez, mind nyugati társaikhoz
képest, akik mindig is többre értékelt szerepmodellt képviselnek. A puszta
utánzáson alapuló identitásstratégiák csak az új középosztály gyengeségét
mutatják mind a magasabb műveltség birtoklása tekintetében, mind a nyugati
kultúra elsajátítása terén, márpedig ez utóbbi mélyreható ismerete nélkülözhetetlen
ebben a helyzetben. További érveket is fel lehet sorolni amellett, miért
van szükség a régió történelmi örökségében gyökerező endogén középosztályi
identitás kifejlődését szolgáló projektre. A kérdés mármost nyilvánvalóan
az, milyen örökségre hivatkozhat ez az identitás. Más szóval kit tekintsen
elődjének az új középosztály?
Kit tekintsen elődjének az új középosztály?
Ez az identitás mindenképpen önkényes konstrukció lesz, hiszen csak
nagyon kismértékű folytonosság van a háború előtti és a háború utáni polgári
elit között. Lengyelországban többek között Pawel Kubicki tesz kísérletet
a nem értelmiségi középosztály kategóriájának rekonstruálására az „Új polgárok”
(Nowi Mieszczanie) című tanulmányában. A 2009-ben megjelent írás nyomán
széleskörű vita alakult ki. Kubicki szerint a vidékről fokozatosan a nagyobb
városokba áramló fiatal lengyelek között az „új polgárok” teljesen új városi
réteget alkotnak, amely a leendő lengyel középosztály modelljének tekinthető.
Kubicki írásában bírálja az értelmiségi hagyományokat, és azt állítja,
hogy az értelmiség bevégezte küldetését. Nyilván nem véletlenül választotta
a városok közül Krakkót, Szczecint és Wroclawot, mivel ezek Lengyelország
két speciális történelmi régiójához tartoznak. Krakkó Lengyelország déli
részén van, amely a 19. században osztrák fennhatóság alatt volt. Szczecin
és Wroclaw 1945 előtt nem csak hogy Németországhoz, korábban pedig Poroszországhoz
tartozott, de szinte teljes mértékben német nyelvű város volt. Wroclaw
a legpozitívabb eset a Kubicki-tanulmányban, amely wroclawi fiatalokat
idéz, akik egyfajta közös identitást vállalnak a háború előtti Breslau
lakóival. Kubicki szerint ez arra szolgál, hogy a mai wroclawi középosztályi
elit megszabaduljon kelet-európai és posztkommunista kisebbrendűségi komplexusától,
és ehelyett új, nyitott, európai és regionális gyökerekkel rendelkező modern
középosztályi identitást teremtsen magának, szakítva a régi értelmiségi
mítoszokkal.
Ennek az identitás-projektnek az a legnagyobb gyengéje, hogy meglehetősen
önkényes, és laza a történeti kapcsolódás a mai városi élettel. Kapcsolat
leginkább regionális értelemben mutatható ki, ami Breslau/Wroclaw esetében
a földrajzi és anyagi dimenzióra korlátozódik. Miután a háború előtti német
népesség helyét itt teljes mértékben lengyel betelepülők foglalták el,
lengyelek pedig meglehetősen kis számban éltek a háború előtt a városban,
nehéz bármilyen lényegi kulturális, intézményes szociális folytonosságot
találni a háború előtti breslaui polgárság és az új wroclawi középosztály
között. A regionális elem valójában nem több mint újabb kísérlet a nyugati
középosztályi kultúra és identitás utánzására, amit várostörténeti narratívával
igazolnak.
Lengyelország keleti részén ugyanakkor nem tapasztalhatunk hasonló
törekvéseket. Kelet-Lengyelországban, pontosabban a tizenkilencedik században
három részre osztott Lengyelország egykori orosz szektorában a lengyel
középosztályba történő integrációhoz csak a szélesebb nemzetközi közösségben
lehet mintát és inspirációt találni. Ennek egyik oka, hogy rendkívül negatív
a korábbi orosz zóna imázsa. Kelet-Lengyelország elmaradottságát az 1915
előtti orosz fennhatóság következményének tulajdonítják. A térség történetéről
alkotott domináns kép mindazonáltal figyelmen kívül hagyja azt a tényt,
hogy a tizenkilencedik század második felében ez volt az orosz birodalom
egyik leggyorsabban fejlődő része. Ipari központjai megelőzték Lengyelország
másik két részét, az osztrák fennhatóság alatt állót (Galícia) és a Poroszország
által ellenőrzött területet (amit lengyelül Wielkopolskának, Nagy-Lengyelországnak
hívnak). Bialystok, Sosnowiec, Lódz és Varsó látványos ütemben fejlődött.
Varsó az Orosz Birodalom harmadik legnagyobb városa lett, és a polgárság
létszámát és vagyonát tekintve egyaránt jelentősen gyarapodott. Nem szabad
azonban figyelmen kívül hagyni, hogy a tőke, amely a régió fejlődését megalapozta,
legnagyobbrészt kívülről jött; az új kapitalista osztály etnikai tekintetben
nem lengyelekből verbuválódott. A lengyel elit legnagyobb része ugyanakkor
az értelmiségi identitás jegyében formálódott, amely a poszt/neo-dzsentri
értékeket magasabb rendűnek tekintette a burzsoá eszményeknél. Mindazonáltal
volt egy csoportja a lengyel városi népességnek, amely szociális és gazdasági
tekintetben gyors ütemben fejlődött.
Nem kevesen voltak ugyanakkor, akik kevert identitásúak voltak: zsidó,
német, orosz és más gyökerekkel és lojalitásokkal rendelkezők, akik egymással
versengtek és ütköztek meg az egyes csoportokon, családokon belül, vagy
akár individuálisan. A komplex társadalmi átalakulás e folyamatát és a
lengyel polgárság kialakulását két híres lengyel regény is megörökítette:
Boleslaw Prus A bábu és Wladyslaw Reymont Az ígéret földje című műve. Mindkettő
sikeres üzletemberek történetét ábrázolja, akik az orosz uralom alatt csináltak
karriert. Ezek a látványos, de kivételes történetek arról szólnak, hogyan
fejlődött ki a lengyel polgárság az Orosz Birodalom utolsó időszakában.
Az orosz uralom alatt álló Lengyelország emléke mindazonáltal ennek ellenére
kitörlődött, háttérbe szorította az orosz politikai elnyomás és a lengyel
ellenállás domináns narratívája. Az ellenállás az eloroszosítással való
hétköznapi szembenállásban és az időszakonkénti katonai felkelésekben öltött
testet, amelyek kiemelkedő helyet foglalnak el a tizenkilencedik századi
nemzeti történelemről szóló lengyel narratívában.
Megfontolásra érdemes ugyanakkor, hogy nemcsak a „keleti kapcsolat”
az oka annak, hogy az Orosz Birodalom lengyel területein létrejövő lengyel
polgárság öröksége jórészt a feledés homályába veszett. Ugyancsak nagy
szerepet játszhat ebben a bolsevik forradalom, amely megsemmisítette az
Orosz Birodalomban működő gazdasági rendszert, és lerombolta szinte az
egész gazdasági elit életpályáját. Ez lett a sorsa a lengyel polgárság
többségének és a lengyel városlakók jelentős részének, akik elvesztették
megtakarításaikat és azokat az ingatlanaikat, amelyek az 1921-ben kötött
Rigai Egyezményben a Szovjetunió által megszabott határtól keletre estek.
A lengyel földtulajdonosok ugyancsak nagy veszteségeket szenvedtek el a
bolsevikok győzelmével, a független Lengyelország területén lévő földjeik
többségét viszont megtarthatták a második világháborúig. De a polgárságnak
sokkal súlyosabb csapást kellett elszenvednie, mivel a Birodalom dinamikus
gazdasági és pénzügyi rendszerének szereplői voltak, amelynek legfontosabb
központja Szent-Pétervár és Moszkva volt. Varsó és Lódz nem tudta megőrizni
forradalom előtti gazdasági dinamikáját; ami a két háború közötti Lengyelország
politikai elitjét illeti, ez az értelmiség hatalomra jutásának időszaka
volt. Identitása főképp a hazafias mozgalmak és az idegen uralomnak való
alávetettség mítoszára, valamint az ellenállásról szóló történetekre épült.
Az első világháború vége mind a mai napig elsősorban azt jelenti, hogy
Lengyelország 1918-ban visszanyerte függetlenségét, ami továbbra is a nemzet
történelmének döntő pozitív eseménye. Nincs szó az üzleti elit és a földbirtokos
elit legnagyobb részét sújtó gazdasági katasztrófáról. Sokuk számára, akik
a Szovjetunióban maradtak 1918 után, ez nem csak gazdasági tragédiát, hanem
üldöztetéseket, börtönt és kivégzést jelentett.
Emlékeik felidézése hasznos lehet egy saját középosztályi identitás
kialakítását célzó projekt szempontjából. Szemben a breslaui vagy stettini
polgársággal, Lódz és Varsó 1915 előtti polgársága integrált volt a lengyel
társadalomban. Ugyanez vonatkozik sok lengyelre, aki Közép-Oroszországban
vagy Szibériában találta meg az érvényesülést. Az ő életpályájukról, üzleti
tevékenységükről és családjukról szóló történetek sokszor több szempontból
is rendkívül érdekesek és inspirálóak. Az egyik ilyen szempont a kultúrák
közötti párbeszéd és az integráció. Ez egyebek között a lengyel zsidó családokra
is érvényes, akik a korabeli elit jelentős részét alkották. A Wawelberg
és a Kronenberg család például közismerten kiemelkedő szerepet játszott
a bankrendszer és az ipar fejlődésében. A lengyel-zsidó párbeszéd ma a
civil társadalom fejlődésének fontos eleme Lengyelországban, és a lengyel
zsidó örökség felélesztését prioritásnak tekintik az állami emlékezetpolitikában.
A háború előtti zsidó örökségre vonatkozó emlékezet domináns narratívája
a mai Lengyelországban a vidéki zsidó stetlekhez kapcsolódik, amelyekben
többnyire szegényebb, tradicionálisabb vallásos közösségek éltek. A többé-kevésbé
szekularizálódott, ellengyelesedett vagy eloroszosodott sikeres zsidó üzletemberekhez
kapcsolódó emlékezet ezzel szemben erősen elhalványodott. Pedig ezek a
felemelkedő polgárság fontos elemét képezték Lengyelország orosz szektorában.
Sikereik, kudarcaik és dilemmáik felidézése éppen ezért inspirálóan hatna
az új lengyel középosztály létrejöttére irányuló projektre és előmozdítaná
a lengyel-zsidó párbeszédet.
Az ígéret földje
Ritka kivételt jelent ez alól a varsói Handlowy Bank, amely emléket
állít ennek az örökségnek. A pénzintézet a második legrégebbi kereskedelmi
bank Lengyelországban: 1870-ben hozta létre egy befektetői csoport Leopold
Kronenberg vezetésével. A bank azzal is hangsúlyozni kívánja ma nyugati
jellegét, hogy a Citi Handlowy név használatával a többségi tulajdonos
amerikai Citi Groupra utal. Ezzel együtt lassan újra felfedezi az orosz
örökség hatását is. A Bank Handlowy által létrehozott Kronenberg Alapítvány
(Fundacja Kronenberga) weboldalán kiemeli Kronenberg látványos pályaívét.
Emellett azt is hangsúlyozza, hogy a bank éppúgy együtt tudott működni
a lengyel földbirtokosokkal, mint az orosz „hatóságokkal” és a lengyel
hazafiakkal. Emellett nemrégiben támogatást nyújtott a Kronenberg-család
életrajzának megjelentetéséhez.
Lehet persze azzal érvelni, hogy az ilyesfajta visszaemlékezések éppolyan
önkényesek, mint a többi visszaemlékezés, és csak minimális mértékben képesek
mozgósítani, azaz rezonálni az új középosztályi identitással. De legalább
egy példát lehet találni arra, milyen inspiráló hatású volt a késői Orosz
Lengyelország polgárságának emlékezete. Ez pedig az egyik legsikeresebb
mai lengyel vállalat, a fejlett technológiával rendelkező Solaris Bus &
Coach autóbuszgyártó vezérigazgatójának érdekes nyilatkozata. A Solaris
buszok és villamosok azon kevés lengyel gyártmányok közé tartoznak, amelyeket
a világ számos országában ismernek; a cég járművei Abu-Dzabitól Svédországig
számos országban láthatók az utcákon. Solange Olszewski, a cég egyik társalapítója
többször kijelentette, hogy Wladyslaw Reymont már említett regénye, Az
ígéret földje az egyik legfőbb inspiráló tényező volt számára és férje
számára, amikor ebbe az ambiciózus vállalkozásba belefogtak. A könyv címe
Lódz dinamikus növekedésére utal a tizenkilencedik század második felében.
Reymont a lendületes növekedést és az új lehetőségeket állítja regényének
középpontjába, amelyek az Orosz Birodalom késői korszakában nyíltak ebben
a különleges városban. A lengyel üzletemberek számára ma ez az önbizalom
forrásául szolgál, ami arra utal, hogy az Orosz Lengyelországban sikeressé
vált lengyel vállalkozókról szóló egyéb narratívákban is hasonló potenciál
rejtőzhet. Sokkal inspirálóbb hatásúak lehetnek szerepmodellekként az új
lengyel középosztályra a lengyel történelembe való beágyazottságuk miatt,
mert ettől sokkal ismerősebbnek tűnnek. Az elődök sikertörténetei amellett,
hogy inspirációt jelentenek, az olyan történetek gazdag tárházául szolgálnak,
amelyekből megismerhetők azok a dilemmák, amelyekkel a kapitalizmus előharcosai
találták magukat szemben. Ezek közül sok még ma is érvényes, még ha némileg
megváltozott formában is. Ilyen például a nemzeti érdekek és a globális
tőke közötti konfliktusból fakadó számos dilemma, a külföldi érdekek kiszolgálására
vonatkozó vád, vagy az állami és a magánintézmények közötti manőverezés
kényszere.
Az értelmiségi és a középosztályi identitás közötti viszony kérdése
maga is Orosz Lengyelország történelméhez kapcsolódik. Ez a viszony magába
foglalja azokat a feszültségeket, amelyek a földbirtokos nemesség és az
arisztokrata elit között álltak fent. E társadalmi csoportokból alakult
ki később nagyrészt az értelmiség és a polgárság. Ennek a feszültségnek
még messzebbre nyúlnak vissza az időben a gyökerei, az ország felosztása
előtti időszakra, amikor a lengyel nemesség akadályozta a lengyel polgárok
felemelkedését. Ez egészen a két világháború közötti korszakig tartott.
Mindenesetre a mai középosztályi identitásnak ez a fajta összefüggésbe
hozása a történelmi múlttal alternatív önbizalomforrást jelenthet az új
gazdasági elit számára, ami lehetővé teszi, hogy eltávolodjon a hagyományos
értelmiségi projektektől. Emellett, ha az új középosztály érdeklődése a
kelet-lengyelországi elődök öröksége felé fordul, az előmozdíthatja a kölcsönös
megértést Lengyelország és Oroszország között, és ezen túlmenően azt is,
hogy Lengyelország megbékéljen a nem-lengyel, azaz a zsidó, orosz és német
örökséggel.
GÁTI TIBOR FORDÍTÁSA
© Visegrad Insight, Eurozine
Lettre, 87. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|