Aztán meg volt úgy, hogy megszökött a Dudunka öregmama. Aludt a karosszékben, aludt, és egyszer csak eltűnt. Olyankor öregapának el kellett mennie megkeresni. Fogta a rozoga fataligát, eloldozta a Tarzant, és nosza neki a falunak. Mentem én is vele, tudtam, jó mulatság lesz, meg hogy kapok is biztos valamit. Mögöttem meg ott csattogott a járógépével Ilontyeta Belinkója. 
Dudunkát leggyakrabban a Dubanék kocsmájában találtuk meg. Néha a Dubanék megüzenték, hogy ott van náluk, tudták, hogy öregapa keresni fogja. A kocsmában Dudunka részegen kurjongatott, dalolt, és hadonászott a botjával. A közönség már csak öregapát várta, aki rendszerint megivott a söntésnél egy sört, vagy csak úgy állva betaszajtott valami erősebbet, nekünk meg ugye vett cukorkát meg málnaszörpöt, aztán felpakolta részeg anyját a taligára, és egész úton szidta szlovákul meg magyarul, mentünk hazafelé, šejhajrijá, azapádmindenit, basszangyalátteremtette, fiksznomolátneky, krisztušátfagot, Dudunka meg jól megfelelt neki. Tarzan ugatott, én kacagtam, mögöttünk ott csattogott Belinkó. Otthon a naďmama rendbe szedte és lefektette az öregmamát. Dudunka még az ágyból is kiabált, hogy adjatok nekem ezt, meg amazt, de senki se akart a közelébe menni, mert tudtuk, csak azért kiabál, hogy valakinek odasózhasson egyet. Öregapa azt mondta, Dudunka buzerálja őt, anyánk meg azt, hogy öregapa buzerálja a naďmamát.
– Ki buzerál itten kit? Munkából él az ember, mióta világ a világ, ez meg dolgozott eleget, hadd öblögessen néha. Öblögetnék én is, ha lenne, aki hurcolászna a taligán!
Egyszer disznóöléskor is mi volt. Mindig többet öltünk egyszerre, a katlanok alá begyújtottak, égett mindenkinek a keze alatt a munka. Mi gyerekek is ott lábatlankodtunk. Dudunka öregmama azt mondja, ő majd rakja a tüzet a katlanok alatt. A fát még az este bekészítette neki öregapa. Dugták előle a bort, de reggelre így is jó mátos volt. Imbolygott a hóban az üstök között, hogy ő segít, de hát útjában volt csak mindenkinek. Rakja a fát, rakja, lehajol, fújja a parazsat, meggyúl a szoknyája. Az udvar tele hóval és vérrel, futkos benne Dudunka a lángoló szoknyákban, borogatja a fazekakat és a vödröket, csörömpölnek, ahogy átugrálja őket, kiabál, Tarzan is megijed a lobogó öregasszonytól, és megkergeti. Végre kiszalad a kamrából öregapa, elkapja a kezét, és úgy benyomja a tüzes Dudunkát a vizesteknőbe, hogy csak a lába szára áll ki belőle. 
– Maga aztán igen nagy segítség, anyuka!
– Holnap majd segítek – kacarászik Dudunka.
Öregapa is eljárt sörözni. Vagy odahaza lőtyölt be titokban több bort, mert egyébként megvolt a pontos adagja, napi egy liter, azt mondta, az egy jódolgú ember számára semmi.
– Mit ittál?
– Semmit.
– Hogyhogy semmit?
– A semmi az semmi.
– Látom, hány semmit erisztettél le a torkodon! – zsémbelt a naďmama.
– Mondom, hogy semmit, csak a literemet, amit odaraktál reggel. És a liter az semmi.
Ha többet ivott, kiült a pipájával az udvarra, és a Tarzannal beszélgetett. Tarzan nem szólt semmit, öregapa viszont annál hangosabban panaszkodott Dudunkára, naďmamára, szidta az én anyámat is, Böžkét meg a Janit. Naďmama ilyenkor csendesen becsukta az ablakot, Tarzan behúzta a farkát, és elsompolygott aludni a bódéjába. 
– Büdös kutya – kiabált utána öregapa. 
Máskor meg a sezlonyon feküdt a konyhában. Tarzan bedugta a fejét az ajtón, és öregapa odaszólt neki:
– Hozd ide az újságot, csukd be az ajtót, és eriggy, hívd a naďmamát!
De a nyáron meghalt a Dudunka öregmama. Csak úgy elaludt, és az udvaron kivágták az óriás diófát. A ház előtt állt. Olyan nagy volt, hogy a törzsét át sem lehetett érni! Talán két vagy három férfi átérte volna. Mikor kidőlt, majdnem vitte magával a tetőt is. Egyszerre messzire, nagyon messzire elláttunk. A Tablában kóricáló fácánok is mintha itt az orrunk előtt parádéztak volna. Öregapa csapdákat készített; ha fácánt hallott, odaállt az ablakhoz, a kezét dörzsölgette, és azt mondta, hogy na várj csak, te gané! Mindig meghallotta, ha megfogta a csapda a fácánt, olyankor magyarul dörmögött a bajusza alatt. Néha hat-hét is csüngött a kamra elé feszített dróton. Hogy érlelődjenek, mondták. Naďmama levest főzött a fácánból, vagy megsütötte, leginkább zsemlével töltve. Fogolyból nem főzött levest. Galambból sem.
 Mindig eszembe jutott, milyen nagyon büdös a galamb, mikor kopasztás előtt leforrázzák. Mintha nem is ennivaló lenne. Egyszerre mindig többet vágtunk le, és naďmama a nagy katlanban forrázta le őket. Tüntetőn befogtam az orrom, úgy spacíroztam az udvaron. Ha arra jött öregapa, fenékbe rúgott, de úgy sem értettem, hogy álmodozhat valaki a szájába repülő sült galambról. Nem szerettem a sült galambot.
Kihúzkáltam a ganajból a földigilisztákat, és megmutogattam őket öregapának. 
– Aliszka, az úristen tudja, mi okból teremtett ilyen csúfat, tedd csak vissza oda, ahonnan elvetted.
A körtefás ház kezdett szűkössé válni. A háború után odajött hozzánk lakni a Lajči, anyám testvére, a feleségével meg a két gyerekkel. Keleten volt addig finánc, Stószon, de a háború után megszűnt a szolgálat, és nekik egyszeriben nem volt hova menniük. Volt egy Stanko nevű fiuk, meg egy Katarínkájuk, mint nekünk. Hogy ne keverjék a lányokat, a sajátjukat elkezdték Ducának hívni. A mienk hálistennek Katka maradt. Féltem, hogy neki is kitalálnak valami ostoba nevet.
Gyakran libbent ki a konyhába anyám jókedvű húga, a Böžke, aki itthon lakott, mert még nem ment férjhez. A Katkánk meg végre elkezdett járni. Mit járni, futni! Szaladtunk utána feszt, húzgáltuk ki innen-onnan. Volt, hogy Böžke feldobott minket a taligára, és uzsgyi! toligált az udvaron, vagy végig a Gederen. Néha csak úgy viccből kibillentett a lapulevelek közé, és futott el tőlünk, mi meg ordítottunk utána.
– Nem kellesz, nem kellesz – kiabált a Böžke.
– Mit nem kellesz, férjhez mennél inkább!
– És kihez?
– A gazdagok férjhez mentek, a szépek elkurvultak, te kire vársz?
Naďmama zsíroskenyérből katonákat vágott nekünk, ültünk a kamralépcsőn, ettünk, és versenyeztünk, ki lesz az első. 
Visszajött a házba anyám terhes nővére, a Manci, akivel csaknem egyszerre özvegyültek meg. Hozta a fiát is, a Vladkót. Manci férje viszont nem a háborúban halt meg, hanem megbetegedett és meghalt, azt mondta. Egyik napról a másikra odalett. Hova? csodálkoztam. Hát oda!
Manci jónevű varrónő volt, ismerte az egész falu. Néha még Szencről is jöttek hozzá. Tetszett a dolog, főleg a próbák. 
– Slusszban kiengedni, itt svájfolni, fércelve van csak, hajoljon le bátran, aranyoskám – tetszett a varrónőzsargon.
Hol az az arany? Nézegettem a nőt jobbról-balról. Mi az a raglánujj?
– Ide hólokat szeretnék – mondta az aranyoska.
– Raglánujj, elöl hólok – írta Manci néni, míg aranyoskám, aki addig csak kombinéban volt, felöltözött.
Miféle hollók? Nem repülnek el?
Mikor vonat jött, elhallgattak mindketten, mert úgyse hallották volna egymást, aztán meg jó hangosan újrakezdték, sőt nemegyszer úgy belejöttek, hogy Mancika kuncsaftja nálunk felejtkezett. 
– A második vonat jött Pozsony felől, ezt meg még mindig itt eszi a fene – morogta öregapa a naďmamának. 
Manci térdel, a szája gombostűvel tele. Néha megengedte, hogy belerajzoljak ceruzával a füzetbe, amibe a méreteket írta. Pálcikaemberek, királylányok. De hogy a Mancinak mennyi gombja, patentja, ziherájsztűje volt! Varrás közben hajtotta a lábával a pedált, dülöngélt előre-hátra, dudorászott. Szerettem ott ülni mellette, játszottam a kimaradt tarka nyiradékkal. Ruhát varrtam a babámnak. A vonatok jöttek-mentek.
Manci néha módosabb kuncsaftoknak is varrt. 
A háború után előhúzgáltak az emberek mindenfélét, gyönyörűséges, csodaszép nevű drága anyagokat is: krepdesint, muszlint, taftot, ripszet, sifont meg ilyen-olyan vastagabb gyapjúszöveteket – egyszerre mindenki szépen akart öltözködni.
Manci kuncsaftjai egymás között is sutyorásztak: Bezzeg mi a Linával csak dulándlékendőt hordtunk! Aztán mikor férjhez ment, vett magának valódi kázsmért, én meg azt hittem, vesz nekem is, vagy legalább ad rá kölcsön... Kértem is tőle háromszáz koronát, mire ő, hogy mit akarsz, te gundzsás, vegyen neked az apád! Fonjon egy kosarat, és adja el a piacon! Ezt mondta nekem, pedig mit összeloptak ezek! A Janójának két új gatyája volt a présbe eldugva a háború alatt végig. Na de mindegy... Mancika, itt kicsit passzentos!
Öregapa azt mondta, a háború után az emberek mintha láncukról szabadultak volna. Hol a láncok? csodálkoztam. 
A mi Mancityetánk úgy tudott varrni, hogy az anyagból maradt egy kisgatyára a Vladkónak, egy szoknyáravaló nekem, vagy kiskabátra a két Katarínkának. Egyszer csak mi gyerekek is szépen öltözködtünk már néha! Mintha láncunkról szabadultunk volna. Mancinak aranykeze volt, azt mondták, öregapa meg azt, hogy az élet majd megtanít, a birkát se tanítja senki legelni!
A pirosarcú Vladkó is megtanult járni; anyám megtanította vele, hogy „Hajtsd el az ökröket, nyergeld a lovakat”. Ökölbe szorult a kis keze, úgy énekelte, szerettük mind nagyon a Vladkót, hurcimbáltuk fel-alá az udvaron, mint egy pufók kismacskát.
Mancikának közben meglett a Vladkó testvérkéje is, a Jankó. A körtefás házban mint a legyek, annyian voltunk. 
Csütörtökönként volt a nagymosás. Az asszonyok kicipelték az udvarra a forró vízzel teli teknőt meg a rumplit, és elmentek a kútra hideg vízért. A nagy gémeskút az udvar végében állt, mellette a barackfa, ágára akasztva a bádogbögre. Köröskörül virított a lángvirág. 
Mancika Vladkója, aki a mi Vladkónk is volt, egyszer csak kiszaladt az udvarra, megbotlott, beleesett a forróvizes teknőbe és megfőtt benne. Csak a kis keze meg a lába lógott ki belőle. 
Sírtunk nagyon mind. Manci azután sokáig feküdt, nem szólt, enni se akart, csak csorogtak az arcán a kövér könnyek. Mellette ott gőgicsélt a Janyenkó. Naďmama úgy etetgette az szüntelen könnyező Mancit csikmákos levessel, mint engem szokott. 
– Ne hagyd el magad, Manci, talpra kell állnod! – biztatta a naďmama, és megcsókolgatta az arcát. Manci ilyenkor úgy nézett rá, mintha fájna neki az a csók. Aztán a mi Katkánk és a kis Jankó skarlátot kapott. Katka kórházban feküdt, az utolsó pillanatban vitték be. Anyám egész nap és egész éjjel fogta a kezét, ott imádkozott mellette. Katka végül haza is jött, élve és egészségesen, de Mancityeta pici Jankója belehalt a betegségbe. Öregapa a vállára vetve vitte felfelé a temetődombon a kis fehér koporsót, Manci meg úgy sírt, mintha énekelne. 
A temetőből jöttünk, kavicsot rugdostam magam előtt, és akkor mondta a naďmama, hogy Jankó a testvérkéje után ment a mennyországba, hogy ott játszanak majd együtt, és onnan néznek az apukájukkal le az udvarunkba, meg hogy a mennyországból látnak mindent, ami a körtefás házban történik.
Az én apukám is fent van az égben! 
Mindent este csókokat küldözgettem nekik. Néha szólongattam a Vladkót, hogy jelezze, lát-e engem, de olyankor biztos épp másfele nézett.
Nemsokára rá Ilontyeta, anyám mostohanővére is megözvegyült. Az ura összeverekedett a tulajdon bátyjával, valami ostoba pletyka miatt ugrottak egymásnak, és a báty lesikerített neki egy fülest, amitől kapott egy fülgyulladást, és néhány nappal később odalett ő is. Megint jöttünk a naďmamával a temetőből, és számoltuk, hányan is laknak már a mieink közül a mennyországban. 
Ilontyeta aztán összeállt a báttyal, Mihálnak hívták. A Mihál előbb csak gondoskodott Ilonról és az öccse gyerekeiről, a Jožkóról meg a beteg Belinkóról. Anyánk azt mondta, azért csinálja, mert lelkifurdalása van, hiszen Isten malmai lassan, de biztosan őrölnek, erre aztán Ilontyetának nőni kezdett a hasa. 
– Mit nézed te feszt a hasamat? – kérdezte, mikor a hasát néztem.
Napról napra nagyobb lett. Mutogatta is, ha kértük, és mondta:
– Fogd csak meg, itt van most a lábikója 
Aztán született egy icipici kislánykája, az Éva. 
Ilontyeta és Mihálbáči a Činísekben laktak, a sínek mellett az árván maradt kis őrházban. Elköltözött a bakter, aki azelőtt itt szolgált, és Ilonék megvették a házat a vasúttól. Még padló se volt benne rendes, csak a ledöngölt föld, és sötét, mint a kos szarvában, akár világítottak, akár nem. Belinkó kint kattogott az udvaron, körülötte ott futkosott a Jožkó, később meg a szőke Évike is ott bócorgott a csirkék-kacsák között. 
A konyhában hatalmas ágy állt, és hiába voltak annyian, mint a nyüvek, abban aludtak mind, úgy tudom. Ha látogatóba jöttünk, akkor is erre az ágyra ültettek. Az ablakokban üvegekben állt a hagymabefőtt meg a ruszli. Ruszlit csak Ilontyetánál ettem. Kemény volt és savanyú és jó! Amint megérkeztünk hozzájuk, enni kértem. 
– Zsíroskenyeret akarok – mondtam, anyám meg szégyenkezett.
Később építettek a házhoz még egy szobát, de nem laktak benne. Nem bírnak ott megszokni, mondták. 
Ha télen mentünk hozzájuk, füstölt a kémény, és a behavazott kunyhó olyan volt, mint a mézeskalácsházikó!
– Mit házikó! – ingerkedett öregapa. – Csibelábon forgó kastély!
Minket, gyerekeket elhordott Mihál a Činísekbe horgászni. Mihál amolyan postásféle volt Ilon és miközöttünk. Akármikor felült a biciklire, és átjött szólni, hogy megszülettek a kismalacok vagy a kisnyulak, naďmama meg adott vele egy darab kalácsot. Máskor meg azzal jött, hogy beteg az Ilon, néha pedig szilvát hozott és ruszlit, amit Ilontyeta küldött nekem. Ha öregapának kellett segítség valami férfimunkához, akkor is leginkább Mihál jött a biciklijén. Aztán csengőt is szerelt rá, és cserregtette hangosan, hogy tudjuk, jön már az Ilontyeta Mihálja. Olyan hangosan szólta az a csengő, hogy akkor is hallottuk, ha épp vonat jött – itt a Mihál, hozza a nyúllátta kenyeret, megmaradt a napszámosoktól.
A Činíšekbe az utcabéli gyerekekkel is eljártunk. Kacsák meg más madarak úszkáltak a tóban mindig; ha fürödni akartunk, előbb azokat kellett kihajtani. A néhol egészen zöld víz színét apró bogarak és szitakötők karistolták. Egyszer valaki egy kiszolgált sparhertet dobott a tóba, arról ugráltunk a vízbe. A tetejéről előbb elsodorgattuk a kacsatollat meg a bogarakat. A Činíšekben mindig olyan furcsán rezgett a levegő, és minden, még a fű is ciripelt! Gyűjtöttük a madártollat.
A háború után eltűnt az udvarról az öreg gémeskút, lett helyette egy szivattyús. Csak a barackfára akasztott bögre maradt. A diófa nélkül félelmetesen üres lett az udvar. Volt alatta egy kibetonozott vályú, benne víz, abban pacsáltak a kacsák. A diófáról nyáron néha óriás zöld hernyók potyogtak. Halálfejes lepke, mondogatta ilyenkor öregapa. Az udvar közepén álló füstölőt meghagytuk. 
– Na mi van, te szivattyú! – nevette öregapa a naďmamát vagy éppen Böžkét – pumpálj csak, pumpálj!
Engem Aliszenkának hívott, vagy kis cinegémnek...
A körtefás házban sokan laktunk. Julča vagy Ilon is benéztek akármikor, csak úgy, egy-két szóra, vagy segíteni kicsit a kertben, megtárgyalni valamit a naďmamával. 
– Nem hallom a saját szavamat – fogta be néha a naďmama a fülét. 
A konyhában kora reggeltől égett a villany. Naďmama rakta meg a tüzet, és minden reggel ott ült a sparhertnél, combja közé szorítva az öreg kávédarálót, darált, aztán felállt, vékonyra metélte a szalonnát, és csinált mondjuk rántottát.
Rántottát raktak a betegek mellkasára is!
– Jó dolgod van neked – mondogatta öregapa.
Manci és Ilon karácsony előtt fondantot főztek. Sokat nevettek közben, és incselkedtek, patvarkodtak, hogy melyikük az ügyesebb. Naďmamának kellett őket lecsillapítani. Ki lehetett őket hallani az udvarra. Katkával kint hógolyóztunk, vagy hóembert építettünk úgy, hogy lássuk majd a konyhaasztaltól, de mikor meghallottuk a nevetést, rikoltozva, csupa havasan szaladtunk a konyhába, hogy megnézzük, hol tartanak. Persze hegyeztük a fülünket is, mert a konyhában mindig roppant érdekes dolgokról folyt a szó, de mikor rájöttek, hogy hallgatózunk, magyarra váltottak. Öregapától ismertük az összes magyar káromkodást, de úgy tettünk, mintha nem értenénk, amit mond.
A fondantba citrom- és rumeszenciát öntöttek, vettünk sztaniolos papírt, felvagdostuk, aztán esténként csomagoltuk, kötöztük a szaloncukrot. Manci és Ilon később csokoládédíszeket is próbáltak gyártani. Margarinból, kakaóból, cukorból és apróra vágott dióból főztek valami iszonyú ragacsos, de finom, illatos kulimászt, amit beleöntögettek a medvetalpformákba, és kitették dermedni a kamrába. Nálunk Čeklísen amúgy nem is labkának mondták a talpat, hanem dlapkának. Medvegyku, daj dlapku! 
Az ínycsiklandó medvetalp-karácsonyfadíszt zsírpapírra kellett kiborítani. Katkával lesben álltunk, vártuk a selejtet, mert az egyenesen a csőrünkbe vándorolt, és mikor megengedték, hogy mi borogassunk, mit ad isten, selejt lett az összes, mi meg ettük, ettük, míg el nem húzták a nótánkat, és ráadásul csikart a hasunk is. 
Vladkó és Jankó halála után Mancityeta nem nevetett többé.

       MÉSZÁROS TÜNDE FORDÍTÁSA