Víz
Betonszívű nagyapám és királykobra nagyanyám meg nagybátyám, a család szeme fénye már régen felszívódott az Elba menti kis falu rozsföldjén elterülő temető ciprusainak és orgonabokrainak a kérgén keresztül. A családi sír gránit sírköve alatt talán maradt pár gramm mész, foszfor és vas, de a víz, amelyből a legtöbb van bennünk, már régen délre csordogált az ódon M. városon – ahol születtem – átzúgó barna folyóhoz, hogy vízlépcsőkön és duzzasztókon keresztül leereszkedjék egészen a Fekete-tengerig. Jozef, a segítőjük a birtokon, később pedig a felettesük a mezőgazdasági szövetkezetben, szintén ott van, átpasszírozták az elhanyagolt, téglalap alakú földecskéből sarjadó gyom gyökerei a nevét viselő közönséges deszka alatt, amely nevet életében alig-alig volt képes leírni. Távol van otthonról, és olyan egyedül, mint amennyire egyedül van nagyapa legkisebb, sikkasztó öccse az kárpátaljai Ungvár elhanyagolt zsidó temetőjében. 
 Ütött már az utolsó órája nagyapa bátyjának, a bankigazgatónak is, meg az én féllábú nagybátyámnak, aki olyan elegánsan tudott szópárbajozni, de elvitte a szél a két gestapós földi maradványait is, akik biztosra mentek, amikor lisztet kerestek nagyapa birtokán, egy másik fuvallat pedig szétszórta annak a hajtókáján az arany sarlós-kalapácsos kitűzőt viselő titkos ügynök hamvait is, aki fekete Tatraplannal érkezett a faluba, de él még néhány szemtanú, aki látta, hogyan használtam gyilkos fegyverként a megrémített bikaborjak és üszők csordáját, és M. város sok lakosa biztosan elevenen emlékszik még arra a plakátragasztóra, aki minden ivóversenyt megnyert, és képes volt csaknem hatvan sört magába dönteni, amelyek közül az utolsó ötöt töménnyel bolondítottak meg, amit ugyan ő már nem észlelt, majd ezek után felült a biciklire, eközben néhányszor kilöttyintette az enyvet a nyereg mögé rögzített küblikből, majd az ivócimborák fülsiketítő üvöltése közepette hazatekert. 
 Az akkori élet az Elba menti faluban és a régi városban ma már alig érthető. Az általános testvériség eszméjére épült világ volt ez, amelyet a valóság görcsbe rántott, furcsa félelmek, hazugságok, hirdetmények és gesztusok világa, de számomra ez a világ a lehető legnormálisabbnak tűnt, hiszen nem tudtam még semmit az életről, amikor egy forró vasárnap reggel a szüleimmel útnak indultam innen. Rövidnadrág volt rajtam, a lábamon szandál, a táskámban pedig csak egy tiszta ing és fehérnemű, mert azt hittem, vasárnapi kirándulásra indulunk, és álmomban sem gondoltam volna, hogy soha többé nem látom viszont a várost. Gyalog mentünk a vasútállomásra, és az utolsó pillanatban ugrottunk fel a vadonatúj motorvonatra, amely nagy rándulással indult meg, a vagonunk magas hangon csikorgott, mint amikor a körfűrész belekap a deszkába, mert az egyik kereke szorult. Arról a napról nem emlékszem semmi másra, csak a szoruló kerék fülsiketítő sivítására. 
 Abban az időben, amikor M. városban éltem, a nagy barna folyó fölött két híd ívelt át. A régebbi rozsdás vasból készült, és két sínpár vezetett át rajta meg egy keskeny járda. A főhíd széles volt, macskakővel burkolt, gránitkorláttal szegélyezett, masszív ívei alatt vízerőmű zúgott. A város a folyó fölötti sziklás hegyoldalon terült el, és állt ott egy gyönyörű gótikus templom is, nagy tér pestisoszloppal, kúttal és festői reneszánsz házakkal. A tér körül a levegőt és a vizet fertőző gyárak emelkedtek, a lakosok többsége ide járt dolgozni vagy a munkát színlelni.
 Több tucat füstös kocsma is működött ott, amelyek, a borbélyokhoz hasonlóan, reggel ötkor nyitottak, és gyakran már este tízkor zártak, bár egy egység biztos, hogy mindig nyitva volt egész éjjel. Az összes kocsma, bár és söröző M. városban csak egyetlen egyszer volt egyszerre zárva, mégpedig akkor, amikor a német városvezetés bezáratta őket, mivel valaki szarral kente be a Gestapo parancsnoka autójának a kilincsét. Az M. városában működő ellenállás sokféle tettet hajtott végre, és apai nagyapám, illetve a féllábú szójátékos nagybátyám, aki a tréfáinkhoz a végszavakat rendszerint bedobta két külön illegális sejthez tartozott, de egyikük sem dühítette fel ennyire a németeket. 
 Gyermekkoromban a városban két mozi működött, egy antikvárium és egy állandó színház, amelyet a harmincezer lakos sosem tartott volna el, és amelyet ezért az állam finanszírozott, csakhogy az, amint nagyapa egyszer emlékezetesen megjegyezte, ehhez a pénzt is maga nyomtatta.
 A városi színházban egyfelől alkoholisták játszottak, akik számára világos volt, hogy a jövő immár elmúlt, másfelől ifjú tehetségek, akik sárkányrepülőjüket a képzelet fehér sziklaszirtjeire vonták föl, amely némelyikük számára ígéretes repülés kezdetét jelentette, ugyanakkor közülük is többen az alkoholnak rabjává kezdtek válni. A színészek többsége azonban Prágában lakott, gyorsvonattal egy órányi útra. Az utolsó gyors a vasúti hídon túl álló tágas pályaudvarról este fél tizenegykor indult. Néhány személyvonat ugyan később is ment Prága felé, de ezek lassúk, mocskosak voltak, és rendszerint késtek, úgyhogy az, amit a nézők láttak a városi színház deszkáin, gyakran inkább a vasúti menetrenddel függött össze, mint Brechttel, Gorkijjal, Csehovval vagy Shakespeare-rel. A függöny minden este nyolckor emelkedett fel, ez volt a hagyomány hosszú évek óta, úgyhogy a premier alkalmával a Hamlet új feldolgozása négy órát tartott, ám egy héttel később már egy-két óra alatt lezavarták. Nem hiányzott az előadásból semmi, a szerencsétlen Ophelia megőrült, Hamlet „szó, szó, szó”-t olvasott, a sírásók egy ideig dobálóztak Yorick koponyájával, Hamlet csapongó gondolatok között szemlélte a szív-monitorok mozdulatlan vonalát, majd kardot rántott, a közönség hálásan tapsolt, és fél tizenegykor már Hamlet, Ofélia és Polonius fázósan topogott a peronon, miközben feszülten figyelték, a távolban mikor hangzik fel a Szlovákiából érkező gyors dübörgése, amellyel még éjfél előtt hazaérnek. 
 
Szamárfül
Emlékeim nagypapáról elég hiányosak, olyan megvilágításban vannak, mint a tizenhetedik századi németalföldi festmények, és éppen úgy, mint azok a képek, a szobában történnek. Az arany keretből a múltba nyílik ablak, ahol a család éppen ünnepi ebédhez gyűlt össze. Nagypapa a terebélyes asztal főhelyén ül, a kályhában kellemesen pattog a tűz, a helyiségbe árad a napfény, és mindenki mosolyog. A padló fel van sikálva, a férfiak fehér vasalt inget viselnek. A tölgyfa asztal körül ülnek, dohányoznak és az első sörüket isszák.  Körülöttük a gyerekek futkosnak és terítenek. Az asszonyok virágos ruhájuk elé keményített kötényt kötöttek. Még nem szakadtak el a tűzhelytől, és még utoljára meglocsolják az arany színűre sütött libát, apróra vágják a májgombóclevesbe való petrezselymet vagy a fazekakban keverik a főtt és a savanyú káposztát. Nagymama fehér cérnával szeli a rögbilabda nagyságú knédlit, amely az illatokban gazdag levegőbe gőzfelhőket ereget. A knédlinek vízszaga van, a káposztát szerves erjedés illata öleli körül, a köménynek csípős, erőteljes illata van, a libából a sült hús sercegő gőzei áradnak, amelytől összefut az ember szájában a nyál, és mindenkinek ünnepi hangulata van. 
 Most a hagyományokhoz méltón arra várunk, hogy nagymama a kimerje nagypapának gőzölgő a levest. A leves a tányéron még szinte forr, de nagypapa így szereti a legjobban, és nyugodtan szürcsölgeti a kanálból. Én is megkapom a magam tányérját, és várom, míg kihűl a leves. Világos, hogy eltart egy darabig, de hogy megbizonyosodjam róla, beledugom az ujjam. – Auu! – veszettül éget. 
 – Nagypapa, hogyan vagy képes ezt megenni? – kérdezi a legidősebb unokanővérem, akiért nagypapa egészen odavan. 
 Nagypapa ránk hunyorog, a változatosság kedvéért most az egyszer velünk van. – Amikor akkora voltam, mint ti, tüzet nyeltem.
 – Komolyan, nagypapa? 
 – Én ugyanis cigányokkal éltem! Ez nem tudtátok, ugye? 
 – Tényleg, nagypapa? 
 – Gyerekek, nehogy elhiggyétek neki! – mondja nagymama, de már késő.
 – Te talán nem hiszed, hogy ifjú koromban tüzet nyeltem? – fordul nagypapa nagymamához.
 – Ekkora sületlenséget senki nem hisz el neked! – mondja nagymama. – De aki mégis elhinné egy efféle butaságot, annak éppen olyan szamárfüle nő, mint neked. 
 A szamárfül hatalma előtt nagypapa mindig meghátrált. Megvonta a vállát, sajnálkozón elmosolyodott, de nem szólt többet, így mindenki tudta, hogy nagymamának igaza van, és hogy a valóságban nagypapa sosem élt cigány életet, és nem nyelt semmiféle tüzet, ami igazán nagy kár volt. Mit nem adtam volna azért, hogy most betonszívű nagypapámé legyen az utolsó szó, csakhogy nagypapa sosem szállt szembe a szamárfülek hatalmával, bármennyire is át szerette volna már írni a múltat. Bizonyosan szívesen kihagyta volna életéből az apját, aki öngyilkosságba kergette az öccsét, és a bankárt is, aki selyemsálja alatt sziesztázott, míg a többiek a mezőkön gürcöltek, és még ki tudja mi mindent, de a szamárfület sosem kockáztatta meg. Inkább visszahúzódott a forró leves fölötti gőzfelhőbe, és már megint a fordított távcsövén keresztül tekintett ránk. 
 – Jól van, hát, jól van, úgyis ez az utolsó libapecsenyém, mit is lehetne tenni – sóhajtott. 
 – Hisz tavalyelőtt is ezt mondtad, nagypapa!
 – Meg tavalyelőttelőtt is!
 – És tavalyelőttelőttelőttelőtt is!
 Az asztalnál ülők vidáman oldalba bökdösték egymást, de azt már én is észrevettem, hogy hangos reakciójuk csupán görcsös színjáték, csak az nem értettem, miért nevetgélnek ilyen erőltetetten. Akkor még nem tudtam, hogy nagypapa mindenkit megrémít azzal a meggyőződésével, hogy az élet maga a hiúság vására, és törékenyebb, mint egy szappanbuborék. Csak később fogtam fel, hogy a féllábú nagybátyám, akinek ugyanolyan mélyen gyökerező érzéke volt a dolgok múlandósága iránt, csak éppen nem adta át magát annyira neki, ebben a pillanatban engem használt fel arra, hogy az efféle gondolatokat elhessegesse. Hüvelykujja begyével, elsimította kocka formájú apró bajuszkáját, és egy tudós rideg tekintetével nézett rám, és hozzáfogott a bemutatónkhoz. – Ide figyelj, ott nálatok a ház alatt melyik irányba is folyik a folyó? A rév felé, vagy afelől? Valahogy nem jut most az eszembe. 
 Én meg habozás nélkül rávágtam, ami először az eszembe jutott, hogy az attól függ, épp mennyi eső hullott, mert eső után mindig a komp felé folyik, én még olyat nem is hallottam, hogy egy folyó mindig egy irányba folyna. Egy perc múlva a játékostársamnak már azt is elárultam, hogy remélem, legközelebb papa esik teherbe, hogy egész évben otthon lehessen velünk, mert vele sokkal viccesebb az élet, mint mamával. Papa ugyanis azt állítja, hogy a szabályok azért vannak, hogy megszegjék őket, mama viszont talán sosem előzött meg senkit még sorban állás közben sem. Szójátékos nagybátyám ezt követően filozofikus hangot ütött meg, én pedig panaszkodtam, hogy biztos vagyok benne: hamarosan alulról szagolom az ibolyát, mert ahogy az ember elkezdi az első osztályt, onnan már pillanatokon belül a nyugdíjban találja magát. 
 Ez a mi számunk minden alkalommal megnevettette az egész szobát, de az a nevetés már nem torokból jött, hanem mélyebbről. Csak a féllábú nagybátyám nem nevetett – talán szakmai okokból –, és nagypapa, aki hátradőlt a széken, és olyan szúrós szemmel nézett rám, hogy kisebbnek éreztem magam, mint egy bacilus a hangyán. 

Orfeus
Papa szeretett esténként csapolt sört inni, én meg szívesen mentem el érte a Kecskebakba. Valamivel idősebb voltam már, és egy nagy üvegkancsóval jártam a sörért. A füstös söntésbe tejüvegből készült lengőajtón keresztül lehetett belépni, amelyre egy vigyorgó kecske volt gravírozva. Hátsó lábain állt, jobb mellső lábán lévő patája résében pedig egy korsó habzó sört tartott, én mindig a hátsó patáját löktem meg, a lengőajtó megnyikordult, és az alkóvban ülő törzsvendégek hátrafordultak, hogy megnézzék, ki jött be. Köszöntem, ők meg kedvesen rám mosolyogtak. A söntés csillogó fémpultja az államig ért. Felemeltem a kancsót, és vártam, hogy rám nézzen mögüle a kocsmáros, és ezt mondtam: – Három korsót kérek szépen.
 A Professzort egy olyan búvárharang ölelte körül, amelybe senki nem mert belépni, de rám mindig mosolygott, előre tudta, hogy kiveszek a zsebemből öt korona tíz hallért, mert otthon mindig pontosan annyi pénzt kaptam, amennyibe a három korsó sör került. Fogta a kancsót, és a csapból kifolyó arany nedű alá tartotta, aztán megint visszatette a pultra. Szegény, egész életében arra várt, hogy leszálljon a hab. A falnak támaszkodtam, körülöttem a fehér inges pincérek szaladgáltak. Vállukon kockás kendőt vittek, fülük mögött vastag ceruza, bal karjukon akkora tálcát egyensúlyoztak tele sörös korsókkal, mint egy autókerék, hallgattam az iszogató embereket a teremből, akiknek a hangja egyetlen, a magasba törő majd a mélybe szaladó korállá mosódott össze, lopva Orfeust néztem, és próbáltam megérteni, papa miért akarja, hogy ha felnövök, olyan legyek, mint ő. Piros kabátjában és brillantinnal lenyalt hajában Orfeus olyan volt, mint egy vándorcirkuszhoz tartozott volna. Lila orra, széles válla és sörhasa volt, ütött-kopott harmonikáját gyakran húzta olyan szélesre, mint az asztal, hogy aztán hirtelen és olyan hevesen nyomja össze, hogy a hangszerből áramló levegő szétfújja a cigarettafüst sűrű függönyét. Azt beszélik, hogy zenéjének olyan hatalma volt, hogy feloszlatta vele a kocsmai verekedéseket, és arca folyton azt tükrözte, amit éppen játszott. Ha indulót, akkor drámaian hátravetette a fejét, kesergő akkordok játszása közben megnyúlt az arca, obszcén daloknál kilógott a nyelve, és a leghatásosabb pillanatokban rezegtette a szempilláját, úgyhogy szép pénzt hozott össze. 
 Ez időben Orfeus M. város egyik leggazdagabb embere volt, de papa nem ezért látott benne követendő példát. Nem is az volt fontos neki, hogy az emberek szerették a zenészt, és hogy munkaidőben a legdrágább alkoholt döntötték bele. Papa azt akarta, hogy pusztán azért lépjek Orfeus nyomdokába, mert Orfeus a legkevésbé sem függött a rendszertől, amely egyébként mindenkit beskatulyázott valahová. Orfeus volt M. városban az egyedüli teljesen szabad ember. 
 Papa akkoriban fél lábbal a börtönben volt és nem tudta, mennyi ideje marad a nevelésemre. Egyik napról a másikra élte életét, de ezt a könyvet már megírtam, de annyi biztos, hogy szeretett és azt akarta, hogy mindent bebiztosítson velem kapcsolatban, arra az időre, ha majd már mindkét lábával a börtönben lesz, így hát óvatosan szervezgette a harmonika beszerzését. Sosem mondta nekem, mit tervez, de a harmonikát egyszer csak hazacsempészte. Előhúzta a fekete tokból, a konyhaasztalra tette, és engem csak aztán hívott oda. 
 A reakciómban nyilván csalódott. Én az asztalon nem a fénylő jövőt láttam, csupán egy ezüst és piros, gyöngyházfényű doboz állt ott fekete bőrből készült fújtatóval. Az egyik oldalon billentyűzet, a másikon gombok sorakoztak, fönt pedig krómozott csat, az egész nehéznek tűnt és a vigyorgó Orfeus izzadt tekintetére emlékeztetett. 
 – Na, mit szólsz? Tetszik? 
 Inkább csak semlegesen megvontam a vállam. 
 – Nem akarod kipróbálni?
 – Hát, jó.
 – Ülj le ide a székre – papa felemelte a dobozt, a hátam mögé került, és lassan, mint egy kikötői daru, a fejem fölül az ölembe eresztette. A harmonika a székhez nyomott, és elszorította a lábam vérkeringését. A billentyűzet érintésre hideg volt, és úgy kellett nyújtogatnom a nyakam, mint egy gúnárnak, hogy lássak belőle valamit. Kihúztam a fújtatót, megnyomtam pár billentyűt a jobb kezemmel és néhány gombot a ballal. A harmonika feljajdult. Papa arca sugárzott. Én nem szóltam semmit. 
 – Nem tetszik?
 – Nem tudom. 
 – Ne viccelj! Ne mondd, hogy nem csodálatos dolog. És micsoda elbűvölő hangja van. Várj csak, míg megtanulsz vele játszani. 
 Pár hónap múlva már szívből gyűlöltem ezt a nyavalyás húzogatható ládát, da papa hallani sem akart róla, hogy abbahagyjam a zeneiskolát. Épp ellenkezőleg, egyértelműen értésemre adta, hogy ha köpök a zenei oktatásra, akkor számos olyan előnytől fosztom meg magam, amelyekkel az általam ismert fiúk közül senki sem rendelkezett, így aztán még jó pár évig szenvedtem a harmonikával. Csak idővel jöttem rá, hogy miként lehet ügyesen elkerülni a zeneórát. A zeneiskolai tanárnak jelentettem, hogy az iskolában sárgaság ütötte fel a fejét, az egész osztály karanténban van, és emiatt három hónapig hiányozni fogok. Úgy láttam, a tanár fellélegzett, és valóban csodálkoztam volna, ha nem érzett volna megkönnyebbülést. Mindketten pontosan tudtuk, hogy reménytelen, a játékom. Otthon senki nem vett észre semmit. Mama dolgozni járt, papát sem sokat láttuk, én pedig vastag voltam. A zeneórára szánt pénzt zsebre vágtam, úgyhogy mindenki a barátom akart lenni, mert a cimboráimat meghívtam eperfagyira meg habcsókra a nagy híd lábánál lévő cukrászdába. 
 Az életre szóló legfontosabb leckéket nem közvetlenül papától tanultam meg, és ezeket másként is vettem, mint ahogyan ő képzelte, de néhány még így közvetve is megragadt bennem, egy pedig igazán fontos is lett. A legfontosabb mondata ez volt: „nem vagyok a közvélemény rabszolgája”, ami veszélyes és izgató hitvallás, amelynek hiányában nem valószínű, hogy a bikaborjú fara mögött találtam volna magam egy bottal a kezemben. 
 A gyakorlatban papa krédója úgy mutatkozott meg, hogy amikor szánalmas módon M. város legelegánsabb éttermében fácánt rendeltem, és az ezüst evőeszközzel a kezemben küszködtem az apró csontokkal, papa kis idő múltán a következő utasítást adta: – Tedd le a kést meg a villát, és egyed kézzel. 
 – Hogyan? 
 – Mit hogyan? Egyszerűen rágd le a húst a csontról, és kész. 
 – Itt?
 – Miért, mitől félsz?
 – Én nem félek. 
 – Na, figyelj, ha valaki csúnyán sandítana rád, hát nézz csak egyenesen a szemébe, és addig bámuld, amíg el nem kapja a tekintetét. 
 – Komolyan?
 – Csak nem félsz? 
 – Nem.
 Megragadtam a fácáncombot, és elkezdtem lerágcsálni róla a húst, mire egy elegáns kosztümös hölgy a szomszéd asztaltól azonnal a székemhez szögezett a tekintetével, úgy hogy megállt bennem az ütő, és nem bírtam rávenni magam, hogy szemtelenül a szemébe bámuljak, ahogyan papa tanácsolta. Lelkem mélyén nem hittem benne, hogy helyes lenne egy luxusétteremben kézzel enni, ezen kívül pedig napjaim túlnyomó részét mamával töltöttem, aki igyekezett a nyilvánosság előtt a lehető legkevésbé feltűnően viselkedni, és egész biztos, hogy soha senkivel nem bocsátkozott volna szempárbajba. Elegendő volt egyetlen szigorú pillantás, hogy gyorsan visszategyem a combot a tányérra, és a szalvétával törölgessem a zsírt a kezemről. 
 – De hát mitől félsz? – papa hangjából főleg csalódottság hangzott. 
 – Nem tudom – böktem ki.
 – Mi olyan nehéz ezen? – emelte fel a hangját. 
 – Nem tudom – suttogtam.
 – Az ég szerelmére! – mondta olyan hangosan, hogy a hölgynek mindenképp meg kellett hallania. – Azt a nyanyát meg a többi itt lévőt soha többé nem látod az életben!
 Gyorsan megint megragadtam a combot, belé haraptam, és papának – mint mindig abban az időben – igaza volt. A hölgy ugyan ismét átdöfött a pillantásával, és hozzá még rosszallóan meg is rázta dauerolt fejét, én azonban ezúttal ellenálltam a késztetésnek, hogy az asztal alá bújjak, felnéztem és tekintetem a szemébe fúrtam. A szeme villámokat szórt, a legszívesebben ízekre szedett volna, most azonban már éreztem, hogy papa is őt bámulja. Nem is kellett ránéznem, hogy érezzem, tekintetével segít a nyanyát legyőzni, és a dolog működött, a hölgyből elpárolgott a felháborodás, egyszerre elbizonytalanodott, veszettül pislogni kezdett, mire én még erősebben hunyorítottam, és közben éreztem, hogy valami alapvető jelentőségű dolog zajlik, és ha most a nő felkelne, az arcomba kezdene üvölteni, a szemem még akkor sem rebbenne, semmiképp nem hagynám, hogy megszégyenítsen. Papának tökéletesen igaza van, könnyű volt, mint az egyszeregy, a hölgyet pillanatok alatt legyőztük a szempárbajban, most érezte eltökéltségem teljes súlyát, és végre dühösen felhorkant, elfordult és többet már nem is nézett rám. Rájött ugyanis, hogy tehetetlen a nem normális emberekkel szemben.
 – Na látod! – mosolygott rám papa. – Ugye, hogy nem fájt?
 – Egyáltalán nem. 
 – Tudod mit, egyed kézzel a knédlit is!
 Kiváló ötlet volt. Belemarkoltam a tányérba, a knédlit a szaftba tunkoltam, és hangosan szívogattam ki egyenesen a tészta pórusaiból, miközben a hölgy, aki ma M. városban az etikettet olyannyira a szívén viselte, csak meredten bámult az ablakon kifelé. Valami rendkívüli módon leköthette ott a figyelmét, talán egy hattyú rakott fészket a párkányon. A többi asztaltól sem mert ránk nézni senki, ugyanis mindenki megrémült a nem normális emberektől, és papának tökéletesen igaza volt, az illető hölgyet, de az étteremben lévők közül mást sem láttam soha többé életemben, és ily módon elnyertem tőle az élet legértékesebb ajándékát, amelynek neve die Narrenfreiheit. 

A boszorkány-éj
Három nap múlva nagymama felébredt, és érezte, hogy egyedül van a szobában, mire átfordult a másik oldalára és tovább aludt. Minek is szállna ki a jó meleg ágyból csak azért, hogy meggyőződjön valamiről, amit amúgy is sejtett. Ma a boszorkányok éjszakája volt, és őt inkább az lepte volna meg, ha nagypapa nem ment volna el megnézni, ahogy a fiatalok isznak, nyírfasöprűt gyújtanak, és ezeket a lángoló boszorkákat a levegőbe hajigálják. 
 Ezúttal azonban nagymama tévedett. Nagypapa éppen a kedvenc kancájával baktatott a országúton M. város irányába. Egyik kezével vezette a gesztenyeszín szépséget, a másikban botját fogta, és gyakran megállt, meggörnyedve levegő után kapkodott. A kanca is öreg volt már, és nagypapa úgy érezte, a ló megérti, miért fulladozik. Mindig megállt, türelmesen várakozott, amíg nagypapa erőt gyűjtött, aztán pedig elégedetten lépdelt mellette. 
 Az országút üres volt, langyos szél hordta szét a frissen szántott mezők illatát, és az égből csillagok hullottak. Az aszfalt csíkját két oldalról sekély árok szegélyezte, mögötte pedig mindkét felől fasor. Főleg szilvafák, helyenként egy-két görbe körtefa, a fasoron túl pedig a csupasz mezők. A hold aznap éjjel csak keskeny sarló volt, de az aszfalt a gyenge fényét így is visszaverte, és a matt csillogás csak azokon a hosszú sávokon nem látszott, ahol az útra felhordott sár nyelte el a fényt. A sár már száraz volt, és ropogott a lábuk alatt, nagypapa botja megrepesztette, és neki eszébe jutott, hogy milyen szépen tisztán és karban volt tartva az út, amikor a gyerekei kerékpárral jártak rajta az iskolába, mielőtt az összes földet megkaparintotta volna a szövetkezet, és össze nem malackodott mindent, amit csak ért. Akkoriban, amikor pirkadatkor hajtott az úton, a kanyarulatok befagyott patakra emlékeztették, de az már régen volt. Akkoriban minden szekere bakja alatt kaparót hordott, és mielőtt kikanyarodott volna a mezőről, levakarta a kerékről a sarat és a földet, éppen úgy, ahogyan a többi gazda is tette. A földből éltek, és ezért tisztelték is, de ma már senki nem bajlódott a kapargatással, ezért az út egészen göröngyös volt a sártól, és úgy is maradt addig, míg az autók kerekei szét nem porlasztották, és a szél szét nem fújta. 
 A kancán új patkók voltak, és könnyedén lépdelt, de nagypapa mellette a amennyire csak lehetett, a botjára nehezedett. Minden egyes lépéskor a rozzant lába fájdalmat lövellt a térdből fel a csípőig, de mivel ez a nyilallás szabályos időközönként ismétlődött, sikerült a lehető legjobban elnyomnia a tudatküszöbe alá. Az oxigénnel már nehezebb volt a dolga. Számolta a fákat, és igyekezett egyhuzamban legalább tízet elhagyni, mielőtt megállt volna, hogy előre görnyedjen, és orrán, száján át levegő után kapkodjon. Még így is az volt az érzése, hogy rettentő sekély a tüdeje, mintha összezsugorodott volna, hogy csak egy kicsivel nyúlik a gégéje alá, miközben a gesztenyeszín szépség hosszan, nyugodtan vette a levegőt, hogy aztán rövid prüszköléssel bocsássa ki újra, és nagypapának az jutott az eszébe, hogy ha már a szövetkezet mindenáron likvidálni akar valakit, akkor inkább őt kellene küldenie. 
 Az utóbbi időben mindig nagyon kellett összpontosítania, hogy felidézze, mi történt az előző napon, de nem bánta, mert már csak azok a dolgok érdekelték, amelyek harminc-negyven-ötven évvel ezelőtt történtek, márpedig ezeket élesen és pontosan fel tudta idézni. A légzési problémák a régi kerékpárutakat juttatták az eszébe. Még a háború előtt volt, a városba ment a mamámmal, és visszaúton éppen úgy kapkodott a levegő után, ahogyan ma. 
 Mama akkor tizenegy éves volt, új kerékpárján beiratkozni indult az M. városban lévő gimnáziumba. A gép nagy volt és súlyos, hogy nyolcadikig kitartson. Az utóbbi időben ugyanis úgy nőtt, mint akit húznak, és világos volt, hogy hamar elég nagy lesz a biciklihez, de most még küszködött vele. Nagypapa ugyan egészen a vázig leengedte a kifényesített nyerget, de még így is ide-oda kellett hajladoznia, ha igazából le akarta nyomni a pedált. 
 Amilyen nehéz volt a bicikli, mamának olyan könnyen ment az első városi útja, mert hátulról olyan erős szél fújt, hogy ennél hevesebbet talán még sosem élt meg. Elég volt egyik lábát a kerékpáros óramutató szerinti hármas, a másikat pedig kilences állásba tenni, és hagyni, hogy a szél hátulról taszítsa, és a fülébe süvítsen, aztán pedig nézni, ahogy hosszú copfja lebeg maga előtt meg ahogyan a szél egészen a földig hajlítja a fiatal fákat, és úgy lövi ki a madarakat az égbe, mintha csúzliból repültek volna ki. Mama eredetileg nagyon örült, hogy apukája egésznap csak az övé lesz, és hogy beszélgetni fognak, de most a szél kitépte a szavakat a szájukból, így hát csak élvezte ezt a bűbájos vitorlázást az új biciklin, és nagypapa időnként rámosolygott, ő meg vissza, aztán erősen pedálozni kezdett, és előre tört, akár egy sprinter a finisben, apja pedig versenyre kért vele, és rekord idő alatt értek be a városba. 
 A gimnáziumban egykettőre végeztek, aztán nagypapa elvitte mamát cukrászdába, és pisztácia fagyit vett neki. Ültek a márványasztalnál, és hosszú nyelű kanállal eszegették a magas kehelyben felszolgált zöld színű finomságot, és nagypapa ekkor a legszebb dolgot mondta, amit valaha is mondhatott neki. – Tudod, hogy a világ összes nője közül téged szeretlek a legjobban? 
 Mama titokban sejtette ezt, de még így is elöntötte a forróság az örömtől, hiszen volt egy nővére is, és ott volt az anyukája is, meg az összes többi nő, hiszen nagypapa szerette a szebbik nemet, és mama boldog zavarában átvetette egyik lábát a másikon, nagypapa pedig nevetni kezdett, hiszen mulatságos volt ez a mozdulat egy ilyen kis békától, mamának pedig összeszorult a torka, és meg sem tudott szólalni, így hát csak ültek és néztek ki az üvegen át, nézték, ahogyan a szél ázott újságpapírt, zsíros papírtálcákat és tépett leveleket visz magával meg ahogyan a járókelők mélyen előre hajolnak, hogy ellenszegüljenek a levegő nyomásának, de még így is csak egy helyben meneteltek, a másik irányba haladók viszont lebegő kabátjukkal vitorláztak, és fejükre szorították kalapjukat. Nagypapa és mama pukkadozott a nevetéstől ezeket a komikus jeleneteket látva, közben pedig csodásan elbeszélgettek a cukrászdában, és rettentő sokáig ott maradtak. 
 Amikor a cukrászda kelletlen tulajdonosnője elvitte előlük a üres tálcákat, nagypapa úgy döntött, elviszi mamát a papírboltba. Ugyanabban az utcában volt, de széllel szemben, ezért fel sem szálltak a biciklire. A viharos szél olyan volt, mint egy hatalmas hegy, amelyre fel kellett tolniuk a kerékpárt, és mama fehér blúza alá fújt, a hátán hullámzott lefelé, a bőre mentén áramlott, és hűtötte. 
 Nagypapa tudta, mama mennyire oda van a papírboltokért és a bonbon illatú tarka árúért, ezért hagyta, hogy alaposan átvizsgáljon minden sarkot. Mama a sorok között tipegett, azt sem tudta, hova nézzen elsőként, és hallgatta, ahogyan odakünn tépi a szél a csíkos viaszos vászonból készült napellenzőt. De aztán észrevette, hogy nagypapa titokban ki-kiles az utcára, és hirtelen megértette, hogy apja az időt húzza, és várja, hogy alább hagyjon a szél, bár igyekezett ezt nem mutatni, és mindvégig rendkívül kedves volt vele, megvette neki az összes tollat és füzetet, amire csak szüksége lehetett az új iskolában.
 Több pénzt költöttek, mint kellett volna, de a szél csak nem vesztett erejéből, így eltolták a bicikliket a vasbolthoz, ahol nagypapa kötelet vásárolt. Az egyik végét a nyergéhez kötötte, a másikat mama kormányához, és nekivágtak az útnak. Nagypapa utat tört a viharos szélben, és maga után húzta mamát. Mama igyekezett minden erejéből segíteni neki, a pedálon állt, és teljes súlyával taposta, ő volt a nagypapa által legjobban szeretett nő, de egyszer sem sikerült a feszes kötelet legalább egy kicsit meglazítania. Folyamatosan pattanásig feszült, a mama copfja mögötte lebegett, és érezte nagypapa lábának súlyát minden egyes taposásnál, amely előbbre juttatta őt, nagypapa a kormány fölé görnyedt, időnként hátranézett a hóna alatt, és rámosolygott, bár a mindkettejükért való megfeszített küzdelemben bizonyosan égett a tüdeje és az egész teste fájhatott. 
 Nagymamának talán ez volt a legszebb gyermekkori emléke, és nagypapának is többször eszébe jutott ez az ellenszélben való kerekezés, amikor öreg kancáját M. városába vezette. A boszorkány-éjen nem fújt a szél, de nagypapának az volt az érzése, hogy hatalmas magasságból zuhan, és közben igyekezett kiharapni egy kevés levegőt az arcára feszülő csaknem folyékony közegből, és újra meg újra nagyra tátotta a száját, de még így is fulladozott. 
 Az út mentén némelyik magaslaton a falusi fiatalok tüzeket gyújtottak, és lángoló seprűket dobáltak a magasba, de a vesszőket, amelyekből ezeket kötötték, előzőleg biztosan benzinbe áztatták, mert a modern boszorkák vakító fénnyel égtek, mint amikor valakinek a haja lobban lángra. A lányok sikoltozása, és az üvegek koccanása talán eszébe juttatta nagypapának, hogy milyennek is látszott a lángoló seprű a hajító szemszögéből, különösen akkor, amikor pontosan függőlegesen dobta, és a boszorkány pontosan fölötte állt meg egy pillanatra, amikor is egy lány lángoló pillantása pont az övébe ütközött, majd hanyatt-homlok a karjai közé vetette magát. Aznap éjjel inkább nem is nézett maga fölé, de anélkül is tudta, hogy valahol magasan fölöttük megint ott van egy boszorkány, és talán még magasabbra száll, de hamarosan eléri a nullpontot, és akkor nincs menekvés.
 Éjfél után indultak a birtokról, a vidék hamar elcsendesedett, és nagypapa meg a ló tovább lépdelt ezen a kutya és farkas közti gyöngyházfényű órán. Lassan végre pirkadni kezdett a messzeségben, és a rózsaszín látóhatáron kezdtek kirajzolódni az M. város peremén álló első gyárak. Május elseje volt. 

        (regényrészletek)
        BEKE MÁRTON FORDÍTÁSA