1976-ban születtem Pozsonyban, a Csehszlovák Szocialista Köztársaságban. A Husák-gyerekek egyike vagyok, ami akkoriban az amerikai baby boom itteni változatának számított. Elleneztem Csehszlovákia szétválását. Hasonlóképpen a bátyám, a szüleim és a barátaim is. Csakhogy egy tizenöt éves srác véleménye nem nagyon érdekelte a hatalmat, és ahogy nemsokára megtudtam, nem a korommal volt a baj. Azokat, akik feloszlatták a köztársaságot, a nagykorú szavazópolgárok véleménye sem érdekelte. 
Népszavazás nem volt, mivel  a negatív eredmény egyértelmű lett volna. Saját hazám felbomlását máig a politikusok polgárokkal szembeni gusztustalan szélhámosságának, és az alkotmány súlyos megsértésének tartom.
Ennek ellenére végső soron örülük, hogy ezt megélhettem, hogy  ez megtörtént. Azt az államot már nem lehetett megmenteni. A múlt elveszett világa volt, központ nélkül, egységes eszme nélkül. A megtartására fordított igyekezet egyenlő lett volna egy vízió megmentésével. 
Ez a teljes folyamat felkészített engem azokra a fogásokra, amiket a kapitalizmus maffiája hozott magával. Ez pedig sokkal jobban összetartja országainkat, mint egykor a föderáció.
Amikor fellépésekre indulok a könyveimmel Németországba, gyakran gondolok Csehszlovákia felbomlására. Különösképpen amikor a volt NDK-án utazom keresztül. A frissen egyesített ország keleti részét akkoriban sokan irigyeltük Szlovákiában. Nem valami dicséretes dolog, de becsületesen beismerem. Akkoriban úgy tűnt, hogy a gazdagabb testvér hatalmas pénzügyi  pumpái könnyű és gyors utat jelentenek majd a jólét és a polgári társadalom felállításának irányába. Amíg a mi kezünkben az egyre értéktelenebb korona volt, a "dederónok"  (1)kemény márkákkal tömték tele a zsebeiket. Aztán mégis minden fordítva történt.
A keleti szövetségi köztárságokon keresztül felújított utakon utazom. Látom a felújított épületeket és tereket, viszont csak ritkán látok embereket, ha mégis, akkor is csak időseket. Az óriási támogatások szép felszínt hoztak létre, ami alatt nincs semmi, vagy iszonyatos titkok bújnak meg alatta – óriási munkanélküliség, tömeges kivándorlás nyugatra, megkeseredettség, de egyben harag is, erőszak, rasszizmus, s mi több, a jobboldal extrém terrorizmusa.
A szétválás után Szlovákia gazdaságilag és politikailag is szörnyű helyzetbe került. Intellektuálisan úgyszintén, mivel a kulturális és értelmiségi elit, amelyik elkezdte a bársonyos forradalmat, nem bírkózott meg az átvett hatalommal. Önként átadta az "igaz szlováknak" öltözött tolvajoknak (ezt a ballépést a mai napig nagyon kevesen vallják be).
Egy ideig úgy tűnt, hogy az új ország a fehérorosz úton indul el. A gazdaság két-három évre szó szerint befagyott. A pénz értékét vesztette. Az országot államcsőd fenyegette. Kezdtem felnőni, és bevallom, ez a fejlődés sokkolt. Az igazságtalanság, gyökértelenség, bizonytalanság és árulás érzése öntött el.
Bár gyerekkorom Csehszlovákiája totalitárius rendszerű volt, a világ nagy részéhez képest tűrhető életszínvonalat kínált, viszonylag fejlett infrastruktúrával. Hirtelen azonban egy olyan országban éltem, melyet több szinten a teljes összeomlás fenyegetett. A még úgy-ahogy működő vállalatokat villámgyorsan szétlopták.
Szlovákia  óriásit zuhant. Legyőzött országgá vált. Viszont ma tudom, hogy pont erre a bukásra  volt szüksége az országnak, és hiba volt, hogy az NDK ezt elkerülte.
Ezt a térdrekényszerülést nemcsak történelmi fordulatnak tartom, hanem a szlovák identitás paradigmaváltásának is. Ezután mások lettünk. Felvállaltuk a felelősséget. Nem mindenért – a saját történelmünkkel nem sikerült megbékélnünk, ebben a volt NDK már sokkal messzebb tart –, de már nem volt kit hibáztatnunk. Elkezdtünk dolgozni vagy itthon, vagy külföldön. 
Paradox módon Szlovákia jelentős sikere és felemelkedése legjobban Csehországot lepte meg.  A keleti szomszéd csődjét várták, és feltételezem, hogy sokan örültek is volna ennek.  Amikor ma újra olvasom a közhelyeket,  hazugságokat és ostobaságokat, amit a felbomlás előtt és után írtak az újságok, ami megjelent a szlovákokról a cseh médiában, és a csehekről a szlovák médiában, megáll az eszem (ezt remekül dokumentálta Anna Šabatová).
Sohasem felejtem el Ondřej Neff „Autobus“ című írását, amely a Mladá Fronta Dnes-ben jelent meg 1992. június 12-én. Szlovákia a szövegben utánfutóként jelenik meg, mely fékezi az Európa felé tartó autóbuszt. Hátul a hálátlan és lusta szlovákok ülnek, borovicskát iszogatnak. A göröngyös sztyeppétől már lyukas gumiabroncsok mellett egyszer fenyegetésekkel, máskor üres koholmányokkal gátolják a sofőrt, hogy az teljes gázzal nekiinduljon a modern autópályának.
Nem hittem a saját szememnek. A cseh kultúrát a sajátomnak is tartottam, és egyszeriben mintha nem egy közvéleményt formáló napilapot olvastam volna, hanem egy fasizoid Zmenát .(2) Azóta undorodom a nacionalizmustól, legyen az cseh vagy szlovák, vagy bármilyen más. Nincs ennél veszélyesebb betegség, amely megtámadja a művelteket és a tudatlanokat egyaránt.
A szétválással járó tapasztalat megerősítette bennem azt meggyőződést, hogy a nemzet egy szerkezet, vagy ahogy a németek mondják egy erfundene Gemeinschaft. Szlovák nyelven írok, és ennek a hagyománynak a részese vagyok, de nemzetileg nagyon bonyolult és ködös a családfám, ami valójában nem érdekel. Nem nyomozom az után, hogy mi az ami elválaszt, vagy netán fölérendeltté tesz, hanem inkább azután, ami összeköt másokkal. 
Nem vagyok nosztalgikus alkat, és nem kívánom a Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaság visszatértét. Mindkét állam esetén sokkal  lényegesebbnek tartom a demokrácia iránti bizalom megújítását, és a jogi rend visszaállítását: legyen elég a pártokráciából, az oknyomzásokból, és megálljt kell parancsolni a maffiának a politikában.
Még mindig csehszlováknak tartom magam. Szeretem Brünnt, Ostravát, Opavát, Plzeň-t és Prágát, de szeretem Bécset, Lvovot, Wroclawot és Berlint is. Sajnálom, hogy a könyveimet már le kell fordítani a cseh olvasók számára, de nagyra becsülöm, hogy egyáltalán megjelennek. Néha már el kell magyaráznom a közönségnek, mi az a hónalj, teknősbéka vagy szempilla, de kizárólag csak az anyanyelvemen szoktam felolvasni.
A volt Jugoszláviában, ahol mindennek összehasonlíthatatlanul rosszabb vége lett, már úgy tesznek, mintha a szerbhorvát nyelv sohasem létezett volna. A klasszikus könyvek is újból le vannak fordítva mindkét nyelvre, hogy véletlenül se olvassanak az ellenség nyelvén...
 „Az Osztrák- Magyar Monarchia már nem létezik“ - írta Sigmund Freud az 1918-as fegyverszünet napján. Egyetértek, és közben Csehszlovákiára  gondolok: „Nem szeretnék sehol máshol élni... Továbbra is egy csonka országban fogok élni, de mégis egésznek fogom azt képzelni. “

Jegyzetek
1  A DDR rövidítés miatt az ottani lakosokat "dederónoknak" csúfolták Szlovákiában
2  Zmena -   1989-2004 között Szlovákiában megjelenő folyóirat
 

       DÓSA ANNAMÁRIA FORDÍTÁSA