Géczi János
Napi ima
(JERUZSÁLEM) – Stendhal hívőjeként és hűséges követőként járom a városok
városát, bár kereshetném a könyvek könyvét, a királyok királyát, de nem
teszem, hanem Jeruzsálemben kutatom a versek versének nyomát Így
jutok el, ha nem is a rózsák rózsájához, hanem ahhoz az egyhez, amely az
ágvégen kinyílóban van, kárminvörösen és illatozva. Őszidőben, a ligetes
hegyen, ahol a virágnyíláson kívül minden elfeledhető, ahol nem ér utol
semmi hír az alant elterülő, lomha városról, a súlyos könyvről, a jövőbe
látó királyról, az univerzumot kimondani képes versről. Itt elég a létezésem
számára ez az egyetlen, amúgy satnyának mutatkozó, lombját elvesztett bokorrózsa
magányos, ég felé emelt bimbós virága. Jeruzsálem rozáriumában sárgán parázslik,
s szemem előtt lilás-rózsaszínes szegélyű lángba borul a park egyedüli
rózsája.
Az infernális élményt nyújtó, hitványságokban bővelkedő nagyvárosból
menekülök Izrael állam parlamentje, a Knesszet előtti, a hegyoldalon létesített
rózsakertbe. Tassót, Shakespeare-t, Miltont, Gogolt, Eliotot, Borgest,
Bulgakovot, Márait követem, amikor a rózsát figyelem. Egyikük a szerelem,
a másik a levelet elborító penész, a harmadik az a rózsaillatú pomádé (amelyet
Gogol ken a főhőse fejebúbján ágaskodó hajtincsre, álljon az az égnek),
a negyedik pedig annak a bolyongó alaknak a szorongásáról tudósít, aki
tudja, tévelygése helyszínéről nem nyílik kijárat a rózsakertbe, de azt
is, hogy ez az elérhetetlen hortus ugyanolyan áttekinthetetlen, mint a
rózsavirág szirmainak útvesztője. S a rózsákról jutok ismerethez az ötödik
révén is, ő a kedves mesterek fejedelme, Borges, ki Milton kapcsán a feledés
mohó kezéből kitépett, az érzékelt illat leírása révén megnevezett, verse
révén láthatóvá tett, megjelenített. Ekként az örökké élő rózsákra összpontosítom
figyelmemet, bár nem feledhetem ebben az érzéki tobzódásban sem, hogy éppen
az emlegetett szövegszerzőknek Jeruzsálemről is lenne mondanivalójuk.
Végül is érdektelen, hogy Jeruzsálem Máté szerint a próféták megkövezésének
és megölésének a színtere. Abélard a béke helyszínének tudja. Hildegard
von Bingen nyomán a település a jóság házaként ismerhető. A Korán Éjszakai
szúrája szerint az a pont, ahonnan éjszakai utazására indul Mohamed, azaz
kapocs a föld és a menny között. Tasso elgondolásának mintája nyomán az
erény otthona. Ibn Battúta útibeszámolójában a harmadik, Mekka és Medina
után következő szent hely. Lamartine szerint a költészet városa. Selma
Lagerlöf a lakóit mindenkor leöldöső élőhelynek állítja. Bulgakov sohasem
létezőnek. Vörösmarty és Katona József a nemzet szimbólumának. És az is
mindegy most, hogy Babitsnál – szemben a szellemnek otthont adó Athénnel
– Jeruzsálem a lélek otthona. Márai Sándor vélekedése szerint pedig olyan
emberiségemlékkel telítődött hely, ahol nem jut igazi tér az élők számára.
Most az sem számít, hogy a cionizmus, a zsidóság szentföldi visszatérése
gondolatának valódi feltalálója a protestantizmus. Nem közismert tény,
hogy a cionizmust teológiai megfontolásból az angol puritanizmus javallja
a világ népei számára: az okfejtés szerint Jézus második eljövetele előtt
a zsidóság visszatér a Szentföldre, s éppenséggel Jeruzsálemben a zsidóság
is elfogadja Jézus messiási voltát, majd keresztény hitre tér. A cionizmus
– s ennek minden politikai következménye ? ezáltal a keresztény akarat
beteljesítője. Mindegy, hogy Jeruzsálemet a múlt vagy a jövő bizonyságának
látjuk, nekem nincs más választásom, mint kimenekülni belőle. Elhagyni
bosszantó, sok nyelven zajló locsogását, a vak tolakodást, a bizonyítékoknak
mondott emlékhelyek kiárusítását. Minthogy megkérdőjelezte bennem
mindazt, amit magamban európai érdemként tartok becsben, a város múltja
elvesztette a hitelességét. S a rózsa vörösen izzó mágnesétől vonzva öles
léptekkel hátrálok ki belőle. Érzem magamon a város felháborodott káromlását,
hátamon az átok terhével iparkodom oda, ahonnan nem látható sem Salamon
városának gazdagsága, sem az egymással torzsalkodó keresztények Szent keresztjének
helye, sem Burak, az éjszakai utazásban szerephez jutó, Mohamedet hátán
szállító ló istállója, sem a lengyel zsidók gyülekezeti háza, sem pedig
az egyetem modern épülete. A legistentelenebb helyre vágyom, ahol piknikezni
szokás, mókust bámulni és klottgatyás apróangyalként a lombok alá húzódva,
ágaskodó pöccsel ölelkezni, még ha az a Knesszet Hagedolah, a Nagytanács
törvényhozó épületének közelében húzódik is, ámbár megnyugtató, hogy nem
alatta, hanem felette, a magasba emelkedő domboldalon terül el.
Stendhal naplójának követőjeként a kis kötetbe zárt szöveget sorról
sorra megszívlelve, fejezetről fejezetre lépve jártam be egykor Firenzét,
Rómát, szinte a teljes Itáliát és mostanság Jeruzsálemet. Éppen Stendhal
láb- és kéznyomát elhagyva, szabadon haladva tudom, hogy mindezt turistaként
cselekedtem meg egykor és gyakorolom azóta is. Stendhal szürke porköpenye
borul rám, képletesen értendő ez a köpönyeg, mert akkor is strapát bíró
nadrágban, trikóban és kényelmes félcipőben kaptatok a lejtőkön, amikor
várost nézek, akkor is, amikor a város kultúráját olvasom, amikor pisztáciafagylaltot
falok éjszaka, avagy latolgatom a kényelmetlen lépcsősort két oldalról
szegélyező kis boltok valamelyikében a veretes rézedények súlyát. A touriste
szót Stendhal alkotja, s ez a kifejezés, mint a pohos, de a szabályzat
értelmében kizárólag karcsúként mutatkozható katonatiszt derekát a halcsont,
kalodájába zár. Elegem van a turistáskodásból. Nincs szempontom, amelynek
alapján bennem Jeruzsálem egységet alkotna. Nem találom magamban, sem máshol
azt a nosztalgiát, amelyben ne csúszna át valamelyik keresztény-nyugati
identitás olvasata a zsidóba, majd pedig a moszlimba, hogy aztán szégyent
vallva, alattomos szelídséggel visszahátráljon, felsülését be nem vallva
tündököljön, s immár mint valamelyik diaszpóra üdvözülésvágyát képviselő
nézet, grúzként, unitáriusként, netán vallástalan zsidóként, keresztényként,
esetleg hindiként, avagy éppen Byron romantikájától átitatottan jelenjék
meg, hogy hamarosan ismét mássá váljon, újabb rémítő alakváltáson essen
át. Torkig vagyok a látnivalókkal. Meg attól is, hogy tudom, ezt a csömört,
ezt a romlotthús-szerű városdarabokkal torkig tömöttséget, a belülről feszítő
telítettséget – a torkig vagyunk a látnivalókkal – lemondó kijelentést
már mások is feljegyezték titkos naplójukban. Turistáskodástól megviselt
ruházatban bandukolok a rózsakertben. Nem vagyok hajlandó, én, a leletek
és források bőségétől elkápráztatott rózsa- és rózsajelkép-kutató arról
sem tudomást venni, hogy a rózsakert mindegyik mediterráneumi eredetű civilizációban
a paradicsomi állapotok gyönyörűséges jelzője. A turistáskodás most arra
figyelmeztet, hogy van testem.
A város a vele való találkozás első pillanatában, sátoros ünnepen mutatja
meg nekem terhes természetét. Alkalmi helyeken – erkélyen, villamosmegállóban,
sétálóutca fái alatt, üzletek portálja előtt s a város különös szagú zugaiban
? állítanak fel a hithűek maguknak pálmával, citrussal, mirtusszal és szomorúfűzzel
ellátott szállóhelyet, hogy abban ünnepeljék a termés begyűjtését, és emlékezzenek
a pusztai vándorlásra. Ezek a sátrak másnap, a reggeli forgatagban módfelett
kietlennek tűnnek. Egyszerre nem értem, miért ebben a Jeruzsálemben keresem
azt, amit a zsidók Jerusalemnek, a rómaiak Hadrianus idején Aelia Capitolinának,
a keresztények Jeruzsálemnek, az arabok – éppenséggel a hetedik századtól
? Bet el-Mukkadasnak vagy al-Kudsznak neveznek, miért nem máshol. Annyi
egyéb Jeruzsálem akad még ugyanis a világon. A saját lakóvárosomban is
található egy, ahol a várból kitiltott protestánsok húzták fel a maguk
vári szándékkal való ellenszegülést jelző lakónegyedüket. De számtalan
ilyen névvel illetett pont van Moszkvában, Párizsban, Londonban, Rotterdamban,
Granadában, Vilniusban, az etiópiai Lalibában, s Új Jeruzsálemek találhatóak
szerte Erdélyben, Lombardiában, Amerikában és Ausztráliában. Ezekben az
emlékezetet ébren tartó Jeruzsálemekben egyképűbb a látvány és az annak
nyomán ébredő érzet s képzet, mint itt. Emitt a történelem végét jelentő
isteni megjelenést ígéri, amott a Megváltó elutasításáért meggyűlölt zsidóságot,
hol a mennyei valóságot, hol pedig a megsiratott múltat, máshol pedig a
néven túl meg nem tapasztalható semmit. Ez a magába süppedő, földdarabja
felszínére kényelmesen elömlő Jeruzsálem azonban más. Építészetileg talán
pontosan leírható a város, s valószínűleg a vallások szempontjaiból is,
de ezek izgatnak legkevésbé. Fontosabbnak tűnik a szefárd madrigál, a Templom-tekercs,
a büdösség annál, mint ami utóbb bekövetkezik: a hithűek, a zarándokok
és a hitetlenek képviseletének a transzcendenciákban rejtező életveszélye.
Amikor az eredeti izgalom láza elpárolog, közömbössé válok. A sátoros ünnep
nem ünnepem, rituálisan nem passzolok hozzá.
A kertben napi imáját önfeledten végzi egy sáska. Borges verséből is
ide kerülhetett volna, olyan áhítatosan billegteti a fejét, s olvassa a
legszebb versként a sárga rózsát. Hirtelenjében nem tudom, hogy lefényképezhetem-e,
létezhet-e róla képmásolat, nem illetlen-e a szándékom? Nem vagyok vezér,
hogy mindent megengedjek magamnak, sem zarándok, aki elfogadott elvrendszer
hadrendje szerint teszi a dolgát, s már kíváncsi turista sem, aki pihenés
gyanánt gyanútlanul szemelget a benyomások között, hogy végül egységes
emlékké formázza azokat. A Shakespeare VI. Henrikjében foglaltak szerint
sem az égi városban tartózkodom, hanem a konkrét idő és a valódi tér elejtett
foglya vagyok, aki így sem hajlandó az egyetlen értelem igájába fogni magát.
Ez a Jeruzsálem eltaszít az utópiáktól, az eltérő mentalitásoktól, a kultúráktól.
A város, mind nagyságában, mind nyomorúságában lelkesen nélkülözi a civilizációs
kellékeket, hát sem szeretetet, sem megértést nem kap tőlem. Ami a városfalakon
belül van, az lerongyolt, ócska, szutykos, torzszülött és kicsinyes, s
abban is, ahogy a városfallal befoglalt, egybepréselt, s bévül nagy szorgalommal
kifosztott építmények nem hajlandók egységet alkotni, így hát jelentésükben
is kuszák. Dilemmát okoz, hogy a város hol sok alakban és sok tartalommal
megjelenő allegória, hol pedig való történelem; hol a sokféle büntetés
része, hol a változatos jutalmaké; hol az Örökkévaló gazemberségét tanúsítja,
hol pedig áldásosztó szerepét. Az, hogy ugyanaz az épület zsidó szemmel
vizsgálva nemzeti-történelmi emlék, keresztény érzékszervvel tekintve a
transzcendens értelem üdvtörténeti dobogója. Az, hogy ugyanaz az egykor
tetemet hordozó kőlap a nemzetárulás bizonyítéka, máskor a prófécia beteljesülésének
bizonysága, harmadszor pedig zarándokok érintése, csókjai eredményeként
komoly csiszolatos felületű tárgy. Az, hogy ugyanaz a város hol a Messiás
eljövetelének, hol visszatérésének a színhelye, hol a múlt, hol a jövő
konok képviselője, hol pedig a próféták egyike életének alkalmi díszlete.
Az, hogy bármelyik nézet elvetésének emberellenes következményei születnek.
Az, hogy egyszerre válhat bonyolult szimbolikába vontan alkotórészévé az
evangéliumnak, legendának, homíliának, himnusznak, s ott van az útleírásban,
szólásmondásban, mesében, sequentiában, gházelban, szúrában, hadisz-történetben,
eposzban, regényben, becsmérlő gúnyiratban, zsoltárban, szelichában, hozsannában
és egyebekben. Az, ahogy nem vesz egymásról tudomást a gyanakvó lutheránus
és az ideges katolikus, a lenéző örmény és a féltékeny etióp, az egykedvű
református és a megbotránkozó metodista, a vallási szenvedélytől átitatott
ukrán és a mindenki elől kitérő szefárd zsidó, de ha a piacon találkozik,
lebonyolítja csereüzletét. Itt minden városdarab gyűlöl önmagán kívül mindent,
itt mindenki utálkozik egymástól, s éppen ezért bármely pillanatban hazudni
és becsmérelni kész. Ez a város minden tapasztalatomat elnyeli és magáévá
emészti. Ezt a várost, mint száraz afrikkal a tollas galambbőrt, kitömi
a múltja.
S a város mindezek ellenére tökéletes város. Hiszen pontosan leképezi
az emberi nemet.
A felismeréstől a mellkasomon kívül dobog, s talán fejtetejére is áll
a szívem. Éppen olyanná formálódik, mint az előttem meredő, imádkozó sáska
által átölelt, bimbós rózsavirág. A jelenben élőktől idegenkedő város miatt
tölt el a harag, s az emiatti fölháborodás fordít vissza és vissza a domboldal
kis öblében nevelődött, magasságba ágaskodó rózsabokorig. Tearózsa, s éppen
a Peace, dünnyögöm, látom, tavasszal jó kertész metszette, három-négy szem
magasságából törtek elő az idei hajtások. S az erős illatú virág, bár légszennyeződéstől
vagy permetlétől származó pöttyök tarkítják, színe naptól fakult ugyan,
de citromsárga, pirosas szegélyű, kevés szirmos. Az egyik legismertebb
rózsaváltozat, amelyben az ázsiai és európai rózsafajok legjobb illat-
és színöröksége harmonikusan keveredik. Az a neve, mert senki nem adott
újabbat neki, amit a nemesítőjétől kapott.
Lettre, 87. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|