(BÉCS) – Látványosan, bár erőltetetten fordul a kortárs művészet felé Bécs múzeumi hálózata. Fél évszázaddal ezelőtt, amikor a harmincas évek és a hitleri idők modernellenessége után megindult ez a nyitás, senki nem gondolta volna, hogy átfogó trend lesz. Az ötvenes-hatvanas években hiánypótlásról volt szó, kis lépésekben. Az 1958-as brüsszeli Világkiállítás díjnyertes osztrák pavilonját Bécsben úgy építették fel újra, hogy – a Liechtenstein-palotával együtt – a lassan gyarapodó modern és kortárs múzeum otthona lett. Az állami támogatás nem tartott sokáig, a múzeum lendülete megtört, s végül csak az aacheni Ludwig-adomány stabilizálta szuverén intézményként. Az ezredfordulón költözött mai helyszínére, a Múzeum-negyedbe, s bár az új épületet kezdettől sokan kritizálták, sőt a Coop Himmelb(l)au tervezőiroda a külső Duna partjára álomszerű alternatívát is tervezett, a jelek szerint tartósan itt marad a múzeum.
Adott egy sokat fejlesztett, de a nulláról indulás miatt máig foghíjas gyűjtemény, egy vegyesen modern és kortárs profil, s egy kompromisszumos épület. Mit tudott a 2011 nyarán hivatalba lépett új igazgató lépni? A baden-badeni Kunsthalle éléről pályázó Karola Kraus kinevezése jelezte, hogy váltás következik. Idehaza sérelmezzük, hogy kulturális intézmények vezetői posztjának betöltése kevéssé a szakmai grémiumok ajánlásán, inkább egy-egy szakpolitikus döntésén alapszik; nos, ez Ausztriában hasonló. A kulturális miniszter asszony választását azért is kifogásolták, mert a társadalmi folyamatoknak megfelelően, deklaráltan női vezetőt kívánt a múzeum élére. A harmadik támadási felület az igazgatóval szemben a műtárgypiaci kapcsolat lett. Kraus neves műgyűjtő családból származik, testvére befolyásos német galéria vezetője, ő maga köztudottan markáns saját ízléssel, s azt tükröző képzőművészeti és designgyűjteménnyel rendelkezik. Tehetős emberként otthonosan mozog nemcsak a globális művészeti, hanem a gazdasági elitben is.
Kraus azonban nem csinál ezekből titkot, hanem ezekre a pontokra építi programját, megpróbálva a kifogásokat előnnyé váltani. Német háttere nyelvi közösséget, egyúttal szélesebb kitekintést, más felfogást biztosít az osztrák közegben. Női identitását azonnal érzékeltette: 2011 nyarán bezárt a múzeum, s ha nem költözhet, legalább alapos belső felújításon esett át, nyitottabb, otthonosabb térszervezéssel, hely-specifikus (nő)művészi megoldásokkal, például Cindy Sherman hatalmas faltapétájával a főbejáratnál.
Az egyéni ízlés a 2011 őszén újranyitott állandó kiállításon tűnhetett szembe. A múzeum minden szintje kivételesen a törzsgyűjtemény bemutatását szolgálta (nem volt időszaki kiállítás), új, minimalista felfogásban. A megszokottnál kevesebb mű, nagyvonalú elhelyezésben szerepelt, s ez utólag más megvilágításba helyezte a korábbi rendezéseket. Zsúfoltnak, bizonyítási kényszeresnek hat visszatekintve a korábbi rendezés, amelyik a bécsi kollekció hiányosságait – vélhetjük mai szemmel – azzal próbálta kompenzálni, hogy minél több tételt mutatott meg.
Ezzel szemben Kraus azt sugallja: ha ez van, akkor abból csak a legjobbat mutassuk meg, s azt hagyjuk érvényesülni. S bízva a hatásban, próbáljon a múzeum a hiányzó művek közül ilyen színvonalúakat megszerezni! Ez lett a hétemeletes kiállítás meglepetése: a Kívánságok Múzeuma tárlat a műkereskedelemből vagy gyűjteményekből kölcsönzött további negyven alkotást is felölelt, felhíva a múzeum eddigi és potenciális támogatóit, hogy finanszírozzák megszerzésüket. A Museum der Wünsche modell nem ismeretlen, számos külhoni intézmény szervezett már ilyen akciót. Kraus leleménye abban rejlett, hogy a családi gyűjtemény, a nagyvonalú életvitel és az üzleti kapcsolatok miatti kritikából ki tudta ezzel fogni a szelet, hiszen műtárgypiaci kapcsolatai, divatos öltözködése, s jártassága a szponzorok körében lett az akció legnagyobb motorja. Személyes fellépésének köszönhetően került meglepően sok alkotás a tárlat nyomán valóban a múzeum gyűjteményébe. A vitatott belépőből siker lett, jelezve, hogy a kortárs múzeum sokrétű képességeket igényel.
Közben a Mumok korábbi otthonul szolgáló egykori világkiállítási csarnok maga is kortárs múzeum lett –, de már egy másik intézmény, a Belvedere részeként. Az eredeti építész egyik tanítványa, Ausztria ma egyik legismertebb építésze, Adolf Krischanitz alakította át a pavilont, amely 2011 végén, a Vienna Art Week fő eseményeként nyílt meg újra. A Mies van der Rohe berlini Nationalgalerie-jéhez hasonlóan üvegfalakkal határolt épület csarnokmúzeum (Hallenmuseum) típusú, így művészeti kiállításra csak megszorításokkal alkalmas. A fény állandóan változik, s falak sincsenek, ahová képeket lehetne függeszteni. Ellenben nagyon látványos, s arra is kínálta magát, hogy osztrák és külföldi művészeket kérjenek fel a hatalmas csarnok két szintjén félig állandó, tehát tartósan kihelyezett, de mozgatható installációk, tértagolási szituációk létrehozására. A múzeum maga lett kortárs műalkotás: a modern építészet műemléki darabja, nagyvonalú és harsogóan színes (élénkpiros) mai átalakításban, szó szerint művészi belsőépítészettel. Miközben sokan vitatják, hogy ez inkább egyszeri esemény, kissé öncélú tour de force, avagy vérbeli jelenkori összművészeti alkotás, a zárt múzeumi koncepció meghaladása, városrendezésileg kétségtelen telitalálat. A közelben évek óta Közép-Európa egyik legnagyobb beruházása, az új Hauptbahnhof és környékének kialakítása folyik, s ehhez az immár 21er Haus elnevezésű múzeum és a környező park, a Schweizergarten jó kiegészítés.
A Mumok és a Belvedere kortárs profilja mellé az elmúlt évtizedben több más intézmény is igyekszik felzárkózni. Az eredetileg klasszikus és grafikai súlypontú Albertina előbb a liechtensteini Batliner Gyűjtemény klasszikus modern anyagának megszerzésével mondta fel a hagyományos múzeumi feladatmegosztást, majd kortárs gyűjtemény kialakításába fogott, s ebből változó szeleteket ma már rendszeresen bemutat. Talán ez biztatta a Leopold Múzeumot is, amely főleg Schiele- és más századfordulós gyűjteményéről volt ismert, de 2011 végén először átfogó válogatást prezentált az eddig csak informálisan ismert kortárs gyűjteményből. A jelenkori anyag ugyan nem a múzeumé, hanem a családé, de önmagában is meglepő volt szembesülni a méretével, miközben a múzeum egyéb kiadásai (például a restitúciós esetekkel járó óriási összegek) és az idős Rudolf Leopold nyilvánvaló Schiele-elkötelezettsége miatt aligha gondolta bárki, hogy a háttérben ilyen mérvű kortárs szerzeményezés folyik. Mivel közben az alapító – akinek a múzeumi okirat élete végéig az igazgatói posztot is biztosította – elhunyt, s egy neves művészettörténész személyében most először lett szakmai igazgatója az intézménynek, immár a magángyűjtői szeszély sem vethető a Leopold Múzeum szemére, hanem nyilvánvaló, hogy a kortárs művészet társadalmi trenddé avanzsálása mozdítja el ezt a klasszikus modern múzeumot is a jelenkor felé.
Bármilyen meglepő, ötödik kortárs intézményi szereplőként a Kunsthistorisches Museum adódik. Másfél évtizede visszatérően helyet kapnak itt részben kortárs kiállítások. Bár ezek aligha fognak az időszaki médiahatásnál nagyobb szerepet vindikálni, mégis elgondolkodtatta a bécsi szakmát, hogy a múzeum külön kurátort nevezett ki erre. Szokatlan, hogy egy hagyományos, gyűjteményorientált múzeum olyan területen alkalmazzon kurátort, ahol nincs gyűjteménye. S ha már így esett, akkor miért pont a jelenkori szegmensben, ahol már így is tolonganak a bécsi intézmények? Láthatóan még a Kunsthistorisches Museum sem kíván lemondani a kortárs művészet közönséghatásáról.
A kortárssal kötelezően foglalkozó múzeumok ezt sérelmezik, hiszen nem csupán a látogatók, hanem a kortárs kiállításokra fogékony vállalati támogatók elfordulásától is tartanak. De hiába vág vissza a Mumok, hogy ők nem rendeznek blockbuster egyiptomi régészeti kiállításokat, s ezért az Albertina vagy a Kunsthistorisches is tartsa tiszteletben a közgyűjtemények munkamegosztását, aligha lesz visszatérés az egykori egyensúlyhoz, a szakmúzeumi lehatárolásokhoz, hiszen a kortárs láz egyre több intézményt kap el. 2011 novemberében a Vienna Art Week kettős nyitóeseménye is ezt tanúsította. Egyrészt az 1971-ben Sigmund Freud egykori otthonában létrehozott Freud-Museum már 1989-ban debütált egy Joseph Kosuth által művészbarátai (például Jenny Holzer, Ilja Kabakov, Franz West) ajándékaiból alapított kortárs gyűjteménnyel, s most ez kibővítve, már hivatalos nevében is Contemporary Art Collection-ként lépett a nyilvánosság elé; másrészt az Art Weeket szervező Dorotheum az eddigi klasszikus árverései mellett kortárs aukcióval jelentkezett, amelynek fő darabja történetesen Ilja Kabakov egymillió eurót érő installációja volt.
A magánmúzeumok – mint a Bécstől rövid autózásra fekvő Essl Museum – és a céges gyűjtemények, amelyek közül az EVN, a Generali vagy a Verbund vitathatatlanul múzeumi minőségűek, valamint a még élő klasszikusok által létrehozott alapítványi múzeumok (Arnulf Rainer, Hermann Nitsch) mind a kortárs felé történő eltolódást erősítik. Külön intézményi kategóriát képezhet a Thyssen-Bornemisza A21, vagyis a férje révén az egykori uralkodóház nevét felvett Francesca von Habsburg nemzetközi, de bécsi központú magánalapítványa, amelyik éppen a szülei, nagyszülei által létrehozott, ma Madridban önálló múzeumban megtekinthető, klasszikus műgyűjtemény ellenében, progresszív kortárs szellemiséget követ. A TBA21 már eddigi bécsi helyszínei mellett 2012-ben állandó múzeumi otthont is kapott a porcelánjáról híres városrész Augarten Contemporary elnevezésű épületében.
A kortárs művészet e gyors múzeumi terjedése feszültségekkel is jár. Két olyan bécsi múzeumigazgatót is viharos körülmények között kellett a fenntartónak 2011-ben felmenteni, akik amúgy a jelenkori művészet hívei, sőt bizonyos értelemben menedzserként is sikeres képviselői voltak. Hivatali visszaélés (múzeumi pénzek magáncélra felhasználása) miatt kényszerült távozásra a MAK, majd a Kunsthalle vezetője. Bár a Kunsthalle nem múzeum, hanem gyűjtemény nélküli kiállítótér, történetünkbe illik, hiszen fiatal intézmény, amelyet Bécs városa (nem az osztrák állam) azért hozott létre, hogy a város ennek révén is beszálljon a globális jelenkori művészeti életbe. Rosszmájú kritikusok szerint, ha lendületes vezetője szakmailag és etikailag megalapozottan vezette volna az intézményt, akkor a Kunsthalle ellátta volna azokat az időszaki kiállítási feladatokat, amelyekbe a közelmúltban a már említett számos, nem kortárs profilú múzeum is beleszólt. A botrányt félretéve azonban úgy is értelmezhető a történet, hogy minden szakmai kifogás ellenére ez a műcsarnok népszerűvé tette a kortárs művészetet, sőt az extravagáns vezető körüli médiapolémiák révén még több figyelem irányult e területre, s ez is sarkallta a többi intézményt a kortárs nyitásra.
A MAK esetében egyértelmű, hogy egy autoriter, de vizionárius igazgató házasította össze az iparművészeti kollekciót a mai kísérleti és társadalomkritikus művészettel, még ha öntörvényűsége túl is lépett a ház vezetésének szabályain. Az új igazgató hangsúlyozza is, hogy a MAK kortárs küldetését folytatja, csak a képzőművészet helyett a design területén. Első kiállítása – amely egyúttal az új főkurátor, egy évek óta Kelet-Európában dolgozó fiatal ausztrál művészettörténész bemutatkozása is volt – a tágan értelmezett építészeti fotográfiából válogatott 2012 elején, s az is kelet-európai érdeklődésre utal, hogy innen került be a törzsgyűjteménybe az új igazgató első vétele, Andreas Fogarasi médiamunkája.
Összességében tucatnyi intézmény tülekedik a bécsi múzeumi skála kortárs részén. Ez először is siker: e városban korábban soha nem volt ilyen nyitottság a kortárs művészetre. Másrészt ellentmondás, hiszen a város – szemben például Berlinnel – igazán nem fiatalos kortárs hangulatú, s a jelenkori pezsgésben megmártózó múzeumok majdnem fele esetében kétséges, valóban illik-e hozzájuk ez a program. Bizonytalan, hogy e számtalan időszaki kiállítás és jelenkori gyűjtemény között milyen a tartós esztétikai érték és az aktuális közönséghatás aránya. Ám a Bécsben felhalmozódott klasszikus anyag arra az évszázados tapasztalatra int, hogy kortársból soha nem elég. A múlandó majd kihullik az idő rostáján, a maradandó viszont hamarosan klasszikus lesz, amit utólag nehéz lenne már pótolni.