Pavel Brycz
Rémségek Háza Kft.
(Obludarium)
 

A közeledő férfinak nem volt feje. A sörösüveg-zöld kabátot viselő, fej nélküli test éppen a reggeli bevásárlásból tért vissza, kezében inkább üres, mint teli nejlonszatyorral, lábán széttaposott félcipő, amely búcsút mondott már mind a bolyhos bőrnek, mind pedig a tavasznak, most határozottan taposta az első havat, és hatalmas nyomokat hagyott a fehér járdán. 
 Leon, a sápadt albínó, arcán vörös foltokkal, felváltva pillantott a garbóból kiemelkedő nyakcsonkra, ahonnan hiányzott a fej, és a szörny lába alatti fehér hóra, amely éppen úgy ropogott, mint az átlagos halandók alatt. Igen, ez nem egy szörnyeteg, cikázott át a fején, itt egy valódi ember lépdel, még ha nincs is feje, a természet játéka egy eleven, lüktető testtel, amely lábnyomokat hagy, amelynek a keze friss péksüteménytől és tejtől illatozik, és remeg a hidegben, és ki tudja, talán a sarkon túl, ha majd a tizenhárom éves, tátott szájjal bámuló fiú nem látja már, a fantom egy bokorhoz lép, kigombolja a sliccét, és a fájdalmasan – ahogy a prosztataproblémákkal küszködő férfiak szoktak – sárga cseppeket ereszt a szűzhóba. 
 A nyakigláb kamasz fiú kihúzta a fülhallgatókat a füléből, ezek szigetelték el a világtól, amelyet az ő korában szenvedélyesen szeretett és gyűlölt, átkozott és elítélt, de mindig újra próbálkozott vele, igyekezett uralkodni rajta és megragadni, érthető módon sokkal fennköltebben, mint a szülei, mint az összes sértődős és unalmas szülő, akiket csak ismert, de valami mindig hiányzott a győzelemhez, nem hitte, hogy az évek és a tapasztalat tenné, mert ezek a dolgok nem jelentenek semmit sem, ha az ember zseni, és tizenhárom éves. Nem, dehogy, a tőke hiányzott. 
 És most itt jött vele szembe. A TŐKE! Hihetetlen. Fej nélküli ember. Egy rém. Jesus Freak Superstar!
 Elefántember. E. T. Földönkívüli, T-rex a Jurassic Parkból, a The Residents együttes szemgolyó-maszkot viselő tagjai, egy indiai ötméteres körmökkel, amelyek úgy tekerednek össze, mint a szénabálák a ąumavai réteken, az összes egykori, jelenlegi és jövőbeli sziámi iker együttvéve, Amala és Kamala, a farkaslányok, Alien, Kane fia, a pszichopata kitömött anyja a Psychóból, cirkuszi törpék, Gollam a Gyűrűk urából, Keith Richards a Rolling Stonesból, minden, ami csak az ember eszébe jut, eltörpül emellett a hihetetlen jelenség mellett, amellyel a fagyos szombat reggelen Leon Jirsák találkozott, miközben életuntan vánszorgott a boltba, hogy reggelit vegyen a mamájának. 
 Leon, akit a szülei Luc Besson filmjének gyilkosa után neveztek el, habár azt állították, hogy da Vinci után kapta a nevét, maga sem volt mindennapi figura. Száznyolcvan centi magas, vékony testalkat, olyan esetlen mozgással, hogy a legjobban úszni szeretett, mert csakis a vízben volt képes összehangolni a mozgását, és csak ott érezte szépnek magát. Ráadásul pigmenthiányos, albínó volt, haja hidrogénszőke, a napon nem bírt megmaradni, olyan veszélyes volt ez a számára, hogy nyáron furcsa, sötét, kapucnis ruhát viselt, úgyhogy leginkább valamelyik ismeretlen szerzetesrend elcsatangolt tagjának tűnt. 
 Máskülönben Leon tizenhárom éves zseni volt, nem a bizonyítványa alapján, dehogyis, az iskolához szinte köze sem volt, hanem a Mensa tesztjei alapján. Úgy tűnt, hogy egy napon történelmet ír majd, de most inkább a tanárai írták őt be az osztálynaplóba, mégpedig igazolatlan hiányzásai miatt. De mit is keresne egy Leonhoz hasonló koponya az iskolában? Az osztályzatgyárban hamar rájött, hogy zsebre vágja az összes diszlexiás kishavert a zsebpénzükkel együtt, akiknek a szülei vért izzadnak az irodájukban, rendelőjükben vagy az árumintákkal megrakott céges kocsiban, hogy a gyerekeiknek fényes jövőt teremthessenek, ezért úgy döntött, hogy vált, mégpedig határozottan és véglegesen. Tizenhárom évesen megértette, hogy nem vesztegetheti tovább az idejét, nem osztályzatokra, hanem pénzre van szüksége. Mégpedig egy nagy bőröndnyire! Csak semmi garasoskodás. Most pedig itt jött vele szemben egy fej nélküli ember, és ennek a hihetetlen jelenségnek kell, hogy oka legyen, hiszen a világban nincsenek véletlenek. 
 – Uram – lépett elé hősiesen, és elállta az útját. – Üzleti ajánlatom van az ön számára!
 Ám a fej nélküli férfi nem reagált, talán a fejével együtt az agya is hiányzott, de ki tudja, lehet, hogy a gerincvelő is képes olyan bonyolult mozgás koordinálására, mint a nyomok hagyása a frissen hullott hóban. Valahol lennie kell a gondolkodás középpontjának. A férfi egy hajszálnyi távolságra haladt el a fiú mellett, és Leon orrába eljutott az öregség szaga, ismerte már nagyanyjától és nagyapjától, eleinte jó illatuk volt, aztán egy napon nekik is átható, büdös szaguk lett, először nagypapa ment el, aztán nagymama, a halál szaga volt ez. Kissé megrémült, szembetalálkozik a tőkével, és mindjárt el is veszíti? De hát miért is kellene egy fej nélküli férfinak félnie a haláltól? 
 Az öregember bal karja és válla akaratlanul Leonnak ütközött, és ekkor megtörtént. A férfi úgy fordult, hogy a fiú meglátta a púpos hátát, amelynek a jobb lapockáján, hajlott hattyúnyakon nyugodott a fej:
 – Bocsásson meg, fiatalember, nem akartam – krákogta a ráncos, de szép arcon, a mélyen ülő, szomorú barna szemek alatt elhelyezkedő száj. 
 Leon kis híján fenékre esett a hóban.
 Szóval így állunk. Persze, ő maga is tudhatta volna, hogy nem létezhet fej nélküli törzs, és hogy mindent több szemszögből kell megvizsgálni. De lehet, hogy így még jobb! A mindenit, ez a korcs nyak, amely az ősz halántékú fejjel hátra hanyatlik; ezt olyan fémgyűrűkkel kellene díszíteni, amilyeneket a zsiráfnyakú afrikai szépségek hordanak, azokról is azt mondják, hogy a nyakuk hátrabicsaklana, ha a gyűrűket levennék, igen, az orvosok mást mondanak, de vajon az orvosok nem néznének be a tizenkilencedik században és a huszadik század elején a vásárokban lévő vándor rém-mutogatók sátrába, hogy tátott szájjal bámulják a torzszülötteket, rémeket és korcsokat?! Bármi megeshet, és most a saját szemével láthatja, hogy a természet még mindig jócskán képes az emberi agyat megtréfálni.
 – Uram? – szólította meg újból merészen az idős férfit. – Üzleti ajánlatom van az ön számára. De először is, engedje meg, hogy segítsek a szatyrot vinni. 

*
Hogy a tizenhárom éves vállalkozó elindítsa az üzletét, olyat, amilyen eddig még sohasem volt, és a hollywoodi filmekhez hasonló látványosságot kínáljon, csak éppen nyersen, trükkök és csalás nélkül, ahhoz támogatásra van szüksége. Ezért Leon összefogott két cimborájával, Ho-Csivel, akinek az apja a vietnami éjjelnappali üzletek királya és a Csehországban élő vietnami vállalkozók szóvivője volt, és Daliborral, a weblapok mesterével, akinek minden vágya, hogy filmrendezést tanulhasson. A lelkes srácok azonban rájöttek, hogy pokolian nehéz nagy dolgokat művelni, ha az ember nem felnőtt. Az ő szánalmas korukban már az is bonyolult volt, ha be akartak jutni az elfekvő osztályra, hogy meglátogassák Freak Show-juk hősét. Ápolók nem lehettek, családtagok sem voltak, úgyhogy csak a jótékonykodás maradt, énekes trióként masíroztak hát be, cserkészegyenruhában feszítve bejelentették, hogy énekelni szeretnének a bácsiknak és a néniknek. 
 A főnővér, Popelková asszony, középkorú, jól ápolt hölgy, lelkesen tapsolt, és intézkedett, hogy minden idős beteg a társalgóban gyülekezzen. A fiúk azelőtt sosem láttak ilyesmit, és el kellett ismerniük, nyugtalanító érzés volt ennyi emberi roncsot látni egy kupacban. És még csak a szerencsésebbeket látták, akiket le lehetett kapcsolni a gépről, hogy némi szórakozás jusson nekik az unalmas, fájdalommal teli kórházi napon. 
 Utolsóként Klimt urat vezették be a nővérek.
 Dalda az ajkába harapott, Ho-Csinek remegni kezdett a keze, Leon pedig diadalittasan vigyorgott. Két csinos nővér vezette a kezénél fogva a fej nélküli monstrumot. Pontosan úgy lépdelt, ahogyan azt Leon leírta a társainak. Olyan látványosság volt, hogy még azok a betegek is felmorajlottak, akik pedig hozzá voltak szokva Klimt úrhoz. 
 – Na, mi van? Megnémultatok? Még mindig nem hiszitek, hogy a Rémségek Háza egy aranybánya lesz?! – súgta Leon. 
 – Azt a rohadt… – fújt egyet Ho-Csi, és összehúzta amúgy is keskeny szemét. 
 – Ez aztán marhára kemény – bólintott Dalda, és Lynch híres filmje jutott az eszébe. – Olyan, mint az elefántember. 
 Leon odasúgta, ha ennek a rémségnek a marketingünk segítségével nem lesz több nézője, mint Lucie Bílának, akkor megeheted a cserkészsapkádat. 
 Aztán Igor úr úgy fordult, hogy meg is lássa a cserkészeket. Elmosolyodott, és bal szemével ravaszul kacsintott. Leon ezt viszonozta. 
 Az elképedt Dalda és Ho-Csi is kacsintott. A titkos paktum megpecsételtetett. Ezzel a kacsintással megállapodást kötöttek a Rémségek Háza kft. létrehozásáról. Az egyedüli felnőtt a kifacsart hattyúnyakát, a fejét és az aláírását adta a cégnek, Ho-Csi apján keresztül megszerezte a vállalkozói engedélyt, a cégbírósági bejegyzést és 100 000 korona készpénzt, a jövendőbeli filmrendező Dalibor a webes megjelenésről gondoskodott meg néhány morbid humorú videoklipről a fej nélküli emberrel. 
 Leon, a koponya, zseni és fura szerzet, a kor gyermeke, azé a koré, amely nem kedvez a gyengéknek és a kételkedőknek, a tántoríthatatlan akaratát, jövőképét és fantáziáját adta a vállalkozásba. 
 Aztán úgy énekeltek az öregeknek, mintha az életükért küzdöttek volna. Lehet, hogy nem voltak tökéletes dalnokok, de volt zenei hallásuk, és jól formálták a hangokat, csak éppen mindhárman mutáltak, úgyhogy a dalok közben a hangjuk egy-egy oktávot ugrált föl és le. De a bácsik és nénik úgyis süketek voltak, lelkesedtek, ezerrel tapsoltak, minden maradék erejüket beleadták, néhányan még könnyet is ontottak. Az előadás végén még Leonnak is gombóc nőtt a torkában, és egyikük sem mert a másik szemébe nézni. Szégyellték magukat, talán nem teljesen korrekt más kárából hasznot húzni. Ugyanakkor az éneklésben azért nem voltak olyan jók, hogy megváltoztassák a vállalkozásuk profilját. Nincs értelme utolsónak lenni valamiben, még ha ez jó érzést keltene is, ha valamiben első is lehet az ember, és dúskálhat a pénzben!
 Látogatásuk végén Klimt úr a kedvenc nótáját kérte, úgyhogy emlékfoszlányaikból valahogy összerakták.

 Akasszátok magasra, hadd lógjon,
 Akasszátok  magasra, hadd kapjon, 
 Akasszátok  magasra, hadd lógjon, 
 Ha vendégségbe jön, legalább kopogjon. 
 

¬*
A főnővérre rendkívüli hatással voltak, ami megnyitotta az utat Klimt úr felé, a biztonság kedvéért a magányos öreg maga is engedélyt kért, hadd látogathassák. 
 Mi több, még azt is megengedték, hogy a fiúk, afféle cserkész-jószolgálatként kivihessék az elfekvőről családi látogatásra. Leon sugárzott, nem kell a sztárunkat a fellépések miatt kiszöktetnünk, és ha majd pénzt is kerestünk a Rémségek Házával, aláír majd egy szerződést, és saját lakásba költözik. Ott majd végre azt csinálhatja, amit csak szeretne. Végeredményben nem lehet csupán azért gyámság alá helyezni, mert a feje éppen nem a megfelelő helyen van! Ráadásul Igor Klimt úr valóban álmodott egy saját otthonról, és éppen ez volt az oka, hogy hajlandó volt saját méltóságát is feláldozni a Rémségek Háza Kft-ben. 

*
Eltelt néhány hónap a cég létrejötte óta. Leon az iskolában egyre mélyebbre süllyedt. Egyesei voltak, bukásra állt csaknem mindegyik tárgyból, de optimistán tekintett a jövőbe. Dalibor és Ho-Csi nem volt annyira radikális, hogy a Rémségek Háza miatt elszakadt volna a tanulástól. A vietnami szülők számára a fiuk taníttatása alapvető jelentőségű volt, amelynek az elmaradása esetén sosem adták volna kölcsön azt a száz rongyot, úgyhogy Leonnak is el kellett fogadnia, hogy a társai nem szentelték magukat száz százalékban a cégnek. A szórakoztatóiparban így is rettentő sok volt a meló. Termet bérelni, meghatározni a bemutatók időpontját, reklám, promó az újságokban és folyóiratokban, honlap, vírusvideók, távlatilag teleshopról is tárgyaltak, csak jöjjön be az első turné. 
 A városban beindították a suttogó propagandát, elbűvölően rémséges plakátokat ragasztottak ki. Leon a kosztümökről és a koreográfiáról gondoskodott, Dalibor intézte a vetítést és az effekteket. Aztán eljött a premier ideje. Persze volt már főpróba egy vietnami étteremben, amely felülmúlta a várakozásokat. A vietnami boltosok kiugráltak rémületükben az ablakon, amikor a páncélos fejnélküli lovag felemelkedett a lefejezéshez használt tuskótól, és a reflektorok vörös fényében éppen feléjük lépdelt. 
 Le kellett állítani a főpróbát, és megmutatni nekik mindent vizuális és hangeffektek nélkül. A publikum az átélt rémületet követően megkönnyebbült, veszettül elkezdtek nevetni, és olyan vastaps következett, amilyet fiúk életükben nem hallottak, még a Velencei Éj fesztiválon sem. Az előadást, immár a teljes koreográfiával, aznap este összesen hatszor kellett megismételniük. Ho-Csi aztán hozta az összegyűjtött pénzt. Elmondta, hogy honfitársai sosem szórják a pénzt, fogukhoz verik a garast, de a Rémségek Házára összesen hatezer koronát fizettek be, mégpedig úgy, hogy az előadást díjtalannak hirdették meg. 
 Az első győzelmet azonban mostanra elfeledték, a kétszáz férőhelyes teremben, amelyet a Kultúrházban béreltek, főleg videókölcsönzőkön és a legújabb szórakoztató trendeken edződött publikum ült. Ha ezt a közönséget megnyerik, akkor a Rémségek Házával meghódítják az egész világot. Az öltözőbe berontott a vigyorgó Ho-Csi, kezében egy pénzkazettával.
 – Hatszáz jegyet adtam el, és meghirdettem még egy előadást kétszáz főre – jelentette társainak. 
 – Uramisten! Ha egy kilóért adunk egy jegyet, az hatvan rugó egy nap alatt – lelkendezett Leon –, de hogy a fenébe gyömöszölünk be egy kétszáz férőhelyes terembe ennyi nézőt?!
 Ho-Csi vállat vont.
 – Mindenki be akar jutni. Ha mi nem passzírozzuk be őket, ők passzíroznak minket a földbe!
 Igaza volt. Amikor Leon meglátta a felhevült tömeget, visszavonulót fújt. 
 – Eresszétek be őket mind! – kiáltotta. 
 Ilyen látogatottságot az álmos kisvárosban legfeljebb a tévés celebek produkálnak, aztán pedig csak a travesty show. A publikum elárasztotta a nézőteret, a lépcsőkön is ültek, a teremben meg lehetett fulladni, olyan tömeg volt, hogy a légkondicionáló sem ért semmit. 
 – De hol császkál, merre van a Fejnélküli Klimt, hol van Ho-Csi és Leon?! – csodálkozott Dalibor, aki készen állt, hogy elkezdje az audiovizuális show-t. 
 Berontott az öltözőbe a társaihoz, de már az ajtóban látta, hogy valami nincs rendben.
 A páncélos fejetlen lovag egy kifényesedett öreg fotelben hevert, sápadtabb és ráncosabb volt, mint máskor, Leon pedig egy likőröspohár tartalmával próbált meg beletalálni az elcsatangolt fejen lévő szájba. 
 – Ideges vagyok, fiúk, ideges, rosszul érzem magam, és remegek, mint a nyárfalevél… – sípolta a hervadt nyakon csüngő fej. – Nem akarom elszúrni nektek, olyan kedvesek voltatok velem, de ma nem lépek ki a pódiumra. Komolyan, nem megy…
 – De Klimt úr, nem lesz semmi baj, ez csak egy kis lámpaláz, mindjárt elmúlik – fogta könyörgőre Leon. 
 Nem volt semmi ilyesmire felkészülve, és látszott, hogy remeg, mint a kocsonya. 
 – Itt van, igyon, ez majd talpra állítja – tukmálja az öregbe az italt. 
 – Áááááá – dönti magába a szeszt Klimt úr, de továbbra is összegörnyedve marad a fotelben. 
 – Ezért a hatvanezerért csak megéri összeszedni magát – lóbálja meg Ho-Csi a pénzkazettát. 
 – Nem akarok csalódást okozni, tényleg nem, áááá – sóhajt az öreg. – De nem megy. Talán a legközelebb. 
 Daldának megroggyan a lába. Szóval minden felesleges volt? Az összes fáradozás, rohangálás, az álmok a gazdagságról és a dicsőségről?! A David Lynch-féle jövő? Szeme sarkából Leonra pillant, aki még rosszabb állapotban van. 
 Először úgy tűnik, hogy mindjárt összeomlik, rémesen sápadt, és levegő után kapkod. De aztán bedob egy felest, arca grimaszba rándul, és undorral összerázkódik, mert nem nagy iszákos, tizenhárom évesen voltaképp senki sem az, és teljesen idegen hangon mordul:
 – Nyisd ki, Ho-Csi, a kasszát, és számolj le Klimt úrnak ötven lepedőt. 
 A pénztáros arca holtsápadtra váltott. Játékbabáéhoz hasonló hosszú szempillái megrebbennek, nyel egyet, de aztán kinyitja a kasszát, és leszámol Klimt úr ölébe ötven rongyot. 
 Az idős úr fürjtojás mintájú ráncos keze megtalálja az elkóborolt fejét, erősen megtámasztja, és most mélyen ülő, szomorú szemével hitetlenkedve bámulja a kupacnyi bankjegyet. 
 – Ha, ha, ha, ha, haha…! – nevet eszelősen az öreg.
 – Ha, ha, ha, ha!! – kacagnak vele az ifjú üzlettársak. 
 – Hát jó, rendben, fiúk, amondó vagyok, vágjunk bele. Készüljetek! Konferáljátok fel a számomat! De gyorsan, nehogy meggondoljam magam… És rejtsétek el a pénzt, nehogy lába kéljen…
 Leon véresre harapja az ajkát, miközben Ho-Csi visszateszi a kasszába az ötvenezret. 
 Hm, van néhány dolog, nem sok, de mégiscsak akad, amiért a fickó elveszíti az eszét. 
 
*
A Rémségek Háza fényes győzelem volt, az emberek vették a lapot mindenben, amit a srácok kigondoltak, a fehérhegyi csata után lefejezett Kryątof Harant z Polľic a Bezrudičtól  kezdve Preslig, a hajócsavar feltalálójáig, akinek a fejét lecsapta egy vasúti pózna. Úgy tűnt, nyertek, a Rémségek Háza kiállta a próbát, és bátran útnak lehetett indulni vele. Sokat írtak az új attrakcióról, a weblap az internetes keresési listák élére került, és a Klimt úrral készült videókat a multicégek öltönyös alkalmazottjai reggelente vicces kommentekkel küldték át egymásnak e-mailben.
 Dalibor észrevette, hogy a fej nélküli klipek a neten egészen a Wall Streetig vándoroltak. Bizony, a menedzsereknek világszerte szükségük van valamire, ami színt visz a napi rutinjukba.
 Természetszerűleg rájuk akaszkodtak mindenféle élősködők, a maguk hasznát keresték, porszívóügynökök, öltönyös impresszáriók, mihelyt rájöttek, hogy a nagy felhajtás mögött tizenhárom éves zöldfülűek vannak, a legfiatalabb ragadozók a cseh showbizniszben.
 De ők összetartottak, mint a Beatles vagy a négy muskétás – Leon, Ho-Csi, Dalda és Klimt úr – senki nem tudta átverni vagy megvezetni őket. 
 Közeledett az első prágai előadás, és hittek benne, hogy a főváros is a lábaik előtt fog heverni. De mégis meghökkentek, amikor levelet kaptak a Pragokoncert szervező cégtől. Ebben értesítették őket, hogy a hatalmas érdeklődés miatt áthelyezték a Rémségek Házát a prágai külvárosi klubból a Kultúrpalota Kongresszusi Termébe. 
 – Zsír, srácok, már olyan híresek vagyunk, mint Lady Gaga – rikoltozták, és örömükben egymás hátát csapkodták. 
 – Nyomás az elfekvőbe Klimt bácsihoz, hogy szedje a cókmókját! – lelkendezett Ho-Csi. 
 – Simán! Itt az idő, hogy keressen egy ingatlanügynököt, és béreljen magának egy villát Jevanyban Karel Gott szomszédságában!!! – harsogta vidáman Leon. 
 Akárhogy is nézzük, kisfiúk voltak, pelyhedző madárfiókák, akik még ki sem repültek a fészekből, de már is megcsinálták azt, amit a világ a felnőttektől vár csak el: pénzt kerestek!
 Azt azonban nem sejtették, hogy ami fölöttük fenségesen szétterül, az nem a kék égbolt, hanem fekete viharfelhők sokasága.
 Így jött hát el a nagy prágai fellépésük napja. Klimt úr rosszulléte megismétlődött, ezúttal azonban, sajnos, nem lámpalázról volt szó. Már amikor megpróbálták beleszuszakolni a sztárt Kryątof Harant pléhpáncéljába, az öreg alig kapott levegőt, a nyakát fájlalta, fújtatott, mint egy gőzmozdony. 
 Hattyúnyaka még a szokásosnál is kifacsarodottnak tűnt, ráadásul még csúnyán fel is dagadt, és ráncos arca rettenetesen izzadt. Amikor az ember tizenhárom éves, a nyereséges Rémségek Háza kft. tulajdonosa, előtte áll az egész élet, a teremben pedig háromezer fizető vendég, akkor nem jut az eszébe, hogy orvost hívjon, még ha hárman vannak is jelen, és éppen összedughatnák a fejüket. 
 – Nyugalom, Klimt úr, minden rendben lesz, klappolni fog minden, ez a fellépés 829 200 ruppót hoz a konyhára a kiadások levonása nélkül, ez azért frankón elég ok arra, hogy az ember magára húzza ezt a pléhmaskarát, és félre dobja a lámpalázát, nem gondolja? – kérlelte behízelgő hangon Leon az öreget, és a jól bevált likőr után nézett, hogy a szájába döntse. 
 Kétezer-hétszázhatvannégy néző tapsolt türelmetlenül az előadás megkezdéséig. Saját szemükkel akarták látni a rémisztő férfit, aki híresebb volt, mint a Fejnélküli Lovas. Félni és nevetni vágytak, szórakozni akartak, szomjazták a horrort. Ennyi nézője még Stuart Mária lefejezésének sem volt, akire állítólag hétszer kellett lesújtania a hóhérnak, mire sikerült elválasztania a fejét a testétől. De a publikum, akkor éppen úgy, mint ma, minden áron ragaszkodott a látványossághoz. 
 – Ááááááááááááááá, khrrrrrrrrrrrrrrrrrrhhhhh, ááááááááááááááááááá, ne haragudjatok, khhhhh, khhhhhha, le kell ülnöm, fiúk, egy pillanatra leülök, legalább egy pillanatra… – hörögte az öreg. 
 Dalda és Ho-Csi egymásra pillantott. Lejárt az idő. Vagy elkezdik most, vagy lefújják az egészet. 
 De Klimt úr, nehézkesen lehuppant a díványra, feje a válláról hátracsuklott a púpjára, és ezt követően a fej nélküli torzó nem mozdult többet. 
 – A fenébe, Igor bácsi, nem aludhat most, keljen fel, keljen fel – harsogja Leon stampedlivel a kezében, megemeli a nagy testet, felgöngyölíti a behunyt szemű fejet, megrázza, erőszakkal kinyitja a száját, és gyógynövény likőrt löttyint a nyelvére. 
 Ám a likőr keskeny kis patakban folyik ki a szájból, mint a víz a vízköpőből, mindhárman rémülten letérdelnek, megrázzák az alvó öregembert, de mindhiába. 
 Az öltöző ajtaján ököllel dübörgött a rendezvényszervező cég alkalmazottja, és mély hangok harsogták, hogy rettenetes a késés, a nézők őrjöngnek, látni akarják a rémet, és ha nem kezdik azonnal, ízzé-porrá törik Közép-Európa legfényűzőbben berendezett termét. 
 – Meg kell mondanunk, hogy lefújjuk a show-t – jelentette be komoly hangon Leon. – Dalda, Ho-Csi, kapcsoljátok be a háttérvilágítást, megcsinálom magam.
 Így aztán a közel háromezer ember elnémul, amikor egy óriási méretű, fej nélküli férfi közelít feléjük, majd az árnyékból egy tizenhárom éves fiú lép elő pólóban és farmerben, a teremben kigyúlnak a fények, és Leon beszélni kezd a mikroportba: – Hölgyeim és uraim, a Rémségek Háza mai előadása a főszereplő komoly egészségügyi problémái miatt elmarad. A belépőjegy árát természetesen mindannyian visszakapják a pénztárban, illetve az árusító helyeken. Köszönjük a megértésüket. 
 A nézőtér felmorajlik. 
 – És mi baja van?! – kiáltja egy hang a publikumból. 
 – Meghalt…
 Dalibor lekapcsolja a fényeket, majd utoljára lejátssza a Rémségek Háza kft. szignálját. 
 Függöny.
 
*
Halottak napja van a kisváros temetőjében, mindhárman, Leon, Ho-Csi és Dalibor pufi dzsekiben áll az ösvényen, amely körül a szél hordja a száraz leveleket, és elégedetten néznek egy sírkövet, amelyen arany betűkkel a következő felirat áll: „Alena Klimtová (1925–2000), Igor Klimt (1920–2011) Egész életemben rosszul állt a fejem, de a szívem a helyén volt.” Leont már rég kirúgták a nyolc osztályos gimnáziumból, most szakközépbe jár, gyengeáramú technikusnak tanul vagy tanulna, de a valóságban új vállalkozói profilt alakított ki, amely kis csapatát hamar felemeli, Ho-Csi harcművészetet tanul, Dalda pedig egy akciófilm forgatókönyvét írja. Ha összejön, olyasvalamit hoznak létre, mint amit az olaszok a spagettiwesternnel. Kung-fu akciófilmeket kezdenek forgatni, és lesz mit a tejbe aprítaniuk. 
 Leon dermedt ujjaival gyertyát gyújt, majd Ho-Csi csücsörít és fütyülni kezd egy ismert dallamot, Leon fölegyenesedik, és csatlakozik, Dalda szintúgy, míg a szavakhoz nem érnek, és ugráló kamaszhangjukkal öreg barátjukat hattyúnyakánál fogva jócskán a temetői gesztenyefák fölé, egész magasra emelik.

 Akasszátok magasra, hadd lógjon,
 Akasszátok  magasra, hadd kapjon, 
 Akasszátok  magasra, hadd lógjon, 
 Ha vendégségbe jön, legalább kopogjon. 
 

Mikor láthatunk angyalokat?
Kár, hogy mi, emberek nem láthatjuk őrangyalainkat. Egy kedves prágai barokk templomban gyűlnek össze, a sekrestyében megdézsmálják a plébános misebor készletét, hogy megmelegedjenek, és a fapadokon védenceik életéről anekdotázgatnak. Sok hasznos dolgot tudhatnánk meg magunkról, emberekről. És nyugodtabbak is lennénk, ha tudnánk, hogy vannak olyan lények, akik szeretnek minket, és sosem feledkeznek meg rólunk. Szerencsére azonban időnként egy-egy embernek sikerül kihallgatnia az angyali történeteket, hogy azokat tovább is adja. Hallgassátok hát!
 Ábrahám, egy idősebb angyal mesélt a fiatalabb kollégájának, Benjaminnak.
 – A védencemet Vladimírnak hívják – mondta Ábrahám Benjaminnak –, és elmesélem neked, hogy a szünidő pontosan egy évvel ezelőtt miként választott el minket egymástól. 
 Ábrahám angyal megrázta magát, meglebegtette elzsibbadt szárnyait, megdörzsölte kopasz fejét, és nekifogott: – A gazdám nagyon szerelmes volt Zlatuąébe, egy karcsú szőkébe, és mihelyt végzett a természettudományi karon, megvédte a légkörben élő valamiféle új mikrobákról szóló szakdolgozatát – ezek léteznek, még ha nem lehet is látni őket –, feleségül vette őt. 
 Vladimírka nem sejtette, hogy a házassághoz szükség van látható dolgokra is: mindenekelőtt lakásra és pénzre. A nem látható dolgok iránti szenvedélye vakká tette a pénz tekintetében. A fiatal pár albérletben élt, és oda született Vaąek fiuk is. Vladimírka, a láthatatlan dolgok szakértője a láthatatlan mikrobák tanszékén dolgozott, és annyira beásta magát a munkába, hogy egészen hasonlóvá vált a nem látható kedvenceihez, úgyhogy éveken át senki nem vette őt észre, hogy felemelje a fizetését. Öt év telt el, míg a tavalyi évben eljött a szünidő, és Vladimírkának nem volt a fia számára születésnapi ajándéka. Nem bírt aludni, azon törte a fejét, hogyan kereshetne egy kis pénzt, hogy Vaąeknek mountain bike-ot vehessen a vakációra, a kisfiú ugyanis hosszú ideje csillogó szemmel nézte az üzlet kirakatában álló vörös-arany biciklit. 
 E mellett a kirakat mellett haladt el minden nap a szomorú apa a láthatatlan mikrobák tanszékéről hazafelé, és szégyent meg gyűlöletet érzett önmaga iránt. Megállt, és olyan sokáig bámulta a kirakatot, hogy a szeme előtt már összefolytak a vörös-arany bicikli kontúrjai. A születésnap márpedig egyre közeledett.
 – Tennem kell valamit – súgta magában szomorúan –, kirabolok egy bankot…
 Idegpályáin a vörös-arany bicikli szaladgált. Elveszettnek érezte magát, túlságosan szomorú volt ahhoz, hogy észrevegyen engem, az őrangyalát. 
 Elindult hát a takarékpénztárba, belső zsebébe egy kést rejtett, amelyet egykor túrázni hordott, amikor még nem volt Vaąek apja és Zlatuąe férje, hanem Vad Bill a fűben, fején cowboykalappal. 
 Természetesen nekem csak őrzésre volt engedélyem, nem húzhattam úgy ki a slamasztikából, hogy megszerzem neki az ajándékot, a mountain bike-ot. Így a gazdám fekete harisnyát húzott a fejére, és berontott az Angyal metróállomásnál levő takarékpénztárba. A pénztáros és a gazdám is áttetszően sápadt volt, elöntötte őket a félelem, a szégyen és a düh, én pedig a kés, a pénz és a szomorúság miatti rémületemben ott az Angyal fölött villámsebesen verdestem a szárnyammal, akár egy kolibri. A színem, éppen úgy, mint a kolibriké, acélkék volt, de Vladimírka nem láthatott, csak a késére összpontosított. A kés markolatára, amely úgy tört előre a tenyeréből, mint a félelem a szívéből. Ismerem őt, tudom, hogy így volt, a pénztárost fenyegette, de saját magának okozott sérülést. Jó volt, hogy a kisasszony kiadta a pénzt, amely mindent és semmit jelentett egyszerre, amire csak a pénz képes már több ezer éve. Számára a pénz volt a minden, amikor belépett a takarékpénztárba a késsel, most pedig, amikor a bal keze érte nyúlt, semmivé lett. Angyal vagyok, mégsem vethettem semmit Vladimírka szemére. Csak annyit mondtam magamban, az Istenért, fogd már azt a pénzt, és fuss, tűnés innen, nehogy elkapjanak!!!!
 De senki sem üldözte a gazdámat, nem futottak utána fekete ruhás rendőrök, nem biztosították ki a fegyverüket csuklyás férfiak, csak egyetlen vadász eredt a nyomába, az egyedüli agár, amely a sarkában volt, Vladimírka lelkiismerete volt. A gazdám megtántorodott, egy ideig visszafelé futott a takarékpénztár felé, talán, hogy elnézést kérjen a pénztáros kisasszonytól, egy percig a villamos előtt futott a síneken, egy darabig a sínek között, remegett, sírt, majd hirtelen a lelkiismerete a szívébe mart, és ő a földre zuhant. A gazdám szíve nem viselte el a rossz lelkiismeretet, és felmondta a szolgálatot. Halálos ütést kapott. Azonban megmentették, mentő érkezett, végig a balján ültem a kocsiban, a kórházban is vele voltam, és csak a bíróságon kellett búcsút vennünk egymástól. 
 Az én Vladimírkámat elítélték, és elfogadta a büntetést. Azt hiszem, hogy nagy kő esett le a befuccsolt, de újból rendbe hozott szívéről. 
 Elfogadta az ítéletet, nem akarta, hogy megaláztatása pillanatában lássa őt Zlatuąe és Vaąek, de engem keresett, amint végigjáratta tekintetét a termen. És valóban meg is pillantott. A szeméből láttam! Tényleg látott! Elbűvölten közelebb léptem hozzá, és a szemébe néztem. Megszűnt számunkra a bírósági terem, a tanács, a védők, a rendőri kíséret, a takarékpénztári kisasszony… én pedig a szemébe néztem, és most először azóta, hogy angyal vagyok, megpillantottam saját magam. Megláttam, hogyan nézek ki, én a láthatatlan, aki nem látszott meg semmilyen tükörben. Különös, magával ragadó érzés volt. Látni és látva lenni. Ekkor tudtam meg azt az igazságot, amely minket, angyalokat irányít. 
 – Mi az az igazság, Ábrahám? – kérdezte Benjamin. 
 – Hogy időnként azoknak, akinek tiszta a szíve, megjelenik egy angyal. 
 – Mennyit kapott Vladimírka a Vaąek születésnapjáért? – kérdezte az idősebb angyalt Benjamin.
 – Egy évet a mostani születésnapig – felelte Ábrahám. – Holnap szabadul. 
 – Gondolod, hogy megint meglát majd téged, Ábrahám? – kérdezett tovább az ifjú angyal. 
 – Igen, hacsak nem lett rossz a börtönben – felelte az idősebb. 
 Egy pillanatig csönd volt, a fiatal és az öreg angyal is gondolkozott. 
 De aztán Benjamin angyal felkiáltott: – De hát így, barátom, a kis Vladimírnek mégis csak olyan születésnapja lesz, amelyet soha nem felejt el!!! Újra látja apját, akinek olyan szíve van, hogy inkább ketté hasad, mint hogy elviselje a rosszat, még akkor is, ha ő maga gonoszságra vetemedne.
 Irigyellek ezért az emberért, akiben megláthatod a saját képedet, mert én a mai napig nem tudom, hogy nézek ki, az én emberem szemei sosem váltak tükörré!!
 – Ne félj, egyszer majd meglátod magad – biztosította a fiatal angyalt Ábrahám –, lehet, hogy nem leszel már szép és fiatal, de az embered biztosan megteszi neked ezt a csodát, hiszen nekünk, halhatatlanoknak rettentő sok időnk van. 

              BEKE MÁRTON FORDÍTÁSA
 



Lettre, 87. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu