Pavel Brycz
Rémségek Háza Kft.
(Obludarium)
A közeledő férfinak nem volt feje. A sörösüveg-zöld kabátot viselő,
fej nélküli test éppen a reggeli bevásárlásból tért vissza, kezében inkább
üres, mint teli nejlonszatyorral, lábán széttaposott félcipő, amely búcsút
mondott már mind a bolyhos bőrnek, mind pedig a tavasznak, most határozottan
taposta az első havat, és hatalmas nyomokat hagyott a fehér járdán.
Leon, a sápadt albínó, arcán vörös foltokkal, felváltva pillantott
a garbóból kiemelkedő nyakcsonkra, ahonnan hiányzott a fej, és a szörny
lába alatti fehér hóra, amely éppen úgy ropogott, mint az átlagos halandók
alatt. Igen, ez nem egy szörnyeteg, cikázott át a fején, itt egy valódi
ember lépdel, még ha nincs is feje, a természet játéka egy eleven, lüktető
testtel, amely lábnyomokat hagy, amelynek a keze friss péksüteménytől és
tejtől illatozik, és remeg a hidegben, és ki tudja, talán a sarkon túl,
ha majd a tizenhárom éves, tátott szájjal bámuló fiú nem látja már, a fantom
egy bokorhoz lép, kigombolja a sliccét, és a fájdalmasan – ahogy a prosztataproblémákkal
küszködő férfiak szoktak – sárga cseppeket ereszt a szűzhóba.
A nyakigláb kamasz fiú kihúzta a fülhallgatókat a füléből, ezek
szigetelték el a világtól, amelyet az ő korában szenvedélyesen szeretett
és gyűlölt, átkozott és elítélt, de mindig újra próbálkozott vele, igyekezett
uralkodni rajta és megragadni, érthető módon sokkal fennköltebben, mint
a szülei, mint az összes sértődős és unalmas szülő, akiket csak ismert,
de valami mindig hiányzott a győzelemhez, nem hitte, hogy az évek és a
tapasztalat tenné, mert ezek a dolgok nem jelentenek semmit sem, ha az
ember zseni, és tizenhárom éves. Nem, dehogy, a tőke hiányzott.
És most itt jött vele szembe. A TŐKE! Hihetetlen. Fej nélküli
ember. Egy rém. Jesus Freak Superstar!
Elefántember. E. T. Földönkívüli, T-rex a Jurassic Parkból, a
The Residents együttes szemgolyó-maszkot viselő tagjai, egy indiai ötméteres
körmökkel, amelyek úgy tekerednek össze, mint a szénabálák a ąumavai réteken,
az összes egykori, jelenlegi és jövőbeli sziámi iker együttvéve, Amala
és Kamala, a farkaslányok, Alien, Kane fia, a pszichopata kitömött anyja
a Psychóból, cirkuszi törpék, Gollam a Gyűrűk urából, Keith Richards a
Rolling Stonesból, minden, ami csak az ember eszébe jut, eltörpül emellett
a hihetetlen jelenség mellett, amellyel a fagyos szombat reggelen Leon
Jirsák találkozott, miközben életuntan vánszorgott a boltba, hogy reggelit
vegyen a mamájának.
Leon, akit a szülei Luc Besson filmjének gyilkosa után neveztek
el, habár azt állították, hogy da Vinci után kapta a nevét, maga sem volt
mindennapi figura. Száznyolcvan centi magas, vékony testalkat, olyan esetlen
mozgással, hogy a legjobban úszni szeretett, mert csakis a vízben volt
képes összehangolni a mozgását, és csak ott érezte szépnek magát. Ráadásul
pigmenthiányos, albínó volt, haja hidrogénszőke, a napon nem bírt megmaradni,
olyan veszélyes volt ez a számára, hogy nyáron furcsa, sötét, kapucnis
ruhát viselt, úgyhogy leginkább valamelyik ismeretlen szerzetesrend elcsatangolt
tagjának tűnt.
Máskülönben Leon tizenhárom éves zseni volt, nem a bizonyítványa
alapján, dehogyis, az iskolához szinte köze sem volt, hanem a Mensa tesztjei
alapján. Úgy tűnt, hogy egy napon történelmet ír majd, de most inkább a
tanárai írták őt be az osztálynaplóba, mégpedig igazolatlan hiányzásai
miatt. De mit is keresne egy Leonhoz hasonló koponya az iskolában? Az osztályzatgyárban
hamar rájött, hogy zsebre vágja az összes diszlexiás kishavert a zsebpénzükkel
együtt, akiknek a szülei vért izzadnak az irodájukban, rendelőjükben vagy
az árumintákkal megrakott céges kocsiban, hogy a gyerekeiknek fényes jövőt
teremthessenek, ezért úgy döntött, hogy vált, mégpedig határozottan és
véglegesen. Tizenhárom évesen megértette, hogy nem vesztegetheti tovább
az idejét, nem osztályzatokra, hanem pénzre van szüksége. Mégpedig egy
nagy bőröndnyire! Csak semmi garasoskodás. Most pedig itt jött vele szemben
egy fej nélküli ember, és ennek a hihetetlen jelenségnek kell, hogy oka
legyen, hiszen a világban nincsenek véletlenek.
– Uram – lépett elé hősiesen, és elállta az útját. – Üzleti ajánlatom
van az ön számára!
Ám a fej nélküli férfi nem reagált, talán a fejével együtt az
agya is hiányzott, de ki tudja, lehet, hogy a gerincvelő is képes olyan
bonyolult mozgás koordinálására, mint a nyomok hagyása a frissen hullott
hóban. Valahol lennie kell a gondolkodás középpontjának. A férfi egy hajszálnyi
távolságra haladt el a fiú mellett, és Leon orrába eljutott az öregség
szaga, ismerte már nagyanyjától és nagyapjától, eleinte jó illatuk volt,
aztán egy napon nekik is átható, büdös szaguk lett, először nagypapa ment
el, aztán nagymama, a halál szaga volt ez. Kissé megrémült, szembetalálkozik
a tőkével, és mindjárt el is veszíti? De hát miért is kellene egy fej nélküli
férfinak félnie a haláltól?
Az öregember bal karja és válla akaratlanul Leonnak ütközött,
és ekkor megtörtént. A férfi úgy fordult, hogy a fiú meglátta a púpos hátát,
amelynek a jobb lapockáján, hajlott hattyúnyakon nyugodott a fej:
– Bocsásson meg, fiatalember, nem akartam – krákogta a ráncos,
de szép arcon, a mélyen ülő, szomorú barna szemek alatt elhelyezkedő száj.
Leon kis híján fenékre esett a hóban.
Szóval így állunk. Persze, ő maga is tudhatta volna, hogy nem
létezhet fej nélküli törzs, és hogy mindent több szemszögből kell megvizsgálni.
De lehet, hogy így még jobb! A mindenit, ez a korcs nyak, amely az ősz
halántékú fejjel hátra hanyatlik; ezt olyan fémgyűrűkkel kellene díszíteni,
amilyeneket a zsiráfnyakú afrikai szépségek hordanak, azokról is azt mondják,
hogy a nyakuk hátrabicsaklana, ha a gyűrűket levennék, igen, az orvosok
mást mondanak, de vajon az orvosok nem néznének be a tizenkilencedik században
és a huszadik század elején a vásárokban lévő vándor rém-mutogatók sátrába,
hogy tátott szájjal bámulják a torzszülötteket, rémeket és korcsokat?!
Bármi megeshet, és most a saját szemével láthatja, hogy a természet még
mindig jócskán képes az emberi agyat megtréfálni.
– Uram? – szólította meg újból merészen az idős férfit. – Üzleti
ajánlatom van az ön számára. De először is, engedje meg, hogy segítsek
a szatyrot vinni.
*
Hogy a tizenhárom éves vállalkozó elindítsa az üzletét, olyat, amilyen
eddig még sohasem volt, és a hollywoodi filmekhez hasonló látványosságot
kínáljon, csak éppen nyersen, trükkök és csalás nélkül, ahhoz támogatásra
van szüksége. Ezért Leon összefogott két cimborájával, Ho-Csivel, akinek
az apja a vietnami éjjelnappali üzletek királya és a Csehországban élő
vietnami vállalkozók szóvivője volt, és Daliborral, a weblapok mesterével,
akinek minden vágya, hogy filmrendezést tanulhasson. A lelkes srácok azonban
rájöttek, hogy pokolian nehéz nagy dolgokat művelni, ha az ember nem felnőtt.
Az ő szánalmas korukban már az is bonyolult volt, ha be akartak jutni az
elfekvő osztályra, hogy meglátogassák Freak Show-juk hősét. Ápolók nem
lehettek, családtagok sem voltak, úgyhogy csak a jótékonykodás maradt,
énekes trióként masíroztak hát be, cserkészegyenruhában feszítve bejelentették,
hogy énekelni szeretnének a bácsiknak és a néniknek.
A főnővér, Popelková asszony, középkorú, jól ápolt hölgy, lelkesen
tapsolt, és intézkedett, hogy minden idős beteg a társalgóban gyülekezzen.
A fiúk azelőtt sosem láttak ilyesmit, és el kellett ismerniük, nyugtalanító
érzés volt ennyi emberi roncsot látni egy kupacban. És még csak a szerencsésebbeket
látták, akiket le lehetett kapcsolni a gépről, hogy némi szórakozás jusson
nekik az unalmas, fájdalommal teli kórházi napon.
Utolsóként Klimt urat vezették be a nővérek.
Dalda az ajkába harapott, Ho-Csinek remegni kezdett a keze, Leon
pedig diadalittasan vigyorgott. Két csinos nővér vezette a kezénél fogva
a fej nélküli monstrumot. Pontosan úgy lépdelt, ahogyan azt Leon leírta
a társainak. Olyan látványosság volt, hogy még azok a betegek is felmorajlottak,
akik pedig hozzá voltak szokva Klimt úrhoz.
– Na, mi van? Megnémultatok? Még mindig nem hiszitek, hogy a
Rémségek Háza egy aranybánya lesz?! – súgta Leon.
– Azt a rohadt… – fújt egyet Ho-Csi, és összehúzta amúgy is keskeny
szemét.
– Ez aztán marhára kemény – bólintott Dalda, és Lynch híres filmje
jutott az eszébe. – Olyan, mint az elefántember.
Leon odasúgta, ha ennek a rémségnek a marketingünk segítségével
nem lesz több nézője, mint Lucie Bílának, akkor megeheted a cserkészsapkádat.
Aztán Igor úr úgy fordult, hogy meg is lássa a cserkészeket.
Elmosolyodott, és bal szemével ravaszul kacsintott. Leon ezt viszonozta.
Az elképedt Dalda és Ho-Csi is kacsintott. A titkos paktum megpecsételtetett.
Ezzel a kacsintással megállapodást kötöttek a Rémségek Háza kft. létrehozásáról.
Az egyedüli felnőtt a kifacsart hattyúnyakát, a fejét és az aláírását adta
a cégnek, Ho-Csi apján keresztül megszerezte a vállalkozói engedélyt, a
cégbírósági bejegyzést és 100 000 korona készpénzt, a jövendőbeli filmrendező
Dalibor a webes megjelenésről gondoskodott meg néhány morbid humorú videoklipről
a fej nélküli emberrel.
Leon, a koponya, zseni és fura szerzet, a kor gyermeke, azé a
koré, amely nem kedvez a gyengéknek és a kételkedőknek, a tántoríthatatlan
akaratát, jövőképét és fantáziáját adta a vállalkozásba.
Aztán úgy énekeltek az öregeknek, mintha az életükért küzdöttek
volna. Lehet, hogy nem voltak tökéletes dalnokok, de volt zenei hallásuk,
és jól formálták a hangokat, csak éppen mindhárman mutáltak, úgyhogy a
dalok közben a hangjuk egy-egy oktávot ugrált föl és le. De a bácsik és
nénik úgyis süketek voltak, lelkesedtek, ezerrel tapsoltak, minden maradék
erejüket beleadták, néhányan még könnyet is ontottak. Az előadás végén
még Leonnak is gombóc nőtt a torkában, és egyikük sem mert a másik szemébe
nézni. Szégyellték magukat, talán nem teljesen korrekt más kárából hasznot
húzni. Ugyanakkor az éneklésben azért nem voltak olyan jók, hogy megváltoztassák
a vállalkozásuk profilját. Nincs értelme utolsónak lenni valamiben, még
ha ez jó érzést keltene is, ha valamiben első is lehet az ember, és dúskálhat
a pénzben!
Látogatásuk végén Klimt úr a kedvenc nótáját kérte, úgyhogy emlékfoszlányaikból
valahogy összerakták.
Akasszátok magasra, hadd lógjon,
Akasszátok magasra, hadd kapjon,
Akasszátok magasra, hadd lógjon,
Ha vendégségbe jön, legalább kopogjon.
¬*
A főnővérre rendkívüli hatással voltak, ami megnyitotta az utat Klimt
úr felé, a biztonság kedvéért a magányos öreg maga is engedélyt kért, hadd
látogathassák.
Mi több, még azt is megengedték, hogy a fiúk, afféle cserkész-jószolgálatként
kivihessék az elfekvőről családi látogatásra. Leon sugárzott, nem kell
a sztárunkat a fellépések miatt kiszöktetnünk, és ha majd pénzt is kerestünk
a Rémségek Házával, aláír majd egy szerződést, és saját lakásba költözik.
Ott majd végre azt csinálhatja, amit csak szeretne. Végeredményben nem
lehet csupán azért gyámság alá helyezni, mert a feje éppen nem a megfelelő
helyen van! Ráadásul Igor Klimt úr valóban álmodott egy saját otthonról,
és éppen ez volt az oka, hogy hajlandó volt saját méltóságát is feláldozni
a Rémségek Háza Kft-ben.
*
Eltelt néhány hónap a cég létrejötte óta. Leon az iskolában egyre mélyebbre
süllyedt. Egyesei voltak, bukásra állt csaknem mindegyik tárgyból, de optimistán
tekintett a jövőbe. Dalibor és Ho-Csi nem volt annyira radikális, hogy
a Rémségek Háza miatt elszakadt volna a tanulástól. A vietnami szülők számára
a fiuk taníttatása alapvető jelentőségű volt, amelynek az elmaradása esetén
sosem adták volna kölcsön azt a száz rongyot, úgyhogy Leonnak is el kellett
fogadnia, hogy a társai nem szentelték magukat száz százalékban a cégnek.
A szórakoztatóiparban így is rettentő sok volt a meló. Termet bérelni,
meghatározni a bemutatók időpontját, reklám, promó az újságokban és folyóiratokban,
honlap, vírusvideók, távlatilag teleshopról is tárgyaltak, csak jöjjön
be az első turné.
A városban beindították a suttogó propagandát, elbűvölően rémséges
plakátokat ragasztottak ki. Leon a kosztümökről és a koreográfiáról gondoskodott,
Dalibor intézte a vetítést és az effekteket. Aztán eljött a premier ideje.
Persze volt már főpróba egy vietnami étteremben, amely felülmúlta a várakozásokat.
A vietnami boltosok kiugráltak rémületükben az ablakon, amikor a páncélos
fejnélküli lovag felemelkedett a lefejezéshez használt tuskótól, és a reflektorok
vörös fényében éppen feléjük lépdelt.
Le kellett állítani a főpróbát, és megmutatni nekik mindent vizuális
és hangeffektek nélkül. A publikum az átélt rémületet követően megkönnyebbült,
veszettül elkezdtek nevetni, és olyan vastaps következett, amilyet fiúk
életükben nem hallottak, még a Velencei Éj fesztiválon sem. Az előadást,
immár a teljes koreográfiával, aznap este összesen hatszor kellett megismételniük.
Ho-Csi aztán hozta az összegyűjtött pénzt. Elmondta, hogy honfitársai sosem
szórják a pénzt, fogukhoz verik a garast, de a Rémségek Házára összesen
hatezer koronát fizettek be, mégpedig úgy, hogy az előadást díjtalannak
hirdették meg.
Az első győzelmet azonban mostanra elfeledték, a kétszáz férőhelyes
teremben, amelyet a Kultúrházban béreltek, főleg videókölcsönzőkön és a
legújabb szórakoztató trendeken edződött publikum ült. Ha ezt a közönséget
megnyerik, akkor a Rémségek Házával meghódítják az egész világot. Az öltözőbe
berontott a vigyorgó Ho-Csi, kezében egy pénzkazettával.
– Hatszáz jegyet adtam el, és meghirdettem még egy előadást kétszáz
főre – jelentette társainak.
– Uramisten! Ha egy kilóért adunk egy jegyet, az hatvan rugó
egy nap alatt – lelkendezett Leon –, de hogy a fenébe gyömöszölünk be egy
kétszáz férőhelyes terembe ennyi nézőt?!
Ho-Csi vállat vont.
– Mindenki be akar jutni. Ha mi nem passzírozzuk be őket, ők
passzíroznak minket a földbe!
Igaza volt. Amikor Leon meglátta a felhevült tömeget, visszavonulót
fújt.
– Eresszétek be őket mind! – kiáltotta.
Ilyen látogatottságot az álmos kisvárosban legfeljebb a tévés
celebek produkálnak, aztán pedig csak a travesty show. A publikum elárasztotta
a nézőteret, a lépcsőkön is ültek, a teremben meg lehetett fulladni, olyan
tömeg volt, hogy a légkondicionáló sem ért semmit.
– De hol császkál, merre van a Fejnélküli Klimt, hol van Ho-Csi
és Leon?! – csodálkozott Dalibor, aki készen állt, hogy elkezdje az audiovizuális
show-t.
Berontott az öltözőbe a társaihoz, de már az ajtóban látta, hogy
valami nincs rendben.
A páncélos fejetlen lovag egy kifényesedett öreg fotelben hevert,
sápadtabb és ráncosabb volt, mint máskor, Leon pedig egy likőröspohár tartalmával
próbált meg beletalálni az elcsatangolt fejen lévő szájba.
– Ideges vagyok, fiúk, ideges, rosszul érzem magam, és remegek,
mint a nyárfalevél… – sípolta a hervadt nyakon csüngő fej. – Nem akarom
elszúrni nektek, olyan kedvesek voltatok velem, de ma nem lépek ki a pódiumra.
Komolyan, nem megy…
– De Klimt úr, nem lesz semmi baj, ez csak egy kis lámpaláz,
mindjárt elmúlik – fogta könyörgőre Leon.
Nem volt semmi ilyesmire felkészülve, és látszott, hogy remeg,
mint a kocsonya.
– Itt van, igyon, ez majd talpra állítja – tukmálja az öregbe
az italt.
– Áááááá – dönti magába a szeszt Klimt úr, de továbbra is összegörnyedve
marad a fotelben.
– Ezért a hatvanezerért csak megéri összeszedni magát – lóbálja
meg Ho-Csi a pénzkazettát.
– Nem akarok csalódást okozni, tényleg nem, áááá – sóhajt az
öreg. – De nem megy. Talán a legközelebb.
Daldának megroggyan a lába. Szóval minden felesleges volt? Az
összes fáradozás, rohangálás, az álmok a gazdagságról és a dicsőségről?!
A David Lynch-féle jövő? Szeme sarkából Leonra pillant, aki még rosszabb
állapotban van.
Először úgy tűnik, hogy mindjárt összeomlik, rémesen sápadt,
és levegő után kapkod. De aztán bedob egy felest, arca grimaszba rándul,
és undorral összerázkódik, mert nem nagy iszákos, tizenhárom évesen voltaképp
senki sem az, és teljesen idegen hangon mordul:
– Nyisd ki, Ho-Csi, a kasszát, és számolj le Klimt úrnak ötven
lepedőt.
A pénztáros arca holtsápadtra váltott. Játékbabáéhoz hasonló
hosszú szempillái megrebbennek, nyel egyet, de aztán kinyitja a kasszát,
és leszámol Klimt úr ölébe ötven rongyot.
Az idős úr fürjtojás mintájú ráncos keze megtalálja az elkóborolt
fejét, erősen megtámasztja, és most mélyen ülő, szomorú szemével hitetlenkedve
bámulja a kupacnyi bankjegyet.
– Ha, ha, ha, ha, haha…! – nevet eszelősen az öreg.
– Ha, ha, ha, ha!! – kacagnak vele az ifjú üzlettársak.
– Hát jó, rendben, fiúk, amondó vagyok, vágjunk bele. Készüljetek!
Konferáljátok fel a számomat! De gyorsan, nehogy meggondoljam magam… És
rejtsétek el a pénzt, nehogy lába kéljen…
Leon véresre harapja az ajkát, miközben Ho-Csi visszateszi a
kasszába az ötvenezret.
Hm, van néhány dolog, nem sok, de mégiscsak akad, amiért a fickó
elveszíti az eszét.
*
A Rémségek Háza fényes győzelem volt, az emberek vették a lapot mindenben,
amit a srácok kigondoltak, a fehérhegyi csata után lefejezett Kryątof Harant
z Polľic a Bezrudičtól kezdve Preslig, a hajócsavar feltalálójáig,
akinek a fejét lecsapta egy vasúti pózna. Úgy tűnt, nyertek, a Rémségek
Háza kiállta a próbát, és bátran útnak lehetett indulni vele. Sokat írtak
az új attrakcióról, a weblap az internetes keresési listák élére került,
és a Klimt úrral készült videókat a multicégek öltönyös alkalmazottjai
reggelente vicces kommentekkel küldték át egymásnak e-mailben.
Dalibor észrevette, hogy a fej nélküli klipek a neten egészen
a Wall Streetig vándoroltak. Bizony, a menedzsereknek világszerte szükségük
van valamire, ami színt visz a napi rutinjukba.
Természetszerűleg rájuk akaszkodtak mindenféle élősködők, a maguk
hasznát keresték, porszívóügynökök, öltönyös impresszáriók, mihelyt rájöttek,
hogy a nagy felhajtás mögött tizenhárom éves zöldfülűek vannak, a legfiatalabb
ragadozók a cseh showbizniszben.
De ők összetartottak, mint a Beatles vagy a négy muskétás – Leon,
Ho-Csi, Dalda és Klimt úr – senki nem tudta átverni vagy megvezetni őket.
Közeledett az első prágai előadás, és hittek benne, hogy a főváros
is a lábaik előtt fog heverni. De mégis meghökkentek, amikor levelet kaptak
a Pragokoncert szervező cégtől. Ebben értesítették őket, hogy a hatalmas
érdeklődés miatt áthelyezték a Rémségek Házát a prágai külvárosi klubból
a Kultúrpalota Kongresszusi Termébe.
– Zsír, srácok, már olyan híresek vagyunk, mint Lady Gaga – rikoltozták,
és örömükben egymás hátát csapkodták.
– Nyomás az elfekvőbe Klimt bácsihoz, hogy szedje a cókmókját!
– lelkendezett Ho-Csi.
– Simán! Itt az idő, hogy keressen egy ingatlanügynököt, és béreljen
magának egy villát Jevanyban Karel Gott szomszédságában!!! – harsogta vidáman
Leon.
Akárhogy is nézzük, kisfiúk voltak, pelyhedző madárfiókák, akik
még ki sem repültek a fészekből, de már is megcsinálták azt, amit a világ
a felnőttektől vár csak el: pénzt kerestek!
Azt azonban nem sejtették, hogy ami fölöttük fenségesen szétterül,
az nem a kék égbolt, hanem fekete viharfelhők sokasága.
Így jött hát el a nagy prágai fellépésük napja. Klimt úr rosszulléte
megismétlődött, ezúttal azonban, sajnos, nem lámpalázról volt szó. Már
amikor megpróbálták beleszuszakolni a sztárt Kryątof Harant pléhpáncéljába,
az öreg alig kapott levegőt, a nyakát fájlalta, fújtatott, mint egy gőzmozdony.
Hattyúnyaka még a szokásosnál is kifacsarodottnak tűnt, ráadásul
még csúnyán fel is dagadt, és ráncos arca rettenetesen izzadt. Amikor az
ember tizenhárom éves, a nyereséges Rémségek Háza kft. tulajdonosa, előtte
áll az egész élet, a teremben pedig háromezer fizető vendég, akkor nem
jut az eszébe, hogy orvost hívjon, még ha hárman vannak is jelen, és éppen
összedughatnák a fejüket.
– Nyugalom, Klimt úr, minden rendben lesz, klappolni fog minden,
ez a fellépés 829 200 ruppót hoz a konyhára a kiadások levonása nélkül,
ez azért frankón elég ok arra, hogy az ember magára húzza ezt a pléhmaskarát,
és félre dobja a lámpalázát, nem gondolja? – kérlelte behízelgő hangon
Leon az öreget, és a jól bevált likőr után nézett, hogy a szájába döntse.
Kétezer-hétszázhatvannégy néző tapsolt türelmetlenül az előadás
megkezdéséig. Saját szemükkel akarták látni a rémisztő férfit, aki híresebb
volt, mint a Fejnélküli Lovas. Félni és nevetni vágytak, szórakozni akartak,
szomjazták a horrort. Ennyi nézője még Stuart Mária lefejezésének sem volt,
akire állítólag hétszer kellett lesújtania a hóhérnak, mire sikerült elválasztania
a fejét a testétől. De a publikum, akkor éppen úgy, mint ma, minden áron
ragaszkodott a látványossághoz.
– Ááááááááááááááá, khrrrrrrrrrrrrrrrrrrhhhhh, ááááááááááááááááááá,
ne haragudjatok, khhhhh, khhhhhha, le kell ülnöm, fiúk, egy pillanatra
leülök, legalább egy pillanatra… – hörögte az öreg.
Dalda és Ho-Csi egymásra pillantott. Lejárt az idő. Vagy elkezdik
most, vagy lefújják az egészet.
De Klimt úr, nehézkesen lehuppant a díványra, feje a válláról
hátracsuklott a púpjára, és ezt követően a fej nélküli torzó nem mozdult
többet.
– A fenébe, Igor bácsi, nem aludhat most, keljen fel, keljen
fel – harsogja Leon stampedlivel a kezében, megemeli a nagy testet, felgöngyölíti
a behunyt szemű fejet, megrázza, erőszakkal kinyitja a száját, és gyógynövény
likőrt löttyint a nyelvére.
Ám a likőr keskeny kis patakban folyik ki a szájból, mint a víz
a vízköpőből, mindhárman rémülten letérdelnek, megrázzák az alvó öregembert,
de mindhiába.
Az öltöző ajtaján ököllel dübörgött a rendezvényszervező cég
alkalmazottja, és mély hangok harsogták, hogy rettenetes a késés, a nézők
őrjöngnek, látni akarják a rémet, és ha nem kezdik azonnal, ízzé-porrá
törik Közép-Európa legfényűzőbben berendezett termét.
– Meg kell mondanunk, hogy lefújjuk a show-t – jelentette be
komoly hangon Leon. – Dalda, Ho-Csi, kapcsoljátok be a háttérvilágítást,
megcsinálom magam.
Így aztán a közel háromezer ember elnémul, amikor egy óriási
méretű, fej nélküli férfi közelít feléjük, majd az árnyékból egy tizenhárom
éves fiú lép elő pólóban és farmerben, a teremben kigyúlnak a fények, és
Leon beszélni kezd a mikroportba: – Hölgyeim és uraim, a Rémségek Háza
mai előadása a főszereplő komoly egészségügyi problémái miatt elmarad.
A belépőjegy árát természetesen mindannyian visszakapják a pénztárban,
illetve az árusító helyeken. Köszönjük a megértésüket.
A nézőtér felmorajlik.
– És mi baja van?! – kiáltja egy hang a publikumból.
– Meghalt…
Dalibor lekapcsolja a fényeket, majd utoljára lejátssza a Rémségek
Háza kft. szignálját.
Függöny.
*
Halottak napja van a kisváros temetőjében, mindhárman, Leon, Ho-Csi
és Dalibor pufi dzsekiben áll az ösvényen, amely körül a szél hordja a
száraz leveleket, és elégedetten néznek egy sírkövet, amelyen arany betűkkel
a következő felirat áll: „Alena Klimtová (1925–2000), Igor Klimt (1920–2011)
Egész életemben rosszul állt a fejem, de a szívem a helyén volt.” Leont
már rég kirúgták a nyolc osztályos gimnáziumból, most szakközépbe jár,
gyengeáramú technikusnak tanul vagy tanulna, de a valóságban új vállalkozói
profilt alakított ki, amely kis csapatát hamar felemeli, Ho-Csi harcművészetet
tanul, Dalda pedig egy akciófilm forgatókönyvét írja. Ha összejön, olyasvalamit
hoznak létre, mint amit az olaszok a spagettiwesternnel. Kung-fu akciófilmeket
kezdenek forgatni, és lesz mit a tejbe aprítaniuk.
Leon dermedt ujjaival gyertyát gyújt, majd Ho-Csi csücsörít és
fütyülni kezd egy ismert dallamot, Leon fölegyenesedik, és csatlakozik,
Dalda szintúgy, míg a szavakhoz nem érnek, és ugráló kamaszhangjukkal öreg
barátjukat hattyúnyakánál fogva jócskán a temetői gesztenyefák fölé, egész
magasra emelik.
Akasszátok magasra, hadd lógjon,
Akasszátok magasra, hadd kapjon,
Akasszátok magasra, hadd lógjon,
Ha vendégségbe jön, legalább kopogjon.
Mikor láthatunk angyalokat?
Kár, hogy mi, emberek nem láthatjuk őrangyalainkat. Egy kedves prágai
barokk templomban gyűlnek össze, a sekrestyében megdézsmálják a plébános
misebor készletét, hogy megmelegedjenek, és a fapadokon védenceik életéről
anekdotázgatnak. Sok hasznos dolgot tudhatnánk meg magunkról, emberekről.
És nyugodtabbak is lennénk, ha tudnánk, hogy vannak olyan lények, akik
szeretnek minket, és sosem feledkeznek meg rólunk. Szerencsére azonban
időnként egy-egy embernek sikerül kihallgatnia az angyali történeteket,
hogy azokat tovább is adja. Hallgassátok hát!
Ábrahám, egy idősebb angyal mesélt a fiatalabb kollégájának,
Benjaminnak.
– A védencemet Vladimírnak hívják – mondta Ábrahám Benjaminnak
–, és elmesélem neked, hogy a szünidő pontosan egy évvel ezelőtt miként
választott el minket egymástól.
Ábrahám angyal megrázta magát, meglebegtette elzsibbadt szárnyait,
megdörzsölte kopasz fejét, és nekifogott: – A gazdám nagyon szerelmes volt
Zlatuąébe, egy karcsú szőkébe, és mihelyt végzett a természettudományi
karon, megvédte a légkörben élő valamiféle új mikrobákról szóló szakdolgozatát
– ezek léteznek, még ha nem lehet is látni őket –, feleségül vette őt.
Vladimírka nem sejtette, hogy a házassághoz szükség van látható
dolgokra is: mindenekelőtt lakásra és pénzre. A nem látható dolgok iránti
szenvedélye vakká tette a pénz tekintetében. A fiatal pár albérletben élt,
és oda született Vaąek fiuk is. Vladimírka, a láthatatlan dolgok szakértője
a láthatatlan mikrobák tanszékén dolgozott, és annyira beásta magát a munkába,
hogy egészen hasonlóvá vált a nem látható kedvenceihez, úgyhogy éveken
át senki nem vette őt észre, hogy felemelje a fizetését. Öt év telt el,
míg a tavalyi évben eljött a szünidő, és Vladimírkának nem volt a fia számára
születésnapi ajándéka. Nem bírt aludni, azon törte a fejét, hogyan kereshetne
egy kis pénzt, hogy Vaąeknek mountain bike-ot vehessen a vakációra, a kisfiú
ugyanis hosszú ideje csillogó szemmel nézte az üzlet kirakatában álló vörös-arany
biciklit.
E mellett a kirakat mellett haladt el minden nap a szomorú apa
a láthatatlan mikrobák tanszékéről hazafelé, és szégyent meg gyűlöletet
érzett önmaga iránt. Megállt, és olyan sokáig bámulta a kirakatot, hogy
a szeme előtt már összefolytak a vörös-arany bicikli kontúrjai. A születésnap
márpedig egyre közeledett.
– Tennem kell valamit – súgta magában szomorúan –, kirabolok
egy bankot…
Idegpályáin a vörös-arany bicikli szaladgált. Elveszettnek érezte
magát, túlságosan szomorú volt ahhoz, hogy észrevegyen engem, az őrangyalát.
Elindult hát a takarékpénztárba, belső zsebébe egy kést rejtett,
amelyet egykor túrázni hordott, amikor még nem volt Vaąek apja és Zlatuąe
férje, hanem Vad Bill a fűben, fején cowboykalappal.
Természetesen nekem csak őrzésre volt engedélyem, nem húzhattam
úgy ki a slamasztikából, hogy megszerzem neki az ajándékot, a mountain
bike-ot. Így a gazdám fekete harisnyát húzott a fejére, és berontott az
Angyal metróállomásnál levő takarékpénztárba. A pénztáros és a gazdám is
áttetszően sápadt volt, elöntötte őket a félelem, a szégyen és a düh, én
pedig a kés, a pénz és a szomorúság miatti rémületemben ott az Angyal fölött
villámsebesen verdestem a szárnyammal, akár egy kolibri. A színem, éppen
úgy, mint a kolibriké, acélkék volt, de Vladimírka nem láthatott, csak
a késére összpontosított. A kés markolatára, amely úgy tört előre a tenyeréből,
mint a félelem a szívéből. Ismerem őt, tudom, hogy így volt, a pénztárost
fenyegette, de saját magának okozott sérülést. Jó volt, hogy a kisasszony
kiadta a pénzt, amely mindent és semmit jelentett egyszerre, amire csak
a pénz képes már több ezer éve. Számára a pénz volt a minden, amikor belépett
a takarékpénztárba a késsel, most pedig, amikor a bal keze érte nyúlt,
semmivé lett. Angyal vagyok, mégsem vethettem semmit Vladimírka szemére.
Csak annyit mondtam magamban, az Istenért, fogd már azt a pénzt, és fuss,
tűnés innen, nehogy elkapjanak!!!!
De senki sem üldözte a gazdámat, nem futottak utána fekete ruhás
rendőrök, nem biztosították ki a fegyverüket csuklyás férfiak, csak egyetlen
vadász eredt a nyomába, az egyedüli agár, amely a sarkában volt, Vladimírka
lelkiismerete volt. A gazdám megtántorodott, egy ideig visszafelé futott
a takarékpénztár felé, talán, hogy elnézést kérjen a pénztáros kisasszonytól,
egy percig a villamos előtt futott a síneken, egy darabig a sínek között,
remegett, sírt, majd hirtelen a lelkiismerete a szívébe mart, és ő a földre
zuhant. A gazdám szíve nem viselte el a rossz lelkiismeretet, és felmondta
a szolgálatot. Halálos ütést kapott. Azonban megmentették, mentő érkezett,
végig a balján ültem a kocsiban, a kórházban is vele voltam, és csak a
bíróságon kellett búcsút vennünk egymástól.
Az én Vladimírkámat elítélték, és elfogadta a büntetést. Azt
hiszem, hogy nagy kő esett le a befuccsolt, de újból rendbe hozott szívéről.
Elfogadta az ítéletet, nem akarta, hogy megaláztatása pillanatában
lássa őt Zlatuąe és Vaąek, de engem keresett, amint végigjáratta tekintetét
a termen. És valóban meg is pillantott. A szeméből láttam! Tényleg látott!
Elbűvölten közelebb léptem hozzá, és a szemébe néztem. Megszűnt számunkra
a bírósági terem, a tanács, a védők, a rendőri kíséret, a takarékpénztári
kisasszony… én pedig a szemébe néztem, és most először azóta, hogy angyal
vagyok, megpillantottam saját magam. Megláttam, hogyan nézek ki, én a láthatatlan,
aki nem látszott meg semmilyen tükörben. Különös, magával ragadó érzés
volt. Látni és látva lenni. Ekkor tudtam meg azt az igazságot, amely minket,
angyalokat irányít.
– Mi az az igazság, Ábrahám? – kérdezte Benjamin.
– Hogy időnként azoknak, akinek tiszta a szíve, megjelenik egy
angyal.
– Mennyit kapott Vladimírka a Vaąek születésnapjáért? – kérdezte
az idősebb angyalt Benjamin.
– Egy évet a mostani születésnapig – felelte Ábrahám. – Holnap
szabadul.
– Gondolod, hogy megint meglát majd téged, Ábrahám? – kérdezett
tovább az ifjú angyal.
– Igen, hacsak nem lett rossz a börtönben – felelte az idősebb.
Egy pillanatig csönd volt, a fiatal és az öreg angyal is gondolkozott.
De aztán Benjamin angyal felkiáltott: – De hát így, barátom,
a kis Vladimírnek mégis csak olyan születésnapja lesz, amelyet soha nem
felejt el!!! Újra látja apját, akinek olyan szíve van, hogy inkább ketté
hasad, mint hogy elviselje a rosszat, még akkor is, ha ő maga gonoszságra
vetemedne.
Irigyellek ezért az emberért, akiben megláthatod a saját képedet,
mert én a mai napig nem tudom, hogy nézek ki, az én emberem szemei sosem
váltak tükörré!!
– Ne félj, egyszer majd meglátod magad – biztosította a fiatal
angyalt Ábrahám –, lehet, hogy nem leszel már szép és fiatal, de az embered
biztosan megteszi neked ezt a csodát, hiszen nekünk, halhatatlanoknak rettentő
sok időnk van.
BEKE MÁRTON FORDÍTÁSA
Lettre, 87. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|