Amikor anyám az öcsémet várta, a nővérem sose jött velünk. Ha valahová mentünk, nem indult együtt velünk. Csak késve jött utánunk. Úgy tett, mintha nem tartozna hozzánk. Ha mentünk fel nagyapámhoz, ő átment a túloldali járdára. Messziről tartott szemmel bennünket. Kicsit mindig lemaradva követett. Anyám kérdezte tőle, miért csinálja ezt.
„Most mindenki látja, hogy mit csináltatok”, mondja.
„Mér, mit csináltunk?” kérdi anyám.
A nővérem nem mond semmit, csak anyám hasa felé bök.
„Pulyát”, mondja. 
Apám nevet, nem szól semmit.
Anyám elpirul, nem tudja, mit válaszoljon. Nem értem a nővérem, miért bántja ez. Látunk a faluban mindig várandós asszonyokat. A gyerekeket szereti.
„Hová mész?” kérdezi egy egyik öregember. 
„A folyón túlra, segítek összegyűjteni a levágott szénát”, mondom, de nem tudom, hogy szabad-e ezzel az emberrel beszélnem. Anyám nem mondta meg.
„Hogy hívják azt a folyót?” firtatta tovább az öreg.
„Kidron a neve”, mondom.
„Kidron? Honnan veszed te ezt?”
„Mi otthon Kidronnak nevezzük.”
„Itt élsz te, ebben a faluban?”
„Igen. Ide születtem”, mondom, de ez nem teljesen igaz. Elpirulok, mintha hazudtam volna. Pedig nem hazudtam, csak a kórházban születtem. Akkor még új volt. Én voltam a tizenhetedik, aki ott született. A tizenhetet nem lehet osztani. A nővérem megtanított számolni, mert ő már iskolás. Azóta minden számot felbontok. Rájöttem, hogy a szorzás az összeadás. Gyors összeadás. Szeretem a számokat. Nehezen megy az osztás, ezért folyton gyakorlok. Magamban mindig felbontom a számokat. Így nem olyan unalmas kapálni vagy kukoricát fejteni. Közben fejben játszom a számokkal. A tizenhatot szeretem, mert az négyszer négy. Azt a legkönnyebb megjegyezni. A tizennyolc háromszor hat, vagy kétszer kilenc. A tizenhét azonban nem sokszorosa egy másik számnak. Magányos szám. Oszthatatlan. Nem szorzata valaminek.
„Az lehetetlen. Még sosem láttalak”, mondja az öregember, és összehúzott szemöldökkel fürkészi az arcom. Gyanakvás van benne, hogy talán nem mondok igazat. A pulyák mindig hazudnak. Ismerős vonásokat keres. Kire is hasonlíthatok. De látom rajta, nem talált semmit.
„Vagyis a kórházban születtem”, mondom. „De az apám itt született, a saját házukban. Én a kórházban születtem, de itt élünk. Én mindig is itt laktam.”
„Láttál te már engem?”
„Azt hiszem… igen”, mondom. De a felnőttek mind egyformák, mondom még halkan.
„Hogy érted azt, hogy egyformák?
„Kiabálnak, hangoskodnak, ismerik egymást”, mondom. Én sok embert nem ismerek.
„Kinek vagy a fia?”, tudakolta tovább az ember.
Mondom az apám nevét, ami nem mond nekik semmit.
„Ki a nagyapád?”, kérdik.
„Bobonka Mihály”, mondom.
„Tudom már. Akkor azért nem volt ismerős.” 
„Mer az apját a zsidó csinálta”, mondja az egyik.
„Azt beszélik. Tudod, milyen a pletyka. Asszonybeszéd…”, mondja és a kezével legyint.
„Apádat a zsidó csinálta, egy csupor hártyátlan paszulyért…”, mondja és röhög.
„Mi az a hártyátlan paszuly?”, kérdem.
„Majd megtudod, ha nagy leszel”, mondja, és még jobban röhög.
„Most nem tudhatom meg?”
„Még korai lenne.”
„Miért lenne korai?”
„Nem kérdezel túl sokat?”
„Úgy tetszik gondolni?”, mondom.
„Szemtelenkedsz?”
„Mernék én olyat?”
„Mégis csak lehet valami a dologban…”, mondják és otthagynak.
Anyám az asztalnál ül és egy zsák paszulyt fejt. Közben beszél. Anyám emlékeket talál ki nekem. Azt akarja, hogy úgy emlékezzek, ahogy ő. És arra, amit ő tart fontosnak. Régi történeteket mond. Van, ami megtörtént és van, ami nem. Azt mondja, te már biztosan nem emlékszel. 
„Kicsi voltál. Nagyon kellett, hogy legyen kacsánk, a toll miatt is, meg egyébként is. Akkor még a kacsatojást is megettük. Az elhullajtott tollakat is felszedtem az udvaron. És megmostam.” Azóta emlékszem erre a történetre. A tizenegy kacsa történetére. Arra, hogy minden számból hiányzik egy. Sose fogom elfelejteni, mert a tizenegy csak magával osztható. De ha a hiányzó egyet hozzá adnánk, akkor nem volna csak magával osztható. Meg eggyel.
Tizenkét kiskacsa hápogott a papírdobozban. Reggel hozta meg anyám. Tegnap kimosta az itatót, amelyet tavaly a kőcsei vásáron vett. Még teljesen új, nem is használtuk. A múlt évben megölte a görény a kacsákat az ólban. Anyám sírt. A torkukat rágta át, és kiszívta a vérüket. Ahhoz már nagyok voltak, hogy elcipelje őket. De nem eszi meg, csak kiszívja a vérüket. Bár inkább enne meg egyet-kettőt, mondja anyám. Lepocsékolja az összest. 
Anyám hozta az ásót és elásta a kert végében. A földkupac tetejét megveregeti, aztán köp egyet rá. Az itatót lemosta és kitette az udvarra, hogy a nap süsse. A napfény mindent megtisztít.  A cserép sötét árnyalatban ragyogott, ahogy megszívta magát vízzel. Csak belül van rajta máz, kívül olyan a tapintása, mint a téglának. Öt lyuk van rajta körben, ahol ihatnak. Meg egy a tetején, ahol vizet lehet bele tölteni.
„Hadd szívja meg jól a nap őket, nehogy rájuk jöjjön a rossznyavalya”, mondta anyám. Gyökérkefével alaposan megsúrolta kívülről, az ujja hegyével belül is, ameddig csak tudta. Az ujjai céklavörösek és vastagok, ki is vannak repedezve. Anyám hajnalban kelt, már reggelre mindent elvégzett, mire felébredtem. Ott volt már kora délelőtt az itató az udvaron. Fenékkel felfelé, hogy jól kicsepegjen belőle a víz. A Tyúkostól hozta el, már a múlt héten lebeszélte vele, hogy rendeljen neki is tizenkét kacsát.  A biciklisaroglyára tette, a Tyúkos odakötötte. 
Az egyik Garda a Tyúkos. Mert nála rakják le a keltető emberei a naposcsibét. Az állam hozza, és ő osztja ki. A kiskacsát, kislibát. De előtte fel kell iratkozni, hogy ki hányat szeretne. Aztán még fizetni is kell érte. Mert ez pénzbe kerül. Egyébként meg mindenkinek van otthon tyúkja is, tojása is. A kacsatojást pedig bepakoljuk a tyúk alá. A kotlós nem veszi észre, hogy ez most kacsatojás. A kotlósnak a lába közt lehull a tolla, hogy a bőre érjen a tojáshoz. A toll felfogná a meleget. A kotlós forró, nagyon forró. Talán ez a forróság az oka, hogy meg van bolondulva. Védi a tojásokat. Aki közel megy hozzá, azt ijeszti. Csap a szárnyával, riasztó hangot ad. Meg akarja félemlíteni. Alig eszik, alig iszik. Megszállott. De csak az ilyen jó kotlós. 
A rossz kotlóst erőltetni kell, hogy üljön a fészken. De így is összetapossa a tojást. Vagy már épp a fiókát, amelyik már kikelt épp. A jó kotlósnak nagy a becsülete. Azt nem vágják le. Annál inkább a rossz kotlóst. Annál csak azt várja anyám, hogy elmúljon a kotlási idő, és ne legyen büdös a húsa. Mert a kotlós ehetetlenül büdös. Ha megdöglik, az nagy szomorúság, mert még a cigány se viszi el. Nem lehet vele mit csinálni. Rosszabb a döghúsnál.
    Az új kacsákat szeretném megsimogatni. Szeretném őket megfogni. Kis pihés csomócskák. Egy négyzet alakú karton dobozban adják őket, amelyeken oldalára 1 forintos nagyságú lyukak vannak vágva. A barna hullámpapírba néhol csak belenyomták a sablont, de a kör alakú papírkorong bent maradt a lapban. Ha megnyomom az ujjam hegyével, ki tudom szedni. Van olyan, amelyik félig kifordult, azt könnyebb. Ezzel játszom, és azt képzelem, hogy pénz. Gyűjtöm a pénzeket. Anyámnak akarom adni.
    „Ne piszkáld a kacsát”, ripakodik rám. 
„Nem piszkálom, mert mindig odébb mennek. Csak a pénzt szedem ki”, mondom. 
A barna doboz jól össze van hajtva. A tetejét nehéz levenni róla. Csak a felnőttek tudják. Az ujjamat bedugom a lyukon, de a kacsák odébb totyognak. Ha elég sokáig várok, a bátrabbak odamerészkednek és rágni kezdik az ujjam. Puha a csőrük, körben kicsi pereme van. 
„Montam, hogy ne piszkáljad”, ismétli meg anyám, most már mérgesen. Valami miatt mérges. Nem csináltam semmit, mégis mérges. Talán drágább volt a kacsa, mint ahogy előre megbeszélték. Vagy becsapták valamivel. Mindig be szokták csapni, és hiába mondja, kinevetik. Beteg kacsát tett közzé vagy kevesebbet kapott anyám. Vagy rosszul adott neki vissza a Tyúkos. A férfiaknak mindig igaza van. Meg az itteni asszonyoknak. Anyámra azt mondják, te bekerült vagy, te hallgass.
„Neked itt hallgass a neved”, mondják. Máli is azt mondja mindig.
„Neked hallgass a neved a családban.” Anyám otthon szokott sírni. Apámnak meri mondani.
„Te miért nem szólsz? Mért hagyod, hogy így beszéljenek velem?”, ismétli sokszor és közben sír. Apám meg csak hallgat. Vagy védekezik.
„Most mit csináljak? Mindig veszekedjek? Szard le, ha mondja”, de az arca keserű.
Most is becsapták anyámat. Kiszámolta reggel a pénzét, meg elvitt még néhány forintot, hogy jövet a boltban vegyen egy tejfölt. De a Tyúkos néhány forinttal többet kért, mint amikor még megbeszélték. Épp annyival kért többet, hogy nem jutott tejfölre. Pedig kellett volna a levesbe. Anyám mérges, mert tudja, hogy nem igaz, amit a Tyúkos mond. Többet kért, talán mert elszámolta magát. Valakinek többet adott, és most anyámtól kérte be az árát. Nem akar ráfizetni, ezt meg lehet érteni, mondja majd este apámnak. Ezen összevesznek, hogy miért kellene megérteni. Mert aki csal, az csal, mondja apám. És hogy majd ő holnap elmegy a Tyúkoshoz, és leveri rajta. 
„Ne csináld a bajt”, mondja neki anyám, de közben ő sem tudja elfelejteni, hogy megint becsapták. Mindenütt be szokták csapni: a boltban is, a táposnál is, a tanácson, a tejcsarnokban. Mindenütt. Apám most nagyon tudja mondani, de őt is be szokták csapni, és ő sem tud védekezni, amikor azt mondják, hogy nem tizenegy, hanem tizenkét forint harminc fillér a táp. De hisz a múlt héten is tizenegy vót, mondja. Az akkor vót, válaszol rá gőgösen a tápos, vagy a tyúkos, vagy a tejes, vagy bármék irodista. 
„De akkor most miért lett drágább?” próbál kitartani, hogy megspórolja az 1 forint 30 fillért, amelyet anyám otthon számon fog rajta kérni. Nem tudja, mert látják rajta, hogy vele lehet. „Mert veled meg lehet csinálni”, szokta mondani otthon anyám. Ilyenkor apám nem válaszol. Tudja, hogy anyámnak igaza van. Ahogy azt is tudja, hogy nem tud mit csinálni, és legközelebb ugyanígy be fogják csapni, és ugyanígy nem tud majd védekezni. 
„Az istenfaszát”, mondja végül. Ezt csak akkor mondja, amikor tehetetlen is, nem csak dühös. Ha csak dühös, akármennyire dühös, akkor nem mondja. Akkor üt. Kézzel vagy fakanállal. Ami a kezében van. Felmosó ronggyal. Ritkán simogat. 
„Ne piszkáld a kacsát”, mondja anyám. Pedig nem piszkálom a kacsát, csak a puha, sárga pihécskéket szeretném végigsimítani rajtuk. 
Szeretem az új kacsákat. Teljesen új még a pihéjük. Nincs toll a testükön. Szöszös sárga színűk van, és olyan puhák, mint a plüss. Tapintottam már plüsst, ha nem is kacsát, hanem nyuszit. Nekem egy macim van, azt kaptam kölcsön. Ha nagyobb leszek, majd vissza kell adnom. A macim hasán kikopott a szövet. Szalmával van megtömve. A plüss tapintása finom érzés. Hasonlított a vakond szőrének tapintásához. Egyszer találtam egy vakondot a kiskertben. A fekete, bársonyos bundáján lefutott a harmatcsepp. Nem szívta be, nem lett vizes, hanem anélkül, hogy nyomot hagyott volna rajta, lefutott róla. Döglött volt már. Elástam. A vakondnak a föld alatt a helye.
A kis hullámpapír korongokat már összegyűjtöttem mind. Kipitiszkáltam a helyükről. A lukakon keresztül lestem a kacsákat. Megszámoltam őket. A doboz belül négy egyenlő részre volt osztva. Mindegyik rekeszben három-három kacsa futkosott. Nem értettem, miért volt négy részre osztva. Pedig lehetne egyben az egész. 
Azért, hogy erősebb legyen a doboz. Tudod, összenyomódna a közepe és meghalnának a kacsák vagy a csirkék, amit épp szállítanak bennük. Ebben lehet valami, gondoltam. Tényleg, ha ráülök, még engem is kibír. A rekeszekben spárgaszerű, hosszú faforgács van. Abban téblábolnak és viccesen hasra esnek a kacsák. Egyik-egyik néha nekilát, hogy elrágja ezt a dzsungelt. Az másik nekiiramodik, futni akar, de már bele is gabalyodott egy forgácskupacba és elhasalt. Felcihelődik és mintha mi sem történt volna, folytatja. Aztán megint csak kapálózik. Néha hirtelen nekiiramodnak és futnak. A nagyobb kacsák is, ha legyet látnak, futnak utána. Megpróbálják elkapni. Ha méhet látnak, az után is kapnak 
Egyszer láttam, amikor egy kis kacsának sikerült bekapnia egy méhet. Akkor ledobta magát a földre. Tekergette a nyakát. Látszott, ahogy hirtelen megdagadt a nyaka. Még rándult egyet-egyet a lába, kifeszült és megmerevedett. Gyorsan döglött meg. Ez már később volt. Az úszóhártyás lábánál fogva vittem, a fejel lógott le. A hasa tele volt kásával. A trágyadombba temettem, azt mondta anyám, oda temessem. A trágyadomb szélén kapargálnak a tyúkok. A kifolyó trágyalében a kacsák is szoktak a csőrükkel kutatni bogarak után.
„Ne nyúlj a kacsákhoz, viszek moslékot a disznónak. Mindjárt itt vagyok”, mondta anyám. A moslékos veder mindig a konyha sarkában áll, a bejárati ajtóhoz közel. Oda gyűjtünk minden ehetőt, mosogatólevet, hulladékot. Mindig büdös, a széle a koszos zsírtól rétegesen letapadt. A záptojást is oda üti anyám, ha tésztát dagaszt. A macska, ha beszökik, próbál belőle kihalászni valamit. 
„Kácc, az anyád”, szólnak rá ilyenkor. Mérges hangon, noha nem mérges senki. Csak akkor érti meg a macska, ha mérgesen szólnak. Anyám kiviszi a vedret, a nyári konyhában két serpenyő kását dob bele, ha nagyon híg a moslék. A disznók már ismerik a veder zörgését. Visítanak az ólban, az orrukkal töfködik a kirágott ajtót.
A kacsák nagyon érdekelnek. Van egy gumikacsám. Minden gumijáték egyforma anyagból készül, csak a színe kicsit más. Mindegyiknek az alján vagy egy síp. Ha összenyomom a gumit, a sípol. Ha sípra teszem az ujjbegyem, akkor nem rugódik ki. Ha elveszem az ujjam, visszaugrik eredeti formájára. Amikor sípol, azt képzelhetem, hogy hápog. Nem hápog, hanem sípol. A gumikacsám akkor sípol, amikor akarom. Ott marad, ahová teszem. De nem pihés, hanem csupasz, csak a színe sárgás. A csőre festve van, a szeme fekete pontja félig lekopott. 
A kacsák folyton mozognak. A gyorsabbakat alig tudom megfogni. Amikor anyám kimegy a moslékkal, kiveszem az első kacsát. Szeretem a kacsát. A gumikacsám velem alszik az ágyban. Két markomba fogom a kacsát, arcomhoz emelem. A pihéje megsimítja az arcom. 
Jól eső érzés. Csiklandoz. Mosolygok. Mindegyik kapálódzik a lábával, a kicsi comb rugdos. Sípoló hangot ad, még nem hasonlít a hápogásra. Leteszem a doboz mellé a kátránypapírra. A döngölt földet a konyha közepén fekete kátránypapír borítja. Olyan szurkosvászon, amit az építkezéseken használnak szigeteléshez. Mindenkinél ilyen van a konyhában. Az egyik oldala kicsit rücskös, a másik sima. Át van itatva a papír szurokkal. Állja a vizet és óvja a mázolt földet. A papírdoboz is a szoba közepén lévő kátránypapírra van téve. A kacsát is mellé helyezem.
Majd a következőt is. Szép sorban egymás mellé. A másodikat. A harmadikat. A negyediket. És így tovább. Mindent az arcomhoz emelem oldalt. Meleg lehelet csap a bőrömhöz. Sípolnak, kapálódznak. A gumikacsám sose kapálódzik. De azért ezeket is szeretem. Öt. Hat. Hét. Nyolc. Szépen mutatnak egymás mellett. Kilenc. Tíz. Fekszenek sorban, jó kacsák. Szót fogadnak. Tizenegy. Már csak egy van. Ez a leggyorsabb. Rohan a kezem elől, már majdnem elfogom, de beszalad az ágy alá. A tizenkettedik. A tizenegy kacsa szép rendben fekszik egymás mellett. Ekkor ér vissza anyám. 
„Jól van”, mondom. Anyám is mindig ezt mondja. „Szép csendben ülj meg. Ne szaladgálj. Ülj le. Legyél csendben. Jól van, jó fiú voltál”, szokta mondani, ha csendben ülök, amikor neki dolgozni kell. Ha nincs velem baj, azt szereti. Most a kacsák is megvannak egymás mellett. Nincs velük baj. 
„Jól van”, mondom. Anyám ekkor ér vissza a vederrel. Már üresen lóbálja. A háromsarkos kendője menyecskésen hátrakötve. Szép az anyám. Most jó kedvű. Mindig jobb kedve lesz, ha ad enni az állatoknak. Mindig nézi, amíg esznek. A malacok tolakszanak, hogy egymást elnyomják a vályútól. Anyám mosolyog, lehajol, megvakarja a fülüket. 
„Egyetek”, mondja. És a malacok szót fogadnak, mintha értenék. Szófogadók. Visítanak, habzsolnak. 
„Ne legyél szófogadatlan”, mondja nekem is. „Fogadd meg a szót”, mondja a húgomnak is. Ha eszem, annak mindig örül. Utána jó kedvű. 
A tizenkettedik kacsa meglapult az ágy alatt. Be kell másznom. Anyám megáll az ajtóban. Hirtelen megmerevedik. Elejti a vödröt. Összecsapja a kezét. Sír.
„Micsináltál?”, kiáltja.
„Moszt máj nem mozognak”, mondom. Szófogadók. 
Tizenegy sárga szöszcsomó. A tizenegy nem osztható semmivel. Csak önmagával. Meg eggyel.
Anyám mesét mond nekünk. A nővérem félig alszik. Az öcsém nyöszörög. Tele van a szoba a tej szagával, a kaka szagával, a szegénység szagával. Nincs elég az anyából, nem lehet három felé osztani. A három nem osztható semmivel, csak magával. Könyörögtünk neki, hogy mondjon mesét. Letette a gyerekágyba a kicsit, és most leült az ágy szélére, megsimogatott mindkettőnket. 
„Melyik mesét mondjam, kérdi, a rőföt vagy a muzsikát?” Közben haja a homlokába hull, az arca fáradt. Távolba néz, pedig nincs ott semmi. Valahová a semmibe, ilyenkor mindent hall, amit mondunk neki, de nem lát.
„A rőföt”, mondom neki.”
„De a muzsika szebb”, válaszol, gépiesen, kék szeme a sötét szoba sarkába vész, miközben ujjai tüskés hajamat simogatják.
„Akkor a muzsikát”, mondom, és mindig bedőlök neki. 
„De a rőf hosszabb”, válaszol, gépiesen, ahogy az előbb is.
„Akkor a muzsikát, csak mondja már valamelyiket”, könyörgök neki.
„De a rőf hosszabb”, mondja ugyanolyan fáradt egykedvű hangon.
„Akkor a rőföt, csak egyszer mondja már el” mondom mérgesen. A nővérem már elaludt. Ő már nagyobb és tudja, hogy ennek semmi értelme. Én majd csak évekkel később látom be, amikor majd a fáradtságtól elalszom majd mese nélkül is. Félálomban még hallom, ahogy az öcsém ugyanúgy bedől majd, reménykedik és rimánkodik, hogy akkor egyszer az életben, valamikor mondja már el vagy a rőföt, amelyik hosszabb, vagy a muzsikát, amelyik szebb, leginkább mind a kettőt, de legalább egyiket, hogy egyszer végre megtudhassa, hogy is végződik. Csak évekkel később fogom fel, hogy ilyen mesék nincsenek. Hogy anyám nem tudja ezeket a meséket, csak el akart fárasztani, fel akart bosszantani, csak elhúzta az orrunk előtt a mézesmadzagot, hogy reménykedjünk, és hogy addig legalább megnyugtasson a jelenlétével. Ha már többre nem futja az erejéből.