José María Ridao
Spanyolország, az alvajáró ország
(szélmalomharcok)
Majd ha a világgazdaságot sújtó nagy visszaesés romboló hatása már csak
történelemkönyvekben megörökített rossz emlék lesz, könnyen elképzelhető,
hogy akik nem élték át, nem értik majd, hogy 2008. július 9-én miért szerepelt
a spanyol napilapok címoldalán, hogy az éppen soros miniszterelnök, Rodríguez
Zapatero első ízben ejtette ki a száján, hogy válság van, egy évvel azután,
hogy a Lehmann Brothers csődöt jelentett be, ami a neoliberális utópia
hirtelen végét is jelentette egyszersmind. Az egyéves késést bizonyára
Spanyolország viharos történelmének, az örökös lemaradásnak, az elszigeteltségének
tulajdonítják majd, amihez az idők folyamán már hozzászokhattunk, meg talán
az inkvizíción vagy az egymást váltogató korrupt és önkényes rezsimeken
edződött országban bevett politikai és intellektuális szokásoknak. Bármelyik
korszakra visszatekintve, és idővel ez a mostani sem lesz kivétel, mérhetetlen
ellenállásba ütközik annak elismerése, hogy a hosszan tartó, végzetes következményekkel
járó hibák könnyelműségből fakadnak. Márpedig ez a hiba az volt, könnyelműség
eredménye, még akkor is, ha ezt a könnyelműséget csak annak a feszült politikai
helyzetnek az összefüggésében lehet megérteni, melyet Spanyolország 1993-tól
kezdődően és a rákövetkező évtized folyamán élt meg, amely mérhetetlen
rombolást okozott a demokratikus rendszerében, és ez az egész egybeesett
a legnagyobb gazdasági válsággal, amit a világ 1929 óta után átélt.
Zapatero babonából nem nevezte nevén a válságot, abban bízott, hogy
magától is megoldódik, mielőtt a kormánya intézkedni kezdene. Jóllehet
a két miniszterelnöki magatartás eltérő súllyal nyom a latban, mégis azonos
mintát követ: az előző miniszterelnök, José María Aznar mindaddig titokban
tartotta a 2004. március 11-i dzsihádista merénylet valódi elkövetőinek
nevét, amíg le nem zajlottak a három nap múlva esedékes parlamenti választások.
Mindkét esetben függetleníteni akarták a diskurzust a valóságtól, elszakítani
a szavakat attól, amire vonatkoznak, mindattól, ami kontrasztként szolgálhat,
megerősítheti vagy cáfolhatja őket. A két kormányfőnek a hatalomgyakorlásról
kialakított felfogása értelmében az országot hipnotizálni kellett, ily
módon a vita nem ugyanazoknak az tényeknek az eltérő értelmezéséről
folyhat, hanem vitathatják magukat a tényeket. Aki kormányon van, nem vesz
tudomást róluk, aki meg ellenzékben, az folyton azokon lovagol.
Túl azon, hogy mindez elindított egy egymást kifárasztó, vég nélküli
folyamatot, amiből a spanyol állampolgároknak az egyre visszataszítóbbá
váló politikai légkörben szép lassan elegük lett, a folytonos polemizálásból
akörül, hogy mi van meg mi nincs, hogy mit lehet látni meg mit nem látni,
és mindeközben Aznar és Zapatero kormánya képtelen volt elérni, hogy a
demokratikus politikai vitatkozás tárgya az legyen, ami ténylegesen a feladata
volna, hogy ésszerű alternatívákat kínáljon a mindegyre sürgetőbb kérdésre,
hogy mit is kellene tenni. 1993-tól mostanáig a fülsiketítő politikai csatározás
volt a spanyol valóság legláthatóbb arca; a másik, a szerényebbik, ugyanokkor
a rászakadt sötét jövő szempontjából a legmeghatározóbb, hogy a Franco-diktatúra
vége óta megvalósult nagy modernizációs törekvéseknek, melyek a demokratikus
intézményi keret megteremtésétől az iparnak a gazdaság további fejlődése
szempontjából döntő jelentőségű átalakításáig sem megfelelője, sem folytatása
nem volt a háromszor négy esztendő alatt. Aznar függetlenítette a diskurzust
a valóságtól, a szavak már nem vonatkoztak semmire, amivel kontrasztként
szembesíteni lehetett volna őket, azt bizonygatta, hogy kiemelte Spanyolországot
a történelem félreeső szegletéből, holott valójában nem tett semmi mást,
csak készíttetett magáról egy halom fényképet, és tömte a pénzt a sosem
látott méretűvé duzzasztott ingatlanbizniszbe. Zapatero a maga részéről
megelégedett azzal, hogy jobbára inkább populista, semmint szociáldemokrata
intézkedéseinek finanszírozására használja az ingatlanbizniszt, és közben
szintén egy csomó fényképet csináltatott magáról. Hogy minél jobban elhatárolja
magát Aznartól, azt tűzte ki célul, hogy Spanyolország világméretekben
is mintául szolgáljon majd a baloldal számára, és a legnemesebb eszmék
élharcosa legyen.
A politika és a sajtó
Aznar és Zapatero Spanyolországról szőtt, a valóságtól elrugaszkodott
grandiózus ábrándjairól hamar kiderült volna, hogy valójában merő propaganda
az egész, amit csak egy olyan országgal lehet valóságként elfogadtatni,
amelyet előtte hipnotizáltak, ha a politika mellett nem tért volna le arról
az útról, amelyen járnia kellett volna, a demokratikus rendszer egy másik
nélkülözhetetlen szereplője: a sajtó. A rádió, a sajtó, a tévé által hangoztatott
üzenetek tartalma, de elsősorban az iránya fontosabb lett a pártvezetők
szemében, mint a parlamentben felhozott érvek ereje. A valódi politikai
küzdelmek nem a csüggesztően szegényes intézményes viták folyamán zajlottak,
hanem ezeket követően, amikor a különböző parlamenti csoportok szóvivői
és képviselői elkezdték becserkészni az újságírókat, hogy meggyőzzék őket
arról, mit is láttak és hallottak voltképpen, és miképpen is volna helyes
és célszerű azt értelmezniük és tolmácsolniuk. Olyan jelenségről van itt
szó, ami nem Aznarral és Zapateróval kezdődött, de velük és az ő kormányzásuk
alatt öltött olyan méreteket, hogy ha megvonjuk a mérleget, arra a megállapításra
kell jutnunk, hogy ez vezetett el Spanyolországban a politika és a sajtó
diszkreditálódásához, a kettő teljesen összemosódott, egyetlen diskurzussá
vált, jelszavak szakadatlan sulykolása mindkét oldalról, mindenki hajtogatta
a magáét minden kontroll nélkül.
A Spanyolországban a politika és a sajtó között kialakult összefonódást
próbálták már a kormányok és a médiabirodalmak viszonyával magyarázni.
Állítólag mindkettő hasonló ambíciók áldozata, olyan ambícióké, amelyek
a gazdasági fellendülés éveiben az ország többi vállalkozását is mozgatták,
és ugyanazoknak a nehézségekkel találják magukat szemben most, amikor elérkezett
az ábrándozásból való felébredés pillanata. Ez nem felel meg a valóságnak
– legalább is ez nem a teljes igazság. A sajtó hitelvesztése nem annyira
arra vezethető vissza, hogy a sajtóvállalatok az egymást követő kormányoknál
mit és hogyan véltek a saját jól felfogott érdekükben állónak, bár ha most
visszatekintünk, úgy látszik, hogy merőben ideológiai jellegű szempontokhoz
igazodtak, a presztízsveszteség mégis inkább azzal magyarázható, hogy az
újságírók és a szerkesztőségek hivatásuk szerves részének tekintették,
hogy szolgai módon félve tiszteljék, és tiszteletben tartsák adatközlő
forrásaik minden szavát, azaz hogy kritikátlanul viszonyuljanak hozzájuk.
Ez a szolgai függőséghez vezető mechanizmus elég szimpla, nincs benne semmi
gyökeresen új, ez visszatérő, jellegzetes patologikus tünet. Az adatközlő
forrás egy miniszter, egy magasrangú igazságügyi tisztviselő vagy egy vezető
hivatalnok, akinek van hozzáférése bizalmas információkhoz, és ezeket szívességből
továbbadja, amihez egy újságírót vesz igénybe. Emez ezeket köszönettel
fogadja, átveszi, előmozdítja vele a szakmai előmenetelét. Ezt aztán azzal
hálálja meg, hogy az adatközlőjét kedvező újságírói bánásmódban részelteti.
Azt mondja, amit mondania előnyös, elhallgatja, amit tanácsos elhallgatnia,
kikel az ellen, ami ellen éppen ajánlatos küzdeni. Így veti meg az alapjait
annak a kölcsönös szívességek alkotta végtelen spirális láncolatnak, amely
végül egyaránt fogva tartja az adatközlőket és az újságírókat. Akik belemennek
ebbe a játékba a politikusok és az újságírók közül, azok osztoznak a koncon,
akik nem hajlandók ebben résztvenni, azok ki vannak téve a többiek rosszindulatú
célzásainak, aljas rágalmainak, rosszhiszemű feltételezéseinek, hogy milyen
hátsó szándékoktól vezettetve teszik, amit tesznek, mondják azt, amit mondanak.
Nem azért, mert őszintén hisznek benne, hanem mert különböző ellenérzések
vagy leküzdetlen frusztrációk mozgatják őket.
Az elmúlt években Spanyolországban a politika és a sajtó között
kialakult torz mechanizmus azt bizonyítja, hogy a populizmus és a szenzációhajhászás
ugyanannak a dolognak két különböző téren megfigyelhető megjelenési formája.
Sőt: olyan megjelenési formákról van szó, amelyek egymás nélkül igazán
ki sem tudnak alakulni, és amelyek, ha egybe esnek, aláássák a demokrácia
rendszerét. A szenzációhajhász média által sugallt valóság olyan intézkedéseket
követel meg, amelyeket a populizmus inspirál, ennek meg a maga részéről
szüksége van a szenzációhajhászásra ahhoz, hogy elfedje a saját kondícióit,
és egy így megy tovább a végtelenségig. Ennek az ördögi körnek az áttörésére
egyetlen eszköz volna: a kritika. De a kritikának nincs helye egy olyan
hipnotizált országban, amilyenné Spanyolország vált – ahol szemlátomást
sokkal fontosabb a mieink dicsőítése és az ellenfeleink befeketítése, mint
hogy a jelenlegi történésekre és ezek okaira keressenek választ. A világot
az 1929-esnél is komolyabb válság sújtja, a nemzetközi helyzet egyre labilisabb,
a spanyol intézményrendszer ingatag lábakon áll, de a politika meg a sajtó
továbbra is dicshimnuszokat zeng és tomboló sikerekről áradozik, miközben
süketen és vakon megy előre a semmi fölé függesztett gerendán, akár a holdkórosok.
Ideológiai kérdések napirenden tartása
Burkolt, ám vitathatatlan a párhuzam a José María Aznar által a nyolcesztendős
kormányzás alatt mindvégig hangoztatott „komplexusmentes jobboldal” és
a maga idejében Zapatero által hirdetett „valódi baloldal” között. Mindketten
világosan értésünkre akarták adni, hogy Adolfo Suárez illetve Felipe González
kormányfőtől eltérően ők tántoríthatatlanul végigviszik politikai programjukat.
Aznar víziója szerint az ország megérett rá, hogy a jobboldal ne kényszerüljön
a konzervativizmus vagy a centrizmus bátortalan címkéje mögé rejtőzni.
Zapatero szerint a spanyol demokrácia elég utat bejárt már ahhoz, hogy
egyszer s mindenkorra szembenézzen a Franco-diktatúra vége óta elnapolt
problémákkal. Bár két eltérő úton, de mindketten egyforma következtetésre
jutottak: a konszenzus ideje hasznos lehetett a demokratikus rendszer megteremtésére,
ám miután már szilárd lábakon áll, a választásokon győztes pártoknak nemcsak
joguk, de kötelességük is megszorítások nélkül, maximálisan végigvinni
a programot, amiért megválasztották őket.
Amikor Aznar ebben a meggyőződésben kormányzott, egy jobboldali pozícióbol
provokált ki egy olyan fordulatot Spanyolország demokratikus rendszerében,
amit Zapatero baloldali pozícióból csak tovább erősített. Az 1996-os választások
óta, amit Aznar Néppártja nyert meg, az egymást követő kormányok mindmáig,
Nariano Rajoyét is beleértve, mindmáig nem voltak hajlandók olyan ügyekkel
érdemben foglalkozni, amelyek a társadalmi együttélés számára valóban fontosak,
ehelyett megmaradtak a többségi elv mechanikus alkalmazásánál. Adolfo Suárez
és Felipe González nem ezt tették, előbbi azért nem, mert sosem volt elég
nagy a parlamenti frakciója ahhoz, hogy ne legyen szüksége koalíciós szövetségesre
a kormányzáshoz, a másik azért nem, mert bár kellő többséggel rendelkezett,
elég intelligens volt ahhoz, hogy ne akarja figyelmen kívül hagyni a kisebbségek
és a nem rá szavazók érdekeit.
A „szocialista úthenger” kifejezés inkább az Adolfo Suárez Demokratikus
Centrum Uniójának romjain felkapaszkodott jobboldal szlogenje volt, semmint
a valóságnak megfelelő képlet. Felipe González kormánya a képviselők csaknem
kétharmadának támogatását élvezte, bármilyen törvényt elfogadtathatott
volna, szinte egyeduralkodóként nevezhette volna ki az összes állami szerv
vezetőjét, az alig négy esztendővel azelőtt életbe lépett demokratikus
intézmények közül kedvére eltéríthetett volna annyit, amennyit csak akart.
Mégsem ezt tette, hanem olyan fontosabb dolgokkal foglalkozott, mint az
ipar modernizálása, a fegyveres erők reformja, a külpolitika tervszerű
átalakítása, vagy bizonyos szolgáltatások kiterjesztése, mint az oktatás
és az egészségügy, tehát az általános érdeket képviselő feladatokat helyezte
előtérbe a pártérdekek helyett. Felipe González elképzelése nem az volt,
hogy a többségre alapozva mechanikusan addig vigye a választási programját,
ameddig csak lehet, hanem inkább úgy haladt felé, hogy vezető szerepét
gyakorolva igyekezett elkerülni az országon belül a politikai, társadalmi
vagy területi szakadást. A választásokat – ahogy akkoriban mondták – középen
nyerték meg.
Az 1993-as választási vereséget követően, melyben magától értetődőnek
tekintették a Néppárt győzelmét, ami végül nem következett be, Aznar lemondott
a középről, és Karl Rove stratégiáját alkalmazta, ugyanazt, amit fehérházi
pályafutása alatt George W. Bush is. Rove szerint a választási győzelemhez
az kell, hogy a saját szavazóinkat teljes körben mozgósítsuk, az ellenfelünk
választótáborát pedig tántorítsuk el a szavazástól. Aznarnak nem volt nehéz
dolga: a terrorizmus kapóra jött neki, jobban, mint bármi más, hogy megossza
az állampolgárokat, így lettek aztán méltók és méltatlanok, bátrak és gyávák,
áldozatok és hóhérok. Aznar és a Néppárt kikiáltotta magát a terrorizmusellenes
politika letéteményesének, a szabadság és a demokrácia védőbástyájának,
a többi politikai erőt pedig a lagymatagság vidékére száműzte, ez történt
a szocialistákkal, vagy nyíltan, minden disztingválás nélkül cinkosságot
vállalt a nacionalista pártokkal. A terrorizmus elleni harc hatotta át
teljes mértékben az Aznar-kormány politikáját, a spanyol történelemről
alkotott rendeletektől a pártokról szóló törvényig, a nemzeti jelképek
felmagasztalásától a külpolitika terén hirtelen fellángoló NATO-barátsággal
együtt járó részvételig az iraki háborúban.
Zapatero és a Szocialista Párt egyik legnagyobb hibája az volt, hogy
a 2004-es választási győzelmét követően nem hagyott fel az Aznar által
követett Karl Rove-féle stratégiával. Ideológiai jellegű szempontoktól
hagyta magát vezettetni, azaz egyetlen politikai csoport eszményeit vetítette
rá az ország valós helyzetére, ahelyett hogy azt a realitást elemezve megkereste
volna a tényleges problémákat. Zapatero tehát az Aznarétól radikálisan
eltérő, ám ugyanazon a tematikán alapuló diskurzust dolgozott ki. Aznar
rendőri erőkkel akart csapást mérni a terrorizmusra, Zapatero pedig a tárgyalásos
megegyezés útját képviselte; Aznar az egységes Spanyolország eszményébe
kapaszkodott, Zapatero pedig a pluralista ország híve volt; Aznar az üres,
hadonászó atlantizmust éltette a spanyol külpolitikában, Zapatero pedig
az európai visszatérés mellett kardoskodott; Aznar érinthetetlennek kiáltotta
ki az alkotmányt és az autonómiáról rendelkező statútumokat, Zapatero általános
reformot hirdetett, még utoljára, 2011 augusztusában is, hogy alkotmányos
határt szabjon az állam eladósodásának. Még az azonos neműek közötti házasság
legalizálása is ebből az észjárásból következik, mivel Zapatero szerint
hozzájárul a „rendes Spanyolország” megteremtéséhez, bár már a kifejezésben
is visszacseng a Rove-féle stratégia.
Az állampolgárok megosztását Aznar jobbról provokálta ki, most
pedig balról folytatódott. Ugyanúgy, ahogy lázálmaiban Aznar, a maga idejében
Zapatero is arról fantáziált, hogy megtalálta a tévedhetetlen mechanizmust,
mellyel bizonyíthatja, hogy a Néppárt méltatlan Spanyolországnak az „erkölcsi
tisztaság” jegyében való kormányzására. A kampánytéma Rodríguez Zapatero
részéről nem a Néppárt terrorizmussal kapcsolatos fellépése volt, hanem
a Franco-rendszer által megtestesített gyászos múlt, melytől sosem határolódott
el kellőképpen, s amelynek klerikális és ultramontán hívei határozták meg
továbbra is a politikai diskurzusát. A Zapatero-kormány lépéseit nem érthetjük
meg másképp, csak ha a Néppártot kívül helyezzük a demokratikus elveken,
ha felfedjük a Franco-diktatúrát idéző számtalan elemét, olyannyira, hogy
az állampolgárok ijedtükben a Szocialista Pártot tették meg a szabadság
és a demokrácia új védőbástyájának, ugyanúgy, mint annakidején a Néppártot.
Nem a terrorizmus ellen, ahogy Aznar szerette volna, hanem a polgárháborús
jobboldal visszatérte ellen. Karl Rove hű tanítványaként, bár Aznarral
ellenkező oldalról, de Zapatero is a teljes szavazóbázisa voksára ácsingózott,
miközben ellenlábasa, a nem sokra tartott Mariano Rajoy híveit igyekezett
eltántorítani a szavazástól.
Imázspolitika helyett gazdaságpolitika kellene
Nehéz elképzelni, mi történt volna, ha nem jelentkezik a gazdasági
válság. Zapatero politikai intézkedései nemhogy eltántorították volna a
Néppárt szavazóit, hanem oly mértékben felbőszítették őket, hogy minden
újabb közvélemény-kutatást követően egyre nyilvánvalóbbá vált: bármire
képesek, hogy eltávolítsák a hatalomból, még akkor is, ha egy általuk oly
kevésre becsült vezetőre kell szavazniuk, mint Mariano Rajoy. A válság
mindenesetre azt igazolta, hogy Zapatero képes volt ugyan ideológiai síkon
manőverezni, amint azt Aznartól önként átvette, de a mostoha körülmények,
a sosem látott munkanélküliség és a közszámlák megállíthatatlan romlása
közepette már nem. A Néppárt és a Franco-rendszer összefonódásait leleplezni
hivatott intézkedéseken nevelt választópolgárok dühödten fordítottak hátat
neki, mert becsapva érezték magukat. És a Zapatero elképzelései szerint
megvalósított „valódi baloldali” kormányzás sosem látott választási eredményt
hozott a „komplexusmentes jobboldal számára”. A Néppárt az átmenet kezdete
óta sosem tett szert ekkora egyeduralomra, és az addig az ideológiai témákkal
elszórakoztatott ország hirtelen föleszmélt, és a gazdasági szakadék szélén
találta magát.
A gazdaságpolitika és a szociáldemokrácia válsága
Miután csúfos vereséget szenvedtek a 2011. november 20-i választásokon,
a Szocialista Párt azzal mentegetőzött, hogy a szociáldemokrácia általános
hanyatlásának estek áldozatul, meg sem kísérelték beismerni, hogy mekkorát
hibáztak. Nem a szociáldemokrácia van válságban, amint Zapatero Szocialista
Pártja állította, hanem a gazdaság, a politika, a kultúra, s végül a társadalom
egésze van válságban Spanyolországon belül és azon túl is, miután két évtizeden
keresztül intenzíven gyakorolták a piaci dereguláció esztelen utópiájára
alapozott politikát. Kétségtelen, hogy a szociáldemokrácia nem oldja meg
a problémát, de a pártok, köztük a spanyol Néppárt sem, amelyek a deregulációt
sürgették. Életre kelt a szörny, amit megalkottak, és ellenük fordult,
ugyanúgy, ahogy a szociáldemokrácia és általában véve minden demokratikus
párt ellen, melynek választási sorsa mindig mostoha, hogyha kormányon van,
függetlenül a politikai színezetétől, és ez megfordítva is igaz, amikor
ellenzékben van, diadalmas győzelmet arat, de néhány hét kérdése csupán,
és ez kész kálvária lesz, vagy ami még rosszabb, a populista erők irányába
hajtja a szavazókat.
Ha mindegyik, kivétel nélkül minden párt – a populista erőket is beleértve
ott, ahol sikerült fontos hatalmi pozíciókat szerezniük – képtelennek
mutatkozik a társadalom egészét érintő jelenlegi válság elhárítására, akkor
ez azt jelenti, hogy a piaci dereguláció esztelen utópiája nemcsak a katasztrófa
irányába sodort bennünket, de menet közben még azokat az eszközöket is
elpusztította, amelyeket a demokratikus rendszerek nagy bátorságot és türelmet
tanúsítva megteremtettek. A legnagyobb, legmegbocsáthatatlanabb hibát akkor
követte el a szociáldemokrácia, amikor hagyta, hogy elvakítsa Tony Blair
„harmadik útja” és az új éráról szóló retorikája; a végzetes hiba, melytől
még mindig nem tudott megszabadulni az, hogy támogatta a piacok deregulálásának
esztelen utópiáját. Azt mondta, a globalizációt az új technológiák megállíthatatlan
előretörése indította el, és ehhez vagy alkalmazkodunk, vagy belepusztulunk.
A globalizáció nem tény volt, hanem program, és csak olyan mértékben vált
ténnyé, amennyiben programként végrehajtották, mégpedig nem is titokban,
hanem fényes nappal. Tudósok és publicisták addig hajtogattak bizonyítatlan
feltevéseket, amíg megmásíthatatlan ortodoxiává nem kristályosodtak ki,
és olyan nemzetközi gazdasági szervekkel kardoskodtak mellette, mint a
Nemzetközi Valutaalap vagy a Világbank. Ugródeszkának használták, hogy
ezeket a tanokat a két vezető országból – Nagy-Britanniából és a konzervatív
forradalom Amerikájából – rávetítsék a többire is.
Mielőtt befejezett tény, a társadalom egészét sújtó válság lett volna
a globalizációból, a piacok (f)elszabadításának oktalan utópisztikus programja
volt csupán, melyben a deregulálás és a liberalizálás ugyanazt jelentette,
azt sugallva, hogy a szabadság a szabályozók hiányából és nem az államközi
vagy államon belüli egyezményes normákból fakad; ez a program a pénzmozgások
és nem a nemzetközi kereskedelem, még kevésbé az országok közötti munkaerő-áramlás
deregulálásának látott neki, és olyan egyensúlyvesztést eredményezett,
ami a bankárkaszinó csődjéhez vezetett, és emberek sokaságát döntötte félig-meddig
rabszolga sorba a legszegényebb, de még a fejlettebb országokban is; egy
program volt tehát, amely a vélt elkerülhetetlenség ördögi körének bezárásaképpen
felrázta a jóléti államok csődjének szellemét is, s végül az államot mint
olyant minden formájában megkérdőjelezte ezáltal. Az új technológiák kétségkívül
tovább fokozták a program hatásait, ugyanúgy, ahogy bármely más programét
is fokozták volna, ha arról van szó, de sem okai nem voltak, sem elkerülhetetlenné
nem tették az alkalmazását. Azzal, hogy a globalizációt elfogadta kiindulópontnak,
a szociáldemokrácia Spanyolországon belül és azon kívül is arra az esztelenségre
kárhoztatta magát, hogy idegen programon belül alkalmazza a sajátját, s
ezzel felelőssé tette magát az útjára indított katasztrófa kimenetelében.
Kézivezérelt Európa helyett legyen inkább az egyenrangúak Európája
Ma az EU az egyetlen valutaövezet, ahol még mindig érvényben van a
piacok deregulálásának esztelen utópiája, és nem azért, mert a tagállamai
így döntöttek, hanem mert akkor robbant ki a válság, amikor az euró félig-meddig
volt csak készen, még csak kialakulóban volt. A teljes kompetenciákkal
rendelkező Központi Bank és az azt támogató közös pénzügyi politika nélkül
az euróövezet államai alig-alig tehetnek valamit, vagy éppen semmit sem
tehetnek a deregulált piacokkal szemben, melyekkel szabályok nélkül kerülnek
szembe, mert a világméretű csinnadratta mámorában eltörölték őket, és eszközök
nélkül is, mert nem teremtette meg őket az Unió. Először Görögország rogyott
térdre, majd utána Írország és Portugália, most pedig Spanyolországot és
Olaszországot fenyegeti veszély. És mindeközben, lett légyen bár szociáldemokrata,
konzervatív vagy akár technokrata, szemlátomást egyetlen európai kormány
sem annak elkerülésén iparkodik, hogy újabb áldozatok kerüljenek fel a
listára, csak az érdekli őket, hogy ne ők legyenek a következők. Zapatero
kormánya úgy ment bele ebbe a játékba, hogy azt képzelte, majd az imázspolitikával
képes lesz uralni a helyzetet, és azzal majd megspórolhatja a gazdaságpolitika
alkalmazását, amit a deregulálás esztelen utópiája követelt meg világszerte,
s amit most csupán a félig kész közös valutájú Európában követel meg. Mariano
Rajoy Néppártja viszont már a válság kirobbanása előtt is a szigorban hitt,
és amikor kormányra került, lelkesen be is vetette, és közben azzal mentegetőzött,
hogy az EU követelésére teszi. Ma az euróövezet összes kormánya ugyanabban
a csapdában vergődik: hiányzik a politikai akarat a közös valuta megteremtésének
befejezéséhez, és már nincs visszaút. És a spanyollal együtt a leggyengébb
gazdaságok fizetnek az Angela Merkel és Nicolas Sarkozy által sikeresen
átvészelt kiúttalan helyzet gyászos következményeiért.
Miután a Merkozy hibrid értesült a szocialista elnökjelölt választási
győzelméről, a spanyol sajtóban a Merkollande hibrid is megjelent. Valljuk
be, bizonyos nyelvi divatokban szemernyi humor vagy szellemesség sincsen,
mint például ebben a sokat ismételt és ellenszenves játékban sem, hogy
összevonják a német vezető nevét a franciáéval, azonban valós veszélyt
rejtenek, ami a végén be is igazolódik. Az Európa-projektet a mérhetetlenül
szigorú megszorítások politikája sodorja veszélybe, és ettől a közeljövőben
meg is változhat. Veszélyezteti az Európa-projektet a közös döntéshozás
elvének szemmel látható felrúgása is, amit a két legnagyobb európai gazdaság
kormánya folyton megenged magának, és az a rezignált belenyugvás is, amivel
ezt a helyzetet tényként fogadja el az euróövezet többi állama. Merkollande-ról
és nem Merkozyről beszélni egyet jelent azzal, hogy az Unió számára a második
legnagyobb fenyegetést is kiálljuk: a nagyok diktálnak, a kicsik meg a
közepesek engedelmeskednek. És az Európa-projekt mint intézményi tér konszolidálása
érdekében vajmi keveset számít, ha a nagyok arcán a zord szigor a növekedés
nyájasabb kifejezésére vált.
Hollande elnöktől a Francia Köztársaságban nem messianisztikus hősiességet
kell várni, hogy ő majd kihúz bennünket a csávából, hanem hogy visszaállítja
a közös döntéshozatali eljárásokat, melyekben minden felszólaló hang legitim,
és mind elkötelezett abban, hogy az egész közösség szempontjából hasznos
egyezség jöhessen létre. Az az Unió nem tudta megoldani az euró válságát,
amelyben az állítólagos erényesek diktálnak és az állítólagos vétkesek
engedelmeskednek. Az az Unió ráadásul egy olyan politikai folyamatot is
beindított, amelyben a nemzeten belüli feszültségek a jobb- és a baloldal
közötti ideológiai csatározás álarcát öltik, az egyik a szigor, a másik
pedig a növekedés híve. Angela Merkel kormánya nemcsak neokonzervatív meggyőződésből
támogatta a végletes szigor politikáját; a neokonzervativizmus arra jó
lehetett neki esetleg, hogy ne utáltassa meg a végletesen szigorú megszorítások
politikáját, de végső soron egy olyan nacionalista indíttatásból tette,
hogy az euró válsága ne követeljen nagyobb gazdasági erőfeszítést Németországtól.
Sárkozy sem volt mentes a nacionalizmus kísértéseitől, amit csak tetézett
a nagyok közé kerülés vágya, nagyzási hóbortja, még ha ezt Franciaország
érdekeivel ellentétes politikai eszközökkel tudta is elérni. A sors fintora,
amit Hollande-nak a francia elnökválasztásokon aratott győzelme leplezetlenül
bizonyít, hogy a spanyol maradt az egyetlen olyan európai kormány, amely
nem nacionalista indíttatásból, hanem neokonzervatív meggyőződésből tette
magáévá a végletes megszorítások politikáját. Mariano Rajoy és pártja javarészt
azért pocsékolta el a 2011. november 20-i választásokon felhalmozott politikai
tőkéjét, mert úgy értelmezte, hogy egyfelől az euróválság, másfelől az
abszolút többség kihasználásával majd remekül végrehajthatja a szociálpolitikát
érintő maximális programját. Nem így az adópolitika terén, ahol financiális
kényszerből kénytelen volt felhagyni azzal a dogmájával, hogy adócsökkentéssel
kell növelni az állami bevételeket, és helyette arcátlan megszorító intézkedésekkel
sújtja a középosztálybelieket és a hátrányos helyzetűeket. Mivel Merkel
önszántából vagy kényszerből késznek mutatkozott az Hollande által kezdeményezett
változásra, a spanyol kormány magára maradt a meggyőződésével, hogy a válság
kezelésére a legjobb megoldást a végletes megszorítások politikája kínálja.
Hollande győzelmének köszönhetően megdőlt a végletesen szigorú megszorítások
megmásíthatatlannak vélt elve, ami egyenlő a gazdasági csőddel, és amint
az a görögországi általános választásokon is nyilvánvalóvá vált, mérhetetlen
politikai veszéllyel is jár, mert olyan radikális alternatívák felé sodorja
a szavazókat, amelyek képesek romba dönteni az Európa-projektet, mi több,
a demokrácia rendszerét. A növekedés érdekében kötött paktum volt a tőrdöfés,
amivel Hollande élt, hogy a Merkel és Sarkozy által kijelölt európai útvonalat
korrigálja. Most az euróválság elleni stratégia konkretizálásán van a sor.
Az Unió nem rendelkezik túl sok eszközzel, mert a 2007 nyarán kezdődött
pénzügyi zavarok olyan pillanatban érték, amikor ez az egységes valuta
még csak félig-meddig szilárdult meg. A francia elnökválasztásig az Unió
mégis abban a képtelen helyzetben leledzett, hogy a rendelkezésére álló
csekély eszközöket is szándékosan egyetlen egyre korlátozták, mégpedig
a végletesen szigorú megszorítások politikájára. Ennek látható jeleit tapasztaljuk:
recesszió, munkanélküliség, társadalmi kirekesztés, hosszú évekre, ha nem
évtizedekre elkötelezett jövő. És mindez úgy, hogy az euró válsága nincs
megoldva.
Merkozynek nem Merkollande-hoz, hanem ilyen névösszevonásoktól, direktóriumoktól
mentes Európához kell vezetnie. Egy erényesek és vétkesek nélküli Európához,
egy olyan Európához, ahol mindenki beszél, és mindenki dönt. Végső soron
tehát egy olyan Európához, amelyben a közös valuta továbbhaladásra ösztönöz
az integrációban, nem pedig megtorpanást és regressziót kiváltó tényező.
Ámde az alvajáró országban, amivé Spanyolország José María Aznar és Rodríguez
Zapatero alatt lett, most a kormány az alvajáró. A francia-német direktórium
meglétére és szegényes Európa-elképzelésére támaszkodva alkalmazta Mariano
Rajoy a végletes megszorítások szigorú politikáját, a spanyol gazdaság
azonban nem felelt meg a várakozásainak, és továbbra is veszély fenyegeti.
PÁVAI PATAK MÁRTA FORDÍTÁSA
Lettre, 86. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|