Még haza sem ért, már elhatározta: ez a gyerek nem fecsérelhet el három-négy hónapot csavargással, akárhogy is, iskolába kell mennie, akár a saját vezetéknevein jegyzik be, akár azokon a neveken, amelyeket mi kölcsönöztünk neki, végül is, mit számít. De hogyan magyarázzam el a gyereknek, hogy nem két vezetékneve van, hanem négy, és hogy miért?
 A nagymama egy alacsony széken ül a tűz előtt, s tekintetét a lángokra szegezve csöndben szabadjára engedi a családi démonokat, annyi tévedés értelmi szerzőit: ha tizenkét évvel ezelőtt a fia és Berta nem tartja többre a várost és a Köztársaság óvatlan örömeit e falucska békéjénél és nyugalmánál, ha Barcelonában Pep nem keveredik bele a politikába, ha a szegény Berta fia nem hal bele a szülésbe, ha amikor sírva kilépett a Szülészeti Klinikáról, nem inti le azt a taxit, ha az orvos csak másnap adja tudtára, hogy nem lehet több gyereke… Sok mindent eltérített útjából a sors annak idején, és most megint ugyanaz történt: ha Bertát nem köti a munkája Barcelonához, ma itt volna, ő magyarázná el a fiúnak nagyon tapintatosan és gyöngéden, ahogyan évekkel ezelőtt elhatározta magában – kezdettől fogva arra várt, hogy a fiú eljusson a pubertás korba, és akkor majd gondosan megválasztva a pillanatot és megválogatva a szavakat, elmondja neki –, ki hozta világra tíz évvel ezelőtt, miféle titokzatos végzet vezette azt a taxit a klinika kapujához épp amikor… De Berta nincs itt, a fiú pedig kérdezősködik, eljött hát a pillanat, hogy elmesélje. Az imént, miközben hallotta, hogy a fiú odafönt a hálószobájában jön-megy, segít a nagyapának az ágy alatt télire elraktározni a sárgadinnyéket, ő, noha meleg volt, sietve begyújtotta a konyhában a tűzhelyet, és nemcsak azért, hogy káposztát és krumplit főzzön a megfeketedett lábasban, közben pedig kieszelte, hogy mire az unokája visszajön és leül a földre a lángokat nézni – ez a kedvenc foglalatossága alkonyatkor télen is, nyáron is –, mit mondjon neki.
 Ma elmesélek egy titkot, ha megígéred, hogy nem adod tovább. Végül is, előbb vagy utóbb meg kellett tudnod… Ne ijedj meg, nem rossz dolog. Figyelj!
 A nagymama kackiás, mexikói bajuszának bűvöletes vonzerejéhez most egy furcsán gyermeteg, elvékonyodott és kedveskedő hang társult, és lassan kibontakozott egy cseppet sem rémisztő kísértethistória, a véletlenek szövevényébe burkolva, finomkodó gügyögésekkel édesítve. Ekkor rajzolódik ki a szeme előtt első ízben az a zavaros képzuhatag, amely a következő sorrendben villan be: egy taxi köröz Barcelona utcáin az esőben, egy orvos és egy apáca sürgölődik egy fiatal szülő nő körül a Szülészeti Klinika egyik kórtermében, egy nyomorúságos kis szoba a Sarriá negyedben, ahol egy másik fiatal anya szintén szülni készül, egy gyerek farral jön erre a világra, egy másik pedig arccal, az első anya halott kisbabát szül, a második anya meghal, amikor világra hozza a farral kifelé igyekvő kisbabát. Most képzeljük el egy pillanatra, teszi hozzá a nagymama, csak egy pillanatra – és ő már látja is: a fény és vérözön közepette kibukkannak a lábfejek, aprók és ráncosak, akár a mazsolaszemek, azután a lábak és utánuk a popsi –, hogy a kisfiú, aki fordítva érkezett meg erre a világra… te vagy. Ugye, szoktál olyat játszani, hogy azt képzeled, indián vagy, anyád szalagjával a homlokodon, festékkel bemázolt arccal? , hát akkor most azt képzeljük, hogy te vagy a kisfiú, aki popsival jött erre a világra, és hogy abban a pillanatban, amikor te megszülettél, meghal a mamád, mert ez volt a sors rendelése… És az a taxi, amely már órák óta járja a várost az esőben, anélkül hogy bárki leintené, vajon nem azért köröz-e ott, mert ezt is a sors rendelte így? A Szülészeti Klinika kapujában egy apáca és egy ápolónővér éppen elbúcsúzik pár jó tanács kíséretében az anyától, aki hazafelé indul, miután elveszítette a gyerekét. Férje, aki ernyővel óvja az esőtől, meglátja, hogy egy taxi halad el a klinika előtt, fölemeli a karját, és megállítja… Az asszony mindig is azt mondja, ő látta meg elsőnek, mert bár nappal volt, a taxinak világítottak a fényszórói, és ez szemet szúrt neki. Elég az hozzá, hogy beszálltak abba a taxiba. És ki a taxi sofőrje?, nos történetesen annak az asszonynak az özvegy férje, aki egy hete belehalt a szülésbe. És mi történik, mialatt hazaviszi a boldogtalan házaspárt, s az asszony a férje karjában sír, mert nem elég, hogy elveszítette a kisfiát, az orvosok azt mondták, hogy nem lehet többé gyereke? Nos, az történik, hogy a taxisofőr, amikor hallja, hogy a nő sír, és a balsorsán kesereg, nem állhatja meg, hogy szóba ne hozza a sajátját. Milyen szomorú véletlenek adódnak az életben, asszonyom!, állítólag ezt mondja, és ekkor elmeséli, hogy ő is éppen az imént szenvedte el egy kedves lény elvesztését egy szerencsétlen szülés következtében, csakhogy az ő esetében fordítva történt, mivel a felesége halt meg, s egy kisfiút hagyott rá… És ahogy maga Berta ezerszer is elmesélte, akkor ő fogja magát és így szól a taxishoz: nem vinne el engem, hogy megnézzem azt a gyereket, kérem, taxisofőr úr?, a sofőrnek pedig megesik rajta a szíve, megfordítja a kormányt, és elviszi a párt a kisbabához, akiről rokonok gondoskodnak, de nagy sajnálatukra nem tudják magukhoz venni. Amikor aztán odaérnek, az történik, hogy Berta kiemeli a kisbabát a kiságyból, és először veszi a karjába…
 ŹŹ– És elvégeztetett, már nem volt az az isten, hogy elengedjen téged – végzi be a nagymama. – Abban maradtak, hogy Berta csak egy ideig viseli gondját. Mint afféle szoptatós dajka… Tudod, mi az a szoptatós dajka? Szóval, eltelt egy év, aztán egy másik, meg megint egy újabb, telt-múlt az idő, és a dolog ennyiben maradt, úgyhogy amint látod, most az a helyzet, hogy két anyád van. A csudába is, micsoda disznó szerencse! Nem tudod, hogy egy anya a mennyországban áldást jelent? A szerencse fia vagy, igen, az vagy, bizony, a szerencse fia! Mert az az ember nem tudott volna felnevelni, és a lelencházban kötöttél volna ki, az hétszentség, úgyhogy legjobb, ha hálát adsz Istennek, amiért ilyen szerencsében részeltetett… – A fiú arcát fürkészi, és hozzáteszi: – Vagy még mindig nem vagy róla meggyőződve? És mi lenne, ha holnap varrnék neked egy labdát a nagyapa régi kordnadrágjaiból? Na, hadd lám, milyen arcot vágsz most… Jól van, ha sírhatnékod támadt, csak rajta, ne tartsd vissza! 
 Eszében sincs sírni, vagy ilyesmi. Még egy kis szipogás sem kívánkozik ki, semmi, szerencsésnek meg aztán végiképp nem érzi magát. Inkább gyanakszik mindarra, amit hallott, ez az egyetlen, ami a fejében zsibong, és azonnali szükségletként, mentőövként az újabb, váratlan viharok esetére bukkan fel az a különös hirtelen rátörő meggyőződés, hogy a lelke mélyén mindig is tudta ezt, amit most hallott. Maga a nagymama is dob neki egy mentőövet egy megjegyzésével, amely az idő múltával mindinkább mosolyra készteti: ha a bekapcsolt fényszórójú taxi egy perccel azelőtt halad el, mindössze egyetlen perccel azelőtt, holtbiztos, hogy ő most nem bámulná itt a tűzhely lángjait, sosem jött volna ebbe a faluba, sosem lépett volna be ebbe a házba, nem volna semmiféle elrejtett légpuska a szekrényben, és a kertben sem volna semmiféle eltemetett madár, két golyóval a testében… Így hát, mindez a vakvéletlen műve volt egy fantasztikus vakvéletlené,  minek következtében instabil, spekulációkra hajlamos énje mától fogva szívesen ösztönzi majd arra, hogy lépten-nyomon e történet legnyaktörőbb meredélyein bóklásszon, ahol az alázúduló eső függönye mögül mindig kivillannak egy taxi fényszórói. 
 – És vigyázz azzal, amit annyira szeret ismételgetni a tanító úr – végzi be a nagymama igen aggodalmasan. – Mármint a fantáziálással. Fantáziálás! Óvakodj tőle! Ne keresd magadnak a bajt!
 – Persze, nagymama. Figyelj csak – mondja, hogy más irányba terelje a beszélgetést –, ha bevonjuk kordbársonnyal, a labda tovább fog tartani. És olyan lesz, mint az igazi.
 Nem voltak-e még a rongylabdák is, amelyeket olyan mesterien varrt neki a nagymama, most, hogy belegondol, nem voltak-e azok is a jóságos képmutatás jelei? Most is közelről és merően nézi őt a nagymama az időn át, mosolygó kis fénnyel nedves szemében, kicsit kancsítva a közelség és a felemás fájdalom miatt, amelyet nem képes szavakba önteni, bármennyire szeretné is: olyan szerencsétlen, váratlan és nyomorúságos fordulatokkal szolgálhat az élet, és annyi benne a veszteség és az elhagyatás, hogy olykor  nagyon is ráfér egy kis kárpótlás a vakvéletlen vagy egy kegyes hazugság formájában.
 Aznap éjjel az ágya alatt lévő sárgadinnyék illata ringatja álomba. Pirkadatkor Kisveréb csöndben rászáll az egyik dinnyére, karmait a selymes héjba mélyeszti, összehúzza a testét, és hátsójának apró géppuskájából sötét szarkígyócskákat lődöz, Ringónak szánja őket, akit ádáz tekintettel néz a sodronyon és a matracon át. Már éppen nekikészül, hogy tovább repüljön, amikor Ringo megszólal:
 Ne menj még el! Várj még egy kicsit! 
 Minek? Hogy belém eressz még egy sörétet?
 Nem. Azért, hogy barátilag elbeszélgethessünk egy kicsit…
 Beszélgetni veled? Mit nem mondasz, kölyök! Hiheti-e valaki, hogy barátságosan elbeszélgessek veled, a gyilkosommal? 
 Holnap a nagymama új labdát varr neki a nagy zsákvarró tűvel, egy újabb labdát, amely a téren focizó fiúk rúgásaitól kibelezve végzi majd. De attól a naptól fogva, ő szívesebben tölti majd magányosan a délutánokat, a konyhakertben olvasgatva. Amikor megjön az anyja – így mondta a nagymama –, ő majd elmeséli neki az egész történetet, mert még sok minden van, amit még én magam sem tudok, amit még nekem sem akartak elmondani. Az oly sokat emlegetett nehéz időszaknak köszönhetően azonban, amit a Patkányölő és Berta most átél ott a városban, s amit csak a nagymama utazásai enyhítenek olykor-olykor, aki kosárban tojást visz nekik meg étolajat, és egy-egy nyulat vagy tyúkot, anyja csak nagy-sokára tér vissza, ő pedig az egész télen át sok-sok órát tölt el magányosan a kertben, a mandulafa alatt összetákolt hintán, meg az iskolában.
Anyja tavasszal elhozza neki a Brabanti Genovévát, A kincses szigetet, s Winnetou meg Old Shatterhand új kalandjait, s kiválasztja a megfelelő alkalmat, hogy beszéljen vele. Nevető szemmel, tapintatosan és bölcsen gyűjti egybe a történet szanaszét szórt véletlenjeit, mígnem végül olyan verbális építményt fabrikál belőlük, amely szerinte a valódi valóságot tartalmazza, és amely – a fiú makacs követelőzésére, hogy tisztázzák ezt a részletet –, annak elismerésére kényszeríti, hogy valóban ő, nem pedig az apja vette észre elsőnek a taxi távoli fényeit a vihar közepette.
– Miért érdekel ez annyira?
– Azt hittem, csak kitalálta a nagymama. Mert a kocsik nappal nem mennek bekapcsolt fényszóróval. Ugye, hogy nem?
– Hát pedig ez azzal ment. Talán, mert esett egy kicsit, vagy mert figyelmetlen volt a taxis… Látod?, mindenre van magyarázat. De az én szememben nem ez a legfontosabb. Az a legfontosabb, hogy te higgy nekem. Hiszel nekem, fiam? 
A közel hajoló kedves arc és száj, szavainak lágy, kárminpiros cseresznye aromája, orcáinak gödröcskéi, amikor mosolyog, érdes, kivörösödött kezének cinkos, szárnyas röpte, az eső és a kocsi fényszórói, és az olyannyira áhított, ajándékba kapott új könyvek, új képregények és almanachok – több és jobb is, mint máskor –, melyeket együtt olvasnak a tűzhely mellett az esős napokon… Csöndben bólint, pedig legszívesebben kiáltaná: Igen, hiszek neked. 
Anyja később, a kis konyhakertben, amikor könyvei és képregényei felett látja hasalni, megint emlékezteti, milyen hasznos bekötni a könyveket, mert akkor mindig olyanok, mint új korukban, és újfent fölemlegeti, milyen jó csillagzat alatt született.
– Még szerencse, hogy vannak könyvek, amelyek nem égtek el a többivel együtt, igaz? – És mosolyogva teszi hozzá: – Mert mit lehet tudni, emlékszel, fiam?
 És egy pillanatra eszébe villan egy kísérteties emlék a városnegyedében, két évvel azelőttről egy apró, árnyas magánkertben: egy nagy máglya képe az éjszaka közepén, olyan magas és olyan mohó lángokkal, amilyeneket még soha nem látott, amelyen egy halom könyv, füzet, fotográfia és irat ég szikrázva, mert mit lehet tudni.
(regényrészlet)

       DOBOS ÉVA FORDÍTÁSA