Ivan Krastev
Demokrácia van: lehet utazni
Az oroszországi tekintélyuralmi rendszer annak köszönheti fennmaradását,
hogy elvetette a kommunista doktrína két központi elemét, írja Ivan Krastev.
Először is elhagyta a közérdek ideológiáját, így nem kérhetők rajta számon
saját elvei. Másodszor, a határok megnyitásának politikája erősen csökkentette
az elégedetlen középosztály tiltakozásának erejét. Jeane Kirkpatrick 1979-ben
a Commentary című folyóiratban megjelent „Dictatorships and Double Standard”
(Diktatúrák és kettős mérce) című híres cikkében írta, hogy a forradalmi
ideológián alapuló totalitárius rendszerek túl azon, hogy represszívebbek,
mint a hagyományos tekintélyuralmi rendszerek, sokkal jobban ellenállnak
a liberalizálási vagy demokratizálási kísérleteknek. Az ideológia szerinte
egyfajta transzcendentális legitimációs forrást biztosít e rendszerek számára
és teokratikus jelleget ad ezeknek.
Az ideológia emellett az uralkodó elit koherenciáját is szolgálta.
A „helyes pártvonal” fogalma, mint Ken Jowitt hangsúlyozta, ugyanazt jelentette
a leninista rendszerek számára, mint amit a demokratikus eljárás szabályai
a Nyugat számára. Az ideológiai alapokon nyugvó egypárti uralom létfontosságú
volt ahhoz, hogy megoldják az utódlás problémáját, ami addig a leginkább
veszélyeztette a tekintélyuralmi rendszerek stabilitását. A domináns ideológia
ugyanakkor a politikai mozgósítás eszközéül is szolgált. Mint a Szovjetunió
története mutatja, néha könnyebb volt meghalni a rendszerért, mint élni
benne. A szovjet nép hősiessége a második világháború idején mindennél
jobban példázza az ideológiai tekintélyuralom erejét.
A hidegháború óta közkeletű vélemény a Nyugaton, hogy az ideológia
a tekintélyuralmi rendszerek erejének egyik forrása volt, így az ember
meglepetéssel tapasztalja, hogy a posztszovjet elit a kommunista ideológiát
a régi rendszer egyik gyengeségének tartja. A Szovjetunió összeomlása megmutatta,
hogy az ideológia két módon is kikezdi a tekintélyuralmi rendszereket:
táplálja az elit reformista tévhiteit, emellett nyelvezetet és platformot
biztosít a rendszer ellenfelei számára, mivel felmutat egy eszményt, amellyel
szemben a rendszer megméretik és könnyűnek találtatik.
Az elmúlt húsz évben könyvek ezrei jelentek meg Mihail Gorbacsov forradalmának
sajátosságairól. De a legfontosabb véleményem szerint az, hogy Gorbacsov
nem azért indította el reformjait, mert elvesztette hitét a kommunizmusban,
hanem azért mert igazi hívő volt, aki mélyen meg volt győződve arról, hogy
az igazi szocializmus, amit létrehozni remélt, alapvetően magasabb rendűnek
fog bizonyulni a nyugati demokratikus kapitalizmusnál. A fölülről jövő
reformok sokszor az uralmon lévők téves valóságérzékeléséből fakadnak.
Az ideológiák amellett, hogy az elit ideológiai tévhiteit táplálják,
nyelvezetet adnak az ellenzéknek, amit alulról jövő nyomásgyakorlásra lehet
használni. A szovjet blokk ellenzékijei többnyire a korábbi hívőkből kerültek
ki, akik mielőtt a marxista rendszerek totális ellenzőivé váltak volna,
többnyire a marxizmus terminológiáját használva bírálták ezeket a rendszereket.
Nem lehet megérteni a Prágai Tavasz vagy a Szolidaritás „önkorlátozó forradalma”
erejét, ha nem értjük e mozgalmak öntudatosan „dialektikus” jellegét. Az
1989-es forradalmak együttes termékei voltak a kommunista eliteknek, amelyek
ténylegesen meg akarták reformálni ezeket a rendszereket, és ezzel hozzájárultak
kimúlásukhoz, és az ellenzéknek, amely azzal hozták közelebb kimúlásukat,
hogy úgy állították be, mintha meg akarnák reformálni, miközben valójában
teljesen meg akarták dönteni.
Putyin rendszerén azért olyan nehéz fogást találni, mert nincs semmiféle
ideológiája a Kreml által produkált szlogen jellegű megnyilatkozásokon
túlmenően. A piár-szakértők nem alkalmasak az ideológus szerepének betöltésére,
mert az ideológia – szemben a reklámkampánnyal – olyasvalami, amiben létrehozóinak
hinniük kell. Az új tekintélyuralmi rendszereknek azonban semmilyen tényleges
ideológiájuk nincs, ez magyarázza, hogy leginkább egyfajta nagyvállalatnak
tekintik magukat. A hatalom megtartása érdekében a közérdek gondolatát
is megpróbálják kiküszöbölni. A piac felmagasztosítása éppen ezért nem
gyengíti meg az új tekintélyuralmi kapitalizmust, sőt inkább megerősíti.
Ha a közérdek nem más, mint a saját magánérdekét követő sokmillió ember
törekvésének szándékolatlan következménye, akkor hiábavaló a közérdek nevében
hozott minden áldozat.
A tekintélyuralmi rendszerek ideológia nélkülisége magyarázza részben
azt is, hogy a demokratikus világ kerüli az összeütközést velük. Nem próbálják
exportálni politikai modelljüket, így senkire sem veszélyesek. Az új tekintélyuralmi
rezsimek nem akarják megváltoztatni a világot vagy ráerőszakolni más országokra
rendszerüket. Az a hiedelem, hogy az önkényuralom vagy lassú halált hal
a reformok következtében vagy hirtelen halált az összeomlás következtében,
azon a feltevésen alapul, hogy a határok megnyitása végzetes hatást gyakorol
a rendszerre. Adolphe de Custine francia arisztokrata, aki 1839-ben Oroszországba
utazott, és arra számított, hogy az ottani tapasztalatok megerősítik majd
konzervativizmusában, ezzel szemben az alkotmányosság híveként jött vissza,
a tizenkilencedik század közepén már azt állította, hogy „az orosz politikai
rendszer nem bírna ki húszévnyi szabad érintkezést Nyugat-Európával”. Ez
a tétele ma már széles körben osztott nézetnek számít: a határok megnyitása
lehetővé teszi, hogy az emberek más életmódot is megismerjenek és küzdjenek
ennek megvalósításáért, így elősegíti a változást. A határok megnyitása
emellett lehetővé teszi, hogy a szervezkedés során külföldi segítséget
is igénybe vegyenek.
De igaz-e, hogy a határok megnyitása destabilizálja a tekintélyuralmi
rendszereket? Sztálin mindenesetre erősen meg volt győződve erről. Szovjet
katonák millióit küldte a Gulagra, akiknek az volt az egyetlen bűnük, hogy
megjárták Nyugat- vagy akár Közép-Európát. De Putyin nem Sztálin. Ő nem
úgy akarja irányítani Oroszországot, hogy megakadályozza, hogy utazzanak
az emberek, hanem úgy, hogy megengedi. A határok nyitottsága ugyan némileg
korlátozza a kormányokat abban, hogy manipulálja az embereket és üldözzön
egyeseket, ugyanakkor eszközöket kínál ahhoz, hogy biztosítsa a rendszer
fennmaradását.
Albert O. Hirschman közel negyven évvel ezelőtt Kivonulás, tiltakozás,
hűség című briliáns könyvében elmagyarázta, miért teljesített olyan gyengén
Nigériában a vasút, lemaradva a teherautóval és az autóbusszal folytatott
versenyben. Gondolatmenete szerint a fogyasztók – adott esetben a nigériai
vasutat használók – két ellentétes módon reagálhatnak arra, hogy romlik
az általuk vásárolt áruk vagy szolgáltatások minősége. Az első a kivonulás,
azaz a távolmaradás: másfajta sampont vesznek, eltávoznak a partiról vagy
elhagyják az országot. A tiltakozás ezzel szemben azt jelenti, hogy panaszt
emelünk, szót emelünk valami ellen. Ha azonban egyszerű a kivonulás útját
választani, mint ahogy a teherautó és a busz könnyen választható a nigériai
példa esetében, akkor kevésbé választjuk a tiltakozás eszközét, mivel a
kivonulás nem annyira időigényes és kevesebb elkötelezettséget igényel.
A kivonulás különösen vonzó a középosztályhoz tartozó oroszok számára,
akik fogyasztókká váltak, eközben azonban zárva maradt számukra a kollektív
cselekvés lehetősége. Oroszország demográfiai helyzete – a népesség öregedése
és fogyása – és a nemzeti identitás gyengesége azzal jár, hogy a kivonulás
meglehetősen magától értetődő választás azok számára, akik csalódtak a
rendszerben.
A kivonulásra hajlamos középosztály létrejötte Oroszországban létfontosságú
a rendszer fennmaradása szempontjából. Leonyid Grigorjev orosz közgazdász
állítása szerint több mint kétmillió orosz demokrata távozott az országból
az elmúlt évtizedben. Az, hogy valaki a lábával szavaz és távozik Oroszországból,
miután úgy látja, hogy nincs demokrácia, nem ugyanaz, mint hogyha arra
szavaz, hogy az ország demokratikussá váljék.
Valószínűleg Hirschman magyarázata jelenti a kulcsot annak megértéséhez,
miért olyan nehéz az ellenállás Putyin tekintélyuralmi rendszerével szemben.
Ez magyarázza a reformok kudarcát, és ennek nyomán a reformista szellem
gyengülését. A határok megnyitása és az, hogy külföldön lehet élni és dolgozni
paradox módon a politikai reformszellem lehanyatlását eredményezte. Azok,
akiket elégedetlenné tesz a kormányzás alacsony színvonala, történetesen
ugyanazok, akik a leginkább hajlamosak és képesek külföldre távozni. Nekik
egyszerűbb az országot, amelyben élnek, egy másik országra cserélni, mint
megreformálni. Miért próbáljunk Oroszországból Németországot csinálni,
amihez ráadásul talán egy emberöltő sem elég, amikor csak egy ugrásra van
Németország? Az orosz középosztály, mint a közvélemény-kutatásokból kiderül,
inkább külföldön dolgozik és csak az ünnepekre jár haza, hogy meglátogassa
a rokonokat és a barátokat.
Ha a reformenergiák kirobbanását, amely a ’80-as évekre volt jellemző,
a manapság tapasztalható enerváltsághoz hasonlítom, arra a következtetésre
kell jutnom, hogy míg a határok lezárása lerombolta a szovjet kommunizmust,
a határnyitás elősegíti az új orosz tekintélyuralmi rendszer fennmaradását.
A szovjetrendszer helyhez kötötte az embereket, így a rendszer megváltoztatása
volt az egyetlen út ahhoz, hogy megváltoztassák az életüket. A mai Oroszország
ezzel szemben a nigériai vasúthoz hasonlít: mindaddig nem fog hatékonyan
működni, amíg elég olajbevétel van ahhoz, hogy kompenzálni tudja a hatástalanságát.
A fő oka annak, hogy az oroszok nem tiltakoznak – a félelem. Azok, akiket
ez a legjobban érdekel, már elmentek az országból, vagy eldöntötték, hogy
a közeljövőben megteszik, vagy pedig elköltöztek az internet virtuális
valóságába (az oroszok átlagosan kétszer annyi időt töltenek a közösségépítő
portálokon, mint a nyugati felhasználók). Mindennek következtében nem tud
kialakulni a változást követelő emberek kritikus tömege.
Hova vezet mindez? Nem könnyű megmondani. De az olyan diszfunkcionális
tekintélyuralmi rendszerek, mint az oroszországi rezsim, véleményem szerint
ritkábban torkollnak demokráciába, mint hanyatlásba. Nem annyira „Putyin
után a vízözön”, mint inkább „Putyin után a korhadás”.
GÁTI TIBOR FORDÍTÁSA
Lettre, 86. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|