Zuska Kepplová
Akár a kariatidák
 

„Mondani akarok neked valamit. Most, hogy elmész, megmondom. Én nem Görögországból jöttem, albán vagyok.”
Petra távozóban volt a szállodából, és a helyére egy nagydarab görög nő jött. Termete a kariatidákra emlékeztette Petrát, azokra a női szobrokra, amelyek katedrális tetőket tartanak a fejükön. Masszív felépítésű testét, mintha csak ráöntötték volna, lágy külső zsírréteg fedte egyenletesen, és feszes belső izomzat tartotta szilárdan. A legjobb munkaerő.
Petra megmutatta neki, melyik szer mire való. Azt ajánlotta, használjon gumikesztyűt, bár a keze büdös lesz tőle még másnap reggel is, amikor a bagettet töri félbe, érzed, szagoltatta meg vele a saját ujjait. Megemlítette a görög nőnek még azt is, hogy hazaviheti a szállodából a megmaradt ennivalót, szikkadt péksüteményt, vajat, lekvárt, meg mini mézeket, de ezt meg kell beszélnie a kolléganőkkel. Épp megemelte a matracot, hogy megmutasson egy lepedőigazítási újítást. „Sportolsz valamit?” kérdezte a görög nő, Petra izmos karjaira pillantva. „Úszom. Úszásoktatóként fogok dolgozni. A tanulás mellett.” A szünidei szállodai munkával Petra megkereste a tandíjra valót, az úszótanfolyam pedig egész tanévre biztosítja a zsebpénzét. A szülei is mindig küldtek neki valamicskét. „Én ifjúsági cselgáncs bajnok vagyok”, jegyezte meg a görög nő. „Az jó, itt edzésben leszel”, nevetett Petra. „Nézd csak meg ezeket az afrikai mámikat, akik itt dolgoznak, akkorák, mint valami szekrény.” A görög nő félreértette Petra bátorító szavait: „Mi, akik már kicsi korunk óta edzésekre járunk, tudjuk, mi a nehéz munka, igaz?” Azután a pénzről kérdezősködött, rengeteg kérdése volt a pénzről. Mintha csak a másik zsebeiben kutakodott volna ezekkel a kérdésekkel, majd megtapogatta Petra arcát és ujjbegyeit, vajon elég erős és jó kondiban maradt-e a háromhavi húzós munka után.
A szennyes zsákokkal telepakolt lift levitte őket a szálloda alagsorába. Itt aztán folyosókon keresztülhaladva eljutottak a mosókonyhába. Petra ráfűzte a görög nő kulcscsomójára a mosó- és szárítóhelyiség kulcsát. „Az jó, hogy tanulni fogsz”, szólalt meg váratlanul a görög nő. „Anélkül nem jutsz be közéjük. Ha mi nem szolgálnánk őket, nem lenne, aki megfőzzön, kimosson rájon, meg a gyerekeiket gondozza, nem igaz?” A görög nő rejtélyes ők-je, Petrát a mamájára emlékeztette. „Én ugyan nem tanítom meg őket úszni!”, nevette el magát. Petra tetszett a görög nőnek. Az endorfinjaival. Ezzel az anyaggal működnek az örökmozgó emberek. Jókedvűnek maradni, ez a titka ennek a munkának. Aki elveszíti a jókedvét, azt lecserélik. Ezért aztán, mosolyogni kell. Őszintén. „Azt gondolják rólunk, hogy becsapjuk és meglopjuk őket!”, mondta a görög nő. 
Tavaly nyáron Petrát meglátogatta egy barátnője, hogy pár éjszakára megszálljon nála. Mielőtt elment, egy húszfontos bankjegyet dugott vendéglátója laptopja alá. Gyerekkori barátnő, aki Angliába jár dolgozni. Elvégezte a szociális munka szakot, aztán elment Angliába epret szedni. Felült az összecsukható biciklijére, elkarikázott az állomásra, bezárta a biciklit, és az ülést, hogy megvédje a napsütéstől meg a harmattól, letakarta egy Tescós reklámszatyorral. Aztán felszállt a Karosa buszra, ami kivitte egy fapados járathoz.  Amikor visszajött, felpattant a biciklijére, és hazakerekezett. Azon a nyáron meglátogatta Petrát, becsavarogta Párizst, hogy kiheverje az esőáztatta Londont. Bed&breakfast, ahogy Anka mondja, ezt nyújtotta neki Petra. Becsíptek egyszer, és akkor Anka azt mondta, hogy ha a bevándorlók és az idénymunkások, akik itt dolgoznak, egyik napról a másikra váratlanul abbahagynák a munkát, és valóban elmennének oda, ahová igencsak gyakran elküldik őket az itteniek, akkor ez az egész csodálatosan tiszta társadalom belefulladna a szemétbe. „Ilyen katasztrófafilmet még nem forgattak. A járdán semmiféle Szabadság szobor fej! Elég lenne annyi, hogy egy reggel minden színesbőrű meg minden nem-színesbőrű kelet-európai bepakol a bőröndjébe és bye-bye!” Ez a barátnő, úgymond, nem bízik a bankokban, ezért aztán több havi készpénzét állandóan a batyujában hurcolta. A királynő fejét viselő bankjegyek, begyömöszölve egy nylon zacskóba, a nylon zacskó meg a vászon hátizsákba. Valójában a bankok nem bíztak őbenne, és egyiknél sem nyithatott számlát. Önnön fizetési meghagyásaként, készpénzzel utazta végig Európát, északtól-délig.
Petra nem akart úgy gondolkodni, mint ő. Nem akart haragudni, miközben a mosógépbe berakja a szennyest, miközben a mosnivalóval megpakolt kocsit tolja, miközben a kezére felhúzza a gumikesztyűt. Reggel egy húszfontost talált a laptopja alatt. A barátunknak nem fizetünk szállásdíjat, mondta magában. És Anka megszegte ezt. Előhúzott egy királynőt a hátizsákjából és bedugta a komputer alá. Tisztára begolyózott ott azokon a szigeteken, gondolta magában Petra. Aztán meg itt van még ez a görög nő is, mosolygósan és erőtől duzzadón, de bizalmatlanul a mágikus ők-et emlegeti. Erős kezeivel, pirospozsgás arcával, akár egy munkásnő valami szocialista szoborcsoportban. Petra zsákokat cipelt, úszni járt, és szeptemberben egyetemre megy. Megvolt a maga terve, és ez elég erőt adott neki ahhoz, hogy ne akarjon bekapcsolódni a pusmogásba és a vádaskodásba. Fehér köpenyt fog viselni, és hasznos tagja lesz a társadalomnak. „Egy doktor sohasem lesz elveszett ember, orvosokra mindig mindenkinek szüksége lesz” mondta Petra apja. „Csak épp megfizetni nem fogják őket sose” tette hozzá Petra anyja.
„Csodálkozom rajtatok, fiatalokon, Petruąka, hogy így önként elmentek robotolni,” mondta a nagyi, mielőtt Párizsba indult. „Intelligens fiatal emberek! Megértem, hogy meg akarjátok keresni a magatok kis pénzét, és önállósodni akartok, de olyan áron, hogy mások fenekét törölgetitek Ausztriában? A nagypapa, attól fogva, hogy fizikai munkára fogták, felhagyott a beszéddel. Az 50-es években beállították a termelőmunkába, őt, a bölcsészdoktort! Este, mikor hazajött, lefeküdt a kanapéra és a mennyezetet bámulta. Egy szó nélkül. A vacsorát úgy kellett rátukmálni. Lábujjhegyen jártunk otthon, és én még örülhettem, hogy nem vert se engem, se az anyukádat, mert másoknál a családon csattant az ostor. De hát ő ilyen ember volt, magába fojtott mindent. Nehéz dolgokat cipeltettek vele, aztán, amikor egyikükre rázuhant valami súlyos teher, akkor azok az ostoba prolik a nagyapádat hívták oda, mert hogy doktor. Még a pénzt se tudták megszámolni, meg elosztani se, mert a pénzügyiseket elküldték fűteni.”
A görög nő megkérdezte Petrától, felhívhatja-e, ha valami problémája akad, vagy ha megbetegszik. „Egyelőre nem ismerek itt senkit.” Petra beleegyezett, bár el sem tudta képzelni, hogyan szerez gyógyszert recept nélkül. „De hát miért nem intézed el magadnak az ideiglenes egészségbiztosítást? Kérni fogják tőled ezt, itt a munkahelyen is. Enélkül nem alkalmaznak!” A görög nőt sebtében vették fel Petra helyére. Megígérte, hogy a szükséges papírokat mielőbb elhozza. „Most, hogy elmész, megmondom. Én nem Görögországból jöttem, albán vagyok,” mondta a görög nő. Egyáltalán nincsenek papírjai. Megpróbálja elodázni, amíg lehet. És aztán vagy itt maradhat feketén, vagy szerez magának valamilyen görög papírokat. Ha feketén fog dolgozni, akkor majd hátizsákban viszi haza a készpénzt, úgy, mint Anka. Ébren fog őrködni a buszon, a reptéri váróban, a repülőn, hogy véletlenül el ne aludjon, és a hátizsákja el ne tűnjön. London – Pozsony, Párizs – Tirana. Alvás nélkül. Petra elképzelte magában, ugyan milyen képet vágnak a vámosok, amikor a pénzzel teli hátizsák átmegy a reptéri röntgenen. Odabent a kis helyiségben kérdéseket fognak feltenni, és hosszú nyomtatványokat kitölteni? Kutyákkal fogják szaglásztatni? Belenéznek a fenekébe? Elfelejtette megkérdezni Ankától, hol tartotta a pénzét egész idő alatt. Otthon a bőröndben? Vagy az állomáson a széfben. Odaadta az albán nőnek a ruhák és személyes holmik szekrénykéjének kulcsát is. A kis fém szekrény olyan volt, mint azokban az öltözőkben, ahol a sportolónők szoktak átöltözni az edzésekhez. Figyelmeztette az új alkalmazottat, ne hagyjon benne semmi értéktárgyat. Sok szerencsét kívánt neki, és erősen megszorította a kezét. Az albán nő átkarolta és megölelte. Ez az ölelés a hátlapogatással olyan volt, mint cserénél a játékosnők kölcsönös szerencsekívánata, 
Petra úgy érezte, hogy az albán nő közel került hozzá a sok föl-alá járkálás után, amit a szállodában végigcsináltak. Ugyanakkor azt kívánta, bárcsak ne hívná fel. Maga sem értette, miért kívánja ezt. Így érezte mégis. Érezte, hogy a szállodával végzett. Egyetemista lesz, és gyerekeket fog úszni tanítani. Ahogy visszapillantott a szállodára és odaintett a szolgálati bejáratnál cigarettázó volt kolléganőinek, megint eszébe jutottak a kariatidák, a bejáratnál szobrozó erőteljes nőalakok. Szevasztok gyerekek, én görög vagyok… ez a kis dal suhant át a fején, és nem tágított onnan, míg csak a metró dübörgése el nem nyelte.
 

                   ÁRGYELÁN ERZSÉBET FORDÍTÁSA



Lettre, 86. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu