Zuska Kepplová
Akár a kariatidák
„Mondani akarok neked valamit. Most, hogy elmész, megmondom. Én nem
Görögországból jöttem, albán vagyok.”
Petra távozóban volt a szállodából, és a helyére egy nagydarab görög
nő jött. Termete a kariatidákra emlékeztette Petrát, azokra a női szobrokra,
amelyek katedrális tetőket tartanak a fejükön. Masszív felépítésű testét,
mintha csak ráöntötték volna, lágy külső zsírréteg fedte egyenletesen,
és feszes belső izomzat tartotta szilárdan. A legjobb munkaerő.
Petra megmutatta neki, melyik szer mire való. Azt ajánlotta, használjon
gumikesztyűt, bár a keze büdös lesz tőle még másnap reggel is, amikor a
bagettet töri félbe, érzed, szagoltatta meg vele a saját ujjait. Megemlítette
a görög nőnek még azt is, hogy hazaviheti a szállodából a megmaradt ennivalót,
szikkadt péksüteményt, vajat, lekvárt, meg mini mézeket, de ezt meg kell
beszélnie a kolléganőkkel. Épp megemelte a matracot, hogy megmutasson egy
lepedőigazítási újítást. „Sportolsz valamit?” kérdezte a görög nő, Petra
izmos karjaira pillantva. „Úszom. Úszásoktatóként fogok dolgozni. A tanulás
mellett.” A szünidei szállodai munkával Petra megkereste a tandíjra valót,
az úszótanfolyam pedig egész tanévre biztosítja a zsebpénzét. A szülei
is mindig küldtek neki valamicskét. „Én ifjúsági cselgáncs bajnok vagyok”,
jegyezte meg a görög nő. „Az jó, itt edzésben leszel”, nevetett Petra.
„Nézd csak meg ezeket az afrikai mámikat, akik itt dolgoznak, akkorák,
mint valami szekrény.” A görög nő félreértette Petra bátorító szavait:
„Mi, akik már kicsi korunk óta edzésekre járunk, tudjuk, mi a nehéz munka,
igaz?” Azután a pénzről kérdezősködött, rengeteg kérdése volt a pénzről.
Mintha csak a másik zsebeiben kutakodott volna ezekkel a kérdésekkel, majd
megtapogatta Petra arcát és ujjbegyeit, vajon elég erős és jó kondiban
maradt-e a háromhavi húzós munka után.
A szennyes zsákokkal telepakolt lift levitte őket a szálloda alagsorába.
Itt aztán folyosókon keresztülhaladva eljutottak a mosókonyhába. Petra
ráfűzte a görög nő kulcscsomójára a mosó- és szárítóhelyiség kulcsát. „Az
jó, hogy tanulni fogsz”, szólalt meg váratlanul a görög nő. „Anélkül nem
jutsz be közéjük. Ha mi nem szolgálnánk őket, nem lenne, aki megfőzzön,
kimosson rájon, meg a gyerekeiket gondozza, nem igaz?” A görög nő rejtélyes
ők-je, Petrát a mamájára emlékeztette. „Én ugyan nem tanítom meg őket úszni!”,
nevette el magát. Petra tetszett a görög nőnek. Az endorfinjaival. Ezzel
az anyaggal működnek az örökmozgó emberek. Jókedvűnek maradni, ez a titka
ennek a munkának. Aki elveszíti a jókedvét, azt lecserélik. Ezért aztán,
mosolyogni kell. Őszintén. „Azt gondolják rólunk, hogy becsapjuk és meglopjuk
őket!”, mondta a görög nő.
Tavaly nyáron Petrát meglátogatta egy barátnője, hogy pár éjszakára
megszálljon nála. Mielőtt elment, egy húszfontos bankjegyet dugott vendéglátója
laptopja alá. Gyerekkori barátnő, aki Angliába jár dolgozni. Elvégezte
a szociális munka szakot, aztán elment Angliába epret szedni. Felült az
összecsukható biciklijére, elkarikázott az állomásra, bezárta a biciklit,
és az ülést, hogy megvédje a napsütéstől meg a harmattól, letakarta egy
Tescós reklámszatyorral. Aztán felszállt a Karosa buszra, ami kivitte egy
fapados járathoz. Amikor visszajött, felpattant a biciklijére, és
hazakerekezett. Azon a nyáron meglátogatta Petrát, becsavarogta Párizst,
hogy kiheverje az esőáztatta Londont. Bed&breakfast, ahogy Anka mondja,
ezt nyújtotta neki Petra. Becsíptek egyszer, és akkor Anka azt mondta,
hogy ha a bevándorlók és az idénymunkások, akik itt dolgoznak, egyik napról
a másikra váratlanul abbahagynák a munkát, és valóban elmennének oda, ahová
igencsak gyakran elküldik őket az itteniek, akkor ez az egész csodálatosan
tiszta társadalom belefulladna a szemétbe. „Ilyen katasztrófafilmet még
nem forgattak. A járdán semmiféle Szabadság szobor fej! Elég lenne annyi,
hogy egy reggel minden színesbőrű meg minden nem-színesbőrű kelet-európai
bepakol a bőröndjébe és bye-bye!” Ez a barátnő, úgymond, nem bízik a bankokban,
ezért aztán több havi készpénzét állandóan a batyujában hurcolta. A királynő
fejét viselő bankjegyek, begyömöszölve egy nylon zacskóba, a nylon zacskó
meg a vászon hátizsákba. Valójában a bankok nem bíztak őbenne, és egyiknél
sem nyithatott számlát. Önnön fizetési meghagyásaként, készpénzzel utazta
végig Európát, északtól-délig.
Petra nem akart úgy gondolkodni, mint ő. Nem akart haragudni, miközben
a mosógépbe berakja a szennyest, miközben a mosnivalóval megpakolt kocsit
tolja, miközben a kezére felhúzza a gumikesztyűt. Reggel egy húszfontost
talált a laptopja alatt. A barátunknak nem fizetünk szállásdíjat, mondta
magában. És Anka megszegte ezt. Előhúzott egy királynőt a hátizsákjából
és bedugta a komputer alá. Tisztára begolyózott ott azokon a szigeteken,
gondolta magában Petra. Aztán meg itt van még ez a görög nő is, mosolygósan
és erőtől duzzadón, de bizalmatlanul a mágikus ők-et emlegeti. Erős kezeivel,
pirospozsgás arcával, akár egy munkásnő valami szocialista szoborcsoportban.
Petra zsákokat cipelt, úszni járt, és szeptemberben egyetemre megy. Megvolt
a maga terve, és ez elég erőt adott neki ahhoz, hogy ne akarjon bekapcsolódni
a pusmogásba és a vádaskodásba. Fehér köpenyt fog viselni, és hasznos tagja
lesz a társadalomnak. „Egy doktor sohasem lesz elveszett ember, orvosokra
mindig mindenkinek szüksége lesz” mondta Petra apja. „Csak épp megfizetni
nem fogják őket sose” tette hozzá Petra anyja.
„Csodálkozom rajtatok, fiatalokon, Petruąka, hogy így önként elmentek
robotolni,” mondta a nagyi, mielőtt Párizsba indult. „Intelligens fiatal
emberek! Megértem, hogy meg akarjátok keresni a magatok kis pénzét, és
önállósodni akartok, de olyan áron, hogy mások fenekét törölgetitek Ausztriában?
A nagypapa, attól fogva, hogy fizikai munkára fogták, felhagyott a beszéddel.
Az 50-es években beállították a termelőmunkába, őt, a bölcsészdoktort!
Este, mikor hazajött, lefeküdt a kanapéra és a mennyezetet bámulta. Egy
szó nélkül. A vacsorát úgy kellett rátukmálni. Lábujjhegyen jártunk otthon,
és én még örülhettem, hogy nem vert se engem, se az anyukádat, mert másoknál
a családon csattant az ostor. De hát ő ilyen ember volt, magába fojtott
mindent. Nehéz dolgokat cipeltettek vele, aztán, amikor egyikükre rázuhant
valami súlyos teher, akkor azok az ostoba prolik a nagyapádat hívták oda,
mert hogy doktor. Még a pénzt se tudták megszámolni, meg elosztani se,
mert a pénzügyiseket elküldték fűteni.”
A görög nő megkérdezte Petrától, felhívhatja-e, ha valami problémája
akad, vagy ha megbetegszik. „Egyelőre nem ismerek itt senkit.” Petra beleegyezett,
bár el sem tudta képzelni, hogyan szerez gyógyszert recept nélkül. „De
hát miért nem intézed el magadnak az ideiglenes egészségbiztosítást? Kérni
fogják tőled ezt, itt a munkahelyen is. Enélkül nem alkalmaznak!” A görög
nőt sebtében vették fel Petra helyére. Megígérte, hogy a szükséges papírokat
mielőbb elhozza. „Most, hogy elmész, megmondom. Én nem Görögországból jöttem,
albán vagyok,” mondta a görög nő. Egyáltalán nincsenek papírjai. Megpróbálja
elodázni, amíg lehet. És aztán vagy itt maradhat feketén, vagy szerez magának
valamilyen görög papírokat. Ha feketén fog dolgozni, akkor majd hátizsákban
viszi haza a készpénzt, úgy, mint Anka. Ébren fog őrködni a buszon, a reptéri
váróban, a repülőn, hogy véletlenül el ne aludjon, és a hátizsákja el ne
tűnjön. London – Pozsony, Párizs – Tirana. Alvás nélkül. Petra elképzelte
magában, ugyan milyen képet vágnak a vámosok, amikor a pénzzel teli hátizsák
átmegy a reptéri röntgenen. Odabent a kis helyiségben kérdéseket fognak
feltenni, és hosszú nyomtatványokat kitölteni? Kutyákkal fogják szaglásztatni?
Belenéznek a fenekébe? Elfelejtette megkérdezni Ankától, hol tartotta a
pénzét egész idő alatt. Otthon a bőröndben? Vagy az állomáson a széfben.
Odaadta az albán nőnek a ruhák és személyes holmik szekrénykéjének kulcsát
is. A kis fém szekrény olyan volt, mint azokban az öltözőkben, ahol a sportolónők
szoktak átöltözni az edzésekhez. Figyelmeztette az új alkalmazottat, ne
hagyjon benne semmi értéktárgyat. Sok szerencsét kívánt neki, és erősen
megszorította a kezét. Az albán nő átkarolta és megölelte. Ez az ölelés
a hátlapogatással olyan volt, mint cserénél a játékosnők kölcsönös szerencsekívánata,
Petra úgy érezte, hogy az albán nő közel került hozzá a sok föl-alá
járkálás után, amit a szállodában végigcsináltak. Ugyanakkor azt kívánta,
bárcsak ne hívná fel. Maga sem értette, miért kívánja ezt. Így érezte mégis.
Érezte, hogy a szállodával végzett. Egyetemista lesz, és gyerekeket fog
úszni tanítani. Ahogy visszapillantott a szállodára és odaintett a szolgálati
bejáratnál cigarettázó volt kolléganőinek, megint eszébe jutottak a kariatidák,
a bejáratnál szobrozó erőteljes nőalakok. Szevasztok gyerekek, én görög
vagyok… ez a kis dal suhant át a fején, és nem tágított onnan, míg csak
a metró dübörgése el nem nyelte.
ÁRGYELÁN ERZSÉBET FORDÍTÁSA
Lettre, 86. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|