Háy János
EURÓPA ÜBER ALLES
(Németországi útinapló)
Európa szelleme
Van-e Európának szelleme, s ha van milyen? Egy keresztény szellem,
ami ijesztgeti a muzulmánokat, vagy egy multikulturális szellem, ami ledarálja
lassan-lassan az összes tradíciót és az Európai lakosságot egy múltját
vesztett konzumtömeggé változtatja, amelyik péntek délután ellepheti a
nagyvárosok bevásárlóutcáit és akcióban vásárolhatja a valójában felesleges
holmikat? Vagy Európa szelleme titokban Mohamed küldönce, aki a színfalak
mögött egy gigantikus kalifátus felépítésén dolgozik, ahol végre a Sarija
törvényei szerint él mindenki? S ha a vezető államok felől nézzük, Európa
szelleme esetleg francia, aki a szórakozás, könnyed társasági viselkedés
megszállottja vagy angol, a királynő arisztokrata követe, aki gőgösen visszahúzódik
a szigetországra, ha valami nem tetszik a szövetségesek működésében, netán
német? Európa szelleme egy szorgalmas német, aki berzenkedik, hogy a rosszul
szervezett, elkényelmesedett déli országok elpacsizzák a pénzét? Ha egyáltalán
van Európának szelleme, félni kell tőle, főleg, ha az a szellem német?
Vagy örüljünk, hogy most épp abba a korba értünk, hogy a régi szellemek
kipusztultak, az újak meg még gyerekek, nem lehet róluk tudni, miképpen
működnek, ha majd felnőnek egyszer?
Állsz Nagy Károly márvány trónszéke mellett Aachenben, azon
a helyen, ahonnét a klasszikus értelemben vett Európa története elindult,
s pontosan tudod, hogy lehetetlen olyan helyet találni, ahonnét biztosan
láthatóak volnának a folyamatok, hiszen te magad is részese vagy ennek
a változásnak. Honnét is tudhatnánk, hogy vége van valami réginek és elkezdődött
valami új, vagy épp folytatódik, ami volt, csak kicsit másképp? Hány római
polgár észlelte, hogy 476-ban véget ért a birodalom? Olyanok vagyunk, mint
egy megcsalt feleség, aki utoljára veszi észre, hogy a férje már rég nem
abban a kötelékben él, amiben papírforma szerint élnie kellene. Mégis újra
és újra kísérletet teszünk, hogy megértsük a körülöttünk zajló változásokat,
hogy az agy felépíthessen egy lehetséges forgatókönyvet. Nyakunkba veszünk
egy országot, hogy tüzetesebb vizsgálat alá vegyük, hátha az egyesben megmutatkozó
változások általános érvényű megállapításokhoz juttatnak. Legyen ez az
ország most Németország, az az ország, ami nélkül már rég nem lenne Unió,
hisz a romló gazdasági helyzet miatt már rég egymás torkának estek volna
a szövetségesek.
Németország virtuális és valós határai
A bismarcki mű, az egységes Németország örömünnep volt az új határokon
belül élő németeknek. Senki nem gondolt arra, hogy ennek a birodalomnak
a megteremtése nem csak nyereséget jelent, hisz az országhatárok visszahúzódtak
a valós államalakulat peremére, holott a virtuális Német Birodalom átívelt
Európán. Észak-, Közép- és Kelet-Európa majd minden jelentős városának
volt német lakossága, német sajtója, színháza. Az ipari kultúra, a lovagrendek,
északon a földesurak, mind németek voltak. Németnek lenni, mondjuk a 19.
században: otthonosságot jelentett Európa-szerte. Az egységes Németország
megteremtésével elvesztek a virtuális határok, s a valós határokon túl
létrejövő nemzetállamok elkezdték lassan beolvasztani vagy épp elpusztítani
és elűzni az ottani németséget. De a valós birodalom állampolgárai soha
nem felejtették el, hogy közük van Kalinyingrádhoz és Brassóhoz, Koppenhágához
és Gdanskhoz, Prágához és Selmecbányához. Mint a végtagjait veszített ember,
örökösen érezték az elveszett részek hiányát. A nagy háborúk mintha erről
is szólnának, hogy nem tudunk belenyugodni a veszteségbe, a valós határokat
ki kell tolni a virtuális birodalom pereméig.
Európa egyenhangjai
Autóval vágok át a virtuális birodalom tájain. Az autópályák telítettsége
egyszerűen teszteli az ország gazdasági erejét. Tepersz keresztül országokon,
és pontosan látod, melyik gazdaság hol áll. Nincsenek határok, nincs átkelő,
ami jelezné, hogy más országba jutottál. Csak a kamionok mennyiségéből
és az utak minőségéből látod, ez még Szlovákia, az már Csehország, de még
nem Németország. A rádióban nem veszed észre, hogy már nem magyarul beszélnek.
A nyelv változott, de az akusztikai kínálat nem. A világ folyamatosan beszél
hozzád, de nem mond semmit. Nem kell ismerni a nyelveket, hisz a semminek
nincs olyan nyelve, hogy magyar, cseh vagy szlovák. Amerikai rádiósok európai
másolatai, igyekvő mutánsok üvöltöznek nyelvidegen hangsúlyokkal, vihognak,
erőltetett könnyedséget árasztva, minden felszabadult mondatuk mögött ott
a kínos izzadtság, és hagyják, hogy a zeneválogató szelektorok dobálják
be az épp aktuális slágereket, az üres érzelgős szirupot. A mássággal,
a multikulturális értékekkel kérkedő Európa az egyformaság börtönébe zárkózott.
Ugyanazok a dalok, ugyanazok a reklámok, ugyanazok a boltok és termékek.
Ki tudna másképp kinézni, s persze, ki akarna? Szól a zene, vajon a világon
egy percre mennyi I love you, heart beat, miss you, with you esik? Örülhetnek
a szeretet gyermekei: hisz most mindenfelől csőstül ömlik az érzés. S hogy
az érzés mögött valójában mekkora űrök tátonganak, abban talán a hatvanas
években az alternatív életmódokban csalódott ifjúságnak is része van. Ennek
a kényelmes, de cinikus és üres egyenvilágnak a felépülésében az ő kiábrándultságuk
evidens szerepet játszott.
A német turista
De a németek nem engedhetik meg maguknak a kiábrándultságot. Végülis
magukon kívül néhány szegény rokonról is gondoskodni kell. Bár, miképp
a jólszituált polgár a hajléktalanok esetében, ők is meg vannak győződve,
hogy a mediterrán országok a maguk hibájából jutottak erre a sorsra, eleve
utálnak dolgozni, és van pofájuk a más pénzén élősködni, mégsem tehetnek
mást, ha nem akarják, hogy rokonokkal együtt piacot is veszítsenek, fizetniük
kell. Bezzeg a németek szorgalmáról legendákat mesélnek.
Németből még a turista is szorgalmas. Nem is tudni hogy lehet,
talán túracipőben aludtak, de mire egy magyar turista előkászálódik a kényelmes
szállodai vackából, hogy kiadós reggelivel indítsa a napot, addigra a német
kollégák már a vadregényes erdőségeket járják. Lehetetlen őket behozni.
A német turista végül friss levegővel degeszre töltött tüdővel, egészségesen
kifáradva, tele aktív energiákkal és vidám emlékekkel érkezik meg a városi
lakásába, hogy másnap teljes elszántsággal vethesse bele magát a munkába.
Kelet – Nyugat
A német hegységekben élnek a valahai nagy német mítoszok szereplői:
varázslók, törpék és boszorkányok. Titokzatos túlvilági lények találkozó
helye a Harz hegység vagy az Alpok félelmetes meredélyei. Ám a Nibelungok
emléke, Luther, a weimari klasszika mítosza kimúltak a huszadik századi
történelem forgatagában. Új mítoszokat szült a kettészakított Németország.
Nyugat és Kelet más-más mítosszal próbálkozott. Keleten éltek az ellenállók,
akik képesek voltak megfékezni (némi külső segítséggel, de ez nem volt
annyira lényeges, úgy hogy nem is emlegették) a Sátán tobzódását. Siegfriedeknek
és Hageneknek érezhették magukat, s ez szép pálya egy mítoszok világába
zárkózni akaró ember számára. Ám ezek az NDK-s hősök mégis inkább az egyszerű
nyugatnémet mítoszt kívánták, a konzumálódást. Az anyagban, a fogható tárgyi
jóban való feloldódást. A Rajna kincsét akarták, de nem virtuálisan: a
pénztárcájukban, elkölthető formában.
NDK
Vizuálisan már alig, de mentalitásában az NDK az NDK maradt. Kicsit
ügyefogyottabb világ, kicsit esendőbb minden, a németen túl alig beszélnek
nyelveket, a szállodában, ahol először megszálltam, csak a magyar vendégmunkás
beszélt idegen nyelvet: németet. Ha egy angol útbaigazítást kér, kézzel-lábbal
fognak magyarázni neki, de a nyelvi segítségre jobb nem számítani. A szolgálatkész
keletnémet esetleg papírt vesz elő, hogy gut, gut, ő tudja, hogy kell odamenni,
nyilat rajzol, felírja egy városka nevét, újabb nyilat rajzol, felírja
egy másik városka nevét, akkor egy balra kanyarodó nyilat, ott el kell
kanyarodnunk, ha éppen oda akartunk eljutni. Az arcok nyersebbek, a ruhák
szegényesebbek, mint a nyugati fertályon, de a házak már színpompásak,
néhány falu őrzi csak a szürke emléket, s néhány ember, aki nem vette észre,
hogy időközben elmúlt a valahai világ. Még mindig Udo Jürgentől vagy a
Bayern München focistáiról vagy más régi ikonalakokról koppintott frizurát
hordanak. A fejtetőn rövid, a nyaknál sörényszerűen megnövesztett haj.
Épp olyanok, mint harminc éve, csak a hasuk mellett mára már a nyakuk és
a fejük is felpuffadt.
Furcsa látni őket, ezeket a régi ismerősöket a Balcsiról,
akik persze nem emlékeznek ránk, csak úgy általában a magyarokra, s arra,
hogy jól érezték magukat ott. Ahogyan a magyar turista is, nem szégyen
bevallani, közöttük érzi igazán jól magát, s nem a megbízható múlttal,
angoltudással és vagyonnal rendelkező nyugati lakosoknál.
Drezda: romok, makettek
Nézem őket és eszembe jutnak a háború évei, amikor ők még tulajdonképpen
nem éltek, vagy ha igen, egy anya karjaiban kuporogtak, amikor tízezrek
menekültek be a városokba, mert azt gondolták, azokat nem pusztítja el
a kultúrára oly sokat adó Nyugat. Hogy Nürnberget még csak-csak, hisz volt
miért haragudni erre a nácifészekre. De mit vétett Drezda? Semmit, megússza
és mi is megússzuk, gondolták a drezdai rokonoknál, ismerősöknél meghúzódó
németek, ráadásul az angolok, hát nekik ez a város a kedvencük. Megsokszorozódott
a város lakossága, degeszre tömődött, mint egy túlpakolt zsák, majd szétrepedtek
a falak. S mikor elérték a legnagyobb telítettséget, akkor jelentek meg
a repülők és zúdították le a bombákat. Bárhová esett, a legjobb hatásfokkal
pusztított. Mintha a gonosz elpusztításán túl minden mást is el akarnának
pusztítani, mindent, amit a németek hozzátettek a világhoz, ne maradjon
semmi, hisz ebből a kultúrából robbant ki a világrontó. Ha elpusztítják
a tárgyi emlékeket, talán elpusztul a hozzájuk kötődő szellem is, a németek
világot veszélyeztető szelleme.
Arra a képre gondolok, amit Németország a háború után mutatott.
Romok. Épületek és emberek romjai. Romok kívül és romok belül. Emberből
és épületből is csak a maradék. És akkor ez a maradék elkezdi az egészet
kőről kőre újraépíteni. Újraépíteni a múltat. A földig bombázott épületeket.
És mi lesz belőle: egy városnagyságú makett.
Makett Drezda és makett Nürnberg és makett mindaz a múlt, amit
mögé képzelünk. Illusztrációk egy régi könyvből. Mindenki tudja, ez nem
az igazi, mégsem akarja senki azt, ami igazi. A modern Drezdát, a modern
Rostockot, a sztálinbarokk épületeket, a szocreál modernet. Az igazi
csúnya, a régi szép. A turisták irtóznak a valóságtól. A mesét akarják,
a múltra nyitott időt. Megcsodálni a mesék díszleteit, felmagasztalni a
mesehősöket. Ezért érdemes élni, mondják, mert van múlt, egyszer majd a
mi időnk is múlt lesz, ami megalapozza az eljövendőt. Nem kopunk ki jeltelenül
a világból, hisz ottmarad a mi időnk is, megleli a helyét ebben a hatalmas
időépületben. Holott dehogynem.
Az újraépítők egy ideig büszkék, hogy a semmiből múltat építettek,
aztán zavaróvá válik a romokról készült dokumentáció, a fotók, a leírások,
s a fejekben még mindig élő emlékképek. El kell tüntetni. Ha nem mutogatjuk,
akkor nincs is. És a makett végérvényesen átveszi az igazi szerepét. Az
új szobrok is megfeketednek, az új grafittós házak is megkopnak, a rombolás
előtti emlékkép valóra válik. Ez a világ, gondolhatja az utazó, szebb lett,
mint újkorában.
A múlt eltüntetése
A múltépítés persze egyben múlteltüntetés is. Még akadnak épületek,
amelyek emlékeztetnek a modernitás mákonyában élő NDK-ra, de a modern csomagolást
lassan lefejtik, és előtűnik a régi házak fagerendázata, ha meg nem tűnik
elő, pótolják, hogy megkapja a régiség látszatát. Eltűnik a hetvenes évek
felújítási technikája, a rücskös vakolat, a modernizált kirakatok és portálok,
itt-ott még látsz valamit, de folyamatosan elnyeli az új típusú renoválási
módszer. Sima falak, pasztellszínek, ha az épület nagyon régi, dimbes-dombos
vakolat. Ez épp olyan, ahogyan én tudok vakolni, amiről apám azt mondta,
ronda, meg hogy kontármunka, de most ez lett a szép. Divatba jöttem.
Minél kisebb helyre mész, annál több tűnik fel a múltból. Cementszürke
falak, egyenablakok. Beugrik a régi világ. Minden szürke, mintha a színek
a rendszer ellenségei lettek volna, száműzték őket a színek gulágjára,
a cementgyárakba mondjuk. Színt akartunk, de csak a képzelet tudta gyártani
a színpompát, bár talán ha úgy marad minden, az is kifakul.
Ha tíz év múlva jövök, már a kis falvakban sem látszik a szocializmus.
A régmúlt épül újjá, s közben persze elvész a közelmúlt. A mai polgárság
így próbálja helyreállítani a rendet. Kitörölni azt a negyven évet, ami
már nem kell. Hány évtized hiányzik a múltból? Ki tudja. Mi abba születtünk,
mondják, akik nem részesültek ebből a múltból, hogy nincs. Arra pedig hogyan
is emlékezhetnénk, ami nincs. Új nemzedékek nőnek fel, akiknek ez az idő
nem volt, a szüleik élete nem volt. Nekik nincs apjuk meg anyjuk, nekik
csak nagyapjuk és nagyanyjuk van, de néha az se, hisz a nagyapa a családi
legendáriummal ellentétben, nem az antifasiszta kommandó tagja volt, hanem
az SS-ben szolgált.
Álom
Keleten negyven évig álom volt a valóság. A tavak és nyaralóhelyek
környékén kicsiny parcellák, apró házakkal, a nagykertek és villák ütött-kopott
miniatűr másolatai, tele virággal, kertitörpével, itt-ott parabolaantennával.
Ahogyan a népmesék felékesítették a parasztportát, s lett belőle palota,
itt is megteremtődtek a kikapcsolódás tenyérnyi szigetei. Igaz, amíg konkrétan
nem lát ilyet az ember például Rügen szigetén, nem tudja elképzelni, hogyan
lehet egy telek és egy ház ennyire kicsi. A nyomorultság álma ez, hogy
akar valamit, s csak úgy akarhat, ahogyan lehet. Ez a picike tér úgyis
annyit ér, amennyi élet töltődik bele, s ki vonhatná kétségbe, hogy igazi
élet dobog bennük immáron húsz, harminc éve vagy régebben. Mégis olyan
megejtő elképzelni azt az anyát és azt az apát, akik félve bújnak egymáshoz
este, s óvatosan szeretkeznek, nehogy megremegjenek a falak, s felriadjon
valamelyik gyerek. Persze, ilyenek vagyunk mindahányan, fényezgetjük a
mi kicsiny életünket, míg végül megkopik benne minden fény. Kopottak leszünk,
ahogyan a nyugdíjasok ruhái, s csak abban reménykedhetünk, hogy valami
mégiscsak felvillan a mindenség határain túl.
Turistahordák
Angolpark, franciapark, újraépített műemlékek, historikus álrégiségek,
mint például Wartburg várának palotája, vagy épp eredetik, mindent turistahordák
lepnek el.
Évszakonként más a turisták összetétele. A nyár a családosoké
és a szünetelő diákoké, a tavasz és az ősz, a nyomott árú társasutak a
jómódú nyugdíjasoké. Az életnyi munkáért jólmegérdemelt nyugdíjukat verik
el éppen. Aktív pihenés vagy aktív felkészülés a végső búcsúra. Magukkal
szeretnék vinni a túlvilágra egy-egy különleges táj (Fekete erdő, a Brocken
csúcsa vagy a Zugspitze), egy-egy különleges kulturális emlék (Goethe háza
Weimarban, Tamás templom Lipcsében) néhány szép hang és íz emlékét. Keleti
évfolyamtársaik bizonyára irigykedve néznék őket, ha tudnának róluk, hiszen
ők is végiggürcölték az életüket, de az ő jutalmuk legfeljebb az lehet,
ha gyorsan és fájdalommentesen pusztulnak el, nem okozva haszontalanságukkal
hosszan terhet a családjuknak.
A nyugdíjasok mellett itt vannak a gyerekcsoportok, akiket az
aktuális osztálykirándulás keretében tanárok terelnek végig az európai
tradíción, unatkoznak, néhány stréber kérdezősködik, tanárúr tényleg itt
fordította Luther a Bibliát, de a többség csak az estét várja, amikor a
tanárok végre felszívódnak, vagy a lopott pillanatokat, amikor belekortyolhatnak
a belsőzsebbe rejtett, otthonról hozott viszkibe. Néhány meleg pár, lányok,
fiúk, ötvenes barátnők, akik válás után újra egymásra találtak, s immáron
kedvükre való útitársra leltek a valahai férjük helyett, aki, ha egyáltalán
rá lehetett venni, hogy kimozduljon a tévé elől és a söre mögül, a látványosságok
felét úgy nézte végig, mint egy alvajáró, a másik felénél meg már be volt
nyomva a helyi italoktól. A hétvégi kínálat kicsit más, megjelennek a középkorú
aktív párok, néha kamasz vagy egyetemista gyerekek kíséretében. Végigdorbézolják
a hétvégét, persze csak szerényen vedelnek, pontosan tudják, mi illik.
Az üzletemberek csak hét közben mutatkoznak, de hét közben is
csak akkor futhatunk össze velük, ha jó időben felkelünk, mert tízkor ők
már túl vannak a második tárgyaláson is, délben meg már autóba, repülőre
pattannak, hogy az anyacégüknél beszámolhassanak a sikeres utazásról. Egy-egy
fiatal pár, akik elszabadultak a munkahelyükről, gyerek még nincs, bármikor
utazhatnak, ha a cégvezetőnek nem az a mániája, hogy szabadság mindenkinek
egyszerre és csak augusztusban van. Néhány öreg férfi fiatal nővel, biztos
ajándék ez az út, egy lehetséges, bár a férfi korából ítélve nem túl hosszútávú
jövő indítása, vagy egy néhány éves szeretői viszony lezárása: ezt még
megkapja, de ha nem esik teherbe, akkor tényleg vége és visszamegy a feleségéhez,
akitől nem kell rettegni, hogy széttiporja a szabadidejét, nem akar már
tőle semmit, se gyereket, se szexet, csak hogy otthon szuszogjon, mint
egy háziállat.
S végül itt vannak a hozzám hasonló kószálók, a szerelmi válság
elől menekülők, barát vagy apuka vette az utat, ketten indultak volna,
de sajnos az egyikük bedobta indulás előtt a törülközőt. Én meg nem akartam,
mondja a lány, hogy ez az egész kárba vesszen. Néha pár nélkül is melegnek
néznek. Sajnálnak, hogy egyedül utazom, hogy lelépett a barátom, gondolják,
egy gazdag svájci mágnással, aki különben undorító, de hát a barátomnak
fontosabb volt a pénz, mint a szerelem, inkább lett kitartott egy testileg
teljesen tönkrement vén buzi mellett, aki különben gyerekeket rontott meg,
mindenki tudja róla. Egy ilyen toleráns országban, ahol a berlini nyelvtanárnő
képes egy német-nigériai meccsen Nigériának drukkolni, mert a nemzeti elfogultságnak
még a látszatát is kerülni akarja, nem rossz melegnek lenni, a kötelező
jóindulaton túl még egy kis plusz szeretetet is beseperhetek.
Szabálykövetés
Egy hányaveti országból jött ember jó, ha maga is több figyelmet fordít
az új környezetre. Hiába idegtépő, de szabálykövetőnek kell lenni, mert
itt mindennek megvan a maga rendje, rendek illeszkednek rendekbe, mint
a jól működő fogaskerekek. Mindenki olyan nyugodt, mintha marékszám szedné
a xanaxot, holott csak a rend működése nyugtatja le őket, nem kell görcsölni,
hogy valami váratlan történik. A szobát tízkor kell elhagyni. Nem hagyom.
Bekopognak. Aggódnak, talán valami bajom van. Nem, nincs. Újra kopognak,
hogy el kell menni, nem értik, mért nem akkor akarok elmenni, amikor el
kell mennem. Mért hat perccel később.
Persze a szabálykövetésnek megvan a jutalma: minden működik.
Ha pedig ellenefeszülsz, megfizeted az árát, nem csak az idegesítő figyelmezetések,
hogy piros, ne menjen át, vagy oda nem lehet kerékpárral, amoda meg gyalogosan,
ez itt behajtani tilos, mi csak segíteni akarunk, néhányan még el is magyarázzák,
hogy mit miért nem szabad, s te meg csak állsz ott, mint egy megszeppent
kisgyerek, hogy jó, mama, többet ilyet nem csinálok.
Nem pusztán a rendreutasítás a büntetés. Bizonyos szabályok
be nem tartása, például a sebességkorlát túllépése pénzbe kerül. Öt napja
vagyok itt, és már harmadszor villant a trafipax. Itt nincs kibújás a szabály
alól, afféle kiskapuk, hogy rendőrbácsi én csak azért, mert nem volt senki,
meg adnék ötezret, ugye eltekintünk ettől a kis vétségtől. Itt harminc,
az harminc, és rajtam kívül ezt mindenki be is tartja.
Hirtelen paranoid gondolatok kísértenek meg, mert egy magyar
mindig arra gyanakszik, hogy a külső körülmények esküdtek össze ellene,
még véletlenül se gondolja, hogy ő az oka annak, hogy ennyiszer megbüntetik.
Szóval rám vannak állva, gondoltam, a német rendszer kiszemelt magának,
megfigyelték, hogy én egy potens rendbontó vagyok, s most előre teletrafipaxozzák
az utamat, tudják, merre fogok menni, holott sokszor még én sem tudom,
de ők a tudatalattimban olvasnak. A gatyámat is rá fogom fizetni erre az
útra. Szarban van a gazdaság, s mert mindenki szabálykövető, csak tőlem
remélhetnek pénzt. Lehet, ha én nem sértek szabály, hiány keletkezik az
német költségvetésben. De bennem még bízhatnak, mert én egy olyan országban
nőttem fel, ahol a kutyámat sem bíztam volna az államra, s a szabadságot
csak a szabálysértésben lehetett átélni.
Népvándorlás
Goethe Nyugat-keletii dívánja még mit sem sejtett az iszlám mai diadaláról.
Belesek az étterem konyhájába, a háttérben szorgoskodnak a vendégmunkások.
Ők a nagy szállodák takarítói is. Ott kedvesek, az utcán, ha kérdezel tőlük
valamit, elutasítanak. Ma már számomra nem a biztonságot jelenti bemenni
egy arab vagy török kifőzdébe, hogy látod, cimbora én fehér vagyok, de
én sem tartozom ide. Ez az otthonosság megszűnt. Kiszolgálnak, de csak
mértékkel kedvesek. Megteszik, amit kell, de jelzik: én a túloldalom állok.
A bevándorlók szociológiai metszete és a németek szociológiai metszete
alapvetően különbözik. A vendégmunkások nagyrészt még mindig a mocskosabb
háttérmunkát végzik. Egy török legfeljebb futballista lehet, modell vagy
popzenész. A polgárosult vagy értelmiségi réteg aránytalanul soványka.
Évtizedek óta zajlik a mára már nem is olyan lassú népvándorlás.
Ázsia, Közel-Kelet és Afrika országai lökik ki magukból az újabb és újabb
transzportokat. A szegénység és a túlszaporodás űzi el ezeket a szerencsepróbálókat
a szülőhelyükről. Gazdasági és biológiai kényszer. S a fogadó országokban
is a gazdasági és biológiai kényszer teszi szükségessé, hogy jöjjenek.
Ki tudná a növekvő gazdaság és a csökkenő népesség mellett betölteni az
üres munkahelyeket, megtermelni a pazar német nyugdíjakat?
A külhonból verbuvált munkások társadalmilag és kulturálisan
is átrajzolták Európa vonásait. Néhány napja (2012. 05. 07?) Bonnban
a törökök tüntetést szerveztek a szélsőjobb ellen, ám a tüntetés során
nem a jobbos ellentüntetőknek mentek neki, hanem a rendőröknek, akik a
két csoport összecsapását voltak hivatva megakadályozni. Török repperek
és popzenészek agitálnak a dzsihád mellett, nyilvánosan. Valaki elemző,
láthatóan szintén muzulmán, azt mondja, ez életkori probléma, belefér a
fiatalok lázadó magatartásába, majd kinövik. Bizonyára nem ez a véleménye
a német szélsőjobbos ficsúrokról, akik iszlámellenes jelszavakat skandálnak,
az neki sem komilfó. Az a hír járja, hogy 25 millió Koránt osztanak ki
ingyen a németek körében, hadd tanulmányozzák az igazság betűit, sose lehet
tudni, mikor lesz szükség erre a tudásra. Mindezen folyamatok katalizátorai
a szalafisták. A szélsőséges iszlám mozgalom rajongói főként a fiatal muzulmánok
köréből verbuválódnak. Az eszmei fészek a bonni Mehlem negyedben lévő Fahd
Király Akadémia, ami persze szaudi pénzből működik, de hivatalosan. Az
ideológia egyértelmű: gyűlölet a romlott, erkölcsi fertőbe süllyedt Nyugattal
szemben és akár erőszak is a helyes út megtartása végett.
A bevándorlók olyan eszmék, olyan morális elvek mentén sorakoznak
fel, ami a bűnben fetrengő Nyugattal szemben összekovácsolja őket. A muszlim
sokszínűség az egyértelmű ellenséggel szemben képes egységet mutatni. A
hitre, a legmélyebb lelki és érzelmi elkötelezettségre építő olyan eszme
tartja őket össze, amivel a toleranciára és kulturális sokszínűségre építő
nyugati társadalom nem tud mit kezdeni. Európa hitbéli egysége az újkor
során felmorzsolódott. Közös eszme lehet a globális felmelegedés elleni
harc, de nem lehet az egy másik ideológia elleni küzdelem. A régi Európa
eszmeiségének, ami nehezen határozható meg, de valahol a nemzetállam, tradíció,
kereszténység, család, magántulajdon mentén körvonalazható, immáron örökre
vége.
Néhányan még próbálkoznak a jó és rossz dichotómiával, hogy
az európai tradíció a jó mellett áll ki szemben a személyiség megnyomorítására
építő iszlám hagyománnyal. De álságos ez a különbségtétel, hisz pontosan
tudjuk, mennyi rosszat voltunk képesek elfogadni, ha az épp az európai
érdekek szempontjából hasznos volt. A jó és a rossz nézőpont kérdése, s
a nézőpont mögött ott vannak* az elfogultságok és az érdekek. Nem a jó
vagy a rossz dönti el, hogy mi fog történni, hanem az életakarat.
Míg az érintett országok a megoldáson törik a fejüket, miképpen
lehet egyszerre megfékezni a szélsőséges iszlámellenes mozgalmakat és a
dzsihád harcosait: a biológia dolgozik. A bevándorlók száma egyre nő. Egy
idő után át fogják lépni azt a kritikus határt, amikor szimplán a tömegükből
adódóan előlépnek a háttérből, hiába szeretné titokban minden árja, hogy
ez a keleti népség ott rohadjon meg az aljamunka frontjain. Már nem lehet
ott tartani őket.
Különleges helyek
Jobb félni, mint megijedni. Bár Európa láthatólag inkább az ijedtségre
épít. Törököt fogott és nem veszi észre, hogy nem ereszti. Járunk-kelünk
a világban, utazunk és szórakozunk, a cél a minél hosszabb szabadság, míg
a harmadik világ „jöttmentjei” életben tartják a szolgáltatást, a német
nagyvárosok gyorséttermei arab és török kézen vannak, de a kisvárosokban
feltűnnek a sertepertélő kínaiak és vietnámiak, hogy az élményéhségtől
kitikkadt turistákat feltáplálják egy-két keleti ízzel. Olcsók és a német
konyhához képest terülj-terülj asztalkám. A savanyú káposztához, egyenízű
kolbászokhoz, csülkökhöz és egybesült húsokhoz képest egy kínai gyorsétterem
maga a megváltás. Nem is lehet érteni, ilyen alacsony szintű konyhára,
amilyen a német, hogyan épülhetett ilyen magas szintű kultúra. Vagy talán
az étkezés annyira unalmas és egyhangú volt, hogy kénytelenek voltak gondolkodni.
A jóltáplált turista különleges helyet keres. Olyat, ahol a
helyiek élnek, és nincs tele külhoni tévelygővel. Minden utazónak az a
vágya, hogy olyan eredeti, különleges élményben legyen része, amiben más
utazók még mögötte járnak. Ám mindezt tudják az útikönyvek és az alternatív
útikalauzok szerzői, és a legtitkosabb helyeket is kiszimatolják és azonnal
közkinccsé teszik, pl. egy lépcsőházból nyíló szórakozóhelyet Berlinben,
átadva így az unikalitásra vágyó turisták tömegeinek, s megszüntetve ekként
épp az unikalitását. A turisztikai ipar tulajdonképpen minden különlegességet
bedarál a tucatélmények masszájába.
Tisztaság
De keveredhetsz bárhová, ritka és különös helyekre akár, egyben azonosak:
olyan tisztaság van, mintha a Brocken boszorkányai éjjelente mielőtt seprűre
kapnának, átsöpörnék az országot, vagy valamelyik nagy mitikus hős, mondjuk
Siegfried, aki ennyi kínos háborút követően kardhoz már nem nyúlhat, egy
óriási partvissal kitakarítaná az országot. Bár néha kívánni valót is hagy
a munkája, amikor a szemetet csak a szomszédos országokba sepri át, gondoljunk
csak arra a néhány évvel ezelőtti történetre, amikor vagonszám érkezett
Magyarországra a német szemét. Persze az igazsághoz hozzátartozik, hogy
ezt a szemétseprést korántsem a német mitológia hősei végzik, inkább az
ezeregyéjszaka meséiből idekeveredett keleti mesehősök.
Amúgy a németek környezettudatosak, bár kevésbé, mint a skandinávok,
de azért szelektálnak és takarékoskodnak, tisztán tartják, amit tisztán
kell, harcolnak az alternatív energiaforrásokért. Mindenfelé napelemek,
szélerőművek, az alternatív erőművek terén a németek évek óta az élvonalban
vannak. A fények visszafogottak, a szállodában, ha mindent felkapcsolsz,
akkor is csak félhomály, olvasni nem lehet vagy alig. A közvilágítás is
óvatos, a lehető legkésőbb kapcsolják fel, és itt sincsenek a lámpák verőfényre
állítva. Még a hangszennyezésre is fordul figyelem, a lakott területek
közelében az autópályák sokszor a föld alá vannak vezetve, ha nem, gigantikus
hangfogófalak óvják az ottlakókat, s pluszban sebességkorlátozás, nem bőgetheted
tíztől hatig a gépedet, amikor egy rendes német munkás épp az édes álmát
alussza.
Indiában ezzel szemben még a Himalája kirándulóhelyein is nejlonzacskók
lifegnek a környező fákon. Irgalmatlan füst és hangzavar a nagyvárosok
utcáin, az indiaiak ökológiai lábnyoma mégis alig látszik, a németekét
is nehéz észrevenni, de nem azért mert kicsi, hanem azért, mert jól elrejtik.
Hasonlóság
A globális fogyasztási szokások egységesítik az életmódokat, a különböző
fogyasztói kategóriák tagjait egyenmasszává alakítják. Egy német háziasszony
közelebb áll egy magyar háziasszonyhoz, mint egy német szinglihez, ahogyan
a német szingli is a magyar szinglihez, a német tanár a magyar tanárhoz,
a német egyetemista a magyar egyetemistához, hajléktalan a hajléktalanhoz,
mint bárki máshoz a saját nemzetükből. És nincsen olyan eszmeiség, szokás,
kulturális és fogyasztási specialitások, amelyek ezt felül tudnák írni.
Az életstílusok olyannyira standardizálódtak, hogy Európát nem lehet nemzetállami
irányból értelmezni. Legfeljebb olyképpen, hogy melyik országban mennyi
pénz áll rendelkezésre ennek az életstílusnak a legyártásához.
Ügyetlenek
Közép-Európa államai valójában olyanok, mint egy ügyetlen Németország.
Hasonló a szerkezetük, hasonlóak a céljaik, a társadalmi elvárások, az
ideológiájuk. Hasonlóak vagyunk, csak nem működünk.
Ugyanakkor Németország épp emiatt a jó és megbízható működés
miatt tud unalmas lenni. Egy nő férjnek valószínűleg Németországot választaná,
de szeretőnek keresne egy olyan országot, ahol nem tudni betonbiztosan
előre, hogy mi fog történni. Maga a férj is patronálja ezeket a vidámságot
és váratlan eseményt produkáló szeretőket. Ha művészek, festményeket vesznek
tőlük, finanszírozzák a tanulmányútjukat. De ha a szeretők kockára akarják
tenni a rendszert, meg akarják ingatni a férj biztos és erős státuszát
a világban, na, akkor beintenek, hogy oké, hogy megdugod a feleségem, és
hogy egész évben rólad beszél, hogy lenyúltad egy csomó pénzem, de hogy
szétverd a házasságom és ellopd a bankkártyámat, azt már nem. És akkor
megsértődik a szerető, ahogyan megsértődtek a görögök meg az olaszok is,
meg persze a spanyolok, hogy de szemét ez a férj.
Európa határa
A tömegesedés mindenre kiterjed, mert a piacnak nincs, csak a jólétnek
van határa. És ez a határ korántsem az Elba, mint szokás volt történetileg
mondani vagy az Ens. Ez a határ Németország és Ausztria keleti határa.
A határon túl élők csak ott ácsingóznak, mint a munkanélküli vendégmunkások
az utcasarkokon, hogy valami abból a fényes gazdaságból csússzon már át
hozzájuk is. S persze néha csúszik is, egy kis tőke, egy kis befektetés,
de mindig kevés. Épp annyi, hogy piacként fennmaradjanak, de a jómódig,
netán az önállóságig, amikor ők is kompetens termelőkként jelenhetnének
meg a nemzetközi gazdasági piacokon, ne jussanak el. Ahogyan a multinacionális
cégek a vezető menedzsereiket, úgy tartják a gazdagabb országok a lecsúszókat.
Csak annyi pénz kaphatnak, ami mellett megőrizhető a függőségük.
Hősök nélkül
Átsétálok a történelmi városrészen, vezető Hanza-város volt, mégis
alig percek, s a modern lakótelepek tolakodnak elém. Az utolsó hősök többsége
ezekben a környezet- és emberidegen gettókban élt. Bár ezek a hősök, akik
a keletnémet mítosz szerint szembeszálltak a sátánnal, s emiatt egyedül
méltók a német megváltásra, noshát ezek a hősök is fogyasztók lettek az
egyesülést követően. Néha mint számtalan közép- és kelet-európai társuk
a szovjet lágerből, visszasírják ugyan a biztonságos múltat, amikor nem
kellett rettegni a létbizonytalanságtól, nem kellett kepeszteni a pénzért,
hogy fogyaszthassanak, mert pénz az eleve nem vagy alig volt, s ha lett
volna, akkor sem lett volna mit venni rajta.
Nem tudjuk az életünk ritmusát elkülöníteni a körülöttünk zajló
világ ritmusától. Azt hisszük, a világ is akkor élte fénykorát, amikor
mi. Holott dehogy volt az fénykor, csak épp akkor voltunk húszévesek, meg
harmincévesek, akkor szerettünk igazán és születtek gyerekeink, most meg
nagymamakorban, régen kifelé mozogva az aktivitásból. Akkor még az a szörnyen
szürke világ is fel-felmutatott színeket, most meg a köröttünk lévő sok-sok
színre se dobban a szívünk meg.
Integráció, indulat
Mint minden ember, a törökök is integrálódni szeretnének, de úgy, hogy
ne veszítsék el a saját identitásukat. Megértem a szándékot és az indulatot.
Magam is, mint kívülről betolakodó az integrálódás során számtalanszor
szereztem be sérelmeket, amelyek a mai napig indulatokat keltenek bennem.
De az én esetemben e mögött az indulat mögött nem áll egy pontosan körülírható
csoport, nincsenek sem szociológiailag, sem ideológiailag meghatározható
harcostársaim, nem érzek e tekintetben legfeljebb halvány közösséget a
vidékről jöttekkel. Nincs csapat- és ellenségképem, s pláne nincs ideológia,
amivel szemben értelmezhettem magam, illetve ami alapján én szembenállok.
Ráadásul az én integrálódásom tökéletes: rajtam nem látszik, hogy más vagyok,
ha nem írnám meg időnként, senki nem feltételezné, hogy vidékről keveredtem
a fővárosba, a gyerekeim meg már nem is értik, miről van szó. Ők oda születtek,
ahová én jutottam.
A törökök mögött viszont ott a közös sorstörténet, valamint
egy határozott ideológiai hinterland, ami szükség szerint az erkölcsi felsőbbrendűséget
is biztosítja. Valamint ott a biológia, ami ontja a „harcosokat”. S persze
mindehhez hozzájön még az arab országok erkölcsi és anyagi támogatása.
A „lázadók” többsége amúgy második és harmadik generációs fiatal, nem érzik,
hogy hálásnak kéne lenniük a befogadásért, nincs emlékük arról, hogy miféle
nyomor elől menekültek a szüleik, nagyszüleik. Ők csak azt látják, hogy
még mindig nincsenek ott, ahol a törzsökös németek. Lázadást, forradalmat
soha nem a nyomorultak szítanak, hanem azok, akik már tudják, mit lehet
és mit kéne még elérniük. Van viszonylagos jólétük és némi tanultságuk.
A demokratikus és liberális alkotmányokra épülő társadalmak
számára kezelhetetlen a probléma. Egyszerre szeretnék megfékezni a jihad-watch
portál szélsőjobbosait valamint a szélsőséges iszlamistákat, akiknek a
száma rohamosan növekszik. (Hozzá kell tenni: az ő ideológiai elkötelezettségüket
nem kérdőjelezi meg a saját közösségük, sőt!) Megfékezni mindkettőt, ez
az európai norma, holott az államok érzékelik, hogy érzelmileg és gondolkodásban
is a kulturált európai ember, az ő szavazóbázisukat is adó többség és annak
elitje, ha formálisan nem is, mert szégyellné, de a színfalak mögött lassan
összefog a szélsőjobbal, és szívből gyűlöli a hálátlan betolakodókat.
Üvölt
az autórádió. Beteríti az utcát a török popzene. Tolakodó szubkultúrák
és lokális kultúrák mindenfelé. Amikor Európa a lehető legnagyobb egységre
törekszik, a kiskultúrák egyre hangosabban követelik az autonómiájukat.
A UNIO mintha túl nagy egység lenne, s inkább megrémíti az európai lakosságot,
mintsem biztonságot ad. Nem alakul ki az összeurópai identitás. A túl nagyban
elveszetten bolyong az egyes ember. Fogódzókat keres, valamit, ami közel
áll hozzá. A hagyományos európai államok egyszerre vesznek bele az egyenmasszába,
s hajtogatnak valami kulturális egyediséget, ami valójában nincs miben
megnyilvánuljon, hiszen a mi valahai nemes értékeink mára már archaizmusnak
számítanak. Kapaszkodunk a nemzetünk, a tájegységünk, a városunk, a vallásunk,
a szakmánk, a focicsapatunk, a hobbink zárványába, s ha ezt komolyan vesszük,
s nem játéknak, egyhamar nevetségessé válunk. Ezzel szemben az iszlám hívei
egyszerre élik meg a lokális másságot, a kisebbségi akolmeleget, valamint
egy muzulmán álombirodalomhoz való tartozást, ahol, ha majd a valóságban
is létrejön, ők osztják a lapot.
A német szellem
Persze a lapot egyelőre még nem ők osztják, de már jelzik, hogy hamarosan
náluk lesz a pakli, mert néhány kulcsfontosságú lap már a farzsebükben
lapul. A lapot egyelőre a többségi németek osztják, akik ma is, mint annyiszor
a történelem során, képesek elkábulni saját gazdasági, pénzügyi és politikai
szerepüktől. Már a weimári klasszika korától él a németekben az a kép,
hogy ők, szemben a seftelő angolokkal, hollandokkal, az élveteg franciákkal,
a naphosszat sziesztázó déliekkel, mindig valami nemesebb cél, eszme valóra
váltásán munkálkodnak. Tulajdonképpen ezzel magyarázható a sok-sok politikai
kudarc. Soha nem figyeltek az apró érdekjátszmákra, csak a nemesebb végcélra.
Bezzeg, akik az emberiség jövőjével mit sem törődtek, azok győztesen, teli
zsebbel és pöffeszkedő mellkassal tudtak kijönni mindenből. Ez a német
énkép, bár valójában köszönő viszonyban sincs a valósággal (amennyire igen,
attól meg isten mentsen), jól jött a történelmi kudarcok magyarázatakor,
elbuktunk, mert mi a nemes ideák megszállottjai vagyunk, de ha a bukás
százszor megismétlődik, akkor sem szabad a haszonleső nemzetek szintjére
süllyedni. Ebben amúgy rokonok vagyunk, hisz a magyarok sem győznek eszmékkel
és ideákkal mentegetőzni a sok-sok ügyetlenségért, csak az a különbség,
hogy a németek, amíg süketeltek, soha nem tették le a pajszert, mi viszont
annyira sajnáltuk magunkat, hogy fel sem tudtuk venni.
Vidám germán leventék
A német szellem antipólusai a vidám német leventék, akik sörrel teleszopva,
lángoló fejjel, s összeszűkült, a látásra alig alkalmas szemmel, s erősen
latyakos hangon üvöltöznek a sörkertekben. Mintha egy régi németalföldi
képen lennénk. Eltorzult arcok, nagy fej, vörhenyes izzatag bőr, olyanok,
akikről azt hittük, csak a középkorban éltek. Hát nem, most itt vannak
a leszármazottaik körülöttem. De nem csak a test és a fej emlékeztet a
sötét középkorra, büdösek is, mint a középkori emberek, akik csak hébe-korba
mosakodtak. Persze feszt van, most lehet, most az van, hogy ezt kell csinálni,
most kiengedhetjük a szelepeket. Valójában ez is a rendszer része.
Ruhr-vidék
Amíg a Rajna-parton felkorbácsolódnak az érzelmek, a folyó csendben
szállítja az árukkal megpakolt uszályokat, a Ruhr-vidéken pedig több műszakban
zajlik a munka. Egy hegységnyi méretű lakott terület, a városok egybeérnek,
gyárak, szerelőcsarnokok a legkülönfélébb korokból. Van, ami már csak szórakozóhely
vagy műemlék, van, amit épp hogy felépítettek. A területet keresztülszelő
kétszer négysávos autópályán hömpölyög a forgalom. Egy sávban csak kamionok,
ömlesztik az árut a világra, többek között a lesajnált déli és keleti országokba,
ahonnét különben nemkevés nyersanyag érkezik ezekbe a termelőegységekbe.
Németország még mindig a modernség korában él, ahol az ipari
termelés embermilliók munkáját igényli. A robottechnika még nem váltotta
le az ipari munkásságot, még nem kell second és third economyról beszélnünk.
Nem kell azon gondolkodni, ha gépek végzik az ipari termelést, hová kerül
az a sok-sok ember, s ha a szolgáltatás felszívja őket, amikor a szolgáltatás
is automatizálódik, akkor mi lesz velük. Ahogyan egy szociológiai felmérés
is bizonyítja, szemben mondjuk a skandináv országokkal, ahol a környezet,
a korszerű életmodellek dominálják az átlaggondolkodást, a németeknél a
termelés, az anyagi jólét viszi el a pálmát.
Ijesztő nézni ezeket a gigantikus járműveket, tele áruval, mintha
háborúba vonulnának, s valóban oda, legyőzni, vagy megelőzni a világ, de
legalább Európa minden gazdaságát. Nem élhet Európában mindenki azonos
szinten, mondta a brémai filozófiatanár, jelezve, hogy a töke tele van
minden németnek, hogy örökösen nekik kell kinyitniuk a sparkasszát, ha
az UNIÓban valaki szarba kerül. Holott nincs más választás, mert ha elzárják
a pénzcsapot, Németország is megsínyli, mondja egy görög politikus a tévében,
pontosan tudja, a németeknek miért kell Európa déli fertálya, s hogy vannak
ott, Berlinben rendes német fiskálispolitikusok, akik oda tudnak ülni egy
papír mögé, és ki tudják számolni, mennyi a belég és a kilég.
A német gazdaság most talán megismétli azt, amit az ötvenes
években, amikor évente félmillió új munkahely jött létre. A boltokban eladókat
keresnek, boltvezetőt, az építkezésekhez munkásokat, a buszokra, villamosokra
vezetőket. Mindenütt munkahelykínálat, ugyanakkor építkezések építkezések
hátán. Toronydaruk a belvárosban, a külvárosban, autópályák kerülnek a
föld alá, s a megsérült pályaszakaszokat nagy erőkkel építik újjá. Nem
lehet nem tudni, hogy ezek a gigantikus munkák folyamatosan generálják
a belső piacot és a termelést. Az építkezés aktivitása majdhogynem erősebb
élménye egy utazónak, mint a kulturális tradíció, a tárgyi műemlékek gazdagsága
valamint a természeti látványosságok.
Megbízható munkások, megbízható munkahelyek és megbízható
fizetések, s ami ezzel együttjár: megbízható életszínvonal. Ludwig hazamegy
a gyárból, bazinagy vasteknőket préselnek, egy bámészkodó írónak elképzelése
sincs, hogy mihez kellenek. Jó helyen lakik. Van egy megbízható felesége,
épp vacsorát csinál, mint minden a környéken élő német férfi felesége.
A gyerek játszik, rendesen teljesít az iskolában, nem túl jól és nem túl
rosszul, ahogyan Ludwig is valaha. Talán a lánnyal könnyebb lesz, ha majd
odajut, ő olyan, mint az anyja. Az is jótanuló volt, lett is neki ilyen
jó férje, mint Ludwig. Szóval a gyerekek is rendben, valószínű a Ludwigéhoz
hasonló életet sikerül majd élniük. Felpattintja a sört, iszik a teraszon,
olyan ház az agglomerációban, van neki terasza, átlapozza az újságot, bekiabál
a konyhába, hogy mi történt egy híres némettel, a hülye ittasan vezetett
vagy elvált. A nő is visszaszólt, de csak a vacsoráról valamit.
Ki akarna ennél különb életet? Nem messzire a temető, boldog
és aktív nyugdíjas évek után majd Ludwig is oda fog kerülni, először a
családból, mert a szülei valahol máshol, egy hatalmas városi temetőgettóban
vannak elhantolva. A gyerekek és az unokák majd sírnak. Jó apa volt, megtanította
a gyerekeit élni.
Néha jó
Vajon milyen vallású Ludwig? Talán protestáns, rendezett célirányos
élet, nem túl sok lelki gyötrődés, praktikus gondolkodás, racionális döntések,
pontosság, vagy épp ellenkezőleg katolikus, aki persze nem tud kibújni
a német bőrből, de azért kicsit érzelmesebb meg hányavetibb, amilyenek
a katolikusok mindenütt a világon. Néha jó, főleg sok nap protestantizmus
után katolikusok között lenni Münsterben vagy Trierben. Kicsit több a melegség,
s persze borítékolni lehet, hogy pontatlanabbak az útbaigazítások. Ha egy
protestáns városban az van, hogy itt lesz egy vécé, az biztos itt lesz,
és nem vetődik fel a kérdés, hogy meddig itt az itt és honnéttól ott. A
katolikus útbaigazítás esetén örüljünk, hogy nem csorgatunk be a sok-sok
német szemeláttára, mikor már tíz perce kutyagolunk a vécét keresve. Ezen
a terepen mégis otthonosan, biztonságban mozgok. Nem csak a misén, ami
persze közös nyelv. A katolicizmus révén szocializálódott embereket ismerem.
Tudom a sérüléseiket, és azt is tudom, honnan ered. Tudom, a legravaszabbat
is jégre lehet vinni, mert minden katolikusba olyan félelmek és gátlások
vannak beleépítve, amit adott esetben egy sikeres életpálya sem tud felülírni.
A katolikus örökké a halál markában van, ezt kapja intravénásan gyerekkorában,
s ráadásul ott van még a zsigerekig ható bűntudat, egy katolikus, ha levegőt
vesz, akkor is bűnözik. Ha a gyerekkori vallásunkat mélyen megvetjük, a
személyiségünkből ez a traumahalmaz akkor sem fog kikopni. De hát ne akarjunk
boldogok lenni, az nem jár, örüljünk, hogy szenvedhetünk és gyötrődhetünk,
legalább nem lesz olyan nehéz búcsút inteni az árnyékvilágnak.
A vidéki Németország
úgy tűnik, nem az árnyékvilágban, hanem inkább a Grimm-mesék világában
él. Azt hiszik, a negatív mesehősök az élet legveszedelmesebb ellenségei.
Tiszta udvar, rendes ház, becsület, szorgalom, megérdemelt gyarapodás.
Abban a világban élnek, ami már nincs, mert az ország erejét adó nagyvárosok
már rég nem így működnek. Rögvest látod, ha végigmész Frankfurtban a Kaiserstrassén,
a bokáig szemetes járdán: az utcán összeverődött közép-európai vendégmunkások
bandái, lengyelek, szlovákok, ukránok, az olcsó dőneres előtt lebzselő
arabok, olcsó és a lehető leggyorsabb szexet felkínáló harmadosztályú kurvák.
A Willy Brandt tér, az eurónak állított nevetséges szobor környéke tele
sátorral. Az Occupy Frankfurt csapata: alternatív aktivisták, melléjük
verődött csavargók és menekültek. Gyanítom, mára a csavargók és ingyenélők
vannak többségben, s nem az eszme harcosai. De mi ez az eszme? Mi vagyunk
a 99%! Vissza a hatalmat a népnek! Börtönbe a bankárokkal! Mindezek közhelyes
szlogenek maradnak. Elképzelésük sincs arról, ha lehetőség kínálkozna,
hogy ma a gazdagok pénzét szétosszák, akkor holnaptól mi lesz. Bár alapvetően
a különféle egyenlőségek híve vagyok, de itt csak az egyenlőtlenség indulati
jelszavai fogalmazódnak meg. Nem épül mögé valós társadalomátalakítási
gondolat, elképzelés és akarat. Ezért maradt az egész a civilek hőzöngése,
egyfajta dzsembori, amelynek során egy pillanatra találkoztak a társadalom
sértett rétegei, de hamarosan mindenki elment a dolgát végezni, hisz nem
lehet végeláthatatlanul tüntetni. Ezért maradtak a megszállottak és a csavargók.
Nekik nincs ára az időnek. Bár az Occupy honlapja ezt az egészet kötni
akarná az arab tavaszhoz, ez a kötés erőltetett és indokolatlan, hisz ott
konkrét politikai és társadalmi követelések fogalmazódtak meg, ami mögé
politikai erők sorakoztak fel. Nekünk viszont maradt ez a szedett-vedett
banda, mint épp itt Frankfurtban is, akik ugyanazt biztos nem akarják,
ha éppen akarnak valamit.
Tovább megyek, elérem a bevásárlóutcát. Fiatal narkósok kéregetnek,
a csavargók és koldusok legtöbbször kutyával tanyáznak a kapuboltokban,
utcazenészek, testi fogyatékosok, arrébb egy banképület sarkánál harminc-negyven
jólöltözött fiatal pénzügyes cigarettázik, péntek van, ez a céges buli
napja. Ahogy ezen végigbaktat az ember, s még a Majna partján a kínai kulturális
nap eseményeiből is kiveszi részét, akkor biztosan tudja: a vidéki Németország
bentragadt a mesék világában, s talán nem sodródik onnan ki soha.
Az utca hangja
Kinyitom az ablakot, hajnal van, az utcát takarítják. Törökök, kiabálnak
egymásnak, mert hangosak a gépek, aztán jön valaki, neki is korán kezdődik
az élet, szintén török, a török mondatok közé német szavak és mondatok
keverednek. Néha így biztonságosabb a megértés. Később angol turisták,
nem is tudják mennyire idegesítő, ahogy végiggörgetik ezeket az óriási
bőröndöket a járdán, görög az utca, ők nevetgélnek, az együtt töltött hétről
beszélnek, aztán beindul az élet, összekeverednek a nyelvek, de ez a bevezetés
mégsem tudja azt a megnyugtató multikulturális élményt nyújtani, mint New
York. Ezek a kultúrák mintha teljesen külön léteznének.
Bár a nagyvárosokban a fiatal törökök, különösképp az
alsóbb rétegek láthatóan beletördelődnek a helyi társadalomba. Megkopik
bennük az anyanyelv, hogy átadja magát annak a németnek, amivel meg tudja
teremteni a helyét a közösségben. A nagyvárosok főutcáin fiatal törökök,
arabok, feketék verődnek össze, s persze pár külvárosi német fiú is. A
társadalomnak azon a szintjén élnek, ahol a kultúra a napi megélhetés.
Nincs nemzeti vagy kulturális identitásuk. Vegyes párok, otthon senkit
nem érdekel, hogy milyen a fiú vagy a lány színe. Alul keveredik a vér.
Rendőrök
jönnek, golyóálló mellényben, fiatal németek, nincs közöttük bevándorló,
pásztázzák az utcát, és percek alatt kikapják a hullámzó tömegből a gyanús
fiatalokat. Motozás, aztán akivel készen vannak, elkülönítik, végül körbeállják
az elkülönítettekből összeállt csapatot. Ideiglenes itt-tartózkodási engedélyek,
munkavállalási papírok, lejárt vízumok. Telefonálnak, adatokat adnak és
vesznek. Illegális bevándorlókat keresnek, kábítószerdílereket, kiskorú
kurvákat. Végül sikerül mindenkit leellenőrizni. A lányokkal levetették
a magassarkút, még egy-két szóváltás, hogy mi a fasznak baszogattok, nem
csináltunk semmit, örülj, hogy elengedtünk, mondja a rendőr, legközelebb
megcsípünk, aztán mindenki mehetett az útjára. Fél óra múlva újabb csapatot
gyűjtenek össze, s így megy egész éjjel. De az üldözöttek pontosan tudják,
hogyan kell az árutól megszabadulni, ha közelednek a rendőrök, hogy miképpen
kell elbújtatni a tényleg illegálisan itt-tartózkodót, hogy kicsússzon
az akkurátusan ellenőrző markok közül.
Építészet
Megyek tovább a vadonatúj utcán. Mindegy, hogy az újjáépített Hamburgot,
Frankfurtot, Rostockot vagy Drezdát nézzük, valahol mélyen a szocialista
építészetben és a másik oldalon is ugyanaz a praktikumot előtérbe helyező
igénytelenség látszik. Nyers formák, városias élettér nélküli lakótelepek.
Talán csak az anyag minősége jobb a nyugati oldalon, bár az egyesülés óta
a keleti betont is feljavították a nyugati burkolóanyagokkal.
A modern építészet amúgy is az igénytelenség tárháza. Néhány
épület, míg a méret meghökkentő, az anyag újszerű, elkápráztatja az embert,
de amint megszokottá válik az anyag és a méret, rögvest szembeötlik a formai
ötlettelenség és egysíkúság. Mintha az elsőéves építészhallgatók fejéből,
amint először belépnek az egyetem kapuján, a portás vagy egy külön erre
szakosodott ember egy sajátos agytisztító géppel azonnal kiszippantaná
az esztétikai érzéket, az ötletességet. Vagy lehet, amikor szembesülnek
azzal, hogy milyen statikai, funkcionális és gépészeti kérdéseket kell
megoldani egy ház tervezésekor, már tényleg nem marad erő és energia a
küllemre. Rápakolják a praktikus szerkezetre a külső borítást, azt kapja,
ami rámegy. Az is lehet, hogy az építészetben nem épp a legtehetségesebbek
jutnak lehetőséghez, mert a megbízók kegyeinek megszerzéséhez olyan tulajdonságokra
van szükség, ami nem feltétlen velejárója a tehetségnek. Persze más művészet
terepén is kevés az igazán tehetséges, csak az építészetben a tehetségtelenség
eredménye egy tolakodó objektum, ami a járókelő számára nem maradhat észrevétlen,
s a léte adott esetben évszázadokban mérhető, míg egy rossz regényt, verset
vagy zeneművet azonnal vagy másnap elfelejtünk.
Így aztán külön öröm, ha valami különleges összejön, mint pl.
a Reichstag kupolája. Vajon a régi épületek tényleg szebbek vagy csupán
a régiségértékük miatt csodáljuk őket? Afféle konszenzuálisan elfogadott
értékek. Mert ugyan mért lenne szép a kölni dóm vagy a mainzi?
Közép-Európa és a balti világ műemlékeinek jelentős részét németek
hozták létre. Amikor a virtuális birodalomból el lettek hajtva ezek a németek,
a városaik ottmaradtak ebek harmincadjára. Később persze német és áttételesen
német, tehát uniós pénzből ezek a városok fel lettek újítva, miként a lebombázott
Hanza-városok is újjá lettek építve, régi pompájukat kapták meg. De hiába,
a falakat fel lehetett húzni, a romokat el lehetett takarítani, ahová nem
akar élet menni, oda erőszakkal nem lehet begyömöszölni. Élet nélkül pedig
ezek a tündöklő városok, mint Lübeck, csak nagyszabású díszletek, látványosság
a bóklászó turistának, az életet akaró ember letudva a kötelező turisztikai
köröket menekül onnét és beleveti magát a ronda modern házaktól övezett
pezsgő városi életbe.
Persze néha a régi is feléled, bár van abban valami abszurd,
hogy számtalan városban: Berlinben, Wormsban, Krakkóban vagy épp Budapesten
a valahai zsidónegyed vigalmi negyeddé változik. Érthető, hisz ottlakásra
a szűk utcák nem kedvezőek, a földszinten lévő bolthelyiségek és műhelyek
kínálkoznak vendéglőnek, ráadásul közel a belvároshoz, de nem a legdrágább
részen. Mégis van abban valami rossz, hogy azokon a helyeken, ahol éveken
keresztül emberek rettegtek az életükért, ahol úgy végződött a nap, hogy
jaj, istenem ezt a napot is megúsztuk, a gyerekek ágyban, ha nem is jóllakottak,
de életben, azokon a helyeken most vidám turisták dorbézolnak.
A romantikus Rajna
S ha megunjuk a városi zűrzavart, ott van például a Mosel vagy a Rajna
kanyargós völgye. Az a hihetetlen szőlőkultúra, amit az ember, amíg nem
látja, nem tud elképzelni. Nincs olyan meredek hegyoldal, ahol ne lenne
szőlőültetvény. A szőlőkapálás felér egy hegymászással. Micsoda fegyelmezett
munka szükséges ennek az életbentartásához. A német gazdaság ereje és szervezettsége
az efféle ezeréves munkakultúrákra épül. Amilyen minőségű a munkakultúrád,
épp olyan minőségű a mindennapjaid kultúrája is. A minőségi munkáknak,
amilyen a szőlőművelés vagy a különböző iparos tevékenységek, a következménye
a jobb minőségű élet. S ez nem pusztán anyagi kérdés. Szalag mellett állva
egy életen át vagy repcét termeszteni hektárszám maga után vonja az életminőség
romlását. Az ember a munkán keresztül tanulja meg a világhoz való viszonyulást.
A munka szerkezete adja meg a receptet az otthoni élethez is, hogy jobb
körülmények között, rendezettebben, egymásra jobban odafigyelve éljünk.
Az utolsók
Tényleg, vajon van-e szelleme Európának? S ha van, milyen? Kérdezem
újra immáron az utazás vége felé közeledve. Nézem az útitársaimat, a nyugdíjas
élményvadászokat. Ezek a nyugdíjas turisták az utolsó mohikánjai
a valahai Európának, ahol ezt a kérdést fel sem kellett tenni, hisz egyértelműségekre
minek rákérdezni. Nekik van még emlékük arról az Európáról, ahol egy keleti
ember megjelenése turistalátványosság volt. Átélték a szociális jóléti
állam kiépülését, aminek juttatásai tulajdonképpen már a nyolcvanas évektől
fogynak. Nekik a törökök még kedves, szolgálatkész emberek voltak, akik
felnyalták utánuk az irodákat, a vécéket, akik az összes olyan munkát elvállalták,
amihez a németeknek nem fűlött a foguk. Nyomorult világból jöttek, örültek,
ha egyáltalán munkát kapnak, s nekik a legszarabb munkából befolyt jövedelem
is kincs volt, az otthoni viszonyokhoz képest hihetetlen gazdagság.
Ezeknek az öregeknek a többsége a harmincas években született.
Van még emlékük háborúról, romokról, újjáépítésről, átélték az ötvenes
évek nagy gazdasági fellendülését, folyamatosan gyarapodtak, nekik egyértelmű
volt, hogy az életük valahonnét valahová tart, hogy van értelme, holott
csak ide tartott, a nyugdíjba, s persze nem lehet eltagadni, mi következik
az aktív nyugdíjas évek után. Megélték a kettészakítottság traumáját és
az egyesülés örömét, még az ő munkájuk is benne van a leszakadt országrész
kipofozásában.
S amíg telt ez a jól indokolható élet, a világ megváltozott.
Társadalmilag és technikailag tejesen átrendeződött. A valahai modern a
mai mikrotechnikához képest: őskövület. Nagyobb a különbség a hagyományos
gyáripari technika és a mostani között, mint az ötvenes évek és a száz,
kétszáz évvel korábbi idők között. A posztindusztriális forradalom átírta
a tudást, átrajzolta a világ gazdaságát. A folyamatos gazdasági növekedés
Európába szippantotta a Kelet fölös lakosságát. Az állandósult népvándorlás
végül megbontotta a népesség és a kultúra egységét. Európa arca nem hasonlít
Európa valahai arcára. De felesleges erről az arcról képet készítenünk,
hisz a mai arc holnapra megváltozik, a holnapi holnaputánra. Tulajdonképpen
senki nem tudja, hol van és mikor lesz ennek a változásnak végpontja. Senki
nem tudja, mit hoz a lanyhulni nem akaró migráció, az európai alaplakosság
biológiai passzivitása. The world is changing every second, hirdeti
a BBC, de senkinek sincs fogalma, hogy a sok-sok változás milyen folyamat
része. A tévécsatornák munkásainak végképp nincs, hisz reggeltől estig
azon dolgoznak, hogy a világot képi egyenmasszává alakítsák. A nagy nemzetközi
csatornákon a világ változása a televíziózási technika változása, amely
technikákkal az egyformaság unalmába vezetnek bele minden eseményt, háborút,
légi- vagy földi katasztrófát, gazdasági változást.
Európában, miként a világban mindenütt, egyszerre van jelen
a monoton egyformaság és az életmódbeli és kulturális sokszínűség, s ezt
feltehetőleg még az agresszív ideológiák sem tudják megváltoztatni. Persze,
ha úgy alakul majd, összeolvad, aminek össze kell olvadnia, keveredik a
vér, keverednek a kultúrák, hisz mióta világ a világ ilyen kevercsekből
alakultak ki a népek és birodalmak. Senki nem tudja, mi lesz, bármely jóslat
megfér a pakliban, ahogyan Nagy Károly sem tudta, amikor az Aacheni palotában
kiötlötte azt az államszervezetet, amire a mai világunk még mindig épül,
ő sem tudta, mi lesz, hogy kik maradnak abból a sok-sok népvándorló törzsből,
akik Európa akkori tájain kóboroltak és milyenek lesznek.
Lettre, 86. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|