Háy János
EURÓPA ÜBER ALLES
(Németországi útinapló)

Európa szelleme
Van-e Európának szelleme, s ha van milyen? Egy keresztény szellem, ami ijesztgeti a muzulmánokat, vagy egy multikulturális szellem, ami ledarálja lassan-lassan az összes tradíciót és az Európai lakosságot egy múltját vesztett konzumtömeggé változtatja, amelyik péntek délután ellepheti a nagyvárosok bevásárlóutcáit és akcióban vásárolhatja a valójában felesleges holmikat? Vagy Európa szelleme titokban Mohamed küldönce, aki a színfalak mögött egy gigantikus kalifátus felépítésén dolgozik, ahol végre a Sarija törvényei szerint él mindenki? S ha a vezető államok felől nézzük, Európa szelleme esetleg francia, aki a szórakozás, könnyed társasági viselkedés megszállottja vagy angol, a királynő arisztokrata követe, aki gőgösen visszahúzódik a szigetországra, ha valami nem tetszik a szövetségesek működésében, netán német? Európa szelleme egy szorgalmas német, aki berzenkedik, hogy a rosszul szervezett, elkényelmesedett déli országok elpacsizzák a pénzét? Ha egyáltalán van Európának szelleme, félni kell tőle, főleg, ha az a szellem német? Vagy örüljünk, hogy most épp abba a korba értünk, hogy a régi szellemek kipusztultak, az újak meg még gyerekek, nem lehet róluk tudni, miképpen működnek, ha majd felnőnek egyszer? 
  Állsz Nagy Károly márvány trónszéke mellett Aachenben, azon a helyen, ahonnét a klasszikus értelemben vett Európa története elindult, s pontosan tudod, hogy lehetetlen olyan helyet találni, ahonnét biztosan láthatóak volnának a folyamatok, hiszen te magad is részese vagy ennek a változásnak. Honnét is tudhatnánk, hogy vége van valami réginek és elkezdődött valami új, vagy épp folytatódik, ami volt, csak kicsit másképp? Hány római polgár észlelte, hogy 476-ban véget ért a birodalom? Olyanok vagyunk, mint egy megcsalt feleség, aki utoljára veszi észre, hogy a férje már rég nem abban a kötelékben él, amiben papírforma szerint élnie kellene. Mégis újra és újra kísérletet teszünk, hogy megértsük a körülöttünk zajló változásokat, hogy az agy felépíthessen egy lehetséges forgatókönyvet. Nyakunkba veszünk egy országot, hogy tüzetesebb vizsgálat alá vegyük, hátha az egyesben megmutatkozó változások általános érvényű megállapításokhoz juttatnak. Legyen ez az ország most Németország, az az ország, ami nélkül már rég nem lenne Unió, hisz a romló gazdasági helyzet miatt már rég egymás torkának estek volna a szövetségesek.

Németország virtuális és valós határai
A bismarcki mű, az egységes Németország örömünnep volt az új határokon belül élő németeknek. Senki nem gondolt arra, hogy ennek a birodalomnak a megteremtése nem csak nyereséget jelent, hisz az országhatárok visszahúzódtak a valós államalakulat peremére, holott a virtuális Német Birodalom átívelt Európán. Észak-, Közép- és Kelet-Európa majd minden jelentős városának volt német lakossága, német sajtója, színháza. Az ipari kultúra, a lovagrendek, északon a földesurak, mind németek voltak. Németnek lenni, mondjuk a 19. században: otthonosságot jelentett Európa-szerte. Az egységes Németország megteremtésével elvesztek a virtuális határok, s a valós határokon túl létrejövő nemzetállamok elkezdték lassan beolvasztani vagy épp elpusztítani és elűzni az ottani németséget. De a valós birodalom állampolgárai soha nem felejtették el, hogy közük van Kalinyingrádhoz és Brassóhoz, Koppenhágához és Gdanskhoz, Prágához és Selmecbányához. Mint a végtagjait veszített ember, örökösen érezték az elveszett részek hiányát. A nagy háborúk mintha erről is szólnának, hogy nem tudunk belenyugodni a veszteségbe, a valós határokat ki kell tolni a virtuális birodalom pereméig. 

Európa egyenhangjai
Autóval vágok át a virtuális birodalom tájain. Az autópályák telítettsége egyszerűen teszteli az ország gazdasági erejét. Tepersz keresztül országokon, és pontosan látod, melyik gazdaság hol áll. Nincsenek határok, nincs átkelő, ami jelezné, hogy más országba jutottál. Csak a kamionok mennyiségéből és az utak minőségéből látod, ez még Szlovákia, az már Csehország, de még nem Németország. A rádióban nem veszed észre, hogy már nem magyarul beszélnek. A nyelv változott, de az akusztikai kínálat nem. A világ folyamatosan beszél hozzád, de nem mond semmit. Nem kell ismerni a nyelveket, hisz a semminek nincs olyan nyelve, hogy magyar, cseh vagy szlovák. Amerikai rádiósok európai másolatai, igyekvő mutánsok üvöltöznek nyelvidegen hangsúlyokkal, vihognak, erőltetett könnyedséget árasztva, minden felszabadult mondatuk mögött ott a kínos izzadtság, és hagyják, hogy a zeneválogató szelektorok dobálják be az épp aktuális slágereket, az üres érzelgős szirupot. A mássággal, a multikulturális értékekkel kérkedő Európa az egyformaság börtönébe zárkózott. Ugyanazok a dalok, ugyanazok a reklámok, ugyanazok a boltok és termékek. Ki tudna másképp kinézni, s persze, ki akarna? Szól a zene, vajon a világon egy percre mennyi I love you, heart beat, miss you, with you esik? Örülhetnek a szeretet gyermekei: hisz most mindenfelől csőstül ömlik az érzés. S hogy az érzés mögött valójában mekkora űrök tátonganak, abban talán a hatvanas években az alternatív életmódokban csalódott ifjúságnak is része van. Ennek a kényelmes, de cinikus és üres egyenvilágnak a felépülésében az ő kiábrándultságuk evidens szerepet játszott.

A német turista
De a németek nem engedhetik meg maguknak a kiábrándultságot. Végülis magukon kívül néhány szegény rokonról is gondoskodni kell. Bár, miképp a jólszituált polgár a hajléktalanok esetében, ők is meg vannak győződve, hogy a mediterrán országok a maguk hibájából jutottak erre a sorsra, eleve utálnak dolgozni, és van pofájuk a más pénzén élősködni, mégsem tehetnek mást, ha nem akarják, hogy rokonokkal együtt piacot is veszítsenek, fizetniük kell. Bezzeg a németek szorgalmáról legendákat mesélnek.
  Németből még a turista is szorgalmas. Nem is tudni hogy lehet, talán túracipőben aludtak, de mire egy magyar turista előkászálódik a kényelmes szállodai vackából, hogy kiadós reggelivel indítsa a napot, addigra a német kollégák már a vadregényes erdőségeket járják. Lehetetlen őket behozni. A német turista végül friss levegővel degeszre töltött tüdővel, egészségesen kifáradva, tele aktív energiákkal és vidám emlékekkel érkezik meg a városi lakásába, hogy másnap teljes elszántsággal vethesse bele magát a munkába.
 

Kelet – Nyugat
A német hegységekben élnek a valahai nagy német mítoszok szereplői: varázslók, törpék és boszorkányok. Titokzatos túlvilági lények találkozó helye a Harz hegység vagy az Alpok félelmetes meredélyei. Ám a Nibelungok emléke, Luther, a weimari klasszika mítosza kimúltak a huszadik századi történelem forgatagában.  Új mítoszokat szült a kettészakított Németország. Nyugat és Kelet más-más mítosszal próbálkozott. Keleten éltek az ellenállók, akik képesek voltak megfékezni (némi külső segítséggel, de ez nem volt annyira lényeges, úgy hogy nem is emlegették) a Sátán tobzódását. Siegfriedeknek és Hageneknek érezhették magukat, s ez szép pálya egy mítoszok világába zárkózni akaró ember számára. Ám ezek az NDK-s hősök mégis inkább az egyszerű nyugatnémet mítoszt kívánták, a konzumálódást. Az anyagban, a fogható tárgyi jóban való feloldódást. A Rajna kincsét akarták, de nem virtuálisan: a pénztárcájukban, elkölthető formában.

NDK
Vizuálisan már alig, de mentalitásában az NDK az NDK maradt. Kicsit ügyefogyottabb világ, kicsit esendőbb minden, a németen túl alig beszélnek nyelveket, a szállodában, ahol először megszálltam, csak a magyar vendégmunkás beszélt idegen nyelvet: németet. Ha egy angol útbaigazítást kér, kézzel-lábbal fognak magyarázni neki, de a nyelvi segítségre jobb nem számítani. A szolgálatkész keletnémet esetleg papírt vesz elő, hogy gut, gut, ő tudja, hogy kell odamenni, nyilat rajzol, felírja egy városka nevét, újabb nyilat rajzol, felírja egy másik városka nevét, akkor egy balra kanyarodó nyilat, ott el kell kanyarodnunk, ha éppen oda akartunk eljutni. Az arcok nyersebbek, a ruhák szegényesebbek, mint a nyugati fertályon, de a házak már színpompásak, néhány falu őrzi csak a szürke emléket, s néhány ember, aki nem vette észre, hogy időközben elmúlt a valahai világ. Még mindig Udo Jürgentől vagy a Bayern München focistáiról vagy más régi ikonalakokról koppintott frizurát hordanak. A fejtetőn rövid, a nyaknál sörényszerűen megnövesztett haj. Épp olyanok, mint harminc éve, csak a hasuk mellett mára már a nyakuk és a fejük is felpuffadt.
    Furcsa látni őket, ezeket a régi ismerősöket a Balcsiról, akik persze nem emlékeznek ránk, csak úgy általában a magyarokra, s arra, hogy jól érezték magukat ott. Ahogyan a magyar turista is, nem szégyen bevallani, közöttük érzi igazán jól magát, s nem a megbízható múlttal, angoltudással és vagyonnal rendelkező nyugati lakosoknál.

Drezda: romok, makettek
Nézem őket és eszembe jutnak a háború évei, amikor ők még tulajdonképpen nem éltek, vagy ha igen, egy anya karjaiban kuporogtak, amikor tízezrek menekültek be a városokba, mert azt gondolták, azokat nem pusztítja el a kultúrára oly sokat adó Nyugat. Hogy Nürnberget még csak-csak, hisz volt miért haragudni erre a nácifészekre. De mit vétett Drezda? Semmit, megússza és mi is megússzuk, gondolták a drezdai rokonoknál, ismerősöknél meghúzódó németek, ráadásul az angolok, hát nekik ez a város a kedvencük. Megsokszorozódott a város lakossága, degeszre tömődött, mint egy túlpakolt zsák, majd szétrepedtek a falak. S mikor elérték a legnagyobb telítettséget, akkor jelentek meg a repülők és zúdították le a bombákat. Bárhová esett, a legjobb hatásfokkal pusztított. Mintha a gonosz elpusztításán túl minden mást is el akarnának pusztítani, mindent, amit a németek hozzátettek a világhoz, ne maradjon semmi, hisz ebből a kultúrából robbant ki a világrontó. Ha elpusztítják a tárgyi emlékeket, talán elpusztul a hozzájuk kötődő szellem is, a németek világot veszélyeztető szelleme.
  Arra a képre gondolok, amit Németország a háború után mutatott. Romok. Épületek és emberek romjai. Romok kívül és romok belül. Emberből és épületből is csak a maradék. És akkor ez a maradék elkezdi az egészet kőről kőre újraépíteni. Újraépíteni a múltat. A földig bombázott épületeket. És mi lesz belőle: egy városnagyságú makett.
  Makett Drezda és makett Nürnberg és makett mindaz a múlt, amit mögé képzelünk. Illusztrációk egy régi könyvből. Mindenki tudja, ez nem az igazi, mégsem akarja senki azt, ami igazi. A modern Drezdát, a modern Rostockot, a sztálinbarokk épületeket, a szocreál modernet.  Az igazi csúnya, a régi szép. A turisták irtóznak a valóságtól. A mesét akarják, a múltra nyitott időt. Megcsodálni a mesék díszleteit, felmagasztalni a mesehősöket. Ezért érdemes élni, mondják, mert van múlt, egyszer majd a mi időnk is múlt lesz, ami megalapozza az eljövendőt. Nem kopunk ki jeltelenül a világból, hisz ottmarad a mi időnk is, megleli a helyét ebben a hatalmas időépületben. Holott dehogynem.
  Az újraépítők egy ideig büszkék, hogy a semmiből múltat építettek, aztán zavaróvá válik a romokról készült dokumentáció, a fotók, a leírások, s a fejekben még mindig élő emlékképek. El kell tüntetni. Ha nem mutogatjuk, akkor nincs is. És a makett végérvényesen átveszi az igazi szerepét. Az új szobrok is megfeketednek, az új grafittós házak is megkopnak, a rombolás előtti emlékkép valóra válik. Ez a világ, gondolhatja az utazó, szebb lett, mint újkorában.
  
  
A múlt eltüntetése
A múltépítés persze egyben múlteltüntetés is. Még akadnak épületek, amelyek emlékeztetnek a modernitás mákonyában élő NDK-ra, de a modern csomagolást lassan lefejtik, és előtűnik a régi házak fagerendázata, ha meg nem tűnik elő, pótolják, hogy megkapja a régiség látszatát. Eltűnik a hetvenes évek felújítási technikája, a rücskös vakolat, a modernizált kirakatok és portálok, itt-ott még látsz valamit, de folyamatosan elnyeli az új típusú renoválási módszer. Sima falak, pasztellszínek, ha az épület nagyon régi, dimbes-dombos vakolat. Ez épp olyan, ahogyan én tudok vakolni, amiről apám azt mondta, ronda, meg hogy kontármunka, de most ez lett a szép. Divatba jöttem. 
  Minél kisebb helyre mész, annál több tűnik fel a múltból. Cementszürke falak, egyenablakok. Beugrik a régi világ. Minden szürke, mintha a színek a rendszer ellenségei lettek volna, száműzték őket a színek gulágjára, a cementgyárakba mondjuk. Színt akartunk, de csak a képzelet tudta gyártani a színpompát, bár talán ha úgy marad minden, az is kifakul. 
  Ha tíz év múlva jövök, már a kis falvakban sem látszik a szocializmus. A régmúlt épül újjá, s közben persze elvész a közelmúlt. A mai polgárság így próbálja helyreállítani a rendet. Kitörölni azt a negyven évet, ami már nem kell. Hány évtized hiányzik a múltból? Ki tudja. Mi abba születtünk, mondják, akik nem részesültek ebből a múltból, hogy nincs. Arra pedig hogyan is emlékezhetnénk, ami nincs. Új nemzedékek nőnek fel, akiknek ez az idő nem volt, a szüleik élete nem volt. Nekik nincs apjuk meg anyjuk, nekik csak nagyapjuk és nagyanyjuk van, de néha az se, hisz a nagyapa a családi legendáriummal ellentétben, nem az antifasiszta kommandó tagja volt, hanem az SS-ben szolgált.

 Álom
Keleten negyven évig álom volt a valóság. A tavak és nyaralóhelyek környékén kicsiny parcellák, apró házakkal, a nagykertek és villák ütött-kopott miniatűr másolatai, tele virággal, kertitörpével, itt-ott parabolaantennával. Ahogyan a népmesék felékesítették a parasztportát, s lett belőle palota, itt is megteremtődtek a kikapcsolódás tenyérnyi szigetei. Igaz, amíg konkrétan nem lát ilyet az ember például Rügen szigetén, nem tudja elképzelni, hogyan lehet egy telek és egy ház ennyire kicsi. A nyomorultság álma ez, hogy akar valamit, s csak úgy akarhat, ahogyan lehet. Ez a picike tér úgyis annyit ér, amennyi élet töltődik bele, s ki vonhatná kétségbe, hogy igazi élet dobog bennük immáron húsz, harminc éve vagy régebben. Mégis olyan megejtő elképzelni azt az anyát és azt az apát, akik félve bújnak egymáshoz este, s óvatosan szeretkeznek, nehogy megremegjenek a falak, s felriadjon valamelyik gyerek. Persze, ilyenek vagyunk mindahányan, fényezgetjük a mi kicsiny életünket, míg végül megkopik benne minden fény. Kopottak leszünk, ahogyan a nyugdíjasok ruhái, s csak abban reménykedhetünk, hogy valami mégiscsak felvillan a mindenség határain túl.
 

Turistahordák
Angolpark, franciapark, újraépített műemlékek, historikus álrégiségek, mint például Wartburg várának palotája, vagy épp eredetik, mindent turistahordák lepnek el. 
  Évszakonként más a turisták összetétele. A nyár a családosoké és a szünetelő diákoké, a tavasz és az ősz, a nyomott árú társasutak a jómódú nyugdíjasoké. Az életnyi munkáért jólmegérdemelt nyugdíjukat verik el éppen. Aktív pihenés vagy aktív felkészülés a végső búcsúra. Magukkal szeretnék vinni a túlvilágra egy-egy különleges táj (Fekete erdő, a Brocken csúcsa vagy a Zugspitze), egy-egy különleges kulturális emlék (Goethe háza Weimarban, Tamás templom Lipcsében) néhány szép hang és íz emlékét. Keleti évfolyamtársaik bizonyára irigykedve néznék őket, ha tudnának róluk, hiszen ők is végiggürcölték az életüket, de az ő jutalmuk legfeljebb az lehet, ha gyorsan és fájdalommentesen pusztulnak el, nem okozva haszontalanságukkal hosszan terhet a családjuknak.
  A nyugdíjasok mellett itt vannak a gyerekcsoportok, akiket az aktuális osztálykirándulás keretében tanárok terelnek végig az európai tradíción, unatkoznak, néhány stréber kérdezősködik, tanárúr tényleg itt fordította Luther a Bibliát, de a többség csak az estét várja, amikor a tanárok végre felszívódnak, vagy a lopott pillanatokat, amikor belekortyolhatnak a belsőzsebbe rejtett, otthonról hozott viszkibe. Néhány meleg pár, lányok, fiúk, ötvenes barátnők, akik válás után újra egymásra találtak, s immáron kedvükre való útitársra leltek a valahai férjük helyett, aki, ha egyáltalán rá lehetett venni, hogy kimozduljon a tévé elől és a söre mögül, a látványosságok felét úgy nézte végig, mint egy alvajáró, a másik felénél meg már be volt nyomva a helyi italoktól. A hétvégi kínálat kicsit más, megjelennek a középkorú aktív párok, néha kamasz vagy egyetemista gyerekek kíséretében. Végigdorbézolják a hétvégét, persze csak szerényen vedelnek, pontosan tudják, mi illik. 
  Az üzletemberek csak hét közben mutatkoznak, de hét közben is csak akkor futhatunk össze velük, ha jó időben felkelünk, mert tízkor ők már túl vannak a második tárgyaláson is, délben meg már autóba, repülőre pattannak, hogy az anyacégüknél beszámolhassanak a sikeres utazásról. Egy-egy fiatal pár, akik elszabadultak a munkahelyükről, gyerek még nincs, bármikor utazhatnak, ha a cégvezetőnek nem az a mániája, hogy szabadság mindenkinek egyszerre és csak augusztusban van. Néhány öreg férfi fiatal nővel, biztos ajándék ez az út, egy lehetséges, bár a férfi korából ítélve nem túl hosszútávú jövő indítása, vagy egy néhány éves szeretői viszony lezárása: ezt még megkapja, de ha nem esik teherbe, akkor tényleg vége és visszamegy a feleségéhez, akitől nem kell rettegni, hogy széttiporja a szabadidejét, nem akar már tőle semmit, se gyereket, se szexet, csak hogy otthon szuszogjon, mint egy háziállat.
  S végül itt vannak a hozzám hasonló kószálók, a szerelmi válság elől menekülők, barát vagy apuka vette az utat, ketten indultak volna, de sajnos az egyikük bedobta indulás előtt a törülközőt. Én meg nem akartam, mondja a lány, hogy ez az egész kárba vesszen. Néha pár nélkül is melegnek néznek. Sajnálnak, hogy egyedül utazom, hogy lelépett a barátom, gondolják, egy gazdag svájci mágnással, aki különben undorító, de hát a barátomnak fontosabb volt a pénz, mint a szerelem, inkább lett kitartott egy testileg teljesen tönkrement vén buzi mellett, aki különben gyerekeket rontott meg, mindenki tudja róla. Egy ilyen toleráns országban, ahol a berlini nyelvtanárnő képes egy német-nigériai meccsen Nigériának drukkolni, mert a nemzeti elfogultságnak még a látszatát is kerülni akarja, nem rossz melegnek lenni, a kötelező jóindulaton túl még egy kis plusz szeretetet is beseperhetek.

Szabálykövetés
Egy hányaveti országból jött ember jó, ha maga is több figyelmet fordít az új környezetre. Hiába idegtépő, de szabálykövetőnek kell lenni, mert itt mindennek megvan a maga rendje, rendek illeszkednek rendekbe, mint a jól működő fogaskerekek. Mindenki olyan nyugodt, mintha marékszám szedné a xanaxot, holott csak a rend működése nyugtatja le őket, nem kell görcsölni, hogy valami váratlan történik. A szobát tízkor kell elhagyni. Nem hagyom. Bekopognak. Aggódnak, talán valami bajom van. Nem, nincs. Újra kopognak, hogy el kell menni, nem értik, mért nem akkor akarok elmenni, amikor el kell mennem. Mért hat perccel később.
  Persze a szabálykövetésnek megvan a jutalma: minden működik. Ha pedig ellenefeszülsz, megfizeted az árát, nem csak az idegesítő figyelmezetések, hogy piros, ne menjen át, vagy oda nem lehet kerékpárral, amoda meg gyalogosan, ez itt behajtani tilos, mi csak segíteni akarunk, néhányan még el is magyarázzák, hogy mit miért nem szabad, s te meg csak állsz ott, mint egy megszeppent kisgyerek, hogy jó, mama, többet ilyet nem csinálok. 
  Nem pusztán a rendreutasítás a büntetés. Bizonyos szabályok be nem tartása, például a sebességkorlát túllépése pénzbe kerül. Öt napja vagyok itt, és már harmadszor villant a trafipax. Itt nincs kibújás a szabály alól, afféle kiskapuk, hogy rendőrbácsi én csak azért, mert nem volt senki, meg adnék ötezret, ugye eltekintünk ettől a kis vétségtől. Itt harminc, az harminc, és rajtam kívül ezt mindenki be is tartja. 
  Hirtelen paranoid gondolatok kísértenek meg, mert egy magyar mindig arra gyanakszik, hogy a külső körülmények esküdtek össze ellene, még véletlenül se gondolja, hogy ő az oka annak, hogy ennyiszer megbüntetik. Szóval rám vannak állva, gondoltam, a német rendszer kiszemelt magának, megfigyelték, hogy én egy potens rendbontó vagyok, s most előre teletrafipaxozzák az utamat, tudják, merre fogok menni, holott sokszor még én sem tudom, de ők a tudatalattimban olvasnak. A gatyámat is rá fogom fizetni erre az útra. Szarban van a gazdaság, s mert mindenki szabálykövető, csak tőlem remélhetnek pénzt. Lehet, ha én nem sértek szabály, hiány keletkezik az német költségvetésben. De bennem még bízhatnak, mert én egy olyan országban nőttem fel, ahol a kutyámat sem bíztam volna az államra, s a szabadságot csak a szabálysértésben lehetett átélni.
 

Népvándorlás
Goethe Nyugat-keletii dívánja még mit sem sejtett az iszlám mai diadaláról. Belesek az étterem konyhájába, a háttérben szorgoskodnak a vendégmunkások. Ők a nagy szállodák takarítói is. Ott kedvesek, az utcán, ha kérdezel tőlük valamit, elutasítanak. Ma már számomra nem a biztonságot jelenti bemenni egy arab vagy török kifőzdébe, hogy látod, cimbora én fehér vagyok, de én sem tartozom ide. Ez az otthonosság megszűnt. Kiszolgálnak, de csak mértékkel kedvesek. Megteszik, amit kell, de jelzik: én a túloldalom állok. A bevándorlók szociológiai metszete és a németek szociológiai metszete alapvetően különbözik. A vendégmunkások nagyrészt még mindig a mocskosabb háttérmunkát végzik. Egy török legfeljebb futballista lehet, modell vagy popzenész. A polgárosult vagy értelmiségi réteg aránytalanul soványka.
   Évtizedek óta zajlik a mára már nem is olyan lassú népvándorlás. Ázsia, Közel-Kelet és Afrika országai lökik ki magukból az újabb és újabb transzportokat. A szegénység és a túlszaporodás űzi el ezeket a szerencsepróbálókat a szülőhelyükről. Gazdasági és biológiai kényszer. S a fogadó országokban is a gazdasági és biológiai kényszer teszi szükségessé, hogy jöjjenek. Ki tudná a növekvő gazdaság és a csökkenő népesség mellett betölteni az üres munkahelyeket, megtermelni a pazar német nyugdíjakat?
  A külhonból verbuvált munkások társadalmilag és kulturálisan is átrajzolták Európa vonásait. Néhány napja (2012. 05. 07?)  Bonnban a törökök tüntetést szerveztek a szélsőjobb ellen, ám a tüntetés során nem a jobbos ellentüntetőknek mentek neki, hanem a rendőröknek, akik a két csoport összecsapását voltak hivatva megakadályozni. Török repperek és popzenészek agitálnak a dzsihád mellett, nyilvánosan. Valaki elemző, láthatóan szintén muzulmán, azt mondja, ez életkori probléma, belefér a fiatalok lázadó magatartásába, majd kinövik. Bizonyára nem ez a véleménye a német szélsőjobbos ficsúrokról, akik iszlámellenes jelszavakat skandálnak, az neki sem komilfó. Az a hír járja, hogy 25 millió Koránt osztanak ki ingyen a németek körében, hadd tanulmányozzák az igazság betűit, sose lehet tudni, mikor lesz szükség erre a tudásra. Mindezen folyamatok katalizátorai a szalafisták. A szélsőséges iszlám mozgalom rajongói főként a fiatal muzulmánok köréből verbuválódnak. Az eszmei fészek a bonni Mehlem negyedben lévő Fahd Király Akadémia, ami persze szaudi pénzből működik, de hivatalosan. Az ideológia egyértelmű: gyűlölet a romlott, erkölcsi fertőbe süllyedt Nyugattal szemben és akár erőszak is a helyes út megtartása végett.
  A bevándorlók olyan eszmék, olyan morális elvek mentén sorakoznak fel, ami a bűnben fetrengő Nyugattal szemben összekovácsolja őket. A muszlim sokszínűség az egyértelmű ellenséggel szemben képes egységet mutatni. A hitre, a legmélyebb lelki és érzelmi elkötelezettségre építő olyan eszme tartja őket össze, amivel a toleranciára és kulturális sokszínűségre építő nyugati társadalom nem tud mit kezdeni. Európa hitbéli egysége az újkor során felmorzsolódott. Közös eszme lehet a globális felmelegedés elleni harc, de nem lehet az egy másik ideológia elleni küzdelem. A régi Európa eszmeiségének, ami nehezen határozható meg, de valahol a nemzetállam, tradíció, kereszténység, család, magántulajdon mentén körvonalazható, immáron örökre vége.
  Néhányan még próbálkoznak a jó és rossz dichotómiával, hogy az európai tradíció a jó mellett áll ki szemben a személyiség megnyomorítására építő iszlám hagyománnyal. De álságos ez a különbségtétel, hisz pontosan tudjuk, mennyi rosszat voltunk képesek elfogadni, ha az épp az európai érdekek szempontjából hasznos volt. A jó és a rossz nézőpont kérdése, s a nézőpont mögött ott vannak* az elfogultságok és az érdekek. Nem a jó vagy a rossz dönti el, hogy mi fog történni, hanem az életakarat.  
  Míg az érintett országok a megoldáson törik a fejüket, miképpen lehet egyszerre megfékezni a szélsőséges iszlámellenes mozgalmakat és a dzsihád harcosait: a biológia dolgozik. A bevándorlók száma egyre nő. Egy idő után át fogják lépni azt a kritikus határt, amikor szimplán a tömegükből adódóan előlépnek a háttérből, hiába szeretné titokban minden árja, hogy ez a keleti népség ott rohadjon meg az aljamunka frontjain. Már nem lehet ott tartani őket. 
 

Különleges helyek
Jobb félni, mint megijedni. Bár Európa láthatólag inkább az ijedtségre épít. Törököt fogott és nem veszi észre, hogy nem ereszti. Járunk-kelünk a világban, utazunk és szórakozunk, a cél a minél hosszabb szabadság, míg a harmadik világ „jöttmentjei” életben tartják a szolgáltatást, a német nagyvárosok gyorséttermei arab és török kézen vannak, de a kisvárosokban feltűnnek a sertepertélő kínaiak és vietnámiak, hogy az élményéhségtől kitikkadt turistákat feltáplálják egy-két keleti ízzel. Olcsók és a német konyhához képest terülj-terülj asztalkám. A savanyú káposztához, egyenízű kolbászokhoz, csülkökhöz és egybesült húsokhoz képest egy kínai gyorsétterem maga a megváltás. Nem is lehet érteni, ilyen alacsony szintű konyhára, amilyen a német, hogyan épülhetett ilyen magas szintű kultúra. Vagy talán az étkezés annyira unalmas és egyhangú volt, hogy kénytelenek voltak gondolkodni.    
  A jóltáplált turista különleges helyet keres. Olyat, ahol a helyiek élnek, és nincs tele külhoni tévelygővel. Minden utazónak az a vágya, hogy olyan eredeti, különleges élményben legyen része, amiben más utazók még mögötte járnak. Ám mindezt tudják az útikönyvek és az alternatív útikalauzok szerzői, és a legtitkosabb helyeket is kiszimatolják és azonnal közkinccsé teszik, pl. egy lépcsőházból nyíló szórakozóhelyet Berlinben, átadva így az unikalitásra vágyó turisták tömegeinek, s megszüntetve ekként épp az unikalitását. A turisztikai ipar tulajdonképpen minden különlegességet bedarál a tucatélmények masszájába.

Tisztaság
De keveredhetsz bárhová, ritka és különös helyekre akár, egyben azonosak: olyan tisztaság van, mintha a Brocken boszorkányai éjjelente mielőtt seprűre kapnának, átsöpörnék az országot, vagy valamelyik nagy mitikus hős, mondjuk Siegfried, aki ennyi kínos háborút követően kardhoz már nem nyúlhat, egy óriási partvissal kitakarítaná az országot. Bár néha kívánni valót is hagy a munkája, amikor a szemetet csak a szomszédos országokba sepri át, gondoljunk csak arra a néhány évvel ezelőtti történetre, amikor vagonszám érkezett Magyarországra a német szemét. Persze az igazsághoz hozzátartozik, hogy ezt a szemétseprést korántsem a német mitológia hősei végzik, inkább az ezeregyéjszaka meséiből idekeveredett keleti mesehősök.
  Amúgy a németek környezettudatosak, bár kevésbé, mint a skandinávok, de azért szelektálnak és takarékoskodnak, tisztán tartják, amit tisztán kell, harcolnak az alternatív energiaforrásokért. Mindenfelé napelemek, szélerőművek, az alternatív erőművek terén a németek évek óta az élvonalban vannak. A fények visszafogottak, a szállodában, ha mindent felkapcsolsz, akkor is csak félhomály, olvasni nem lehet vagy alig. A közvilágítás is óvatos, a lehető legkésőbb kapcsolják fel, és itt sincsenek a lámpák verőfényre állítva. Még a hangszennyezésre is fordul figyelem, a lakott területek közelében az autópályák sokszor a föld alá vannak vezetve, ha nem, gigantikus hangfogófalak óvják az ottlakókat, s pluszban sebességkorlátozás, nem bőgetheted tíztől hatig a gépedet, amikor egy rendes német munkás épp az édes álmát alussza.
  Indiában ezzel szemben még a Himalája kirándulóhelyein is nejlonzacskók lifegnek a környező fákon. Irgalmatlan füst és hangzavar a nagyvárosok utcáin, az indiaiak ökológiai lábnyoma mégis alig látszik, a németekét is nehéz észrevenni, de nem azért mert kicsi, hanem azért, mert jól elrejtik.

Hasonlóság
A globális fogyasztási szokások egységesítik az életmódokat, a különböző fogyasztói kategóriák tagjait egyenmasszává alakítják. Egy német háziasszony közelebb áll egy magyar háziasszonyhoz, mint egy német szinglihez, ahogyan a német szingli is a magyar szinglihez, a német tanár a magyar tanárhoz, a német egyetemista a magyar egyetemistához, hajléktalan a hajléktalanhoz, mint bárki máshoz a saját nemzetükből. És nincsen olyan eszmeiség, szokás, kulturális és fogyasztási specialitások, amelyek ezt felül tudnák írni. Az életstílusok olyannyira standardizálódtak, hogy Európát nem lehet nemzetállami irányból értelmezni. Legfeljebb olyképpen, hogy melyik országban mennyi pénz áll rendelkezésre ennek az életstílusnak a legyártásához. 
  
Ügyetlenek
Közép-Európa államai valójában olyanok, mint egy ügyetlen Németország. Hasonló a szerkezetük, hasonlóak a céljaik, a társadalmi elvárások, az ideológiájuk. Hasonlóak vagyunk, csak nem működünk.
  Ugyanakkor Németország épp emiatt a jó és megbízható működés miatt tud unalmas lenni. Egy nő férjnek valószínűleg Németországot választaná, de szeretőnek keresne egy olyan országot, ahol nem tudni betonbiztosan előre, hogy mi fog történni. Maga a férj is patronálja ezeket a vidámságot és váratlan eseményt produkáló szeretőket. Ha művészek, festményeket vesznek tőlük, finanszírozzák a tanulmányútjukat. De ha a szeretők kockára akarják tenni a rendszert, meg akarják ingatni a férj biztos és erős státuszát a világban, na, akkor beintenek, hogy oké, hogy megdugod a feleségem, és hogy egész évben rólad beszél, hogy lenyúltad egy csomó pénzem, de hogy szétverd a házasságom és ellopd a bankkártyámat, azt már nem. És akkor megsértődik a szerető, ahogyan megsértődtek a görögök meg az olaszok is, meg persze a spanyolok, hogy de szemét ez a férj.

Európa határa
A tömegesedés mindenre kiterjed, mert a piacnak nincs, csak a jólétnek van határa. És ez a határ korántsem az Elba, mint szokás volt történetileg mondani vagy az Ens. Ez a határ Németország és Ausztria keleti határa. A határon túl élők csak ott ácsingóznak, mint a munkanélküli vendégmunkások az utcasarkokon, hogy valami abból a fényes gazdaságból csússzon már át hozzájuk is. S persze néha csúszik is, egy kis tőke, egy kis befektetés, de mindig kevés. Épp annyi, hogy piacként fennmaradjanak, de a jómódig, netán az önállóságig, amikor ők is kompetens termelőkként jelenhetnének meg a nemzetközi gazdasági piacokon, ne jussanak el. Ahogyan a multinacionális cégek a vezető menedzsereiket, úgy tartják a gazdagabb országok a lecsúszókat. Csak annyi pénz kaphatnak, ami mellett megőrizhető a függőségük.

Hősök nélkül
Átsétálok a történelmi városrészen, vezető Hanza-város volt, mégis alig percek, s a modern lakótelepek tolakodnak elém. Az utolsó hősök többsége ezekben a környezet- és emberidegen gettókban élt. Bár ezek a hősök, akik a keletnémet mítosz szerint szembeszálltak a sátánnal, s emiatt egyedül méltók a német megváltásra, noshát ezek a hősök is fogyasztók lettek az egyesülést követően. Néha mint számtalan közép- és kelet-európai társuk a szovjet lágerből, visszasírják ugyan a biztonságos múltat, amikor nem kellett rettegni a létbizonytalanságtól, nem kellett kepeszteni a pénzért, hogy fogyaszthassanak, mert pénz az eleve nem vagy alig volt, s ha lett volna, akkor sem lett volna mit venni rajta.
  Nem tudjuk az életünk ritmusát elkülöníteni a körülöttünk zajló világ ritmusától. Azt hisszük, a világ is akkor élte fénykorát, amikor mi. Holott dehogy volt az fénykor, csak épp akkor voltunk húszévesek, meg harmincévesek, akkor szerettünk igazán és születtek gyerekeink, most meg nagymamakorban, régen kifelé mozogva az aktivitásból. Akkor még az a szörnyen szürke világ is fel-felmutatott színeket, most meg a köröttünk lévő sok-sok színre se dobban a szívünk meg.

Integráció, indulat
Mint minden ember, a törökök is integrálódni szeretnének, de úgy, hogy ne veszítsék el a saját identitásukat. Megértem a szándékot és az indulatot. Magam is, mint kívülről betolakodó az integrálódás során számtalanszor szereztem be sérelmeket, amelyek a mai napig indulatokat keltenek bennem. De az én esetemben e mögött az indulat mögött nem áll egy pontosan körülírható csoport, nincsenek sem szociológiailag, sem ideológiailag meghatározható harcostársaim, nem érzek e tekintetben legfeljebb halvány közösséget a vidékről jöttekkel. Nincs csapat- és ellenségképem, s pláne nincs ideológia, amivel szemben értelmezhettem magam, illetve ami alapján én szembenállok. Ráadásul az én integrálódásom tökéletes: rajtam nem látszik, hogy más vagyok, ha nem írnám meg időnként, senki nem feltételezné, hogy vidékről keveredtem a fővárosba, a gyerekeim meg már nem is értik, miről van szó. Ők oda születtek, ahová én jutottam.
  A törökök mögött viszont ott a közös sorstörténet, valamint egy határozott ideológiai hinterland, ami szükség szerint az erkölcsi felsőbbrendűséget is biztosítja. Valamint ott a biológia, ami ontja a „harcosokat”. S persze mindehhez hozzájön még az arab országok erkölcsi és anyagi támogatása. A „lázadók” többsége amúgy második és harmadik generációs fiatal, nem érzik, hogy hálásnak kéne lenniük a befogadásért, nincs emlékük arról, hogy miféle nyomor elől menekültek a szüleik, nagyszüleik. Ők csak azt látják, hogy még mindig nincsenek ott, ahol a törzsökös németek. Lázadást, forradalmat soha nem a nyomorultak szítanak, hanem azok, akik már tudják, mit lehet és mit kéne még elérniük. Van viszonylagos jólétük és némi tanultságuk.
  A demokratikus és liberális alkotmányokra épülő társadalmak számára kezelhetetlen a probléma. Egyszerre szeretnék megfékezni a jihad-watch portál szélsőjobbosait valamint a szélsőséges iszlamistákat, akiknek a száma rohamosan növekszik. (Hozzá kell tenni: az ő ideológiai elkötelezettségüket nem kérdőjelezi meg a saját közösségük, sőt!) Megfékezni mindkettőt, ez az európai norma, holott az államok érzékelik, hogy érzelmileg és gondolkodásban is a kulturált európai ember, az ő szavazóbázisukat is adó többség és annak elitje, ha formálisan nem is, mert szégyellné, de a színfalak mögött lassan összefog a szélsőjobbal, és szívből gyűlöli a hálátlan betolakodókat.

Üvölt
az autórádió. Beteríti az utcát a török popzene. Tolakodó szubkultúrák és lokális kultúrák mindenfelé. Amikor Európa a lehető legnagyobb egységre törekszik, a kiskultúrák egyre hangosabban követelik az autonómiájukat.  A UNIO mintha túl nagy egység lenne, s inkább megrémíti az európai lakosságot, mintsem biztonságot ad. Nem alakul ki az összeurópai identitás. A túl nagyban elveszetten bolyong az egyes ember. Fogódzókat keres, valamit, ami közel áll hozzá. A hagyományos európai államok egyszerre vesznek bele az egyenmasszába, s hajtogatnak valami kulturális egyediséget, ami valójában nincs miben megnyilvánuljon, hiszen a mi valahai nemes értékeink mára már archaizmusnak számítanak. Kapaszkodunk a nemzetünk, a tájegységünk, a városunk, a vallásunk, a szakmánk, a focicsapatunk, a hobbink zárványába, s ha ezt komolyan vesszük, s nem játéknak, egyhamar nevetségessé válunk. Ezzel szemben az iszlám hívei egyszerre élik meg a lokális másságot, a kisebbségi akolmeleget, valamint egy muzulmán álombirodalomhoz való tartozást, ahol, ha majd a valóságban is létrejön, ők osztják a lapot.

A német szellem
Persze a lapot egyelőre még nem ők osztják, de már jelzik, hogy hamarosan náluk lesz a pakli, mert néhány kulcsfontosságú lap már a farzsebükben lapul. A lapot egyelőre a többségi németek osztják, akik ma is, mint annyiszor a történelem során, képesek elkábulni saját gazdasági, pénzügyi és politikai szerepüktől. Már a weimári klasszika korától él a németekben az a kép, hogy ők, szemben a seftelő angolokkal, hollandokkal, az élveteg franciákkal, a naphosszat sziesztázó déliekkel, mindig valami nemesebb cél, eszme valóra váltásán munkálkodnak. Tulajdonképpen ezzel magyarázható a sok-sok politikai kudarc. Soha nem figyeltek az apró érdekjátszmákra, csak a nemesebb végcélra. Bezzeg, akik az emberiség jövőjével mit sem törődtek, azok győztesen, teli zsebbel és pöffeszkedő mellkassal tudtak kijönni mindenből. Ez a német énkép, bár valójában köszönő viszonyban sincs a valósággal (amennyire igen, attól meg isten mentsen), jól jött a történelmi kudarcok magyarázatakor, elbuktunk, mert mi a nemes ideák megszállottjai vagyunk, de ha a bukás százszor megismétlődik, akkor sem szabad a haszonleső nemzetek szintjére süllyedni. Ebben amúgy rokonok vagyunk, hisz a magyarok sem győznek eszmékkel és ideákkal mentegetőzni a sok-sok ügyetlenségért, csak az a különbség, hogy a németek, amíg süketeltek, soha nem tették le a pajszert, mi viszont annyira sajnáltuk magunkat, hogy fel sem tudtuk venni.

Vidám germán leventék
A német szellem antipólusai a vidám német leventék, akik sörrel teleszopva, lángoló fejjel, s összeszűkült, a látásra alig alkalmas szemmel, s erősen latyakos hangon üvöltöznek a sörkertekben. Mintha egy régi németalföldi képen lennénk. Eltorzult arcok, nagy fej, vörhenyes izzatag bőr, olyanok, akikről azt hittük, csak a középkorban éltek. Hát nem, most itt vannak a leszármazottaik körülöttem. De nem csak a test és a fej emlékeztet a sötét középkorra, büdösek is, mint a középkori emberek, akik csak hébe-korba mosakodtak. Persze feszt van, most lehet, most az van, hogy ezt kell csinálni, most kiengedhetjük a szelepeket. Valójában ez is a rendszer része. 

Ruhr-vidék
Amíg a Rajna-parton felkorbácsolódnak az érzelmek, a folyó csendben szállítja az árukkal megpakolt uszályokat, a Ruhr-vidéken pedig több műszakban zajlik a munka. Egy hegységnyi méretű lakott terület, a városok egybeérnek, gyárak, szerelőcsarnokok a legkülönfélébb korokból. Van, ami már csak szórakozóhely vagy műemlék, van, amit épp hogy felépítettek. A területet keresztülszelő kétszer négysávos autópályán hömpölyög a forgalom. Egy sávban csak kamionok, ömlesztik az árut a világra, többek között a lesajnált déli és keleti országokba, ahonnét különben nemkevés nyersanyag érkezik ezekbe a termelőegységekbe.
  Németország még mindig a modernség korában él, ahol az ipari termelés embermilliók munkáját igényli. A robottechnika még nem váltotta le az ipari munkásságot, még nem kell second és third economyról beszélnünk. Nem kell azon gondolkodni, ha gépek végzik az ipari termelést, hová kerül az a sok-sok ember, s ha a szolgáltatás felszívja őket, amikor a szolgáltatás is automatizálódik, akkor mi lesz velük. Ahogyan egy szociológiai felmérés is bizonyítja, szemben mondjuk a skandináv országokkal, ahol a környezet, a korszerű életmodellek dominálják az átlaggondolkodást, a németeknél a termelés, az anyagi jólét viszi el a pálmát.
  Ijesztő nézni ezeket a gigantikus járműveket, tele áruval, mintha háborúba vonulnának, s valóban oda, legyőzni, vagy megelőzni a világ, de legalább Európa minden gazdaságát. Nem élhet Európában mindenki azonos szinten, mondta a brémai filozófiatanár, jelezve, hogy a töke tele van minden németnek, hogy örökösen nekik kell kinyitniuk a sparkasszát, ha az UNIÓban valaki szarba kerül. Holott nincs más választás, mert ha elzárják a pénzcsapot, Németország is megsínyli, mondja egy görög politikus a tévében, pontosan tudja, a németeknek miért kell Európa déli fertálya, s hogy vannak ott, Berlinben rendes német fiskálispolitikusok, akik oda tudnak ülni egy papír mögé, és ki tudják számolni, mennyi a belég és a kilég.
  A német gazdaság most talán megismétli azt, amit az ötvenes években, amikor évente félmillió új munkahely jött létre. A boltokban eladókat keresnek, boltvezetőt, az építkezésekhez munkásokat, a buszokra, villamosokra vezetőket.  Mindenütt munkahelykínálat, ugyanakkor építkezések építkezések hátán. Toronydaruk a belvárosban, a külvárosban, autópályák kerülnek a föld alá, s a megsérült pályaszakaszokat nagy erőkkel építik újjá. Nem lehet nem tudni, hogy ezek a gigantikus munkák folyamatosan generálják a belső piacot és a termelést. Az építkezés aktivitása majdhogynem erősebb élménye egy utazónak, mint a kulturális tradíció, a tárgyi műemlékek gazdagsága valamint a természeti látványosságok.
   Megbízható munkások, megbízható munkahelyek és megbízható fizetések, s ami ezzel együttjár: megbízható életszínvonal. Ludwig hazamegy a gyárból, bazinagy vasteknőket préselnek, egy bámészkodó írónak elképzelése sincs, hogy mihez kellenek. Jó helyen lakik. Van egy megbízható felesége, épp vacsorát csinál, mint minden a környéken élő német férfi felesége. A gyerek játszik, rendesen teljesít az iskolában, nem túl jól és nem túl rosszul, ahogyan Ludwig is valaha. Talán a lánnyal könnyebb lesz, ha majd odajut, ő olyan, mint az anyja. Az is jótanuló volt, lett is neki ilyen jó férje, mint Ludwig. Szóval a gyerekek is rendben, valószínű a Ludwigéhoz hasonló életet sikerül majd élniük. Felpattintja a sört, iszik a teraszon, olyan ház az agglomerációban, van neki terasza, átlapozza az újságot, bekiabál a konyhába, hogy mi történt egy híres némettel, a hülye ittasan vezetett vagy elvált. A nő is visszaszólt, de csak a vacsoráról valamit. 
  Ki akarna ennél különb életet? Nem messzire a temető, boldog és aktív nyugdíjas évek után majd Ludwig is oda fog kerülni, először a családból, mert a szülei valahol máshol, egy hatalmas városi temetőgettóban vannak elhantolva. A gyerekek és az unokák majd sírnak. Jó apa volt, megtanította a gyerekeit élni.

Néha jó
Vajon milyen vallású Ludwig? Talán protestáns, rendezett célirányos élet, nem túl sok lelki gyötrődés, praktikus gondolkodás, racionális döntések, pontosság, vagy épp ellenkezőleg katolikus, aki persze nem tud kibújni a német bőrből, de azért kicsit érzelmesebb meg hányavetibb, amilyenek a katolikusok mindenütt a világon. Néha jó, főleg sok nap protestantizmus után katolikusok között lenni Münsterben vagy Trierben. Kicsit több a melegség, s persze borítékolni lehet, hogy pontatlanabbak az útbaigazítások. Ha egy protestáns városban az van, hogy itt lesz egy vécé, az biztos itt lesz, és nem vetődik fel a kérdés, hogy meddig itt az itt és honnéttól ott. A katolikus útbaigazítás esetén örüljünk, hogy nem csorgatunk be a sok-sok német szemeláttára, mikor már tíz perce kutyagolunk a vécét keresve. Ezen a terepen mégis otthonosan, biztonságban mozgok. Nem csak a misén, ami persze közös nyelv. A katolicizmus révén szocializálódott embereket ismerem. Tudom a sérüléseiket, és azt is tudom, honnan ered. Tudom, a legravaszabbat is jégre lehet vinni, mert minden katolikusba olyan félelmek és gátlások vannak beleépítve, amit adott esetben egy sikeres életpálya sem tud felülírni. A katolikus örökké a halál markában van, ezt kapja intravénásan gyerekkorában, s ráadásul ott van még a zsigerekig ható bűntudat, egy katolikus, ha levegőt vesz, akkor is bűnözik. Ha a gyerekkori vallásunkat mélyen megvetjük, a személyiségünkből ez a traumahalmaz akkor sem fog kikopni. De hát ne akarjunk boldogok lenni, az nem jár, örüljünk, hogy szenvedhetünk és gyötrődhetünk, legalább nem lesz olyan nehéz búcsút inteni az árnyékvilágnak.

A vidéki Németország
úgy tűnik, nem az árnyékvilágban, hanem inkább a Grimm-mesék világában él. Azt hiszik, a negatív mesehősök az élet legveszedelmesebb ellenségei. Tiszta udvar, rendes ház, becsület, szorgalom, megérdemelt gyarapodás. Abban a világban élnek, ami már nincs, mert az ország erejét adó nagyvárosok már rég nem így működnek. Rögvest látod, ha végigmész Frankfurtban a Kaiserstrassén, a bokáig szemetes járdán: az utcán összeverődött közép-európai vendégmunkások bandái, lengyelek, szlovákok, ukránok, az olcsó dőneres előtt lebzselő arabok, olcsó és a lehető leggyorsabb szexet felkínáló harmadosztályú kurvák. A Willy Brandt tér, az eurónak állított nevetséges szobor környéke tele sátorral. Az Occupy Frankfurt csapata: alternatív aktivisták, melléjük verődött csavargók és menekültek. Gyanítom, mára a csavargók és ingyenélők vannak többségben, s nem az eszme harcosai. De mi ez az eszme? Mi vagyunk a 99%! Vissza a hatalmat a népnek! Börtönbe a bankárokkal! Mindezek közhelyes szlogenek maradnak. Elképzelésük sincs arról, ha lehetőség kínálkozna, hogy ma a gazdagok pénzét szétosszák, akkor holnaptól mi lesz. Bár alapvetően a különféle egyenlőségek híve vagyok, de itt csak az egyenlőtlenség indulati jelszavai fogalmazódnak meg. Nem épül mögé valós társadalomátalakítási gondolat, elképzelés és akarat. Ezért maradt az egész a civilek hőzöngése, egyfajta dzsembori, amelynek során egy pillanatra találkoztak a társadalom sértett rétegei, de hamarosan mindenki elment a dolgát végezni, hisz nem lehet végeláthatatlanul tüntetni. Ezért maradtak a megszállottak és a csavargók. Nekik nincs ára az időnek. Bár az Occupy honlapja ezt az egészet kötni akarná az arab tavaszhoz, ez a kötés erőltetett és indokolatlan, hisz ott konkrét politikai és társadalmi követelések fogalmazódtak meg, ami mögé politikai erők sorakoztak fel. Nekünk viszont maradt ez a szedett-vedett banda, mint épp itt Frankfurtban is, akik ugyanazt biztos nem akarják, ha éppen akarnak valamit.
  Tovább megyek, elérem a bevásárlóutcát. Fiatal narkósok kéregetnek, a csavargók és koldusok legtöbbször kutyával tanyáznak a kapuboltokban, utcazenészek, testi fogyatékosok, arrébb egy banképület sarkánál harminc-negyven jólöltözött fiatal pénzügyes cigarettázik, péntek van, ez a céges buli napja. Ahogy ezen végigbaktat az ember, s még a Majna partján a kínai kulturális nap eseményeiből is kiveszi részét, akkor biztosan tudja: a vidéki Németország bentragadt a mesék világában, s talán nem sodródik onnan ki soha.

Az utca hangja
Kinyitom az ablakot, hajnal van, az utcát takarítják. Törökök, kiabálnak egymásnak, mert hangosak a gépek, aztán jön valaki, neki is korán kezdődik az élet, szintén török, a török mondatok közé német szavak és mondatok keverednek. Néha így biztonságosabb a megértés. Később angol turisták, nem is tudják mennyire idegesítő, ahogy végiggörgetik ezeket az óriási bőröndöket a járdán, görög az utca, ők nevetgélnek, az együtt töltött hétről beszélnek, aztán beindul az élet, összekeverednek a nyelvek, de ez a bevezetés mégsem tudja azt a megnyugtató multikulturális élményt nyújtani, mint New York. Ezek a kultúrák mintha teljesen külön léteznének.
   Bár a nagyvárosokban a fiatal törökök, különösképp az alsóbb rétegek láthatóan beletördelődnek a helyi társadalomba. Megkopik bennük az anyanyelv, hogy átadja magát annak a németnek, amivel meg tudja teremteni a helyét a közösségben. A nagyvárosok főutcáin fiatal törökök, arabok, feketék verődnek össze, s persze pár külvárosi német fiú is. A társadalomnak azon a szintjén élnek, ahol a kultúra a napi megélhetés. Nincs nemzeti vagy kulturális identitásuk. Vegyes párok, otthon senkit nem érdekel, hogy milyen a fiú vagy a lány színe. Alul keveredik a vér.

Rendőrök 
jönnek, golyóálló mellényben, fiatal németek, nincs közöttük bevándorló, pásztázzák az utcát, és percek alatt kikapják a hullámzó tömegből a gyanús fiatalokat. Motozás, aztán akivel készen vannak, elkülönítik, végül körbeállják az elkülönítettekből összeállt csapatot. Ideiglenes itt-tartózkodási engedélyek, munkavállalási papírok, lejárt vízumok. Telefonálnak, adatokat adnak és vesznek. Illegális bevándorlókat keresnek, kábítószerdílereket, kiskorú kurvákat. Végül sikerül mindenkit leellenőrizni. A lányokkal levetették a magassarkút, még egy-két szóváltás, hogy mi a fasznak baszogattok, nem csináltunk semmit, örülj, hogy elengedtünk, mondja a rendőr, legközelebb megcsípünk, aztán mindenki mehetett az útjára. Fél óra múlva újabb csapatot gyűjtenek össze, s így megy egész éjjel. De az üldözöttek pontosan tudják, hogyan kell az árutól megszabadulni, ha közelednek a rendőrök, hogy miképpen kell elbújtatni a tényleg illegálisan itt-tartózkodót, hogy kicsússzon az akkurátusan ellenőrző markok közül.

Építészet
Megyek tovább a vadonatúj utcán. Mindegy, hogy az újjáépített Hamburgot, Frankfurtot, Rostockot vagy Drezdát nézzük, valahol mélyen a szocialista építészetben és a másik oldalon is ugyanaz a praktikumot előtérbe helyező igénytelenség látszik. Nyers formák, városias élettér nélküli lakótelepek. Talán csak az anyag minősége jobb a nyugati oldalon, bár az egyesülés óta a keleti betont is feljavították a nyugati burkolóanyagokkal.
  A modern építészet amúgy is az igénytelenség tárháza. Néhány épület, míg a méret meghökkentő, az anyag újszerű, elkápráztatja az embert, de amint megszokottá válik az anyag és a méret, rögvest szembeötlik a formai ötlettelenség és egysíkúság. Mintha az elsőéves építészhallgatók fejéből, amint először belépnek az egyetem kapuján, a portás vagy egy külön erre szakosodott ember egy sajátos agytisztító géppel azonnal kiszippantaná az esztétikai érzéket, az ötletességet. Vagy lehet, amikor szembesülnek azzal, hogy milyen statikai, funkcionális és gépészeti kérdéseket kell megoldani egy ház tervezésekor, már tényleg nem marad erő és energia a küllemre. Rápakolják a praktikus szerkezetre a külső borítást, azt kapja, ami rámegy. Az is lehet, hogy az építészetben nem épp a legtehetségesebbek jutnak lehetőséghez, mert a megbízók kegyeinek megszerzéséhez olyan tulajdonságokra van szükség, ami nem feltétlen velejárója a tehetségnek. Persze más művészet terepén is kevés az igazán tehetséges, csak az építészetben a tehetségtelenség eredménye egy tolakodó objektum, ami a járókelő számára nem maradhat észrevétlen, s a léte adott esetben évszázadokban mérhető, míg egy rossz regényt, verset vagy zeneművet azonnal vagy másnap elfelejtünk.
  Így aztán külön öröm, ha valami különleges összejön, mint pl. a Reichstag kupolája. Vajon a régi épületek tényleg szebbek vagy csupán a régiségértékük miatt csodáljuk őket? Afféle konszenzuálisan elfogadott értékek. Mert ugyan mért lenne szép a kölni dóm vagy a mainzi? 
  Közép-Európa és a balti világ műemlékeinek jelentős részét németek hozták létre. Amikor a virtuális birodalomból el lettek hajtva ezek a németek, a városaik ottmaradtak ebek harmincadjára. Később persze német és áttételesen német, tehát uniós pénzből ezek a városok fel lettek újítva, miként a lebombázott Hanza-városok is újjá lettek építve, régi pompájukat kapták meg. De hiába, a falakat fel lehetett húzni, a romokat el lehetett takarítani, ahová nem akar élet menni, oda erőszakkal nem lehet begyömöszölni. Élet nélkül pedig ezek a tündöklő városok, mint Lübeck, csak nagyszabású díszletek, látványosság a bóklászó turistának, az életet akaró ember letudva a kötelező turisztikai köröket menekül onnét és beleveti magát a ronda modern házaktól övezett pezsgő városi életbe. 
  Persze néha a régi is feléled, bár van abban valami abszurd, hogy számtalan városban: Berlinben, Wormsban, Krakkóban vagy épp Budapesten a valahai zsidónegyed vigalmi negyeddé változik. Érthető, hisz ottlakásra a szűk utcák nem kedvezőek, a földszinten lévő bolthelyiségek és műhelyek kínálkoznak vendéglőnek, ráadásul közel a belvároshoz, de nem a legdrágább részen. Mégis van abban valami rossz, hogy azokon a helyeken, ahol éveken keresztül emberek rettegtek az életükért, ahol úgy végződött a nap, hogy jaj, istenem ezt a napot is megúsztuk, a gyerekek ágyban, ha nem is jóllakottak, de életben, azokon a helyeken most vidám turisták dorbézolnak.

A romantikus Rajna
S ha megunjuk a városi zűrzavart, ott van például a Mosel vagy a Rajna kanyargós völgye. Az a hihetetlen szőlőkultúra, amit az ember, amíg nem látja, nem tud elképzelni. Nincs olyan meredek hegyoldal, ahol ne lenne szőlőültetvény. A szőlőkapálás felér egy hegymászással. Micsoda fegyelmezett munka szükséges ennek az életbentartásához. A német gazdaság ereje és szervezettsége az efféle ezeréves munkakultúrákra épül. Amilyen minőségű a munkakultúrád, épp olyan minőségű a mindennapjaid kultúrája is. A minőségi munkáknak, amilyen a szőlőművelés vagy a különböző iparos tevékenységek, a következménye a jobb minőségű élet. S ez nem pusztán anyagi kérdés. Szalag mellett állva egy életen át vagy repcét termeszteni hektárszám maga után vonja az életminőség romlását. Az ember a munkán keresztül tanulja meg a világhoz való viszonyulást. A munka szerkezete adja meg a receptet az otthoni élethez is, hogy jobb körülmények között, rendezettebben, egymásra jobban odafigyelve éljünk.

Az utolsók
Tényleg, vajon van-e szelleme Európának? S ha van, milyen? Kérdezem újra immáron az utazás vége felé közeledve. Nézem az útitársaimat, a nyugdíjas élményvadászokat.  Ezek a nyugdíjas turisták az utolsó mohikánjai a valahai Európának, ahol ezt a kérdést fel sem kellett tenni, hisz egyértelműségekre minek rákérdezni. Nekik van még emlékük arról az Európáról, ahol egy keleti ember megjelenése turistalátványosság volt. Átélték a szociális jóléti állam kiépülését, aminek juttatásai tulajdonképpen már a nyolcvanas évektől fogynak. Nekik a törökök még kedves, szolgálatkész emberek voltak, akik felnyalták utánuk az irodákat, a vécéket, akik az összes olyan munkát elvállalták, amihez a németeknek nem fűlött a foguk. Nyomorult világból jöttek, örültek, ha egyáltalán munkát kapnak, s nekik a legszarabb munkából befolyt jövedelem is kincs volt, az otthoni viszonyokhoz képest hihetetlen gazdagság.
  Ezeknek az öregeknek a többsége a harmincas években született. Van még emlékük háborúról, romokról, újjáépítésről, átélték az ötvenes évek nagy gazdasági fellendülését, folyamatosan gyarapodtak, nekik egyértelmű volt, hogy az életük valahonnét valahová tart, hogy van értelme, holott csak ide tartott, a nyugdíjba, s persze nem lehet eltagadni, mi következik az aktív nyugdíjas évek után. Megélték a kettészakítottság traumáját és az egyesülés örömét, még az ő munkájuk is benne van a leszakadt országrész kipofozásában.
  S amíg telt ez a jól indokolható élet, a világ megváltozott. Társadalmilag és technikailag tejesen átrendeződött. A valahai modern a mai mikrotechnikához képest: őskövület. Nagyobb a különbség a hagyományos gyáripari technika és a mostani között, mint az ötvenes évek és a száz, kétszáz évvel korábbi idők között. A posztindusztriális forradalom átírta a tudást, átrajzolta a világ gazdaságát. A folyamatos gazdasági növekedés Európába szippantotta a Kelet fölös lakosságát. Az állandósult népvándorlás végül megbontotta a népesség és a kultúra egységét. Európa arca nem hasonlít Európa valahai arcára. De felesleges erről az arcról képet készítenünk, hisz a mai arc holnapra megváltozik, a holnapi holnaputánra. Tulajdonképpen senki nem tudja, hol van és mikor lesz ennek a változásnak végpontja. Senki nem tudja, mit hoz a lanyhulni nem akaró migráció, az európai alaplakosság biológiai passzivitása.  The world is changing every second, hirdeti a BBC, de senkinek sincs fogalma, hogy a sok-sok változás milyen folyamat része. A tévécsatornák munkásainak végképp nincs, hisz reggeltől estig azon dolgoznak, hogy a világot képi egyenmasszává alakítsák. A nagy nemzetközi csatornákon a világ változása a televíziózási technika változása, amely technikákkal az egyformaság unalmába vezetnek bele minden eseményt, háborút, légi- vagy földi katasztrófát, gazdasági változást. 
  Európában, miként a világban mindenütt, egyszerre van jelen a monoton egyformaság és az életmódbeli és kulturális sokszínűség, s ezt feltehetőleg még az agresszív ideológiák sem tudják megváltoztatni. Persze, ha úgy alakul majd, összeolvad, aminek össze kell olvadnia, keveredik a vér, keverednek a kultúrák, hisz mióta világ a világ ilyen kevercsekből alakultak ki a népek és birodalmak. Senki nem tudja, mi lesz, bármely jóslat megfér a pakliban, ahogyan Nagy Károly sem tudta, amikor az Aacheni palotában kiötlötte azt az államszervezetet, amire a mai világunk még mindig épül, ő sem tudta, mi lesz, hogy kik maradnak abból a sok-sok népvándorló törzsből, akik Európa akkori tájain kóboroltak és milyenek lesznek. 



Lettre, 86. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu