Észrevételek, kapcsolódások TGM Csonkamagyar patológiák c. írásához

Kötelező a szűk látókör

[A] Kazinczytól (mondjuk) Tandori Dezsőig művelt modern magyar irodalmi nyelv haldoklik. „A nyelv változik”, mondják majd erre. Hogyne. A korhadás és a halál is változás.

Valóban, a rendszerváltással – a múlt rendszer e szempontból sokkal magasabb nívója után – Mo.-n fokozatosan romlik az írásbeli kultúra (is). Helyesírás, nyelvhelyesség, mondatesztétika, kifejezőkészség, gondolati korrektség dolgában kétségtelenül igen súlyos romlás következett be – mintegy szimbolizálva az egész, rendszerváltás utáni kapkodós, felszínes, igénytelen, hisztérikus, inkorrekt tendenciákat. (Ehhez társul az a világjelenség, hogy az újabb generációk figyelme szórtabb, más, és számos hagyományos készségben – így pl. helyesírás – kevésbé diszciplinált.) Tömegesedik és mélyül a műveletlenség, a kulturálatlanság (a kultúra-fogalom egy mélyebb értelmében is), a tahóság. Minden szinten jelen van. Nyíltan, közfilozófiaként is: „A műveltséget, a kultúrát a hajadra kenheted, azt nem lehet megenni, közüzemi számlát kifizetni vele stb. Esetleg ha profi vagy és ezt használod ürügyül a pénzszerzésre.” (És akkor könnyen megkaphatod még az „élősködő” titulust is, mint TGM utal rá.)
 Mégsem hiszem, hogy egy mai átlagműveletlen összességében rosszabbul beszélne-írna magyarul, mint egy agrárproletár az 1930-as évekből, vagy egy átlagpolgár az 1830-as évekből. És azt főképp nem gondolom, hogy a magyar irodalmi nyelv haldoklik. A magyar irodalom jobb, erősebb, gazdagabb, mint valaha. Igaz, ennek az is oka, hogy (a nyugat-európai irodalmakkal való összevetésben, Kazinczytól Tandoriig) mindig is gyengébb volt, gyérebb, eredetietlenebb, minél régebbre megyünk vissza, annál inkább. Ráadásul Kosztolányinak sem volt erősebb kortárs hatása, mint Garaczinak, vagy Adynak sem, mint Esterházynak. (József Attilára nem is mondok hasonlatot, mert ő harmadvonalnak számított, amíg élt, pár értelmiségi ismerte csak.) Ma egyre többen írnak, egyre több az önjelölt író, így a silányabb nyelviségű produkció is, az internet legkülönbözőbb lapjain ez jól látható. De a mai magyar irodalom összességében folytatja és bővíti a jó hagyományokat. Igaz, a rosszakat is.
 A jó irodalmat nem kell félteni. Az ott lesz, amikor már nagyon nagy a baj, akkor is. És közben is, most is, itt van. Egy csomó, nagyon jó irodalom. Főleg persze nyugati. Az angolszász középmezőny is erősebb sok tekintetben, mint a magyar élmezőny, csakúgy mint a művészetekben és a tudományokban. Azok régóta jobban működő kultúrák, gazdaságok. Úgyhogy igazi, mély, világos, látványos fordulatra van szükségünk immár.

 [A rendszerváltás utáni Mo.-n] a még Kelet-Európában is példátlan bezárkózás, inszularitás (szigetszerűség)… nem vezetett a nemzeti idom elmélyüléséhez, intenzívebbé, sajátszerűbbé vagy akár cifrábbá válásához; a világ gondolati áramairól, áramlatairól való leszakadást a csonkult nemzeti eidosztovábbi romosodása, elbarbárosoŹdása kísérte… [K]ultúránk a múltat megveti, a jelent utálja, egyiket sem ismeri.

Ez nagyon súlyosan igaz.
 Az egyik leglényegibb probléma. Attól tartok, igen mély, történelmileg, kulturálisan, szociálpszichológiailag.
 Következésképp csak gyors, radikális, szellemes módon lehet megváltoztatni, könnyedén.

Még a magaskultúrára is igaz. Pl. az irodalmi kultúra, amely szörnyen nem nemzetközi. Autisztikus, narcisztikus: extra Budapest non est vitae. Mindenki más persze, de összességében igen sok benne a keleti-despoŹtikuŹsan személyelvű, nyominger, sznob, nem tárgyilagos, nem értékelvű, nem érdeklődik (az) ismeretlen(ek), idegen(ek) iránt, csak a helyi erőkre figyel, vagy maximum a német „kapura a világirodalomhoz”. Sokkal többet számít az „irodalmi élet”, mint az irodalmi művek. Mivel – a művészeti szférákhoz hasonlóan – a szabad, a könnyed, a súlyos, az eredeti intenzívebben van jelen, ezért „őselfojtása” is intenzívebb, ostobább. Nárciszok versengése; nem kiteljesíteni segít a másikat tehetségében, géniuszában, hanem kölcsönös tolási rendszert szervez. Aki nem ezt csinálja, azt nem tolja, tehát nem olvassa senki. A magyar író (persze mindenki más) kisstílűen és rezignáltan humoros és tragikus; semmi nagyot és ragyogót nem tud adni a világnak. Szűkkeblű, tehát frusztrált; they just can’t think big. Ezért nem kerül kortárs magyar irodalmi mű sem a nemzetközi, sem a magyar bestsellerlistákra. („Hja, a minőség, az mindig csak keveseké volt… A népszerű meg szemét… Ilyen az élet… A tömeg hülye… Ez mindig is így volt, de főleg így lesz…” – amíg ez a dzsentri elitizmus a vallásotok.)
 Vagy pl. a tudományos kultúra. Sokan csak a saját húsosfazekukba valót szerzik be külföldről – az mégiscsak a minőség garanciája –, aztán elvágták az egyéb, külföldi vagy más tudományterülethez (húsosfazekához) tartozó szellemi termékek iránti érdeklődésüket. Bürokratikus és személyi ügyek érdeklik, nem tudományos kérdések, a szakmai fejlődés. Hogy a tudás termelése társadalmi megrendelés lenne, terjesztése közérdek és az emberek, a nemzet boldogulásának első számú feltétele? Nem, ő elijeszteni akar a szakterületétől, nem beavatni. Nem elmondani, amit tud, hanem eltitkolni. Tényezősködni, uralni, önzősködni.
 Többet kapni, mint adni. Ez a Nagy Helyi Filozófia. Akkor vagy ügyes, akkor csinálod jól. Többet venni ki a közösből, mint amennyit betettél. („Milyen közös? Mindenkinek annyi van, amennyit megszerez. És mindenki minél többet akar szerezni magának… Ilyen az ember… Te talán nem?” – Nem, én a Télapó vagyok.)
 Ez a fárasztó nihilizmus szinte kizárólagos elv „a politikában” – amelynél a fenti két terület összességében összehasonlíthatatlanul magasabb nívón van. „A politika” teljesen beteg ettől a nyílt cinizmustól, „a hatalom (azt tesz, amit akar)” állandó demonstrálásától, annak kényszeres felmutatásától, bizonygatásától, hogy az „önzőké” és korruptaké a világ, és a világ „önző” és korrupt. („Lúzer beszéd. Nem is korruptak: ők csak azok a bátrak és tárgyilagosak, akik tudomásul veszik, hogy a világ erről szól: hatalom és pénz beszél, kutyák ugatnak.” – Miáu.)

A problémakör centruma az „önzés” ostoba és agresszív ideológiája. Nyugaton is ismert, de ott nem ez a vezető ideológia, mint Mo.-n és a preposztszovjet Keleten. Eszerint a kíméletlenül önző ember(csoport) a sikeres. Csak azt kell figyelnie, hogy ahol ő van, ott neki be legyen tutizva hatalom és pénz, minél több, annál profibb. A többi nem érdekes. Erről a szűk látókörről ismerik fel egymást. Aki nem ilyen, aki másra is figyel, aki sokszínű egyéniség, nyitott, komplex, kíváncsi és tárgyilagos, demokratikus és szeretetteljes ember szeretne lenni/maradni, az vessen magára, mert az biza’ lemarad a nagy taposásban, kavarásban, kurtakaparásban... Ami az élet, hja… (Ál)naiv lúzerkék, valljátok be: semmik vagytok pénz és hatalom nélkül… Járuljatok a sikeresek, az „önzők” lábai elé és könyörögjetek: pénzt, hatalmat.

A magyar focin legalább 30 éve jól látható szinte az összes tünet.
 Nem játékos. Nem abból indul ki, hogy ez nagyszerű játék, hanem abból, hogy „véres valóság”. Nem a nagyszerű játék számít, hanem az eredmény. (Tipikusan eredménytelen „stratégia”. Eleve: ez hol ellentét? – A konspiratív, sunyi Magyarországon. Paraguayban – ők is régóta kemények ebben, hogy nagyon csúnyán, nyíltan arcátlanul és agresszíven tönkreteszik a meccset, hogy „megőrizzék az eredményt”.) Minél nagyobb a tét, annál biztosabb, hogy nem tudja mozgósítani, amit tud. Nem tud laza lenni, hanem szuperfrusztrált. Nem vagány, hanem gyáva. Nem a kreatív, az ötletes előrejáték az első gondolata, hanem a gépies visszafele passz. Jók ellen nem még jobb szeretne lenni, hanem csak a megalázó vereséget elkerülni. Ha begyötörtünk egy gólt előbb, mint az ellen, akkor széttrancsírozzuk a meccset, kihúzzuk, hason csúszva is tönkretesszük a játékot, hogy megmaradjon az 1:0. Ha volt valaha szabad, szellemes lény a „grundon”, az iskolaudvaron, az edzésen, a tét nélküli meccsen – azt nem tudja ide átmenteni. A közeg, a magyar, éppen ezt fojtja a legmélyebben. A magyar (túláltalánosítok) „kifelé” pont úgy hazug, ahogy a preposztszovjet keleti általában.

Így minden játékban, bonyolult, érdekes diskurzusban gyenge a magyar. Felszínes, hektikus, nemtörődöm. (Természetesen túláltalánosítok: minden ember sokféleképp különböző és abszolút egyedi, a magyarok nagyon is sokfélék stb., de statisztikai relevanciák szintúgy nagyon is vannak.)
 Nem játékos, hanem háborús. A játék, a szellemesség, a könnyű „hivatalosan” van lenézve – ld. pl. magyar irodalom. A magyar irodalmi – és köznapi – hagyomány a tragikusat részesíti műfaji, ontológiai előnyben. A tragizáló hang a „komoly”, minden más „komolytalan”. Más vonatkozásokban is a tragédia műfaja az irányadó, politikában, házasságban, munkahelyen, magán- és közéletben: a kötelező kibékíthetetlen, eszkalálódó ellentét. A közeg vadul korlátozza a szereplehetőségeket tagjai számára. „Ne szórakozzál” – ez a magyarizmus pontosan megmutatja a fojtogató, filozófiai-habituális negativizmust. A tragédia műfaji követelményét teljesíti továbbá a „rossz vége lesz”, az unhappy end várakozása. A magyarok többsége nagyon sötét jelen-, és egyre rosszabbodó jövő-víziót dédelget kebelén.
 A játék mindent tud, és még sokkal többet, amiért a háború virulens lehet. Egyet kivéve. A játékban tilos a bűn, a háborúban kötelező.

*

Természetellenes

Ugyanez a regionális-provinciális Zeitgeist úgy véli: azt, ami történeti, közelíteni kell ahhoz, ami természeti (tehát ahhoz, ami „megfelel” az emberi „természetnek”, amely önző, akvizitív-kompetitív, azaz nyereségvágyó, fölhalmozó, versengő stb.), miközben a „mesterséges” (tehát végső soron fölösleges) politika és erkölcs azt, ami természeti, a történetihöz és a fogalmihoz közelíti: ez utóbbit nevezik – lenézően – ideológiának. („Nem ideológiára van szükségünk, hanem megoldásokra.” Nem szavakra tehát, hanem tettekre – tettekre, amelyeket „az emberi természet” diktál.)

Így van, szerencsésebb helyeken a profi nyíltan és intelligensen elmondja ideológiai vagy politikai megfontolásait – nem bűn, ha vannak, sőt legyenek –, ha az releváns az ügy szempontjából. És a humánszférában mikor nem az. Senki sem próbálja eljátszani az isteni objektívet, mint a mo.-i másodvonalbeli pozitivista pedellusok, akik szerint az ideológia és a politika per def mocskos, amitől ő mint a kristálytiszta, objektív intézményesség (tudományosság stb.) képviselője távol tartja a kristálytiszta, objektív intézményét (tudományát stb.). Nos, a humánszféra minden ügye a szubjektivitásodat igényli. Etikai és politikai felelősségedet igényli. Ha rejtegeted a szubjektivitásodat, az etikai és a politikai beállítódásaidat, nézeteidet, akkor mit gondoljak rólad? Vajon miért nem vagy nyílt, őszinte, társias? Konspirálsz ellenem? Mitől titkos a par excellence kommunikatív, a par excellence humán: politikai, etikai, szubjektív létünk?
 Teljesen elhibázottnak találom viszont azt a látleletet, miszerint a „csonkamagyar” (több szempontból találó szófordulat) bármilyen értelemben a „természetit” tüntetné ki – bármivel szemben. Szó sincs róla.
 A legsúlyosabb tünetek egyike, hogy a (csonka)magyar – mint a legtöbb posztnomád kultúra a (poszt)modern korban – „morálpókkᔠvált, csak az emberközi relációk érdeklik. És azon belül is a bűnös, a botrányos; a gagyi; és persze a tragikus. Az a korlátolt, rosszul működő kisvilág foglalja le és emészti fel, amelyben „él”. Semmi természet.
 És képtelen a dolgokra, rendszerek működésére, tárgyi összefüggésekre figyelni – következésképp képtelen dolgozni, nem rendes és nem tárgyilagos. Legtávolabb áll tőle, hogy a csodás természetet figyelmével tüntesse ki. Saját természetét eszébe’ sincs passzítani hozzá. Szentimentális idillkép az csupán számára: ha benne van (odakinn, a természetben), azonnal unatkozni kezd.
 Szó sincs róla, de tudattalanul, kimondatlan, átgondolatlan alapfilozófiaként „a természet” is a szörnyű magyar negativizmus áldozata, sőt egyik első számú bűnbakja. A kényszeres ressenter beállítódás az élő természet egészét „szociáldarwinistaként” állítja be. Semmi más az neki, mint kíméletlen, szüntelen, öldöklő struggle for life. A szűklátókörű, ná(r)cisztikus „önzés” projektív ideológiája.
 (Ugyanennek az unalomnak a terméke amúgy a hagyományos „csoda”-fogalom is, mely „természetellenest”, „lehetetlenséget” jelent, a természeti „törvények” felfüggesztését. Azok „hisznek a csodában”, akiket nem érdekel a természet csodája. Szerintük pl. a szeretet vallásához úgy juthatok hozzá, ha előbb azt a marhaságot elhiszem, hogy Jézus a vízen járt. Serintem meg igaza van Feuerbachnak A kereszténység lényegében, amikor azt állítja, hogy a szeretet elve az ész elve is. Ennek épp ellentéte szerinte a vallásos hit, mely önideológia, megosztó, kirekesztő, mássággyűlölő, és mindenekelőtt a csodában való hit.)
 A „csonkamagyarnak” az „emberi természetről” valóban a legsötétebb, rosszindulatú feltételezései vannak. (Ahogy a „természetről” és az „életről”.) Első számú hite, hogy „az ember” „legbelül” „önző”, rossz, bűnös. (Ha depresszív, akkor pesszimista és reménytelen, ha paranoid, akkor agresszív és ellenségelvű stílusban mószerolja „az embert”. Ez a két fő tünetcsoport a legjellemzőbb, ld. később.) Ez azért szörnyű, mert ez a hit és feltételezés – ahogy az ellenkezője is – lényegében önbeteljesítő, valósággá teszi magát. „Ha te nem nyomod le a másikat, akkor ő nyom le téged.” Ha ilyesféle a hitem, akkor ez szervezi minden társas kapcsolatomat, cselekvéseimet, életemet: a földi pokol ügynöke vagyok. Minél többen „hiszik” ezt, annál többen vannak, akik ezt váltják valóra. És annál több esetre, emberre tud hivatkozni igaza „bizonyítékául”. „Szociáldarwinista” „vadkapitalizmus”, fasizmus, nácizmus, hidegháború, kegyetlen keleti despotizmus – ezek a közönséges történelmi formái.
 Ez bizony „ideológia” a javából. Keynes („az elméletellenesek a korábbi elmélet foglyai”) után szabadon: az ideológiaellenesek egy titkolt ideológia harcosai. TGM több évtizede különböző nézőpontokból tesz meg-megújuló kísérleteket ennek, ezek leírására, és (TGM) hibái, helyenkénti zavarai mellett is az egyik legjobb, legintelligensebb, legmélyebb elemzője.
 (Mint fent már utaltunk rá, az ideológiaellenesség ideológiája is kapcsolódik nagy nyugati áramlathoz, ti. a szélsőséges racionalizmushoz, a „pozitivizmushoz”, a „szcientizmus-hoz” (Adorno), a kényszeres módszerességéhez, a gépies formalista redukcionizmushoz, amelynek minél vadabb az „objektivizmusa”, annál biztosabbak lehetünk benne, hogy a „szubjektivitást” az önkényességgel, a voluntarizmussal, a megbízhatatlansággal, az elfogultsággal azonosítja. (Ez Kafka paródiáinak célpontja is.) A helyzet azonban az, hogy minél bonyolultabb egy rendszer, probléma, ügy, annál több szerepe és esélye van a szubjektivitásnak (is), a nem formalizálhatónak (is). Lehetőségeiben még az egyes emberi szubjektum is nagyságrendekkel intelligensebb, mint valahány szigorú eljárás, különösen mert még az egyes emberi szubjektum is nagyságrendekkel több szigorú eljárást tud alkalmazni és működtetni, mint bármely szigorú eljárás, valamint azon „szigorútudósok” tömegei, akik az egyetlen eljárásukat akarják minél drágábban eladni. – Szóval tartsd tisztán a szubjektumodat, és akkor az objektivizmusod nem lesz annyira fegyverszerű, és a szakértelmed annyira átadhatatlanul nagy.)

A természetességet, a spontaneitást, tehát a természetesnek fölfogott, ösztön vezérelte önzést tekinti egyedül szabadnak.Tehát jónak.

Ez persze szabad függő leírása a „regionális-provinciális Zeitgeist”-nek. Mégis, hiba lenne kritika nélkül hagyni az „ösztön vezérelte önzés” feltevését. Az önzés bonyolult társadalmi konstrukciói egyáltalán nem ösztönvezéreltek. Darwin szociáldarwinista értelmezése ma is sajnálatosan elterjedt. Ez a létért és a korlátozott erőforrásokért, élettérért stb. folytatott ádáz harcként mutatja be az evolúciót. Amelynek csak egy győztese lehet. Ennél paranoidabb, nácibb agyrémet! Amikor az egész bioszféra kölcsönös függőségek irtózatosan bonyolult szövedéke, végtelen szimbiotikus egymásra utaltság!
 A sok hasonló szellemű kritika közül idézzünk itt egy régebbit, Max Scheler Materiális értéketikájából (1913): „Valójában az életnek mint ’hatalomra’ irányuló tendenciának a helyes felfogása egyáltalán nem zárja ki, hogy az idegen életfolyamatokban való részvétel és az irántuk tanúsított rokonszenv ugyanúgy az élet eredeti tendenciájához tartozzanak … [É]ppen megfordítva, az egoizmus alapszik a minden életet eredetileg jellemző természetes rokonszenvérzés eltűnésén, megszüntetésén.”
 Az, hogy nekem is jó legyen, elemi. Hol van ez szükségszerű ellentétben azzal, hogy másnak is jó legyen?
 Az emlegetett csonkamagyar (és kelet-európai) ideológiában. Itt a „nekem jó” valamiképpen a „másoknak rossz”-szal áll konstitutív összefüggésben. Az erre felhozott érvelések szánalmasan irracionálisak, hamisan tragizálók (pl. a fenti szociáldarwinista krédó, vagy „egyén és társadalom szükségszerű és kibékíthetetlen konfliktusa” és hasonlók). Ennek motivációit sajnos egyáltalán nem értem. Az ember társas lény, ezerszeresen összefügg a többi lénnyel. Nyilvánvaló, hogy annál jobb nekem, minél többeknek jó, a minél tágabb környezetemben. A boldog önző jót tesz mindenkivel és viszont. Ha a – szűkebb és/vagy tágabb – környezetemben mindenkinek rossz, akkor nekem hogy lehet jó? Mit csinálok azzal a sok lepattant egzisztenciával? Nem zavarnak? De! És mégis: az autista, ná(r)cisztikus keleti (és csonkamagyar) számára mintha tényleg ez lenne a szabály: a saját „sikerességem”, „szerencsém”,  „boldogságom” – és csak az számít – annál erősebben érzem, minél több sikertelen, szerencsétlen és boldogtalan ember tükrében pillanthatom meg, hogy én nem ilyen (helyzetben) vagyok. Vagy ha mégis, hát legalább a többiek sincsenek jobb helyzetben. Vagy ha mégis, hát dögöljön meg a tehenük.
 (Vö. a „keresztény” teológiai közhellyel Tertullianustól Aquinói Tamásig és tovább, miszerint az üdvözültek egyik nagy boldogsága a mennyben az lesz, hogy színről színre láthatják a kárhozottak szenvedéseit a pokolban. Nietzsche vadul gúnyolódik ezen A morál genealógiájában, joggal, vagyis épp keresztény szempontból: pozitív céljáról, az üdvözült, mennyei állapotról édeskevés pozitív elképzelése van. Bezzeg a rosszról. Ld. Huizinga – vagy Ráth-Végh? – egy vicces összehasonlító idézetgyűjteményét a mennyország- és pokol-leírásokról. Utóbbiak jól kidolgozottak, hosszúak, részletezőek, élénkek, míg előbbiek homályosak, rövidek, semmitmondóak.)

A kultúra a természet terméke, ezért a természetet kell kultiválja, különben elpusztítja élető elemét.

*

Paranoid és depresszív

Egyrészt ez a politikai képzelet a liberalizmussal azonosít szinte mindent, ami új, ami „nyugatos”, amit „az új világ” produkál és hozzánk „exportál”, tekintet nélkül arra, hogy van-e köze a szabadelvűséghöz, vagy nincs. Tapasztalható, hogy sokan a kommerciális-populáris kultúrát (tévémocsok, valóságshow-k, akciófilmek, pornográfia, kábítószer, ponyvaáradat, internet- és mobilfüggés, nemzetközi ruhadivat, a fiatalok fegyelmezetlensége, nyílt karrierizmus és anyagiasság és í. t.) a liberalizmus („az a híres szabadság, uram, hát szépen állunk…”) nyakába varrják… A liberalizmushoz sorolnak mindent, ami az 1989 előtti rendszerhez képest nóvum, illetve mindazt, ami Kelet-Európában új…

Igaz.
Régi nótának látszik. Vö. még: népi–urbánus, kuruc–labanc. A rendszerváltás után: ideológiailag fogalmazva: „(mély)magyar”–„idegen(szívű)”, politikailag fogalmazva: „nemzeti-keresztény”–„szoclib”.
 Az ellentét első tagja mint ideologikus, politikailag aktív képződmény szinte mindig autisztikusan nárcisztikus és paranoid. Bezár(kóz)ó, elszigetelő(dő), nem együttműködő, nem praktikus. Ürügy-szerű, üres, ellenséges, konspiratív. Alacsonyabbrendűségi komplexus, agresszív felsőbbrendűségi viselkedésszignálokkal. Teljesen egyértelmű az összefüggés: minél többet magyarozik valaki, annál inkább az ellenséget figyeli állandóan, gyűjti a terhelő bizonyítékokat, gyűjti, gyűjti és gyűlöl – és annál kevésbé van ideje a magyar kultúra pozitív értékeivel foglalkozni, azokat gyarapítani. Tkp. (tudattalanul vagy sem, egyre megy) a „magyar” lejáratásán dolgozik. (Néha még „keresztény” lejáratásán is ez az antiszeretetelvű.)
 De ne feledjük, a magyarok többsége az ellentét utóbbi tagjához tartozik inkább. Ne tévesszen meg bennünket a 2010-es választások statisztikája – az sokkal inkább köszönhető az előző kormány megdöbbentően gyenge teljesítményének. Valamint annak, hogy minél nagyobb a krízis, annál népszerűbbek a(z ál)radikális szélsősége(se)k. Lényegében a magyarok kétharmada-háromnegyede tartozik az ellentét utóbbi kategóriájába. Ezt éppen a fenti szociokulturális jellemzés igazolja. Ezek azok a magyarok, akik néznek amerikai filmeket vagy X-faktort és nem „kultúrmocskoznak”. Elismerik a nyugati értékeket. Nem kommunistáznak ádázul, és hajlamosak elismerni a szocialista korszak erényeit – kínosan sok ilyen van, ha a rendszerváltás utáni helyzettel kell összevetni. Akik próbálnak büszkék lenni, amire lehet és magyar – nem könnyű, annyira túlnyomásba kerültek a diszfunkciók –, és ha nem is tájékozottak a világ (sőt Mo.) dolgaiban, semmiképp sem külföld-, Európa- vagy másság-ellenesek. Inkább lustán kozmopolita, mint aktívan elzárkózó magyarok. A depresszív tendencia itt elég erős. Nagy marhaságokra nem kaphatók, de nagyon passzívak. Nincs komoly víziójuk, eredeti ambícióik, békés kispolgárok akarnak lenni. Ha tutira kapnak valamit, adnak is. De legtöbbjük mindent "felülről" vár, és juszt se kap. (A Dunántúl persze nagyon különbözik az Alföldtől stb.)
 Ez persze édeskevés. Ők, szemben a fasiszta/oid aktivistákkal, politikailag nem csinálnak szinte semmit. Fogalmam sincs, hogy a 2010-es választásokon a Fideszre szavazók mikor és mennyien – ami persze azon is fog múlani, hogy mitől – pártolnak el. Hogy elpártolnak, afelől nincs kétségem. Orbán nem jó úton halad. Esetleg jó úton, de rossz irányba. Ezt onnan lehet tudni, hogy nem kreatív, felszabadult, hiteles, nyílt, szimpatikus, mintaszerű, koncepciózus, elmélyült, művelt, érzékeny, szellemes és szexi személyiségeket keres, nem munkatársakat, hanem mamelukokat. Nem bíz komoly dolgot senki másra: nem bízik senkiben. Nem ki-ki hozza a tehetségét és összeszorzódik, amit tudnak, izgalmas értelmes munkában. Hanem hagyd a politikát Őrá, A Hősre, a Nagy Formátumú Történelmi Személyiségre. És az arctalan sereg, a magyarok mind Őt csodálják és segítik és tőle várják, hogy irányt mutasson. Ő majd megmondja az EU-nak helyettünk, hogy ti is csak ugyanolyan önzők vagytok, úgyhogy most mi leszünk önzőbbek, mint ti. Eb ura fakó! Ez az infantilis, autista, ötlettelen, esztétikátlan, agresszív nárcizmus a „politikai vízió”.
 Ne feledjük azonban, hogy Orbán (és bárki) antidemokratizmusa – és személyiségének egyre szánalmasabb korlátoltsága – egyféleképpen tud nőttön nőni: ha mindenki úgy viselkedik, mintha tényleg ő lenne a teljhatalom, és azt csinál, amit akar, mert ő, egyedül, felszámolta a demokráciát. Avagy a demokraták gyengébbek, mint a csaló(dotta)k? Nem. A demokraták kedvesek, a hazugok meg boldogtalanok. És mindenki a kedveset szereti.
 A kedveset manapság nehéz túlhangsúlyozni. Mindenekelőtt a kedvesnek van kedve. Kedve van. Erre-arra. Mindenkinek elmehet a kedve, ettől-attól, de akinek mindig van kedve, aki visszatalál ahhoz, hogy kedve van – az autonóm, egészséges, fitt, túlélőképes lény. Mindenki ezeket szereti, a poén, hogy a kedvetlenek is. Istenem, add, hogy én is kedves legyek :)
 Orbán Viktor pedig, hogy megérezze, „mily könnyű, mit mondanak nehéznek”, előbb megnézi a Bűbáj c. családi mozit, aztán a Holt költők társasága c. klasszikust, a Pintér Béla Társulat két előadását, elolvassa A Mester és Margaritát, és utána beszélhetünk vele, meglátjátok. (Na jó, legyen A Halászkirály, A Kedves szomszéd, egy Dosztojevszkij, Borges vagy Márquez, heti egy táncos parti…) Miért zárjátok el tőle, hogy megismerje a művészet hatalmát? Így olyan kis fantáziátlan akarnok. Nehogy már trónt toljatok alá, így is egyre morbidabb. A király hagyományos értelme, hogy ő a mintaszerű személyiség. Az is sokkal jobb lenne, mint ez a kaotikus, impotens, gondolattalan kuruckodás, eburafakizmus, ami valóban „magyar” „szélsőjobb” sajátja.

*

Antiromantikus

[S]ajátosan kelet-közép-európai romantikus antikapitalizmus

nincs, nem létezik olyan. Antikapitalizmus van, vanogat, noha igen reflektálatlanul és ambivalensen. (Ahol „minden a pénz”, ott „a pénz megront” – ez volt a jócskán romantikus fiatal Marx látlelete is.) Romantika viszont egyáltalán nincs. De igen valószínű, hogy „romantika”-fogalmaink igencsak különböznek. Számomra E.T.A. Hoffmann és Kleist a romantika közepe, alapja és csúcsa. (Még a Grimmek, Büchner, Hugo, Andersen... És – a nagy anakronizmus: Shakespeare.) (Nem véletlen, hogy Lukács György említést se tesz róluk romantika-ellenes tirádáiban. Neki a műmájerek jutottak: Schelling és a jenaiak. Ez az amúgy jeles filozóf igazi vakfoltja: szinte minden lényeges aspektusból téves, hamis és ellenséges a romantika-értelmezése.) (De az angolok és Puskin se rosszak. Vörösmarty, Petőfi, Jókai? Hm, hm.)
 A romantika a túlszabályozott felvilágosodás és az erőszakos modernizáció kritikusa volt – és maradt. Maradt, hiszen ez a kultúrtörténeti fogalom nem véletlenül maradt fontos eleme a köznyelvnek máig. Maradt, hiszen a történelem és a természet is néhány igazi „klasszikus” romantikus regényt írt közben. Pl., a leghíresebb: a felvilágosodás mintaműve a 20. szdig Newton Principia Mathematicája volt. Tényleg úgy tűnt (/ik ma is) sokaknak, a világ az egyértelmű matematika nyelvén van írva, hogy „számok és képletek minden teremtmény kulcsai” (mint Novalis írta rosszallólag). És minden tudománynak, még a humántudományoknak is, egzakt és egyszerű törvényekhez kell jutnia – és ha nem sikerül, az csak annyit jelent, hogy még fejletlen az a tudomány, még a sötétség uralkodik benne. És amikor már – a „pozitivizmus” kora – tényleg mindenki elhitte, hogy mindennek a törvényét előbb-utóbb leírja „az ember” („a tudomány”), és kvázi-istenként tervezheti, irányíthatja, uralhatja a világot, a természetet, akkor jött a szinte már ponyvaregényesen romantikus fordulat: Newton egy kis helyi költőcske, nem rossz, de a Föld valójában egyenes vonalú pályán halad a Nap okozta térgörbület mentén, a világegyetem egy kiterjedés nélküli pontból robbant ki és gyorsuló ütemben tágul, fénysebességgel haladva a test tömege végtelen és nem múlik az ideje, a fény egyszerre pattan vissza a tükörről és hatol át rajta, és matematikai bizonyítást nyert, hogy nincs ellentmondásmentes matematika stb. (Szegény, teljesen romantikátlan és fullosan szentimentális – a cinizmus szükségszerű velejárója – magyarok! Ha tudnák, hogy a természet sokkal csalafintább, mint a „legördögibb” konspiráció…)
 A romantika ugyanakkor nemcsak kritikusa, hanem kiegészítője, sőt kiteljesítője is a felvilágosodásnak és a modernizációnak (mint Gadamer vagy Habermas többször utalt rá). Eleve azzal foglalkozott – szerelem, sors, lélek, szellem, csillagos ég, erkölcsi törvény; gyermeki, archaikus, népi, őrült, tudatmódosult, fantasztikus stb. szemlélet és képzelet stb. – amik tudományos, formalista-redukcionista módon nem (jól) megközelíthetők, de legalább olyan fontosak számunkra, mint ami igen.
 Az az érzékeny, nyitott, ironikus, képzeletgazdag és felelősségteljes holizmus, ami a (jó) romantikát jellemzi, igencsak hiányzik a magyar kultúrából, amely általában is meglehetősen gyér, nem-virágzó és eredetietlen (volt). A magyar „népi irodalom” – a helyi ideológiai főmogul –, amit (amelyet:) mindközönségesen a (másodvonalbeli) romantikából szoktak eredeztetni, annyira nem romantikus, hogy még.
 A romantika továbbá azt jelenti: most élsz. (Nem az életedhez szükséges feltételek megteremtésével töltöd az életedet, hanem élsz – itt összeér a marxi elidegenedés-kritika, a heideggeri autentikusság-igény, a scheleri Kant-kritika és a keleti bölcsesség, miszerint ha nagyon vágysz valamire, tégy úgy, hogy már megvalósult.) Nem csak készülsz arra, hogy majd egyszer jó lesz, hanem már most (legyen) jó. Ez a legbonyolultabb, legegyszerűbb, legnehezebb, legkönnyebb, legérzékibb, legáltalánosabb „feladat”: a holisztikus intelligencia előnyben. Amint az amerikai prolilányoknál is: „romantic” azt jelenti, persze, hogy a szex is benne van, mi az hogy. De előtte – vagy utána – egy mozi? – vagy egy séta a naplementében? A magyarok (nagy részük) ideológiailag antiromantikusak, a boldogságról, a szépségről, az igazság(osság)ról, a szabadságról kötelezően és kényszeresen azt hajtogatják, hogy nem létezik. Legfeljebb pillanatokra, de a többi, az „szopás”. Nekik az élet, és ez a csodás édenkert siralomvölgy; jammerolnak, tehetetlenkednek, nincsenek otthon, nincsenek maguknál. Szerintük a világot (tehát őket) a gonosz uralja, vagy a vakvéletlen. Ez sehol nem romantikus.
 Na és, tényleg: a szerelem? Ki beszél itt szerelemről?
 Ahol valami másról is szól az élet, mint arról?
 Miről? A hatalomról és a pénzről?
 Aha. Nem? Olyan jó, hogy másról is lehet szó…
 Mint például?
 Konkrétan?
 Nos, végtelenül sokszínű és csodálatos ez az élet… Mit is mondjak hirtelen…
 A nőknek mindig is döntő szerepe volt a politikában.
 Mindig, mindenhol legalább akkora hatalmuk volt, mint a férfiaknak.
 Mint a tudásnak. A bölcsességnek. A művészeteknek. A múltnak, a jövőnek. A szeretetnek, az észnek. A stílusnak.
 A szerelemnek. Hogy egészében véve rendben vagy-e. Van-e olyan ember, aki kíván/ja a jelenléted. Az egész személyed tetszik neki. Izgalmas kihívás számára a társaságodban lenni és boldogság számára, ha rajtad is ugyanezt érzékeli magával kapcsolatban. A szerelemben a „vele annyira jó” mindig (vagy újra és újra) meglepő öröme áthajlik a „vele akarok élni” elgondolhatatlan komplexitásába. A testi szerelem is csak a komplexitásban marad eleven, termékeny és édeni, szerintem.
 A komplex személyiségek a jók. A túlzott munkamegosztás, kompartmentalizáció, egyoldalúsítás, a hatalmas monokultúrák kártékonyak. Ez minden alanyra igaz, az egyes emberre éppúgy, mint vállalatra, térségre stb. A nem komplex humán alanyok nem harmonizálnak a környezetükkel, sem társadalmilag, sem a természethez. Nem környezetbarát képződményeket fejlesztenek, csak egyfajta logika szerint. Elszigetelik azt a területet, ahol döntő hatalmuk van, attól, ahol nem. És ezt a hatalmat csúcsrajáratják, és a területet, környezetet kiszipolyozzák, túlharácsolják. Az uralomvágy együgyűsége. (Vagy unalomvágy? Létezhet olyan?) A pszichés vagy egyéb társas deviancia, az őrület sokféle és termékeny – és az együgyűség az, ami mindenki számára félelmetessé teszi. Amikor már csak az az egyetlen ügye van, és képtelen olyan funciókra, időtöltésekre, amelyek minden normális embernek, közösségnek, élőnek kellenek.

Antiliberális paranoia… amelynek fő tartalma az, hogy a kapitalizmus… minden otthonosat, szerveset és gyökereset savfürdőben föloldó jelleg[ű].

Sajnálatosan igaz.
 Ez a paranoid projekció par excellence.
 Ő ilyen, nem a kapitalizmus.
 Ő ilyen, nem a szocializmus.
 Ö ilyen, nem a királyság.
 Ő ilyen, nem az ősközösség.
 Ő mindenben ezt látja meg, mindenből ezt hozza ki – ezt teljesíti be: „A világ nem otthonos hely. A bűn, a kíméletlen önzés uralkodik benne. Élesedik a globális hisztéria. Káosz lesz itt, semmi más. Az emberfaj sárkányfog-vetemény, nincsen remény.”
 Rosszul mondom? Én vagyok a vészmadár, a paranoid projektor? Nem ez a magyarok többségének kimondott vagy kimondatlan jövőképe?
 (Az ember tragédiája értelmezésében viszont Lukács Györgynek van igaza. A Tragédiát már a kortársak pesszimistának érezték. Arany János ezt azzal cáfolta, hogy a Tragédia történelmi színei nem a teljes igazság, hanem csak Lucifer verziója, aki „funkciójából” adódóan mindennek a rossz oldalát mutatja. Ez igaz, ám Lukács szerint éppen ez kifogásolható, hogy csak Lucifer verzióját ismerhetjük meg, ugyanis egy drámában az ellentétnek a nyílt színen kell zajlania, lépésről lépésre lekövetődnie, bemutatódnia. És miért pont a jó oldal verziója hiányzik a műből, beleértve a jövőbeli (falanszter, eszkimó, világűr) színeket is, amelyek a legsötétebbek?)
 Hasonló, mély ambivalencia, mint a pénzzel kapcsolatban. Már a 80-as években az volt a közfilozófia, hogy a szocializmus azért bukott meg, mert nem ismerte el, hogy az ember gyógyíthatatlanul „önző”, és a kapitalimus azért működik, mert ott az „önzésre” alapul a rendszer. A sikeres kapitalizmusok jelentős része azonban (Észak-Európa, Kanada, Ausztrália) – idővel – egyre szocialistább, demokratikusabb, szolidaritás-elvűbb, gondoskodóbb, egalitáriusabb, tervgazdálkodóbb, emancipatorikusabb stb. lett. Azaz egyre kevésbé „önző” és egyre inkább jól felfogott érdeke szerint cselekvő, politikailag, etikailag stb. felelősebb.
 Másfelől azt, hogy mekkora – és ismét csak rossz(indulatú) antropológián alapuló – tévedés volt a kapitalizmusnak ez a „kíméletlen önzésen”, „szabad rabláson”, „ember embernek farkasa”-elven alapuló víziója, azt éppen a rendszerváltás utáni Mo. szisztematikus gazdasági, erkölcsi és kulturális zűrzavara, működésképtelensége, összeomlása demonstrálja.
 Ebből azonnal, radikálisan váltani kell, még mielőtt én is kétségbe esek :)
 Akkor mondjam meg, hogyan.
 Azt csinálom.
 Azt nem tudom, az EU-ban mennyien és mennyire kételkednek manapság az EU-ban, de az biztos, hogy Mo. a legsötétebb pont a legtöbbek számára. Kb. amilyenek a szélsőjobbos érzelműek számára a cigányok, olyanok Európából nézve a magyarok. (Amúgy Arany János magyar szabadságharc-paródiájának címe: Nagyidai cigányok.)

*

Származás, kultúra, környezet és személy

[L]egtöbb zsidó ismerősünk a csonkamagyar finitizmusnak és provincializmusnak épp úgy áldozata és tettestársa, mint evangélikus vagy unitárius olvasóink.

A Zelig-effekt, Woody Allen megénekelte. Ez még akkor is igaz, ha (annál is inkább igaz, minthogy) átlag két grádiccsal jobbak, szerencsésebbek a legtöbb dologban, mint egyéb átlag ismerőseink és honfitársaink. Ezért is szembetűnőbbek olykor rajtuk, némelyikükön, a jellegzetesen magyar betegségtünetek. Komoly felelősség erősebben paranoid környezetben, ahol az antiszemitizmusnak is vannak hagyományai. De épp az említett két grádics különbség miatt kevésbé féltem zsidó polgár- és egyéb társaimat, mint a korlátoltabb, szerencsétlenebb sorsú népelemeket. Akik aztán annyira mélyen tudnak lenni a szolidaritáshiányban és szegregáltságban, a politikai-kulturális-gazdasági tehetetlenségben, a lúzerség-bénaság-gettóban, hogy nagyon – ez zsidókra azért nem jellemző. Amiben viszont egyként – nemre, fajra, vallásra, szexuális orientációra való tekintet nélkül – jellemezhető a budapesti közép/vezető osztály, az az értelmes baloldaliság, a szociáldemokrata hagyományok, értékek és igény eltűnése. Furamód a kommunikációs „robbanással” egyre inkább elszigetelődnek, nem-kommunikálóvá válnak a mo.-i társadalom egyes csoportjai, szocio- és geokulturális értelemben egyaránt.
 Talán még a nyilasuralmat beleértve sem volt Mo.-n ennyire szörnyen buta, agresszív, ocsmány antiszemitizmus, mint ma. (Ld. internet számos szeglete.) Ez azonban – ha lehet ilyet mondani – nem politikai jelenség. Mélyebb, a szó legáltalánosabb és lekonkrétabb értelmében is: kulturális probléma. Nem csupán az antiszemitizmus lett butább, agresszívebb, ocsmányabb, hanem a közkommunikáció általában. Az antiszemitizmus (és egyéb gyűlöletek) csupán egy – igen gyakori – tünete egy (több) átfogóbb patológiának. Ma ennek a döntően frusztrált, impotens és rosszindulatú berögződésekkel terhes pótcselekvésnek egyáltalán nincs politikai mondandója, sem cselekvésterve, sem ötlete. Mert nincs kultúrája, nincs stílusa, világtalan, rosszul nevelt, szerencsétlen. A jó magyar hagyományokkal foglalkozik a legkevesebbet. A boldog élettel. Eleve nem ismeri az örömteli, ezért fáradhatatlan munkát; a figyelmes, türelmes, kedves, odaforduló, találékony, elegáns, érzékeny, értelmes munkát. Nincs ideje rá, ő totális háborúban van az ellenség ellen. Akit persze nem ismer és nem is akar ismerni. Amúgy unatkozik. Ehhez a priméren érzéketlen és gondolattalan korlátoltsághoz képest a német nácizmus kábé tényleg egy felsőbbrendű civilizáció igazi politikai veszélyt jelentő próbálkozása volt.
 Mégis a mo.-i szélsőjobbot látom veszélyesebbnek. Mivel butább, mivel szörnyen együgyű, pontosabban együrügyű. Ezek a legközelebbi rokonai az őrületnek és a gonoszságnak is. Éppen mivel politikailag sem igazán létező, kommunikációképes ez a frusztrált mezőny, ahogy más gazdag diskurzusban, művészetben, tudományban, semmiféle (szub)kultúráŹban sem: dacos, ostoba nemet mondanak a tökfejek mindenre. Őket nem érdekli Shakespeare, Leonardo, Mozart, a Monty Python, de még az FC Barcelona sem. Európa dögöljön meg, az is a zsidóké stb. Nem is pozitív értelemben veszélyes, hogy politikailag vagy bármiképp komolyabb teljesítményre lenne képes, hogy lenne szervezőereje vagy elképzelése, amellyel tömegeket mozgósít – csupán negatív értelemben: ez a bezárkózó, nem-kommunikatív, destruktív magatartás és szemlélet nem tűnik el addig, amíg a „politika” az „egyetemes önzés” törvényerőre emelt, magaskulturálisan támogatott vagy tűrt diskurzusa marad.
 Ugyanakkor nem vagyok benne biztos, hogy annyit kell vele foglalkozni, amennyire veszélyes. Hogy annyira kell figyelni rá, amennyire ő szeretné. A vad ellenállásnak ez a korlátolt és kényszeres formája ugyanis nem más, mint a terrorisztikus figyelemfelhívás önmagára. Minden pedagógus jól ismeri ezt a viselkedéstípust: erőszakos, krónikus szabályszegő, mindig hangoskodik, önhatalmúlag, fegyelmez(het)etlen, a padon ugrál, bosszantja, nem hagyja a többieket, kényszeresen és negatív módon vonja magára a figyelmet. (Mert, ne feledjük, a normális közeg nem elég erős, egészséges, elveszítette már hozzá a fonalat (elszakadt a cérnája), hogy pozitív kölcsönös megerősítési rendszerekbe tudja kapcsolni.) Nem egyszerű eset, de természetesen nem mehet el azzal az élet, hogy tényleg csak őrá figyelünk, mert juszt se lesz jó, hisz tényleg sikeres a stratégiája.
 Épp ez az agyrém történik a mainstream és meghatározó magyar kultúrában és politikában. Az egyik fele rossz diák, a másik fele rossz pedagógus. Káosz, és mindenki a hülyeségig a hülyeségre van fixálva. – A tényleg normális persze próbálkozik: csakazértse fogok úgy „hatalmat” és pénzt szerezni, ahogy itt ma „kell”, felháborító, arcátlan, tenyérbemászó, otromba, esztétikátlan módon viselkedni, antiszemita kijelentéseket tenni, meleg cigányokat verni, hogy odafigyeljetek – rám?, magyarbetegek! valamire, ami nem gusztustalan obstrukciója az életnek.
 Amikor – pl. – szegény Németh László „Legyen magyar kultúra!” felkiáltással körbenézett, hogy hogy is lehetne, akkor – helyesen – látta, hogy jobb helyeken a polgárság-polgárosodás pörgeti a kultúrát, Mo.-n viszont nincs erős polgárság-polgárosodás, és kultúrája sem nagyon, ami van, az is nagyrészt német, zsidó, sőt szlovák. Van viszont magyar paraszti kultúra, viszont Németh – őssznob, nyugati műveltségű, olvasott, nyelveken beszélő orvos – nem rajongott érte. Hogy ennek paraszti kultúrának a magyar volta mit is jelent, az sem egyszerű ügy, merthogy félig kun, félig székely, félig szláv, félig sváb vagy tán egészen keverék. Summa summárum, nem lett igazán virulens a magyar kultúra, pl. a magyar népi irodalom sem volt az a nagy dobás, ásatag volt kicsit, mint a 19. szdi is. Mivel a parasztoknak maguknak nem volt, vagy csak itt-ott, ideig-óráig, virulens, fejlődő, eleven, gazdag kultúrájuk. A nyugatos irodalom sem produkálhatott annyi értéket, főleg világszintűt, világsikert nem, mivel a polgárság számban és eredetiségben is gyér volt. Nyilván sok felszabadulás is volt mindezekben és által, de sok fojtás is. Egyébként pedig a legnívósabb – magyarellenességgel aligha vádolható –  magyar írók, költők, Móricz, Mikszáth, Ady, József Attila, Arany, Vörösmarty műveiben (ha szabad eztet a képzavart használni) a napnál fényesebben ott komorlik a magyar sötétség. Náluk durvábbakat nehéz mondani magyar bajok ügyében.
 Ezen volt kénytelen panaszkodni Németh a Kisebbségbenben is. Dicsekedni nehéz vele. Úgyhogy vegyük inkább elismerésnek, mint vádnak, hogy a zsidó jelleg szerinte túl erős a magyar kultúrában. Ugyanez Csoóri Nappali holdjával, ahol ráadásul, még mindig, egy viszonylag nívós, sokágú önismereti munka zajlik amúgy. Mindegyik itt-ott átvált paranoidba, konspirációsba, ahogy (zsidó, evangélikus, unitárius, bunyevác, sámánhitű stb.) környezetében is sűrűn előfordul. Ha már előjön az etnocentrikus, akkor ponthogy legyünk nagyvonalúak, odafigyelőek, segítőkészek. Pl. logikailag. Aha, tényleg százezer zsidó asszimilál tízmillió magyart? Hát akkor nem lehet túl izmos ez a magyar. Nem igazán bízol te ennek az erejében. Stb. Emígy meg a kereszténység és a modern baloldal történelmi térhódítása után, vagy közepette, már tényleg nem könnyű kidekázni, mennyi és mi ezekben zsidó és mi goj, gentile, gádzsó teljesítmény. Szét se lehet szálazni, mindkettő beláthatatlanul nagy, a magyar beláthatóan csekély. A magyar nem lett virágzó, organikusan fejlődő, erős, eredeti ország és kultúra mint a germán és latin termékeny egymásrahatásán alapuló európai kultúrák: az itáliai, a spanyol, a francia, a délnémet, az északnémet, a holland, az angol/brit, a skandináv. De a „zsidó” definiálásába sem megyünk bele. Csak TGM egy megfigyelését idézném 1982-ből, miszerint a magyarok( sokaságá)nak nem az a fő baja a zsidókkal, (a)hogy különböznek, hanem, hogy ők egymástól is mernek különbözni. A magyarok összességében szörnyen eredetietlenek. Rosszul mondom? Csak a rosszat látom? Nem vagyok elég nagyvonalú, odafigyelő segítőkész?
 Most panaszkodsz vagy dicsekszel? – kérdi a szerencsés. A szerencsétlen kényszeresen csinálja egyiket vagy másikat vagy mindkettőt. A szerencsétlennek olyan fokon nincs mire dicsekednie, hogy még. Legfeljebb panaszában lehet igaza, az is ritkán, hű de szomorú. Ettől olyan ijesztő, hogy tényleg nincs kedve az embernek vele foglalkozni. A szolidaritás, az empátia, a liberalizmus, a multikulturalizmus stb. paradoxona, dilemmája vagy inkább határterülete: A) nem, nem akarom ezt, én ennél értelmesebb, szebb stb. dologgal akarok foglalkozni! (környezetben akarok élni!), B) felelősségem van a szerencsétlenek iránt, nem érdekem a szerencsétlenség bővített újratermelődése a környezetemben, segítenem kell. A szerencsétlenség éppúgy, mint a szerencse, hajlamos az exponenciális növekedésre.
 (Vö. „És a lányod?” – „Most végez az orvosin.” – „Nem mondod! És? Megy külföldre?” – „Hát persze.” Vö. 2. „Valóban, XY nagyon nagy tehetség. És most már kezd beérni, hétről hétre a mezőny fölé magasodik. Remélhetőleg hamarosan megvásárolja egy nyugati klub.” – És nem pont ezért van Mo.-n kis foci, kis pénz, kis nézőszám? – Sebaj, majd a még szegényebbek fellendítik a mi focinkat.)
 De az is könnyen lehet, hogy akár A-t választod, akár B-t, nem ezen múlik a boldogságod. Nem a környezeten, hanem rajtad. 
 Dosztojevszkij mélyült ebben a problémában. Az indíttatás, a véletlenszerű – vagy sorsszerű, attól függ, honnan nézzük – indíttatás mindent meghatároz. Ha abban a helyzetben találod magad e világon négy évesen, hogy a részeges frusztrált apukád beléd rúg, az úgyszólván összehasonlíthatatlanul más helyzet, mint amikor egy baldachinos ágyban találod magad négy évesen, és jólnevelt komornák, tudós tanárok, vagány művészek és jó fej, büszke szolgák sertepertélnek körülötted, hogy mintaszerű uralkodónő legyél. Ez az, amit Amerikában „szociális konstrukció”-nak mondanak. Viszont, másfelől, veti fel Dosztojevszkij problematizációja, ez mégsem mond semmi lényegeset arról, hogy jó leszel-e, a jót cselekszed-e, végül, vagy nagyjából azonnal és általában, vagy mikor és miért. Egyszerre vagy nagyon korlátozott, nagyon sokféleképp nagyon meghatározott – és nagyon szabad.
 

Konspiráció, ellenállás

A két nagy ellenfél (liberalizmus és kommunizmus) konfliktusa ezért sokak szemében csak képviselőinek rosszhiszeműségével, rejtett programjával, rosszabb esetben titkos összeesküvésével magyarázható, a modernség alapvető konspirációja.

Konspiratív gondolkodás többé-kevésbé mindenütt van. Hogyne lenne, amikor a modern államok intézményesített, hi-tech szintre emelt gyakorlata is, még most is, amikor a szovjetrezsimek mindent átható besúgórendszere megszűnt. Bizonyos szintig, a körülményeknek megfelelően, akár az egészséges éberség jele is lehet. (Jacques Lacan pszichiáter szerint minden tudás(vágy)ban van több-kevesebb paranoid motívum. A paranoid figyelem és érzékenység amúgy éles: jól azonosít, sőt: hoz létre másokon olyan tüneteket, amelyeket önmaga esetében tagad. Pedig nem másért éles ezirányú figyelme és érzékenysége. Mert belülről is jól ismeri. Ld. Freud A kísértetiesről.)
 Jelenleg a csonkamagyar a világon az egyik legkonspiratívabb gondolkodású népesség. Ez nem annyira makro-, mint amennyire mikropolitikai jelenség. Kisközösségi, hivatali, munkahelyi, ismerősi, magánéleti, családi szinten is jelentkezik. Ott csak igazán. („Ismerlek, mint a rossz pénzt.”) Mint azt a magyar házassági és együttélési statisztikák mutatják (évtizedek óta több, mint 40%-uk bomlik fel, ami hagyján, de további 40% kényszerből marad együtt), a bizalmatlan, titkolózó, nem jól kommunikáló, könnyen ellenségesbe váltó, rosszkedvű, rosszhiszemű, bűnbakképző alapbeállítódás a legintimebb kapcsolatokban ugyancsak jelen van. A másik becsapása, kijátszása „normális”, sőt az ügyesség és a sikeresség jele. Teljesen logikusan következik ez a sötét és pesszimista ember- és világképből: mindenki „legbelül” önző, korrupt vagy korrumpálható stb. Ennek megfelelően a magyarok nem bíz(hat)nak egymásban.
 Magukban.
 Különösen hamis projektív önvakító mechanizmus „a kommunizmussal” (vö. a Habsburggal) szembeni konspiratív ellenállás mitológiája. Ugyanis a társadalmi és közösségi intézmények zöme, amelyek teljesen „rendszer”-függetlenül elemiek és fontosak – nevelési, oktatási, egészségügyi, kulturális, adminisztratív, közlekedési, gazdasági stb. – azok is mind „kommunisták” lettek. Vagyis azoknak betartani, működésüket obstruálni, onnan lopni, hozzájuk ellenségesen és megvetően viszonyulni – egy idő után antikommunista hőstett, szabadságharcos ellenálló színezetet kapott. A 80-as években már tombolt ez a sötétség, ld. a csütörtök délutáni rádiókabaré – a legkomolyabb szemléletformáló a maga 5 milliós hallgatottságával – meghökkentően dekadens világát. A 90-es években a viccek kötelező céltáblája az APEH lett – mint afféle gúnyolandó zsarnok, mint a zsandár a betyároknak, mint az ellenséges hatóság, amit „a magyar” „szíve szerint” eltörölne a föld színéről. Arról a hivatalról van, ugye, szó, amelyik a közpénzt szedi össze arra, hogy működjenek közös dolgaink, legyenek jó utak, iskolák, tanárok, közintézmények… „’Közpénz’? Haha! Mindenki tudja, hogy azt milyen alapon osztják szét…” – így a cinikus magyar. „Mindenki az egyéni érdekét nézi, a közérdek csak ürügy” – mintha a két érdek szemben állna egymással. Tény az, hogy errefelé régóta az egyetlen jelentős tőkés az állam, tehát a cinikusok és korruptak eköré gyűlnek: a politika, a jog és bürokrácia berkeiben járatosak, otthonosak – és akadályozzák polgártársaikat, hogy ők is járatosak, otthonosak legyenek, ill. egyéb dolgaik elvégzésében.
 Egyre világosabb számomra, hogy a rendszerváltás utáni kommunistázás a legtisztábban paranoid-projektív jelenség. Ez a saját intézményekhez és a feljebb-, ill. „alatt”-valókhoz való viszony régesrégi, ha ugyan nem ősi jelenség a keleti, posztnomád kultúrákban. Ezt a mentalitást a szovjet rezsim ideig-óráig sikeresen szorította háttérbe, de aztán maga is szétfoszlott, korrumpálódott tőle – egy újabb kitűnő bűnbakot szolgáltatva neki.
 Emblematikus eset: hivatal, rengeteg ügyfél várakozik. A három ügyintéző ablakból egy van nyitva. Az ott ülő hivatalnoknő haragban a világgal: mindenkivel gőgösen és kioktatóan „beszél”, és – ettől aligha függetlenül – igen lassú. Két másik ügyintéző a háttérben beszélget. Az általános hektikussági fokozat kissé feljebb tekerve. Két mellettem várakozó – ha már ennyire „ráér” – kommunistázik-zsidózik. (Nem bírom ki egy idő után, beleszólok, megkérdem, hogy szerintük az ügyintézők kommunisták, zsidók-e, vagy ennek a hivatalnak a dolgozói, főnökei, és azok főnökei. Nem jutottunk dűlőre, de legalább nagy hirig nem volt – a cigányozásba már nem mentem bele.)
 Nem tudjuk, milyen lett volna a modernizáció Mo.-on, ha nem a szovjet rezsim alatt megy végbe. Mindenesetre azért lett a kevés virágzó korszak egyike (nagyjából Mátyás kora és a Monarchia kora után a harmadik) Mo. történelmében, mert hivatalosan tilos volt (nyíltan) cinikusnak, pesszimistának lenni. Ha ezt újra el tudnánk érni… Mi lennénk Európa megmentője, minimum.
 („Vak bolygónk, e nyomorú Föld, hadd forogjon keserű levében” – mi van? Misikém, mi kedvetlenített így el?)
 Egy másik, igen jellemző eset, ezúttal Európával, a Nyugattal szembeni projektív ellenségességre: tolmács ismerősöm mesélte, hogy a jan. 21-diki kormánypárti tüntetésen tolmácsolt egy francia újságírónak, aki a tüntetőket interjúvolta. A megkérdezettek közel fele, amikor megtudta, hogy az újságíró francia, megtagadott mindennemű válaszadást. Ez már de súlyos.

*

Az ósztálinisták egyetértenek a konzervatívokkal a „fogyasztás”, az „anyagiasság” és az „individualizmus” lenézésében… A „dezillúziós irodalom” szocialista irodalom volt, ugyanakkor fogyasztóitársadalom-ellenes, jólétiállam-ellenes, „reakciós” belletrisztika és publicisztika, amely mind ötvenhattal, mind Kádárral szemben ambivalens volt és maradt, belőle talán Váci Mihály, Ladányi Mihály, Moldova György neve mond még valamit a mai olvasónak – a Csurkáé mellett persze.

Eredeti kategória és névsor.
 Az „ósztálinisták” és a „konzervatívok” kapcsolata alighanem régi és meghatározó jelentőségű. Ez tkp. a „kommunisták” és a „népiek” kapcsolata, mely tán korábban is érzékelhető hébe-hóba, inkább ideológiailag, de aztán a háború után kifejezett történelmi, politikai szövetség formáját ölti. Nincs ezen nagyon csodálkoznivaló: mindegyik egalitárius, a szegények, parasztok, munkások szószólója, azaz elkötelezett baloldali, elvileg. A kommunista rendszer sohasem tett volna szert semmiféle komolyabb legitimációra Mo.-n, ha nincs ez a szövetség. Ha Veres Péter, Erdei Ferenc, Bibó István, Kodály Zoltán, Szabó Pál, Darvas József, Tamási Áron stb. – és 56 után, a maguk módján, Németh László, Illyés Gyula – nem vállalnak benne jelentékeny szerepet. Jellemző, hogy ezt a szövetséget, ill. kapcsolatot a mai „konzervatívok” elfelejtették, letagadják, az ellenkezőjét híresztelik. (Lehet, hogy az „ósztálinisták” is, olyanokat nem ismerek.) Jellemző, hogy ezt a legitimációs fokot szinte mindenki elfelejtette – pedig bizony (a 80-as éveket leszámítva) magasabb volt, mint bármelyik kormányé a rendszerváltás után.
 De hogy Váci Mihály, Ladányi Mihály, Moldova György és (nyilván a korai) Csurka István egy kategóriában, „dezillúziós irodalom” címszó alatt… Próbálom elgondolni, de nem megy. Talán Csurka lehet. De éppígy a „létező szocializmus” szembesítése önnön ortodoxiájával – is lehetne közös vonásuk. Akkor viszont a dezillúzió lehet, hogy nem annyira az ő teljesítményük, mint a „létező szocializmusé”. Nehéz elkülöníteni – ld. még Hofi Géza –, de ha csak rájuk fogjuk a dezillúziót, akkor lehet, hogy valós kritikai teljesítményüket, e szembesítések esetleges igazságait figyelmen kívül hagytuk. És: a „létező szocializmussal” kapcsolatos dezillúzióra miért nem Petri György vagy Esterházy Péter a jobb példák? Talán mert nekik sosem voltak illúzióik a szocializmussal kapcsolatban? – Azzal egyetértek, hogy jellegzetesen keleties (a posztszovjet térség ebben sem a szovjet miatt hasonlít) volt a szocializmussal (és más nyugati dologgal) szembeni dezillúzió forrása, de ez a névsor nem igazán képviseli ezt. TGM mindenesetre ravaszul a kor legnépszerűbb szerzőit említi…
 Tudom, hogy TGM sem ért egyet a „szocializmus” fenti, idézőjelek nélküli használatával – de ahhoz képest, ami ma van, bízvást megengedhetjük, hogy a szavak közelítsenek eredeti jelentésükhöz.

A legtöbb elterjedt elképzelés a mélyfasiszta minta nyomán az 1989 előtti rendszer vezetőinek és ellenfeleiknek a mitologikus összehozásán alapul, ezért kell pl. a demokratikus ellenzéket mintegy az állampárt holmi külső frakciójának föltüntetni – ez már azért is fontos, mert mellesleg azt a tételt is bizonyítania kell, hogy AZ ELLENÁLLÁS LEHETETLEN, SOHA NEM LÉTEZETT ÉS NEM IS FOG LÉTEZNI…

Először is a mítosz szociológiailag egy kicsit igaz. Vidéki csávó vagyok (na jó, voltam), tudom: Pesten másképp mentek a dolgok. Vidéken olyasmikért, amiket jobban szituált, „tűzközelben” levő pestiek csináltak, nagyon gyorsan és radikálisan leápolták az embereket. Budapesten azok a komoly tudású értelmiségi, művész stb. emberek, akik egyre ellenzékibbek lettek a 70-es évektől, befolyásosak voltak, és mindvégig szociológiailag összeértek az országos intézményeket működtető emberekkel és intézményekkel. Ha Konrád György, Erdély Miklós, Hajas Tibor, Halász Péter, Eörsi István, Jancsó Miklós, Csoóri Sándor, Cseh Tamás (Bereményi), alternatív zenészek, radikális művészek, filozófusok stb. magányos vidéki alkotók lettek volna, próbáltak volna lenni, ma nem tudnánk róluk, vagy mint ki nem bontakozhatott mártírokról. Ez a különbség még a 80-as években is igen erős volt: Budapest forrongó világváros volt ahhoz a vidékies komótossághoz képest, ami nem is provokálta, el is takarta a rendőrállami jelleget. A vidéki apparátus egyrészt nem szokta ezt a soféleséget, másrészt nem volt komoly döntéshozás, sem az ehhez szükséges információk közelében (a komonizmusban is vízfejű volt az ország) – ezért sokkal kevésbé volt felvilágosult, nagyvonalú, sokkal „elvágóŹlagoŹsabb” és durvább volt. És ezért a közeg maga is erősebben kontrollált, és öncenzúrázottabb volt.
 Másfelől a csupa nagybetűvel szedett szövegnek pontosan az ellenkezője igaz. A csonkamagyar mélykuruc minimum 500 éve, de lehet, hogy 1500, csak ennyit mond: ELLENÁLLÁS, ELLENÁLLÁS, ELLENÁLLÁS, MINDENNEK ÉS MINDENKINEK, MINDIG. „Eb ura fakó” – ennyi a politikai ágenda. (Ahol a kutya, ez a csodálatos lény, megbízható, hűséges, szeretetteljes, nagy tanító, eminens tanuló, emberségünk angyali tükre stb. a derogálás, a káromkodás, a megvetés legfőbb metaforája. – Igen, mélyen hierarchikus lény, szuperintelligensen ismeri fel a magasabb intelligenciát és probléma nélkül adja az embernek a falkavezéri szerepet, kivéve, ha harcosnak idomították: támadjon minden idegenre.)
 Mivel „a hatalom” per def korrupt és elnyomó a magyarok hamis filozófiájában, ezért a neki való ellenállás „szabadságharc”. „A hatalom” jellemzően külső (török, osztrák, szovjet, zsidó, újabban Európa), de belül is kitermelődik. (Labanc, komcsi, szoclib stb. hígmagyarok vs. kuruc, „szabadságharcos” mélymagyarok.) A zsandár és a betyár, a rabló és a pandúr egyívású, ugyanannak a személynek és filozófiának két arca.
 Az ellenállásnak itt a pszichológiai és a politikai értelme összeér. A (csonka)magyar probléma pszichiátriailag írható le a legjobban, erről tanúskodik TGM cikkének címe is. Térjünk ki erre futólag még egyszer.
 Mindenekelőtt: „Az őrület az egyes egyéneknél ritka – ám koroknál, népeknél, pártoknál szabály” – ahogy Nietzsche mondja. (Foucault, Deleuze–Guattari, R.D. Laing, Fromm, Goffman stb. éppen a pszichiátriai betegségek esetében figyelmeztettek a „normalitás” terrorára. Arra, hogy a többségi viselkedési, gondolkodási szabályok milyen könnyen kriminalizálják vagy hospitalizálják a tőlük eltérőeket, intézményesítve elfojtásukat; szegényítve, túlkonformizálva az életvilágot; túl normatívvá téve a normalitást.)
 A magyar kultúrában tehát két képlet, ill. tendencia túl erős: a depresszív és a paranoid.
 Depresszív: passzív. Inkább a tétlenséget, a lemondást, a semmit választja. Nincs kedve. Általában. Felkelni. Elmenni társaságba, munkába, színházba, külföldre. Kényszeres, ismételget, járt utat a járatlanért el nem hagy, gyakran pótcselekszik. Halogat. Beismeri bűneit, de csak magának.
 Paranoid: aktív. Ellenségelvű. Konspirálnak ellene, élősködnek rajta az aljasok, hazugok, szemetek. Ha nem, akkor viszont ő csinálja ezt. Projektív. Negatív tematizációk. Mindent Az Egyetlen Nagy Kibékíthetetlen Ellentétbe kényszerít. Nem ismeri be bűneit: csak másokban látja meg azokat.
 (A kettőnek egy puha, kombinált és igen elterjedt változata a mániás-depresszív, ahol a fenti két tendencia egyénenként a legváltozatosabb időközönként és erősséggel váltakozik. Ritkán olyan súlyos és szenvedtető, mint a fenti két tiszta változat. Minél több, különbözőbb pszichiátriai képletből van tünetünk, annál kiegyensúlyozottabbak vagyunk, annál kisebb az őrület – az egy-ügyűség, a komplex tevékenységek, godolkodás és érzelemvilág leépülésének – veszélye.)
 Legjobb terápiák: kognitív és művészet-. Vagyis minél több kultúrát.
 A depresszív és a paranoid egyaránt a lelkiismerettel szemben működik. Titkolja, védelmezi, tagadja bajait, bűneit (azok esélyét). A titkolózás a legritkább esetben nem nyilvánosan vállalhatatlan életgyakorlatok átmentése.
 „A pszichoanalitikus kezelés során az ’ellenállás’ elnevezéssel illetik mindazt, ami az analizált személy cselekedeteiben és szavaiban akadályozza a tudattalan megközelítését.” (Laplanche–Pontalis) És azért konspiratív, mert a pszichológiai elfojtás mindig társadalmi elnyomás közegében működik és fordítva. A „kifelé” hazudozás-rejtőzködés nem különíthető el a „befelé” hazudozás-rejtőzködéstől, a titkolt rosszindulat a tudattalan elfojtás-elnyomástól.
 De hogy mitől van? Amit makacsul rossznak, gonosznak vagyok kénytelen érz/tékelni, annak nem ismerem meg minden motivációját, ezért vagyok egészséges. 
 
Jól működő konspiráció csak tudattalanul van. Van pl. az a típus, aki „fölfele” nyitott, elismerő, ölelő, „lefele” zárt, megvető, kirekesztő. Ezek az emberek konspirálnak. Persze hogy mi a „felfelé / lefelé”, azt folyamatosan egyeztetni kell, hiszen a konspiráció a legritkábban olyan, amilyennek Móricka elképzeli, hogy ördögi zsenik előre lezsíroztak mindent, és te a marionettjük, vudubabájuk vagy, ha nem vigyázol. Mo.-n a politikai-intézményi terepen azok – azon személyiségjegyek, szcenográfiák, „esztétikák” – konspirációja érvényesül, akiknek (melyeknek) a „felfelé” elég egzaktan meghatározható: ’több pénz és hatalom nekem/nekünk, minél kevesebbünknek’.
 A konspiratív mentalitást – joggal – jellemzően a paranoiához kötik. Ám a depresszív (tágabban neurotikus, ami Freud és sokak szerint sok tekintetben normálisnak számít, statisztikailag legalábbis) „normalitás” a „globális konspiráció” melegágya – épp azon vonatkozásaiban, amelyekben a paranoiával egyezik. Elfojtás-elnyomás, titkolózás, kényszeresség, negativizmus. A depresszió „transzcendentális jelöltje” az inercia, hanyatlás, halál. (A halál(á)t bánja és nem az élet(é)nek örül.) Ez csak részben jelenik meg nyíltan, cinizmus vagy/és dekadencia formájában, a nagy része szubliminális ellenállás, elfojtása-elnyomása minden „másnak”: minden elevennek. Rejtélyes és masszív kontaminációs (érintkezési-összekeveredési) szorongás kísérti. Etiko-politikailag is: kényszeresen szekretív – titkolózó, őszintétlen, manipulatív, bezárkózó, kirekesztő, ellenséges stb. Hogy ez a stílus „normálisnak” számít, az maga az őrület.
 Vö. „A profi politikus sosem azt mondja, amit gondol.” – Miért? Szégyelli, amit gondol? Igen. Akkor demokrácia- és életellenes összeesküvő, távol tartjuk a politikától. Menjen pszichológusnak.
 

Új politika

*

A fasiszta tétel (liberális és kommunista ugyanaz), a liberális tétel (fasiszta és kommunista ugyanaz) és a sztálinista tétel (liberális és fasiszta ugyanaz) egyaránt téves, ámde különféle vegyítési aránnyal megszállta a gyulladt csonkamagyar elmét (igen gyakran kettőt fogad el közülük, vagy mind a hármat egyszerre, a logikai ellentmondásra való tekintet nélkül), és így létrehozza az egyszerre apolitikus és túlpolitizált, kissé szennyes izgalmat, amely olyannyira jellemző a csonkamagyarok szűkebb – oly szűk – pátriájára. Ez nem volna annyira fontos, ha nem tenné a jelek szerint lehetetlenné a jelenlegi viszonyok tárgyilagos kritikáját.

Igaz.
 A kínos az, hogy ezzel a leírással lefedtük az egész ideológiai-politikai mezőnyt. A kínos az, hogy a rendszerváltás, az „új” rendszer kudarca nagyon mély, és távolról sem csupán (nagy)politikai természetű. Nem voltak döntő különbségek a pártok és a kormányzati ciklusok között. Nem lehettek, hiszen a mikropolitika, a mentalitásrend, a közfilozófia, a munkához, a múlthoz, a jövőhöz, a hatalomhoz, a pénzhez, a másikhoz való hozzáállás (gyakran, többé-kevésbé) beteges, hamis, korrupt, minden szinten. (Természetesen rengeteg pozitívum is mondható, események, emberek stb., Mo. összetett és sokféle is.)

*

Mármost a kommunizmust mint végállapotot úgy is ki lehet fejezni, hogy tisztán civil társadalom, legitim kényszer nélkül, ahol a szabad „elvegyülés és kiválás” a főszabály, ahol ebben a tekintetben megszűnik a sors.
 A modern intézményességgel szembeni ellenszenv és ressentiment Kelet-Európában nemcsak premodern, s ahogy nálunk – tipikus rasszista fordulattal – mondják, nemcsak „keleti”, hanem egyben rejtetten, talán tudattalanul modern, azaz ebben a vonatkozásban rejtetten, talán tudattalanul kommunisztikus. 
 Ez talán arra is rávilágít, hogy ez a szívós ideológiai vonakodás mit is jelent a kelet-európai társadalmak öntudatlan várakozásai tekintetében, amelyeket a demokratikus fordulathoz fűztek: hiszen az intézményesség – ugyan kritikátlan és úgyszólván néma – elvetése elvégre egyben a hierarchia elvetését is jelentheti.

Dünnyögj egy új mesét, civil kommunizmusét… De addig is – ne feledjük a szociáldemokráciáét: a munkások és a többiek ismerkedjenek egymással, a különböző kultúrák nagy teljesítményeivel, legyenek képben, éljenek színes életet, munkakörülményeik, bérviszonyok okésak legyenek stb.

*

Mindehhöz hozzáadódik a hagyományos politikával – a kései kapitalizmussal és a teljesen hitelét vesztett képviseleti kormányzattal („parlamenti demokráciával”) – szembeni jogos és indokolt kiábrándultság, sőt: növekvő gyűlölet. A kelet-európai politikaellenesség nem jobb politikát javasol a lejáratott, elavult rosszal szemben, hanem a politikának valaminő ellentétét. Az új szociális mozgalmak átterjedése Magyarországra ezen majd változtathat valamit, egyelőre a „civil társadalom” és a „politika” alaptalan és indokolatlan ellentéte hittétel, amelyből hazugság válhatik, ha nem látjuk be, hogy itt régi és új politika kontrasztjáról van szó. Ismétlem: ez nem terminológiai és műveltségi kérdés.
 Új politika önmagában abból nem lesz, hogy valaki az intézményeken kívül helyezkedik el. A résekben. Csak abból, ha szembefordulunk a fönnálló intézményrendszerrel. A kivonulás érthető és helyénvaló taktika a gyöngeség pozíciójában. Nem kell ahhoz a hierarchikus társadalom hatalomképzetét elfogadni – mert a létező hatalomfajták egyikére sem érdemes szert tenni, ez csakugyan bizonyossá vált…

Új politikát, egyetértek.
 De ez az egész kicsit túl 68-asan hangzik. (Amúgy ránk férne egy kis 68-asság, amikor a fiatalok körében divat volt politikailag tudatosnak és társadalmilag felelősségteljesnek lenni, mégha nem is igazán sikerült, pl. mert a naivitás és a radikalizmus nem túl életképes keveréke volt.)
 Elékszem, anno TGM összegyűjtött filozófiai írásairól szóló eszmefuttatásaimban magam is ironizáltam TGM parlamenti demokrácia iránti lelkesedésén, utalva arra, hogy azt simán meg lehet csinálni, hogy ne működjön (jól), vagy olyan érdekek érvényesítésének terepe legyen, amelyekről nem szól a képviselői megbízás. És egyáltalán, idéztem Foucault-t, „[e]gyetlen intézménybe sem építhetők be a szabadság gyakorlásának inherens garanciái. A szabadság garanciája a szabadság.” Ez igaz, ezért most az ellenkezőjét teszem.
 Van parlament, ami jól működik. Összehasonlíthatatlanul jobban, mint a magyar.
 Satöbbi. Nyugat-Európában jobban működnek a hivatalok. A hivatalnokok. Hivatásukhoz méltóbban, rendeltetésüknek megfelelőbben. Az Egyesült Államokban is, ami azért jó példa, mert az egy nagyon szedett-vedett ország, rengeteg bugyutácsaka, korlátolt, képzetlen emberrel (is), kulturálisan sokféle, és mégis mennyivel jobban működik. Mert összességében sokkal jobb, nyitottabb, pozitívabb a kommunikáció, a személyiség, a világkép.
 Új politika „csak abból [lesz], ha szembefordulunk a fönnálló intézményrendszerrel”? Az első intézmény, ami eszembe jut, munkahelyem, a Miskolci Egyetem. Azzal hogyan kéne szembefordulni? Az ellenkezőjét célozza tanári praxisom: mindenkit afelé igyekszem terelni, hogy használják az intézményt, rendeltetésének megfelelően. Nincs igazán kihasználva. Ne dőljenek be az ellenállóknak és a bürokratáknak, hogy a magyar olyan unalmas. A „magyar” körül izzik a levegő, mi meg itt kevésbé vagyunk fontosak, mint valaha? Nem érdekes a nyelv, az irodalom, a művészetek, a kultúra? De bizony; és az az unalmas, ha át akarjátok lébecolni az egyetemi éveiteket és az életeteket, csak megúszni, és nem használjátok (ki) normálisan az intézménye(ite)ket.
 Na és a romló íráskultúra – mellyel TGM írása és ez is indít – vajon nem éppen annak következménye, hogy a tanulók többé-kevésbé (összességében egyre inkább) szembefordulnak az iskola intézményével? Avagy kivonják magukat? Pontosan annak mintájára, ahogy a felnőtt társadalom is viszonyul „saját” intézményeihez, mint afféle „külső”, elnyomó autoritáshoz?
 Az iskolának, az okatatásnak, a tanároknak, a tudásnak egyre rosszabb a presztízse. Miért? Talán idejétmúlt intézmények lennének ezek? Amellyel egy újfajta politikának szembe kellene fordulnia? Nem inkább el / vissza kéne foglalni az intézményeket? Rendeltetésüknek megfelelően használni őket?
 Ugyanígy a többi intézmény(rendszer) esetében. Nem a politikával van a baj, hanem azzal, hogy a magyarok már a politika fogalmát is korrumpálták. A politika a közügyek intézését jelenti – mi is lehetne ezzel a baj. Magyarországon viszont a politika fogalmát arra az esztétikailag és etikailag legszarabb stílusú (csajok, nők, hol vagytoook!?!) nyomingerkedésre és fontoskodó, üres háborúskodásra korlátozzák, amelyben a közügyek intézése csak ürügy az „ügyeskedésre”, az élet pardont nem ismerő kíméletlenségének demontrálására. Ezt egy (szedett-vedett, de jól körvonalazható) filozófia, illetve lelki beállítódás egymást kölcsönösen erősítő egyvelegének látom. Bevallom, döntő pontokon nem igazán tudom követni a motivikáját, noha nap mint nap sokhelyütt látom, és hosszasan tudnám ragozni a fenomenológiáját.
 „[A] létező hatalomfajták egyikére sem érdemes szert tenni”? (És 40-en felül ne bízz senkiben?) Én is türelmetlen vagyok a (nagy)politikában és a „magas” intézményes pozíciókban létező hatalomfajtákkal. Hatalomgyakorlási módozatokkal. Amik mindenütt ott vannak, fent is lent is, áthatóan jellemzik a magyar intézményeket és közösségi tereket. Ahelyett, hogy szépen, értelmesen működnének, csinálnák a dolguk. Az nem az intézmény problémája, hogy ürügyeket, nem ügyeket szolgál. Ahogy nem a nyelv, a szó hibája, ha helytelenül használják.
 A „hatalom” szónak ez a használata amilyen általános, olyan félrevezető. A hatalomnak csak egy aspektusa, amihez kizárólag társítani szokták a törtetők, szimpla „birtoklói” és szimpla irigyeik: jelentős döntéshozói pozíció, szék, intézmény. Kb.: „politikai” hatalom. De itt is a „politika” egy roppant szűkös fogalma torzítja a tisztánlátást. A „politika” és a „hatalom” sokkal egyetemesebb jelenség, úgyszólván univerzálék. A politika a családban kezdődik, és minden társas térben ott van. A hatalom problematikája mire nem terjed ki? Létező komolyabb hatalomfajták? 1. Zseniális, jó fej és népszerű színésznek lenni. 2. Gyönyörű, vonzó, kedves és okos nőnek lenni. 3. Neki nagyon tetszeni. 4. Mesehős módjára meggyőzni mindenkit Szörnyű Valóságban, hogy Szörnyű Valóság csak egy rossz álom volt: a mese – mint mindig is érezted – igaz: győzött a jó, itt a kezdet, fuss szét véle. 5. Játszani zongorán Nyman Az ígéret c. darabját vagy/és Schubert B-dúr Impromptujét (Op. 142). 6. Megnevettetni évek óta szomorú embert. 7. Igazat beszélni. Stb. Ezeknek mindegyikére érdemes szert tenni. Sőt, ha kifejezett igény mutatkozna rá, szívesen elvállalnék nagy politikai-intézményes hatalmat is, a puszta tény is azt jelentené, hogy nem a törtetés, fontoskodás, önzősködés a lényege. A „hatalom”-mániásoknak „fogalmuk sincs”, mennyire dinamikus, likvid dolog a hatalom és a pénz, ha mindenkinek van belőle és mindenki számára elérhetőek.
 Némiképp meglepett, hogy a fölöttébb koncepciózus és intelligens TGM az eljövendő politikáról ilyen homályos, elnagyolt képet, javaslatot bír csak adni. A patológiák felismerésében és elősorolásában – mint a legkitűnőbb szakorvos – remek, de a gyógyítását illetően – az orvostudomány mai állásának megfelelően – már korántsem olyan részletgazdag. Együttérző medikus, elmondok én is néhány hókuszpókuszt. 
 Az új politika úgy legyen forradalmi, hogy mintaszerű. Ne úgy, hogy törés-zúzás-vér, és még 5 év múlva is káosz van, ehhez én már fáradt vagyok, immár az örömteli munka gyümölcseit akarom ízlelni. A drámai szerkezetet nehéz kikerülni, az valószínű, annyira a drámára (főleg a tragédiára) van gyúrva a közeg. De a bűnt könnyű. A jó példa erősebb, mint a rossz. De a rossz példa is hat. A háborúban csak vesztesek vannak, a játékban csak győztesek. Aki azt mondja, hogy ami az egyiknek jó, a másiknak rossz, az valamit nagyon nem tud: hogy hogy lehet mindegyiknek jó; és amíg ilyen tájékozatlan a dologban, addig ne okoskodjon róla. A jó fogalma szerint a leghatalmasabb. Maga a szelekciós előny. Csak a jó ember a boldog. Csak a boldog ember cselekszi a jót. Arról a könnyedségről, természetességről ismered fel. A legnehezebb a legkönnyebb. A legdrágább ingyen van. Merj mások előtt gondolkodni. Hiteles akkor vagy, ha több értéket adsz, mint kapsz. Ha hiteltelen vagy, akkor tönkremész. Stb.