Mind egy kupacban lakunk, csak Ludoviknak van saját szobája. Már-már groteszk, hogy mennyire művelt. Az ajtajára cédulát tűzött, ezzel a mondással: Mindenütt a feltétlent keressük, és mindig csak feltételeket találunk. Novalis. Letépjük a fecnit, mert nem értjük, ami rajta áll, Ludovik visszaragasztja, újra meg újra. Örökös pesszimizmusa kiborító. Ahányszor csak valamelyikünknek beindul a fantáziája és terveket kezd szövögetni a jövőt illetően, Ludovik kineveti, és elmagyarázza neki, hogy élete egész hátralevő részében  pontosan ott, abban a patkányodúban, abban a büdös koszfészekben fog rostokolni, és egy szép napon megdögleni, anélkül hogy valaha is képes lenne feltornáznia magát egy rosszul fizetett anatóliai segédmunkás szintjére. Egész életünkben csak üllők leszünk mások kalapácsa alatt, nem vagyunk egyebek, mint egy reménytelen csődtömeg, és ezt ugyanolyan jól tudjuk, mint ő. Ez azonban nem jelent semmit, ugyanis létezik olyan, hogy belső meg külső. Külsőleg, való igaz, sok mindenben hiányt szenvedünk, nincs autónk, meg tiszta ágyneműnk meg hősugárzónk, belsőleg azonban, ott, ahol másokban koromsötét éjszaka honol, szorongás meg ridegség meg korrupció, mibennünk napfényes, örökzöld liget mosolyog. Legyünk ezért hálásak, és ne siránkozzunk.
Ludovik volt az első a házban, mondhatni ő fedezte föl. Javítóintézetből lépett le, és tizennyolcadik születésnapjáig ebben a házban akarta meghúzni magát. Aztán csatlakozott hozzá Amir, valami furcsa tévedés folytán. Az első telet kettesben töltötték a házban. Amir azt mesélte nekünk, hogy Ludovik egyik este farkasordító hidegben, jeges szélben egyszer csak kiment. Egy szál vékony pulóverben és minden köszönés nélkül. Ő meg csak várta, de aztán egyre nyugtalanabb lett, és kiment utána, az ösztöne megsúgta neki, hol találhat rá.  A fennsíkról a főút irányába futott, azután pedig le az egyik völgybe, ahol egy háborúellenes emlékmű van, szoborkert hatalmas gránit- meg bazaltszobrok tucatjaival,  kivétel nélkül eltorzult, megcsonkult, kínok közepette haldokló katonákat és lovakat ábrázolnak. Ott talált rá Ludovikra, a sok nyomorúság közepette, hátán feküdt a hóban, lassan megfagyva, de tiszta tudattal, és megmentette.
Ez volt az első ilyen eset, és sosem fogja elfelejteni Ludovik tekintetét, azt az átszellemült csillogást, azt a néma hálát a szemében. Szolidaritásból feküdt a halott és haldokló kövek közé, mondta Ludovik. Hogy kipróbálja, milyen halottnak lenni, kőnek lenni.
– Szóval lábra állítom – meséli Amir –, ő meg csak visszarogy. Rémülten körülnézek, de egyedül vagyunk az egész vidéken.  Leveszem a cipőjét, és elkezdem dörzsölni a lábfejét, a lábszárát, hogy felmelegítsem, addig dörzsölöm, amíg ki nem merülök bele. Aztán ráhúzom a kabátomat, a feje köré tekerem a sálamat, a karját meg a vállamra fektetem, és így indulunk el, bele a világos, széljárta éjszakába, vissza hazafelé. Egész úton beszél, lázasan delirizál, hogy mindennek vége, hogy elveszítette a hitét, hogy minden csak placebo.
– Úgy hazudnak, hogy a mennyezet leszakad … az örök életről meg az igazságos háborúról, szabadságról meg demokráciáról meg emberi jogokról, miközben felperzselik a világot, kiszívják a vérét … Minden csak porhintés, hogy zavartalanul mehessen tovább a kizsákmányolás meg a leigázás … Vagy nem így van, nem így?
– Dehogynem, igazad van … Gyere, erre kell mennünk … Kapaszkodj belém!
– Azt mondják, az ember méltósága sérthetetlen, de azt értik rajta, hogy a pénz méltósága sérthetetlen.
A pénz méltósága sérthetetlen.
A pénz méltósága sérthetetlen.
A pénz méltósága sérthetetlen.
A pénz méltósága sérthetetlen.
A pénz méltósága sérthetetlen.
A pénz méltósága sérthetetlen.
A pénz méltósága sérthetetlen.
A pénz méltósága sérthetetlen.
A pénz méltósága sérthetetlen.
Ne imádj rajta kívül más istent.
Ez a tízparancsolat … és mindig férfiak azok, öreg … gyermektelen … invertált férfiak, akik a természeten kívül állnak … akik nem értik a természetet, érted …?
– Értem, persze – hazudom neki. 
– A boldogtalanságukat hatalommal meg pénzzel meg dicsőséggel akarják kompenzálni, bosszút akarnak állni a természeten. Összeesküvést szőttek, de én a nyomukban vagyok…
– Csak menjünk tovább, nem vagyunk már messze…
Az arcom fáj, a kezem elgémberedett a hidegtől, Ludovik szavai úgy hangzanak, mintha egy fal mögül jönnének. Kiérünk az országútra, minden teljesen kihalt. Meg akarok állni, hogy egy arra menő autóra várjunk, de Ludovik rögtön le akar ülni. Nem eresztem el, magammal vonszolom, a földeken át, a magaslaton keresztül, érzés után. Meséljen tovább, ordítok rá, ő meg az iskoláskoráról kezd beszélni, hogy osztályokat hagyott ki, már tizenkét évesen falta a filozófiai és tudományos műveket, micsoda nagy karrier, az egész világ nyitva állt előtte. Ám egy decemberi éjszakán, nem sokkal a tizenhetedik születésnapja után belopózott az internátus számítástechnikai központjába, és egyik komputert a másik után cipelte ki a belső udvarra. Ott azután a frissen esett hóban lelocsolta őket benzinnel és meggyújtotta, átadta őket a lángoknak, hogy megsemmisüljenek a szavak, az eszmék, az információk, az összes értelmetlen hazugság, az egész szörnyű szerencsétlenség. Vállon veregettem:
– Kurva jó ötlet volt, szívesen ott lettem volna!
Kiáltásom visszhangzik a síkon, így vonszoljuk magunkat lépésről lépésre a cél felé, és közben azt érzem, hogy Ludovik egyre könnyebb lesz, lépése egyre határozottabb, jót tesz neki a beszéd, lényeg a figyelemelterelés. Amikor meghallotta az első kiáltozásokat, elszaladt. Faszán lángolt a máglya, igazi szentivánéji tűz volt, és még messziről is hallatszott a felrobbanó komputerek ropogása. Ha a tudás hatalom, akkor ő nem akarja a tudást, a „hatalom” számára a gonosz szinonimája. Két órával később elkapták. Aztán megint meglógott. Amikor a nyomára bukkantak, véletlenül tettlegessé vált. Erre föl gyógyszerekkel lenyugtatták, és egy javítóintézetben helyezték el. Az otthont másképp hívták ugyan, de a lényeget tekintve javító volt. Lakatosnak kellett volna kitanulnia ott. Egy fiatal pszichiáter kiégési szindrómát diagnosztizált nála. Pontosan az a diagnózis volt, amire rá akarta vezetni, hogy örömöt okozzon neki, úgy ment utána, mint szamár az orra elé lógatott répa után.
– Az egyetlen, ami ugyanis kiégett, az az ő agya volt!
– Na, képzelem, mekkora seggfej lehetett!
Röhögünk, amennyire a lefagyott szánk engedi, versenyt röhögünk, és ez felmelegít. Már magunk alatt látom a fekete lyukat, ami csakis a házunk árnyéka lehet, botorkálva, szaladva már majdnem ott vagyunk, lefelé haladva mindig könnyebb az élet. Aztán az első adandó alkalommal meglógott, ezúttal igazán, máig is kereshetik. Csak egy láda kulcsot meg álkulcsot hozott el, emlékül a lakatosműhelyben eltöltött idejére. Beesünk az ajtón, behúzom magunk mögött. Odabent sincs melegebb, de legalább védve vagyunk a széltől.

***
Enyhe este van, a vasúti töltés sötét körvonala fölött csálé holdsarló függ. Alacsonyan repülnek a fecskék, amerikai konyhánkban ég a villany. Odanyomulunk az ablakhoz, és belesünk. A mosogatónál egy férfi áll, és mosogatja a piszkos edényeket. Az a fazon az, akit a vonatból láttunk. Feltűrte az ujját, tiszta, csíkos kötényt kötött maga elé, és folyton ugyanazokat a mechanikus mozdulatokat ismételgeti. Fönt, lent, kívül, belül, kicsit lerázogatja, aztán a csöpögtetőre vele. Már halomban áll a tányér meg a lábas.
– Most mondd. Egy köcsög mosómedve.
– Mosogatómedve, hahaha!
Rászorítjuk az orrunkat a koszos ablaküvegre. Most megtörli a kezét, lehajol, balra fordul, jobbra fordul, keres valamit. Már egész otthonosan mozog nálunk, olyan, mintha másnak az ablakán kandikálnánk be. Letörli az utolsó vízcseppeket is a mosogató széléről, és még egyszer megszemlél mindent. Ugratjuk egymást, nézd már, egy csavargó vasalt kötényben, ez új. De egyáltalán nem úgy fest, mint egy csavargó. Fölnéz, úgy látszik, meghallotta a röhögésünket. Rávigyorgunk. Mielőtt odaérnénk az ajtóhoz, már ott áll a küszöbön, kisimítja hullámos, szőke haját az arcából. Mellette, egy fejjel magasabban nála, a szörfdeszkája támasztja a falat.
– Albert a nevem, egyszerűen csak Albert … Bújjatok be!
Bújjatok be, ez jó.
Közli, hogy megpucolta a vécénket, legfőbb ideje volt már, mondja, miközben bemegyünk. Tényleg, a vécécsészének új fedele van, és a fedél rendesen le van csukva. Legfeljebb két napot adok neki. A konyhában Igor a vállára teszi a kezét.
– Ide figyelj, Alfréd …
– …bert, Albert.
– …Albert. Nem kell itt neked semmit ledolgozni, anélkül is elalhatsz nálunk. Nem vagyunk mi olyanok.
– Ó, szívesen csinálom, pillanatnyilag úgy sincs más dolgom. 
– Pillanatnyilag egyikünknek sincs más dolga, tudod? Ezért vagyunk itt.
Igor odanyújt neki egy dobozos sört.
– Hagyd abba a pancsikolást, és lazíts, nem vagy te házi tündér.  Magától is megszárad a cucc. És vedd már le azt a hülye kötényt.
– Igyatok nyugodtan, ne zavartassátok magatok, én nem iszom.
– Hogy érted, hogy nem iszol? Kérsz talán valami mást? Bort, pálinkát, vodkát?
– Nem iszom alkoholt, inkább mondjátok meg, hol a helye az edénynek…
Csak úgy odaveti, amúgy mellékesen és minden tisztelet nélkül, gyűlölöm az ilyet. A csillogó kék szemével, a szőke sörényével, a laza, háromnapos bortválatlanságával, a pimasz hangnemével, a ruganyos lépteivel maga a két lábon járó provokáció. Kitépem a kezéből a konyharuhát. 
– Nem hallottad, Alfréd? Ez ráér holnapig. 
Lebénul, az arca hirtelen egész kifejezéstelen lesz, mint aki tízig számol magában. Aztán felemeli a kezét és a konyharuháért nyúl. Mosolyog, de a tekintete olyan, mint egy jeges fuvallat.
– Albertnek hívnak … Szabad lesz?
Nem tudom, miért, de elengedem a konyharuhát. Mintha a tekintete lazított volna a szorításomon. Vállon vereget.
– Tudod, amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra… Hogy hívnak egyáltalán?
– Engem? … Távnak.
Amir elrángat, odaülünk az asztalunk mellé. Ludovik már ott ül a törzshelyén, az egykori házi szentélyben, beszorulva a két fal közti sarokba. Elővesszük a maradékainkat, eszünk, iszunk, és jól érezzük magunkat. Megpróbálunk nem törődni Alberttel, de nehéz úgy fesztelennek lenni, ha közben valaki az orrod előtt  mániákusan takarít, minden csikk elnyomása után kiüríti és kitörli a hamutartót, és közben folyton kérdéseket tesz föl, például hogy hová valók az üres üvegek, meg hogy van-e hólapát a házban, a naptárakat továbblapozza a megfelelő hétre vagy megfelelő hónapra, és a kis letéphetős naptárat a 365 távol-keleti mondással, amit már majdnem kívülről tudtam, nyegle „lejárt már” felkiáltással a papírkosárba hajítja, mintha az ősi életbölcsességek valaha is lejárhatnának, én meg ahelyett, hogy képen törölném, csak odamutatok az órára, és így szólok:
– Az is lejárt.
Ilyen nincs. Tényleg föláll egy székre, és leakasztja az órát a szögről. A szemétdomb épp szemközt van, mondja nevetve Igor. Albert somolyog, tréfának hiszi a megjegyzést. Hogy mindjárt megnézi, meg lehet-e javítani. Meg hogy van-e valami szerszám a házban.
Nincs!
Visszavonulunk a kertbe. Odakinn virágillat leng. Minden olyan békés, mintha igaz se lett volna a múlt éjszakai rémálom. Az esthajnalcsillagot keressük az égen, Igor úgy gondolja, hogy a legfényesebb pont lehet az, de a legfényesebb pont hunyorog, és nemsokára eltűnik. Oldott hangulatban vagyunk, és kényeztetjük Ludovikot, baromira örülünk, hogy ebben a pillanatban nem odaföntről, az egyik csillagról pillant le ránk. Tényleg a saját erejéből, önszántából jutott ki a lakókocsiból? Szeretnénk hinni, mindig a legjobbat feltételezzük. Igor áthajítja az üres üvegét az utca másik oldalára, hangosan csörömpöl, egy madár felröppen, és egyszer csak ott áll előttünk Albert. 
Összerezzenünk. Nem értem, mit settenkedik, mért áll meg aztán némán, mint aki ott sincsen. A többiek is ugyanezt érezhetik, mert hirtelen nekiesnek, inkább reflexből, semmint akarva, félig játékból, félig komolyan, valami titokzatos érzelmi felindulásból, talán mert Ludovik megint velünk van, mi meg boldogok és féktelenek és részegek vagyunk, talán mert Albert hirtelen felbukkanása megijesztett, és nem bírjuk az ilyesmit, mert akár egy polip is lehetne, talán csak azért, mert nem védekezik, még a kezét sem emeli fel, hogy védje magát, mindenesetre minden oldalról nekiesünk, mígnem a földre rogy, arccal lefelé, és élettelen kupacként fekve marad.
Vállon veregetem.
– Ne szívd mellre, Alfréd! Tudod, nem kéne minket úgy…
Süketnéma módozatba kapcsolt. Föléje hajlok.
– Hé, Alfréd, minden oké?
Megrázom, a teste ernyedt.
– Világítsatok már ide! 
Igor idegesen kattogtatja az öngyújtóját.
– Mi lesz már!
A földön kuporgunk, a hátára fordítjuk a testet. Igor Albert arcához tartja az öngyújtót. Albert szeme nyitott és merev. Úgy érzem, minden forogni kezd velem. 
– Nem lett volna szabad olyan durvának lennünk – suttogja Amir reszkető hangon.
Ludovik félretolja, és fülét Albert mellkasára szorítja.
– Na … mi van?
– Nem hallok semmit.
A láng kialszik, Igor feljajdul, megégette az ujját. 
Kétségbeesetten állunk a sötétben.
– Micsoda … Nem hallasz semmit?
– Megöltétek! Az van!
– Te is benne voltál, szóval pofa be!
Síri csend.
– El kell kaparnunk.
Egyszer csak valami motozás hallatszik a földről.
– Na, megijedtetek?
– Albert?
– Most végre megjegyeztétek a nevemet, gratulálok!
Halljuk, ahogy föltápászkodik, kezével leporolja a ruháját, és leveri a koszt a nadrágjáról. Kutyabaja, a hangja éppolyan kedélyes, mint korábban volt, mintha nem történt volna semmi.
– Ti aztán murisak vagytok. Mi van veletek egyáltalán? Mióta laktok már ebben a lepusztult házban? Egész belekékült a kezem a mosogatásba, nem csodálkozom, hogy inkább koszos tányérból esztek.  Még a szükségét sem végezheti nyugodtan az ember. Titeket nem zavar ez? Azt hiszitek, azért születtek meg, hogy így éljetek? Az egész életeteket így akarjátok leélni? Évről évre tizenhat oldalas kérvényeket kitölteni, hogy némi alamizsnát facsarjatok ki az államból? Állandóan attól tartva, hogy valami egy eurós meló szakad a nyakatokba? Nem szégyellitek magatokat? Van kezetek meg lábatok, négyen vagytok, az annyi mint nyolc kéz, mit gondoltok, mire lenne képes nyolc kéz némi intelligenciával párosulva? Sikertörténet is lehetnétek, így együtt, juthatnátok valamire, a képességetek meglenne rá, tudom. A világ odakinn ki van éhezve az ötletekre meg a tettekre. Ehelyett ti elfecsérelitek az időtöket, elisszátok az eszeteket, és rossz példát mutatva másokat is demoralizáltok…
– Befejezted?
– Tulajdonképpen mire vártok? Hogy valaki a hónotok alá nyúl, hogy megszán titeket? Ti talán megszántatok már valakit? Ha ti nem segítetek magatokon, akkor elvesztek, nem lesz senki, aki akár csak a kisujját is megmozdítaná értetek, ahogy ti sem mozdítottátok meg a kisujjatok másokért. Szabályosan belepusztultok az önsajnálatba. A társadalom, a rendszer, a sors áldozatai, ez aztán tetszene nektek! A saját gyávaságotok áldozatai vagytok, nincs vér a pucátokban, hogy kimenjetek a dzsungelba és felvegyétek a harcot, ez minden. Csakhogy az élet olyan, mint a kutya: ha észreveszi, hogy féltek tőle, akkor megharap. Az életet meg kell fejni, mint a tehenet, mert minél többet fejik, annál többet tejel. Csak rajtatok múlik, hogy ebből a pokolból … ebből a szégyenletes, emberhez nem méltó pokolból kijussatok. Ideje, hogy kezdjetek valamit az életetekkel!
– Tulajdonképpen fordítva van – mondja Ludovik –, az élet kezd valamit veled. Tíz esetből kilenc kész csődtömeg. 
– Na, ez a tízedik, ez legyetek ti!
– Négyen vagyunk.
– Annál rosszabb a tényekre nézve! Gondolkodjatok el ezen, barátaim. lefekszem, mert korán kelő vagyok. Ki korán kel, aranyat lel!
– Látjuk, mire mentél a bölcs filozófiáddal.
– Csak azt ne képzeljétek, hogy olyan vagyok, mint ti. Nekem csak pechem volt.
– Az elején mindenki így beszél. Először azt mondják, pechem volt, aztán, hogy pechsorozatom, valamikor aztán már nem mondanak semmit, mert belátják, hogy egyszerűen reménytelenek. Lúzerek!
– Gondolkodjatok el a szavaimon. Nem akarhattok örökké kulturálatlan prolik maradni, akiknek fingjuk sincs semmiről. Akik még a gordonkát sem tudják megkülönböztetni a hegedűtől, akik csodálkoznak, hogy életlen a halkés, akik összekeverik a filisztert meg a minisztert, a radiátort meg a gladiátort…
– Hogy te mennyire el vagy tájolva! 
Hóna alá kapja a szörfdeszkáját, és sarkon fordul.
– És ne rágódjatok annyit, hanem cselekedjetek inkább – szól még vissza. – Nézzetek rám. én sosem keresem az istent, mert tudom: a végén csak magammal találkoznék.
Bemegy, a ház visszhangzik a fütyörészésétől. Felpattanok.
– Isten? Frászt, balfék vagy, hallod? Utcatöltelék! Szemétre való! Tudod mi az?
Odaállok a padlásablak alá, és behajítom a nyitott ablakon a félig teli üvegemet.
Csrrr!
– Most már tudod. Köcsög jöttment!
Albert odalép az ablakhoz. 
– Egyébként, mielőtt elfelejteném, ki az a szépség a képeken?
– Bírnád, mi? Hozzá te nem érsz fel!
Halálra röhögjük magunkat.
– Prémiumkategória, rögtön lepöckölne!
– Hagyjad csak a képeket, ahol vannak, mert különben megint lesz kapsz!
– És a szörfdeszkádat piacra dobhatod, ilyesmire nincs szükség itt fönt.
Sokáig nyerítünk még, élvezve a saját hangunkat az egyébként csöndes éjszakában.
       (regényrészletek)

          BLASCHTIK ÉVA FORDÍTÁSA