Tábor Ádám
A teret teremtő fal avagy a logoszt energetizáló daimón
Kotányi Attila pozitív aszimmetriája
A szobámban, ahol ezt írom, amikor az éjszakai alvás után – Kotányi
Attilához hasonlóan inkább délben, mint reggel – felébredek és kinyitom
a szemem, első pillantásom minden nap az ágyammal szemközti falra esik.
Ezt a falat Attila húzta, amikor megszülettem. Amióta anyám halála – és
Attila agyvérzése – után másfél évvel visszaköltöztem ide, ahol egész gyerek-
és diákkoromban éltem, újra az Attila fala által létrehozott térben alszom
és dolgozom. Ez persze nem szokott eszembe jutni: a legtermészetesebb,
legalapvetőbb dolgok annyira szervülnek bennünk, hogy csak ritkán reflektálunk
rájuk.
Ezzel a fallal Attila 1947 nyarán kettéválasztotta lakásunk legnagyobb
szobáját nagyanyám szobájára és a gyerekszobára. Egyszerű válaszfalat húzott,
kétszárnyú ajtóval. Az addigi nagy alapterületű szoba fűtését az átellenes
sarokból biztosító kályhát át kellett rakatnia a válaszfalhoz. A kályha
maga a másik szobába került: a két új szobát elválasztó ajtó mellett szinte
a mennyezetig érő cserépsor-oszlop melegítette az öt évvel később már jó
ideig húgommal közös gyerekszobát. Nem túlságosan. A két többszárnyú ablakú
sarokszobát ugyanis még egy saját jogú, igazi kályha sem fűtötte volna
át télen, annyira húzott a rossz nyílás-zárókon át be a hideg levegő. A
kémény miatt viszont nem lehetett más megoldást találni, úgyhogy negyedszázadig
sokat fáztam, fáztunk. Viszont volt külön szobám, szobánk.
Kotányi Attila nagyon kevés megvalósult építészeti tervének egyike
ez a fal. Természetesen barátságból tervezte; apáméknak csak a kőműves
és a kályhás munkáját kellett megfizetniük.
Ez a fal a 14 évvel később emelt rossz emlékű berlini fal ellentéte:
nem elvette a teret mások elől, hanem teret adott másoknak: nekem, nekünk.
Nem megosztott egy közösséget, hanem tovább tagolta és ezzel növelte a
terét. „Ez az osztó magatartás tehát a pozitív, etikai magatartás” – ahogy
Kotányi Attila mestere, Szabó Lajos mondja, mert „az Isten képére teremtett
embernél embervoltából adódik a végtelen oszthatás, végtelen aktivitás.”
Másutt ugyanezt így fogalmazza: „Én magam osztott vagyok és tovább osztok
– az osztás aktív-passzív mozzanata –, és a továbbosztásom a kísérletem,
hipotézisem, alázatom, rangsorolásom, hierarchiában-létem, szeretetem.”
Kotányi Attila is hierarchiában létezett; a magasabb, a szellem iránti
alázat, a bátor kísérletező élet és megismerő gondolkodás, a kinyíló aktivitás
és – sokszor akár önző élet- és „énmámora” ellenére – segítőkészség és
szeretni tudás jellemezte.
A Kotányi Attilával kialakult, örökölt barátságnak – amelynek ez az
általa emelt fal a jele – és a fal révén megosztott szobának részben közös
közvetlen előtörténete van. 1945 őszén, pár hónap híján két évvel e fal
felhúzása előtt, fél évvel a világháború vége után Szabó Lajost és legközelebbi
barátját, szellemi és szerzőtársát: apámat, Tábor Bélát valamint anyámat,
Mándy Stefániát – mindhárman a náci lágerekből tértek haza – Kotányi Attila
első mestere, Hamvas Béla elvitte Kenyeres Imréékhez, a Diárium című kitűnő
folyóirat főszerkesztőjéhez egy összejövetelre. Ez alkalommal ismerkedtek
meg – mások mellett – Weöres Sándorral, a 20. század második felének legnagyobb
magyar – és a század egyik legnagyobb európai – költőjével is. Hamvas,
Szabó és apám épp akkor alapítottak Haris közi lakásunkban egy hármas szellemi
munkaközösséget, amely mára Csütörtöki Beszélgetések néven vonult be a
magyar szellem történetébe. E szellemi munkaközösség célja – az első vitaindító
előadást tartó Szabó Lajos bevezetőjének megfogalmazása szerint – az volt,
hogy „létezés és élet olyan szélső pontjait fogják kutató magatartásuk
egészébe, melyeknek egységes megragadására és kölcsönös produktívvá-tételére”
a korabeli szellemi életben nem történt kísérlet. Az ezoterikus Csütörtöki
Beszélgetések mellett kissé szélesebb sugarú körben is terveztek – talán
már folytattak is – eszmecseréket, vitákat szellemi, művészeti, társadalmi
kérdésekről. Sok egyéb között ez is szóba került akkor a Kenyereséknél
folytatott társalgásban, melynek során apámnak feltűnt egy Hamvas mellett
ülő markáns, impulzív, friss szellemiséget sugárzó, aktívan véleményt formáló
és jó kérdéseket feltevő fiatalember. A tágabb harisközi vitákról hangosan
együtt gondolkodva ezért hirtelen rámutatott Kotányi Attilára: „hívjuk
meg őt is!”
Ezt a további életsorsát döntően befolyásoló meghívást és apám későbbi
segítő barátságát az Életünk c. folyóirat 1989-es Szabó Lajos-különszámában
megjelent interjú-esszéjének legvégén Attila még 44 évvel később is fontosnak
tartotta külön megköszönni.
Így került Kotányi Attila a Haris közbe, életünk sugárkörébe és abba
a szobába, amelyet szüleim kérésére majd’ két évvel később fallal kettéosztott.
Nagyon sokat időzött és beszélgetett ebben a szobában, amikor az a szoba
éppen nem Fülep Lajos – a háború előtti jobboldali autoriter Horthy-rendszerben
vidéki lelkészként belső emigrációba vonult nagy művészetfilozófus, fiatal
korában Papini, Ady Endre, Lukács György és Croce barátja – ideiglenes
pesti lakosztályaként funkcionált avagy épp nem ott szerveződött a teljes
modern magyar művészetet összefogó Európai Iskola.
Kotányi Attila addig Hamvas Béla tanítványa volt. A szakrális irányultságú,
egzisztenciális majd tradicionalista gondolkodó és csodálatos esszéista
Hamvas a negyvenes évek első felében egyre inkább a nem baloldali, de nem
is nacionalista, a faji és szélsőjobb eszmékből kiábrándult vagy azoktól
eleve idegenkedő, szellemtörténeti beállítottságú magyar egyetemi fiatalság
elitjének szellemi vezérévé kezdett válni. Az ifjú építész hallgató Kotányi
Attila nem csak falta az írásait, hanem fel is kereste a szerzőt, aki igazi
tanítványra talált benne. Attila mindennapos vendég lett Hamvasnál és feleségénél,
Kemény Katalin írónőnél, rendszeresen náluk ebédelt, kéziratban olvasta
és gépelte első mestere írásait. A háború után legelső útja az ő csillaghegyi
házukhoz vezetett. Amint mesélte, messziről meglepődve úgy tűnt a számára,
hogy az egész domb be van havazva – közelebb érve azonban kiderült, hogy
tízezernyi papírlap lepi a füvet. Hamvasék stratégiailag kedvező magaslaton
épült háza ugyanis az ostrom idején német géppuskafészek volt, amit az
oroszok kilőttek. Hamvas addigi kéziratai, könyvei mind megsemmisültek
– de fantasztikus, eksztatikus energiával kezdte újra az életét. Írt, esszéket
és könyveket publikált, könyvsorozatot adott ki, alapító tagja lett az
Európai Iskolának. Megkereste a már tíz éve ismert Szabó Lajost, aki elvitte
apámékhoz és megindították a Csütörtöki Beszélgetéseket. Ezek mintegy másfél
évig igen produktívak és intenzívek voltak. Ezután viszont az ekkorra egyértelműen
manifesztté vált teoretikus ellentétek egyfelől a Szabó Lajos és Tábor
Béla által képviselt álláspont, másfelől a Hamvas által vallott között
a munkaközösség folytatását lehetetlenné tették. A kapcsolat azonban nem
szakadt meg: Hamvas ezek után is többször részt vett Szabó Lajos szemináriumain,
Tábor Bélával pedig barátságuk haláláig töretlen maradt. Hamvas Szabó Lajossal
szembeni – elismerés és ressentiment között ingázó – ambivalenciáját a
Patmosz c. esszékötetében olvasható nagy tanulmánya világosan mutatja.
Ebben a ressentiment-ban pedig nyilvánvalóan jelentős szerepet játszott,
hogy legkedvesebb és legtehetségesebb tanítványa, Kotányi Attila Szabó
Lajoshoz „pártolt át”. A Csütörtöki Beszélgetések rendkívüli fontosságát
azonban sohasem tagadta meg. A róluk készült jegyzőkönyveket 1951-54 közötti
vidéki raktárosi száműzetésében újraolvasva és kommentálva Szarepta c.
munkájában azt írja: „folyamatos hármas megbeszéléseink légkörében tudtam,
ha sikerül, magasabb stádiumba lépek”.
Kotányi Attilára is revelatívan hatottak azok a tágabb körű beszélgetések,
amelyek a Haris közben folytak. Mindenek előtt pedig Szabó Lajossal történt
találkozása hatott rá revelatívan. Attól kezdve az ő tanítványa lett haláláig.
1946 végétől számára és néhány más fiatal számára Szabó Lajos évekig rendszeres
teoretikus szemináriumokat tartott. Attila a Haris közbe általa elhozott
egyetemi kollégájával és barátjával, a nemrég elhunyt Kunszt Györggyel
folyamatosan lejegyezte a szemináriumon elhangzottakat, amelyeket másnap
mindig legépeltek. Ezek a szövegek nekik köszönhetően maradtak fenn. A
vaskos gépiratköteget az időközben súlyos Heine-Medinen átesett, mindkét
kezére megbénult, de akarat- és fizikai erejének köszönhetően meglepően
gyorsan regenerálódó Attila 1956 szilveszterének napjaiban a hátán vitte
át a valóban havas magyar-jugoszláv határon, ahol kisgyerekeivel és első
feleségével – gyermekei anyjával és szellemi társával –, Huszár Magdával
együtt embert próbáló körülmények között menekültek el Magyarországról.
Az osztrák-magyar határon keresztül emigráló Szabó Lajos feleségével egy
évre Bécsben rekedt; Kotányiék segítettek nekik Brüsszelbe kerülni, ahonnan
néhány év múlva Düsseldorfba telepedtek át. Attila – immár második feleségével,
Jeannie-vel – rövidesen mestere után ment ugyanoda.
Kotányi Attila bármilyen mammonisztikus és manipulatív gazdasági, politikai
és militarisztikus erő által megvesztegethetetlen, ritka szellemi érzékenységű,
többféle nagy tehetséggel megáldott, erős akaratú, kivételesen szívós,
nagyszívű, ráadásul charmeur, felfelé – a nála nagyobb szellemi erő irányába
– és az új szellemi-művészeti jelenségek iránt egyaránt nyitott ember volt.
Ugyanakkor erős daimónnal bíró egyéniség is: érzelem- és indulatvilága
erősen befolyásolta, alkatából és katonai neveltetéséből kifolyólag makacs,
másokkal szemben erőteljes hatalmi igényekkel fellépő, a harciassságig
öntudatos férfi. Ideális tanítvány és elszánt lázadó egyszerre. Azért szegődött
életre szólóan Szabó Lajos tanítványául, mert az ő személyében azonnal
felismerte a legnagyobb szellemi erejű és igényű gondolkodót. Saját kivételes
pozitív képességei és daimonikus lénye ugyanakkor rivalizálásra is ösztönözték.
Tábor Béla – Heidegger egyik alap-állítására hivatkozva, mely szerint
„az igazság: rejtetlenség (Unverborgenheit)” – a logoszt nem csak
„a megismertető, a feltáró, a titkot leleplező, a megjelenítő, a jelenné
tevő” principíumként, hanem „a rejtetlenítő”-ként is definiálja. A daimón
pedig „a rejtő, szemben a rejtetlenítő [...], az igazsághoz elvezető logosszal”.
„A logosz ezért úgy is meghatározható, mint antidaimón.” Mert „a daimón
az az ellenállás, amelynek leküzdése a logosz funkciója.[...] Daimón nélkül
tehát nincs logosz. A logosz úgy válik energiává (működő erővé), hogy az
erősebbik pólusa a logosz–daimón polaritásnak.”
Kotányi Attila logosz-érzékenységének magas foka tehát daimonikusságában
is gyökerezett. Mert a daimón a logosz működéséhez szükséges ellenállás.
Igazi szellemi tanítvány – majd mester – csak az lehet, akiben ez a daimón
erős, de aki ugyanakkor a daimón automóm működésének csábítását legyőzi
magában – hiszen az önállósult daimón „mint rejtő” „az individuáció princípiuma”-ként
az azonossággal együtt a szellemi közösség megbontója is. Kotányi Attila
Szabó Lajossal való szoros baráti-tanítványi kapcsolata első tizenkét évében
képes volt erre az önlegyőzésre. Kapcsolatuk – egyben Szabó életének –
utolsó évtizedében kevésbé: ezért ebben az időszakban ez a kapcsolat feszültté
is vált, és Kotányi Attilában ez a feszültség és ambivalencia Szabó halála
után is megmaradt mintegy másfél évtizedig. Az vesse rá az első követ,
aki nem érti és nem élte-éli át, hogy a modern individuális korban az erős
egyéniségek közötti igazi mester-tanítvány viszony – egészen ritka kivételektől
eltekintve – szükségképpen ilyen megpróbáltatásokon kell hogy keresztülmenjen.
A feltétlen kötődés és az indulatos lázadás periódusai után, a nyolcvanas
évek végétől Kotányi Attila Szabó Lajos szellemi hagyatékának továbbadását
és feldolgozását szóban és írásban elliptikus tevékenysége egyik fókuszába
helyezte. Életének ebben az utolsó aktív másfél évtizedében egyre többet
jöhetett újra Budapestre, ahova azután vissza is telepedett. Szabó kalligráfiáinak
legelső híveként és immár örököseként több kiállítást szervezett a rajzokból,
és egy nagyszerű könyvterjedelmű katalógust szerkesztett.
Kotányi Attila elliptikus tevékenysége másik fókuszában egész felnőtt
életében saját, önálló gondolkodói tevékenysége, jegyzetei, írásai, és
mindenek előtt baráti, szellemi-társasági, a szabói gondolatokat saját
szemszögéből – olykor nagyon produktívan, olykor félre- – interpretáló,
gyakran monológba átcsapó beszélgetései, a Szituacionista Internacionáléban
kifejtett tevékenysége, a düsseldorfi Kunstakademie-n tartott rendszeres
szemináriumai, majd a budapesti Képzőművészeti Egyetem Intermédia Tanszékén
tartott előadásai jelentették.
Attila a rendszerváltó Magyarország és Budapest szellemi-művészeti
közegében hamar megtalálta a helyét és szerepét. „A sors nagy ajándékának”
nevezte előttem többször is, hogy több mint négy évtized után újra eljöhetett
látogatóba a Haris közbe és újra beszélgethetett még apámmal, akit Szabó
Lajos halála után egyedül fogadott el autoritásként, és aki – kivételes
pneumatológiai és pszichológiai érzékének köszönhetően – talán egyedül
volt képes kritikai megállapításokat is úgy megfogalmazni Attila gondolataival,
gyakran monológjaival szemben, hogy az belőle semmilyen sértettséget nem
váltott ki. Véletlen személyes kapcsolata révén segített apám – akkor Magyarországon
még ritka – lencsebeültetéses szürkehályog-műtétjeinek sikeres megszervezésében.
1992 decemberében apám temetésének délutánján Huszár Magdával külön meglátogatták
anyámat.
Ekkor már mi ketten is viszonylag hoszú időre visszanyúló baráti viszonyban
álltunk. 1970 nyarán Párizsban talákoztunk először egy kétórás ebéd erejéig.
Éppen egy hónapig a francia fővárosban tartózkodtam, ő pedig átutazóban
volt ott: nyaralni mentek második feleségével, Jeannie-vel. 1979-es nyugat-európai
utazásom során ismerkedtem meg vele igazán: egy hétig laktam náluk Düssseldorfban.
Déltől éjfélig, szobájában vagy a konyhában ülve és a városban sétálva
állandóan beszélgettünk. Azok közül az intelligens és érzékeny magyar barátaim
közül, akikkel ekkor Nyugaton újra- vagy először találkoztam és beszéltem,
spekulatív, művészeti és politikai kérdésekben egyaránt ő látott a legtisztábban.
Igaz ugyan, hogy amikor éppen egy parkon keresztülsétálva valamilyen vitánk
során Szabó Lajos gondolatával érveltem igazam mellett, mestere nevének
említésére szabályos dührohamot kapott, ám a szabólajosi szellemiség és
ideológiakritika átitatta egész attitűdjét. Ismerte, részint értékelte,
részint kritizálta a kortárs európai művészeti szcénát. A kapitalizmus
igazi természetét ugyanolyan illúziótlanul szemlélte, mint amilyen illúziótlanul
kritizálta a hetvenes évek német és általában nyugat-európai újbaloldalának
széplelkű terrorizmus-szimpátiáját, és hasonlóan illúziók nélkül ítélte
meg a hidegháború akkor igen borús állását. Bár akkor még természetesen
sem arról nem tudhatott, hogy Ohnesorgot a sah elleni tüntetésen egy Stasi-ügynök
nyugat-berlini rendőr lőtte le provokációs céllal, sem arról, hogy a Baader-Meinhof
csoport számos tagja kelet-németországi kommunista bázisokon készült több
akciójára, de a nyugatnémet újbaloldal nagyrészéről 1979-ben mint a Vörös
Hadsereg öntudatlan segédcsapatáról beszélt egy – akkor általa is valódi
veszélylehetőséget jelentő – szovjet invázió esetén.
A nyolcvanas évek második felében láttuk viszont egymást; akkortól
járt újra Budapestre. Első, boldog harisközi látogatása után együtt indultunk
el. Meghívtam az Örley Kör – a totalitarianizmust elutasító és a legjobb
német írókat összefogó Gruppe ’47-re sokban hasonlító független magyar
íróegyesület – épp aznap tartott heti kávéházi összejövetelére. Lelkesen
fogadta el invitálásomat és felvillanyozva beszélt utána róla. Mert Kotányi
Attila fiatalok között érezte a legjobban magát: mint lélekben örökké fiatal
rögtön megtalálta velük a hangot. Ettől kezdve – előbb ritkán, hazatelepedése
után pedig rendszeresen – másfél évtizeden át lejárt a szerdai, majd keddi
találkozókra az Astoriába. Számos barátot, ismerőst, hívet szerzett ott.
Ellenséget egyet sem, pedig nagyon sokat vitázott – de charme-ja többnyire
lefegyverezte még a vele egyébként az adott kérdésben egyet nem értő vitapartnereit
is. Sokszor persze asztal alá beszélte őket, olykor pedig egyenesen kijött
a sodrából, bár ezt inkább csak közeli barátaival szemben engedte meg magának
– ezek nem voltak szerencsés mozzanatok. De mindennél többet mond, hogy
életében utóljára, az agyvérzése előtti kedd este is az Astoriában találkoztam
vele. Az 1948 táján készült, egyetlen nyilvános magyarországi megvalósult,
majd lebontott tervének, egy kiállítási csarnoknak a rekonstrukciós projektjéről
beszélt felajzva. Rendkívűl fontosnak érezte ezt az ügyet. Azzal búcsúzott,
hogy most ennek az anyagait kell kutatnia otthon. Azóta is többször eltűnődöm,
vajon milyen szerepe lehetett stroke-jában e több mint félévszázados tervnek
a feltámadása!?
Attila – mestere, Szabó Lajos „Vezess vagy kövess!” elvét követve
– közelebbi kapcsolataiban többnyire igényt tartott a vezető szerepre.
Bár ez olyan esetekben, amikor nem ismertem el az igazát egy felmerült
kérdés kapcsán, köztünk is okozott feszültséget, kapcsolatunkon nem hagyott
maradandó nyomot. Ebben több ok játszott közre, például a mindkettőnkre
jellemző aszisztematikusság vagy a teoretikus kérdések rokon, művészi közelítésmódja.
Alapvető okát azonban az alábbiakban látom.
Attila – önelemzése szerint – mintegy hatvan éves korában értette meg,
hogy mestereivel való személyes konfliktusai abban gyökereztek, hogy mindegyikükben
pót-apát keresett szellemi vezető helyett, illetve mellett. Attól kezdve,
hogy ez világossá vált a számára, szűnt meg belső ambivalenciája
Szabó Lajossal szemben. Igaz, hogy még ezután is olykor – talán Castaneda
ihletésére – sámánná, később – buddhista olvasmányai hatására – zen-mesterré
stilizálta át, de már egyértelműen pozitív előjellel. Tábor Bélával való
viszonyát – így láttam – ez az ambivalencia nem jellemezte, nyilván a sok
évtizedes távollét, apám már említett pszichológiai érzéke és az ős-meghívás
nem halványuló pozitív emléke miatt. Többször mondta nekem, hogy apámat
mintegy fiúként szereti és tiszteli – de ez már nem keltett benne feszültséget,
sőt! Valahogy – talán tudat alatt – úgy fogta fel, hogy ennek révén mi
voltaképpen afféle nem vér szerinti testvérek vagyunk. Így köztünk – többnyire
még a korkülönbséget is elfelejtve – egyenrangú viszony alakulhatott ki.
Egyetlen alkalommal – Szabó Lajos írásainak a Kunszt-féle koncepció
szerinti kiadásában történt részvétele miatt – élete vége felé másfél évig
valóban megszakadt a barátságunk. Az ominózus esetben – a kitünő Erhardt
Miklós interneten közzétett véleményével ellentétben – nem neki volt igaza.
Ám Attila volt annyira nagyvonalú, hogy – anyám súlyos állapotáról értesülve
– 2001 májusában egyszercsak újra megjelent az Astoriában. Így két hónappal
agyvérzése előtt minden ceremónia nélkül kibékültünk – és ezért most is
külön hálás vagyok neki.
A jó helyen és időben, szeretetből felhúzott fal nem elzár, hanem teret
teremt. Amint a logosz ellenállásává avatott daimón nem pusztulást hoz,
hanem azt a laocei centrális, csordultig telített űrt aktualizálja, amelyik
a szellem és az egész valóság kerekét forgatja. Kotányi Attila egész életében
azért küzdött önmagával, hogy ezt a – Tábor Béla és egy mai vezető magyar
részecskefizikus közös kifejezésével – „pozitív aszimmetriát” realizálja.
Ez okból kell továbbadnunk személye és szellemisége örökségét.
Lettre, 85. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|